Akinek a halálhírét keltik az hosszú életű lesz. Szőke Gábor hosszú életű lesz, mert a Bányamunkás 1995. márciusi számában a halálát tényként közöltem. 52 éves korában meghalt Scsevlik István barátom. A Tatabányai Szénbányáknál dolgozott, a bányaipari technikum elvégzése után a X-es, majd a XII/a aknában dolgozott, és így került a BDSZ központba az 1970-es évek közepén. Halála nagyon felkavart és nagyon zaklatott állapotban írtam meg az újságban a „Nekrológot”. Emiatt több hibát is vétettem: „... Most itt állunk a koporsó előtt. És itt állok én, aki befelé sírok, mert meghalt a barátom. Akkor is itt álltam veled együtt, amikor 1978. márciusában vagy februárban – ezt már nem tudom – itt temették a XII/a aknán történt sújtólégrobbanás áldozatait. Itt álltunk a huszonhat koporsó előtt. Láttam rajtad, hogy te is befelé sírsz. Hiszen ennek a frontnak – a 621-es szocialista brigádnak – te voltál annak idején az aknásza. Mindenkit ismertél. Mind vájár volt. És meghaltak. De tizenegyen életben maradtak. Ők temették el őket. És ezután visszamentek a bányába dolgozni. Szőke Gáborral, a frontmesterrel sokat beszélgettünk erről, meg sokat is ittunk a „Kék fényben”. Mert azt másképpen nem lehetett elviselni. Többször is elolvastuk Kádár János levelét, amit Szőke Gábor-nak írt ... Szőke Gábor már rég elment. Nem bírta elviselni, hogy ő még él és a többiek meghaltak. Most te mentél el Scsevlik Pista, ötvenkét évesen...”

A Bányamunkás 1995. májusi számában a következő cikket írtam: „Ha nem lenne himnuszunk” címmel (Egy el nem küldött levél Szőke Gábornak, a volt Tatabányai Szénbányák XII/a aknai 612-es front nyugdíjas frontmesterének) Kedves Gábor! Ismerem a véleményed, amit a Bányamunkásban írtál 1986-ban: „Fokozni kellene a bányászat irányában a társadalmi odafigyelést, nehogy olyasmi történjen a 80-as évek végén, mint ami a 60-as évek végén megtörtént. Többször felmerült bennem az a gondolat, ha nem lenne himnuszunk, vajon napjainkban a bányászokért, a bányászatért megszületne-e?” A félelmeid beigazolódtak, mert a 90-es évek elején megtörtént a bányászat leépítése, és ez még egyre rosszabb lesz. A hosszabb távú perspektíva nemcsak a bányásznak adatik meg. Pedig ez a kormány állítólag a mi kormányunk. Hittük, hogy a munkásnak nem kell szégyenkeznie – mint az Antal kormány alatt –, azért mert munkás. A bányásznak azért, mert bányász. Most mégis azt látjuk, hogy rajtunk – bérből és fizetésből élőkön – húzzák meg a nadrágszíjat, meg a nyugdíjasokon, a fiatalokon és … gondolom egyetértesz velem abban, hogy a bányász igazságérzetét sérti az igazságtalanság. Az, hogy olyan vagyonkülönbségek jönnek létre, ahol nő a szegények és a gazdagok közötti különbség. Ez abból adódik, hogy kiárusítják azt a vagyont, amit 40-50 év alatt megteremtettünk, de a hasznot nem azok élvezik, akik ezért dolgoztak. A bányász mit halmozott fel? – kérdezem. Semmit. Jó esetben van egy lakása, kocsija és egy kis telke. Meg a bányában ledolgozott 30-40 éve és az elkoptatott szervezete. Tudod, szédült világ ez, mert nemcsak a különböző kormány kormányok – és érdeklobbyk – marcangolják ezt a kifosztott és szétszabdalt bányászatot, hanem belülről magunk is. Ezért ne csodálkozz, hogy ide jutottunk. Biztosan nem lenne himnuszunk, ha most kellene megírni a mostani viszonyokra. Bár ez a bányászokat összetartó himnusz minden bányász és bányászvezető szemébe könnyet csal, amikor énekeljük. Azonban ez az összetartó erő rögtön megszűnik, amikor különböző érdekekről van szó (…) az az egy örök igazság, hogy csak magadra számíthatsz. A bányászat is csak magára. Nincs messiás, nincs megváltó. De vannak kormányok és bányászok. Ha nem vagyunk egységesek, akkor egyre kevesebb az esély a megmaradásra. De azért még együtt énekeljük a bányász himnuszt – ki egyenruhába, ki nem – „Szerencse fel, szerencse le.” Úgy tűnik, most az utóbbi kerül előnybe. Gabi, neked megadatott a lehetőség az, amit 1986-ban írtál nekem: „A nagyarányú gépesítés – ami a munkánkat könnyíti – megköveteli a képzés fentiekben való átformálását, már csak annak érdekében is, hogy minél többen jelenthessük ki, mint én is: több évtizedes bányamunka után a szénfalról kívánok nyugdíjba menni. A szakma presztízsének el kell jutni addig, hogy ismét büszkeséggel lehessen kimondani, vájár voltam, vájár vagyok, vájár leszek.” Az első kívánságod teljesült, mert a szénfalról mentél nyugdíjba. De vajon a mai bányászok is a szénfalról tudnak nyugdíjba menni? A második kívánságod már nem egyértelmű. Az úgynevezett bányász városokba ma már szégyen, ha valaki bányász. Ezt hozta a rendszerváltás – de ez már előbb elkezdődött – és ennek ma sincs vége. De én mindig büszke leszek, amíg élek arra, hogy – veled együtt – vájár voltam. Jó szerencsét! Ladányi András Ui: Nem tudom mit gondolsz ezekről a gondolatokról Gabi – akiről úgy írtam, mintha már nem élnél, de az is igaz, akinek a halálhírét keltik az hosszú életű lesz –, vagy mit gondolna Farkas Feri és Scsevlik Pista, akik sajnos már nincsenek közöttünk. Ti, akik Tatabányán a XII/a akna 612-es és nem 621-es frontmestere és frontaknásza voltatok.”

– A cikked miatt élek sokáig – mondja mosolyogva Szőke Gábor – úgyhogy ebben az évben töltöm be a 70. évemet. Nem haragudtam meg érte, sőt azóta még nyugodtabb vagyok. Scsevlik Pisti az aknászunk volt a XI-es aknán. Megkövetelte a munkát és a szabályzatok betartását, de ennek ellenére nagyon megszerettük őt. Sokszor beállt hozzánk a frontra lapátolni is. Voltak olyan alkalmak, amikor délutánosban a műszak vége előtt teljesítettük az aznapi munkát. Előbb kiengedett a bányából egy órával bennünket. Jó szívvel emlékszem vissza rá. Régen tisztáztuk, hogy 1978-ban a temetés után Scsevlik Pistával és Farkas Ferivel a 612-es front csapatvezetőjével beszélgettetek. Sajnos azóta – ahogy írtad – nem én, hanem Farkas Feri halt meg tragikus körülmények között. Ez a cikk kettőnk között semmilyen problémát nem okozott.

Szőke Gábor a Hajdú megyei Görbeházáról került Tatabányára. Előtte a vasútépítő válla-latnál az építőiparban dolgozott és a honvédségtől választotta a bányát.

– Miért a Tatabányai Szénbányákhoz vezetett az utad? – kérdezem Szőke Gábort.
– Egyik barátommal – aki már dolgozott Tatabányán – hirdetésre jöttünk.

– Vagyis toboroztak?
– Toborzással kerültem a bányába. A X-es aknára kerültem és a XIV-es aknai munkásszállón, laktunk azokba a barakkokba, amelyekben a rabok voltak 1956-ig. A bányajáráskor megszerettem a bányát, mert lakást is ígértek, és láttam, hogy jól keresnek a bányászok. Egy hónap után a 755-ös elővájási csapatra tettek csillésnek. Ott kezdtem el vájártanfolyamra járni. Vér Laci bácsi tanított bennünket, aki még jobban megszerettette velem a bányát, és a vájár szakmát. Le is tettem a vájárvizsgát. Nem tudom, hogy 1958-ban vagy 1959-ben olyan tűz keletkezett a X-es aknán, hogy a függőakna is leégett.

– Hogy történt?
– Éjszakásak voltunk. A mélyszinten dolgoztunk, ami nagyon távol volt a függőaknától. Akkor még csak olyan riasztórendszer volt, hogy az emberek egymásnak kiáltottak. Nemhogy rohantunk volna kifelé, hanem az első vájár még a szerszámokat összerakatta velünk a csillébe. A tűz a függőakna közelében volt. Vér Laci bácsi magával vitt egy benzinlámpával. Benéztünk az aknába, ahol mint a kohóban lángolt a tűz. Az aknában lévő létrák és a különböző szerkezetek égtek. Mindenki a lejtősaknán ment ki. A bányát lezárták. Másnap a XI-es aknára tettek bennünket. Sok volt ott is az ismerős. Már az első nap a 612-es csapatra jártam egy hónapig, mint tartalék, majd állandóra odaírtak, és a nyugdíjazásomig ebben a brigádban dolgoztam. A mi szakunknak Farkas Feri volt a vezetője, de akkor hárman-négyen voltunk egy szakban. 1962-63-ban Farkas Feri átment a másik szakba és ő lett a csapatvezető vájár, én meg a helyébe léptem, mint szakvezető. Az üzemben a csapatunk az első három között volt mindig. Fiatalokból állt a brigád, egyedül csak Kosztencsik Józsi bácsi volt idős közöttünk, aki 50 év felett ment el tőlünk a szénfalról nyugdíjba.

– Összetartó volt a kollektíva?
– Először is a szak tartott össze. Valamennyien Újvárosban laktunk, együtt jártunk dolgozni. Nemegyszer együtt mentünk a kocsmába is. Mindent megbeszéltünk. Volt, amikor már a kocsmában terveztük, hogy másnap mit fogunk tenni a bányában. Főleg az érdekelt, hogy hány csillét fogunk megrakni, mert tisztában voltunk vele, hogy csak azután fizetnek. Az ablézolásnál mindig találkoztunk a másik két szakkal is. Brigádértekezleteken fehér asztal mellett jöttünk össze. A három szak között soha nem volt ellentét. Azt néztük, hogy mennyi csillét rakott az előző szak, mi igyekeztünk többet rakni, és az abléz pedig bennünket akart túlszárnyalni. A 24 órás teljesítményből jött ki a napibér.

– Kivételes helyzetben volt a brigád?
– A másik brigádból hozzánk járt dolgozni már egy fél hónapot Petrics Laci, amikor a falézba kitették a brigádoknak a keresetét. Én Laci háta mögött álltam. „Nézd már megint a 612-esnek, van a legtöbb forintja”. – mondta a társának. Nagyon feldühítettem magam ezen. Amikor felém fordult mondtam: A betyár anyádat, velünk együtt jártál, és nem láttad, hogy mennyit dolgoztunk! Ezzel szembeköptem. Bejelentett Solymos Bandi bácsinál, aki a főmérnök volt. Behivatott és megszidott.

– Gyakran cserélődtek a brigád tagjai?
– Amíg 3-an 4-en voltunk egy szakban állandó volt. Nem lehetett hozzánk bejutni. Amikor nagyobb munkahelyeket kaptunk, akkor többen voltunk. Az 1970-es években kezdődtek el az iszapolásos frontfejtések. Akkor már a szakok felfejlődtek 21 főre, így a brigád létszáma 60-70 között mozgott. Magunk válogattuk ki az embereket. Aki lusta volt vagy hiányzott azt elzavartuk. Azt mondtam nekik külön-külön: Barátom a jövő hónapban keress magadnak más munkahelyet!

– Ezek mind fabiztosítású kézi frontok voltak?
– 1978. őszén kezdődött el nálunk a gépesített frontok alkalmazása. A XV/c aknáról áthozták a várpalotai önjáró berendezést és az Eickhoff marótárcsás jövesztőgépet. Ekkor ment el tőlünk a Farkas Feri. Így én lettem a 612-es front csapatvezetője, Lővey Gyula – alapító tag – a másik szaké, míg Pulik Károly a harmadik szaké. A gépesítés előtt 12-13 csille szenet termelt egy-egy ember, és ez a gépesítés után 40-45 csillére emelkedett. Mi sohasem ijedtünk meg az újtól. Ekkorra már több üzemet összevontak és így lettünk a Kelet-II. Bányaüzem.

– Térjünk vissza 1978. januárjára!
– Nem januárban, hanem 1977. decemberében nagyon jó teljesítményeket értünk el. Tudtuk, hogy erre a munkára mennyi pénzt kell, hogy kapjunk. Hiszen ismertük a szakmánybért. Forisek István főmérnök nem engedélyezte ennek a bérnek a kifizetését. Azt mondtuk, hogy hárman addig nem szállunk le a bányába, míg ezt az ügyet el nem intézik. Nagyon alkudoztak velünk, mégsem akarták a teljesített szakmány alapján járó bért kifizetni. László Gyuri az üzem szb titkára is verte az asztalt, hogy ez a pénz jár a brigádnak. Bementünk a vállalatközpontba Gál István igazgatóhoz. Elmondtuk a gondunkat. Igazat adott. Egy óra múlva már ki volt számolva a bérünk.

– Nem orroltak meg rátok ezért az üzemben?
– A Zsdánov művelődési házba hívták össze a brigádokat. Ott azt mondta Gál elvtárs, hogy a XI-es aknán egy gépesített frontfejtést indítanak, és ez a front a 612-es csapaté lesz. Beszerelték a pajzsokkal a frontot, majd Forisek István behívatta az irodájába az üzem brigádvezetőit, és azt mondta, hogy Veszprémi Pistáéké lesz a gépesített frontfejtés. Nagyon elkeseredtem, úgy, hogy még a könny is kicsordult a szememből. Ezért ment el a csapattól a Farkas Feri. Azt mondta: A mai naptól nem vezetője a csapatnak.

– Hova ment?
– Behivatta őket Gál elvtárs, aki marasztalta, de Feri megmakacsolta magát. Ekkor tették a Nagyegyházi Bányaüzembe felvigyázónak, mivel megvolt a lőmesteri vizsgája. Végül Gál elvtárs utasítására adták nekünk a XI/a aknán a gépesített frontot.

– Közben volt 1978. február 16-a!
– Azon a héten reggelesek voltunk. Szerdán játszott a Bányász valamelyik fővárosi futball csapattal. Meg szerettük volna nézni. Kedden bementem Kuburczik Gyula igazgatóhoz, hogy engedje a brigádot előbb kiszállni a bányából, hogy el tudjunk menni a meccsre. „Jól van fiam – mondta nekem –, de csak azokat vidd magaddal, akik meccsre is szoktak járni.” A brigád nagy részével kint voltunk a pályán. Másnap – 16-án – jó hangulatban szálltunk le a bányába.

– Milyen munkahelyetek volt?
– Két frontunk volt, az egyik befejezés előtt állt, a másikba megkezdtük az indulást. Két napig az új frontra jártam. Hétfőn és kedden. A régi fronton nehéz körülmények voltak, mert süllyedt a sok öreg művelettől. Szerdán behivattak az irodába, hogy nagyobb létszámmal én menjek a régi frontra, hogy minél előbb be tudjuk fejezni azt. Szerdán szálltunk ki előbb a bányából a meccs miatt. Csütörtökön meg volt a sújtólégrobbanás 12. 40-kor.

– Tizenhatodikán.
– Télies idő volt – mint most 2003. február 7-én – ezért késtek a buszok. Amikor a régi frontot megtelepítettük, az új frontra alig akadt két-három ember. A végére beértek a buszok, és így a brigádunkról vagy 11-et telepítettek az új frontra. Elkezdődött a műszak. Egy frontaknászunk volt, aki egyben lőmester is volt. Nem jut eszembe a neve.. Valamilyen Sanyi! A temetőben az első sír az övé.

– Kiss Sándor aknász.
– Ő volt az, és ő járt mind a két frontra robbantani. Tizenegy óra körül azt mondta nekem: Gabi bácsi! Az új frontra megyek, mert ott robbantani kell. Elment. Sokszor leoldott a szállítógép önkioldója, azért mindig megálltak, és újra elindultak. A fővágat felé mentem, hogy megnézzem, miért nem mennek a kaparók. Egyszer csak az egész vágatszelvényben egy lángcsóva jött szembe velem. A levegőnek nem arra kellett volna jönnie, de a robbanás szétverte a légajtókat, és a mi frontunkon keresztül jött a levegő. Mellettem volt Nagy Imre, aki átölelt és azt mondta: Gabi bátyám mit csináljunk? Menj, és vedd fel az önmentő készülékedet! – mondtam. Ő meghalt. A másik – szintén ezen a régi fronton – menekült a légvágatba, de hasra esett a vízbe, és mert nem volt levegő, megfulladt. Én a fővágatban egy enyhén emelkedő ereszkében estem el. Csak arra emlékszem, hogy a Nagy Imrének mondom, hogy vegye fel a készülékét. Elvesztettem ekkor én is az eszméletemet. Arra ébredtem, hogy körülöttem nyöszörgéseket hallottam, és megláttam a bányamentőket. „Gyerekek, engem mikor visztek már!” – mondtam nekik. „Viszünk! – mondták – Előbb a súlyosabb sebesülteket mentjük!” Csak erre emlékszem.

– A robbanást hallottad?
– Elég messze volt az új front. Én a robbanást nem hallottam, csak a lángot láttam, ami összeégetett bennünket. A régi fronton nem tört összes semmi, csak megégtünk. A láng végigszaladt a vágaton, és kiégette az oxigént, ezért mi fuldokoltunk és sokan meg is fulladtak. Próbáltam felállni, de nem tudtam. A bányamentők nyugtattak: Mindjárt viszünk téged is Gabikám! A bányamentők hordták ki a fronton lévőket, meg az előttünk fekvő lakatosokat és villanyszerelőket. Ez a front a mélyszinten volt. Ráültettek a lanovkára és két bányamentő kísért. A külszínen mentőautóba tettek és vittek a kórházba.

– Közben tájékoztattak a történtekről?
– Csak azt tudtuk, hogy robbanás történt. Egészen a temetésig a kórházba tartottak bennünket.

– A Bányamunkás 1978. márciusi számában azt írták, hogy: „... a Tatabányai Szénbányák XII/a aknájában történt katasztrófa következtében 26 bányász életét vesztette: Antal Imre 42 éves vájár, Antal Gyula 38 éves vájár, Berecz Péter 40 éves vájár, Berényi István 24 éves vájár, Cziczlavicz János 25 éves vájár, Csík János 40 éves vájár, Fábián József 51 éves vájár, Farkas László 44 éves vájár, Fehér Gyula 41 éves vájár, Fortáh Lajos 46 éves vájár, Földi Gábor 47 éves vájár, Harmati Mihály 35 éves vájár, Horváth Gyula Géza 41 éves vájár, Kiss Sándor 32 éves aknász, Kovács László 43 éves vájár, Lajtai István 38 éves vájár, Lipták László 43 éves vájár, Martus Mihály 36 éves vájár, Mudri Sándor 54 éves vájár, Nagy Imre 47 éves vájár, Orbán Lajos 50 éves vájár, Piroska Pál 44 éves vájár, Sógorka Ferenc 42 éves vájár, Szegedi József 51 éves vájár, Tóth Ferenc 22 éves vájár, Virizlai László 36 éves vájár...”

– Hogyan történt a robbanás?
– Egy hónapja már nem volt a megszokott zöld színű robbanóanyagunk.

– Nitroceltuszit!
– Ezért Franciaországból hoztak másfajta robbanóanyagot, ami milliméterekkel vastagabb volt, mint a nitroceltuszit. Ezért nehezen fért be a fúrólyukba. Ebből is lehetett robbanás. Sógorka Pali volt a helyettesem és ezért az új frontért ő volt akkor a felelős. Reggel én is átszaladtam hozzájuk és megnéztem, hogy hogyan haladnak. Nagyon előrehaladtunk vagy négy-öt sort, de az omlás még mindig nem jött meg. Így ebben a nagy leomlasztatlan területben felgyülemlett a metán. Az is lehet, hogy a robbantáskor jött meg az omlás is, és így képezhetett a metán robbanóképes elegyet. Az igazi okot a mai napig nem lehet tudni. A 26 halottból 11-en a brigádom tagjai, a többiek tartalékosok, fenntartók és anyagmentők voltak. Az utóbbiak nem a fronton dolgoztak, hanem előttünk a fővágatban. Akik megmaradtunk, azok mind a régi fronton voltak velem és 17-en sérültünk meg. Piroska Palit úgy tudom, hogy egyben találták meg, mert ő az új front jobboldali vakszárnyán dolgozott. Kedden – amikor én is ott dolgoztam – mondtam neki: Palikám ez lesz a te munkahelyed. Innen megyünk nyugdíjba. A vakszárnyon őket betemette az omlás. Nemcsak az embereket roncsolta szét a robbanás – az epicentrumban – hanem a vasakat, a TH íveket is össze-vissza csavarta, széttépte.
– A Bányamunkás 1998. áprilisi számában két oldalon emlékeztem a húsz évvel ezelőtt történt tragédiára. Horváth Miklós frontaknász a következőképpen mondta el nekem az eseményeket: „... Szakvezető aknász voltam, amikor a robbanás történt ... A 612-es frontnak két fejtése volt. Az egyik befejező front volt, ott csak 12-en dolgoztak Szőke Gabi vezetésével. A másik fronton 9-en dolgoztak. Az egy 35 méteres szárny volt, ami Valent típusú támmal volt biztosítva. Reggel 8-kor, amikor a bányában érkeztem megnéztem, hogy hogyan rakta az éjjeles harmad a bámulatosan sok csillét. Nem volt omladék. Onnan piszkálták a szenet. Beírtam a munkahelyi naplóba, hogy addig nincs előrehaladás, míg le nem omlasztják a harmadik sort. Kerültem egyet a bányában, és 11 órakor visszamentem. Közben állandóan mértem a műszerrel a levegőt, mindig 0,3-0,4 tized metánt mértem. Le volt már omlasztva a front hátsó része. A máglyákat is beépítették, a baloldal be volt töltve, robbantásra kész volt. A robbantómesternek szóltam, hogy nem megyek ki a bányából a raportra, hanem segítek az urasági csillésnek – a töltőnél –, hogy gyorsabban menjen a töltés, mert egy óra alatt még 100-120 csillének le kell jönnie. Elindultam kifelé.. Egyszercsak hírtelen sötét lett, és hatalmas léglökést éreztem. A kobakom elrepült. Tíz métert repültem.. Nem voltam eszméletlen, ez volt a szerencsém, de viszont monoxiddal megszívtam magam. A bányában a robbanás után gépiesen cselekedtem. Észrevettem, hogy nyitva van a légajtó. Tódul ki a füst. A légajtót háttal nagy erőlködéssel be tudtam csukni. Ezért tudtak életben maradni Szőke Gabiék. Ha nem tudom becsukni az ajtót, akkor 19 ember – magamat is beszámítva – még meghal..”

                                                                           Az 1978. évi bányaszerencsétlenség áldozatainak temetése Tatabányán.

– A kórházban tartottak. Az orvosnak mondtam, hogy én bármi áron is, de elmegyek a temetésre. A hideg miatt jól bebugyolálták a fejemet, úgy vettem részt a temetésen. A többieket nem engedték ki.

– Hogyan tudtad ezt feldolgozni magadban?
– Ezt még a mai napig sem tudtam. Olyan jó brigádunk volt, hogy a robbanás előtti héten, pénteken előbb kiszálltunk - délutánosok voltunk - és kocsikkal elmentünk Tatára az egyik brigádtagunk pincéjébe. Ott volt a brigád 70 százaléka. Nagyon jól éreztük magunkat. Piroska Pali gyalog jött haza Tatáról. Minden brigádtag feleségét, gyerekeit ismertem. Rettenetes volt utána az özvegyekkel találkozni. Tizenhat éve vagyok nyugdíjban, de álmomban ma is gyakran vagyok a bányában és a Piroska Palival – aki meghalt – hidraulikus támot cipelek. Azt álmodom, hogy a kaparó csavarodik felfelé, és minden homályosodik el.

– Két hétre elvittek benneteket Hévízre a Bányász Gyógyüdülőbe.
– Gál elvtárs eljött hozzánk. Megbeszéltük, hogy mit tegyünk. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy folytatjuk tovább a munkát a bányában. Egyikünk sem számolt le.

– Ekkor írtatok levelet Kádár Jánosnak. Sugallták, hogy írjatok?
– Erőt és hitet akartunk adni ezzel a bányásznak. Először megírtam a levelet és azt mind aláírtuk. Ezután elvittük Gál elvtárshoz. Ott javítgattuk, majd átírtam az egészet kézzel és elküldtük Kádár Jánosnak. Az MSZMP KB-tól futár hozta a választ az aknára. Kuburczik elvtárstól, az üzemigazgatótól kérdeztem, mit csináljak a levéllel. Azt mondta, vigyem el Gál elvtárshoz, és ott bontsuk fel. Úgy is történt. Ezután felolvasták a falézban az emberek előtt és az újságok is hozták.

– Amikor betegállományból visszajöttetek milyen munkahelyet kaptatok?
– Azt a frontot, ahol a robbanás történt lezárták és beiszapolták. Elhagytak egy 15 méteres széntelepet, és onnan újból behajtották a frontszárnyat és odakerültünk vissza.

– Milyen érzés volt ugyanazon a munkahelyen dolgozni, főleg úgy, hogy tudtátok, hogy nem messze fekszenek azok a pajtásaitok, akiket nem tudtak kihozni a bányából.
– Egy hétig furcsa volt. Nem adtak szakmánybért nekünk, csak napibért, ami háromszorosa volt az ottani átlagnak. Nagy pénzek voltak ezek. Nem volt megszabva, hogy mennyit termeljünk, csak a technológiát tartsuk be a legprecízebben. Így is többet teljesítettünk, mint a többi csapat. Nem éltünk vissza a helyzetünkkel. A brigádot úgy egészítettük ki, hogy a másik két szakból jöttek át hozzánk.

– Ezek után a brigád sikert sikerre halmozott, mert 1978. Bányásznapon a Minisztertanács és a SZOT a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja címmel tüntettek ki. Erről írta a Bányamunkás l978. szeptemberi száma.
Egy másik újsághírt idézek ”1981. május 1., a Munka Ünnepe alkalmával a Tatabányai Szénbányák Kelet II. Bányaüzemének 612-es frontbrigádját a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki.” Méhes Lajos ipari miniszter írt akkor neked - mármint a brigád vezetőjének - levelet a kitüntetés kapcsán, amit az Országházban vettetek át. Ekkor már gépesített fronttal termeltetek?
– Mi akkor már a brigádba vettük a lakatost és a villanyszerelőt is, és bevontuk a munkába. Ebből alakult ki a komplex front.

– Ezt támasztja alá a Bányamunkás 1981. júliusi számában tett nyilatkozatod: „... Sohasem ijedtünk meg az újtól - jegyezte meg Szőke Gábor - mindig készek voltunk az átvételre, hiszen nemcsak a teljesítményünket növelte, hanem a munkánkat is megkönnyítette. Persze ehhez olyan gárda is kellett, de ezzel sem volt különösebb gondunk. Mindig figyelmet fordítottunk a fiatalok kinevelésére. Ez azt is bizonyítja, hogy kollektívánkban – bár több mint húsz éve alakultunk – az átlagéletkor idén január elsején 39,5 év volt. Néhányan nyugdíj felé járnak, de vannak húszéves vájáraink is. Brigádunk komplex, a vájáron kívül lakatosaink, gépszerelőink is vannak. Többen saját nevelésű technikusok...”
– Fiatalítottuk és szakmásítottuk a csapatot.

– Ebben a cikkben a jövőről azt nyilatkoztad: „... Tudomásunk szerint – mondotta Szőke Gábor – a Kelet II. Bányaüzem és a tatabányai bányászkodás befejezéséig a helyünkön maradunk.. A XII/a akna szénvagyonát pár évre becsülték fel, eszerint 1988-ig tart ki. Ez valószínűleg nem lesz így, hiszen a brigádunk termeléséből már látszik, hogy a szén csak 1984-ig lesz elég. Még nem tudjuk azután hol fogunk dolgozni, de az biztos, hogy bármilyen körülmények között lehet ránk számítani...”
– 1987. januárig voltunk a XII/a aknában Gépesített frontjaink voltak, a vége felé dolgoztunk szintomlasztásos frontokon, mert oda már nem volt érdemes pajzsokat beszerelni. Erről írt a Dolgozók Lapja 1987. januárban: „Szombaton megkezdődött a dolgozók áttelepülése a tatabányai belső szénmedence utolsó működő aknájából, a XII/a aknában ugyanis az első félév folyamán befejeződik a termelés. A mintegy 170 millió tonnányi jó minőségű szénvagyont az elmúlt 90 esztendő alatt már szinten teljesen kimerítették. Elsőként a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével és a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja címmel kitüntetett Szőke Gábor vezette frontbrigád búcsúzott el megszokott munkahelyétől. A brigád tagjai találkoztak a Tatabányai Szénbányák vezetőivel, a vállalati párt- és szakszervezet képviselőivel, és megbeszélték az új feladatokat. A régóta együtt dolgozó kollektíva a csordakúti bányaüzem egyik jól előkészített frontfejtésén folytatja a munkát. „Az egyik szintomlasztásos fronton vízbetörést kaptunk, és ekkor úgy döntött a vezetőség, hogy azokat a szeneket már nem lehet gazdaságosan kitermelni. Ezért otthagytuk. Mucsi Jóska brigádja még egy kis ideig ottmaradt. Így kerültünk mi – a 612-es csapat – a Csordakúti Bányaüzembe. Egy olyan gépesített frontot kaptunk, amivel már korábban dolgoztunk. A 60-70 méteres fronthomlokkal egy hónapban közel 100 métert mentünk. Nagyon jó teljesítményt értünk el és nagyon jó fizetést kaptunk ezért. A nyugdíjazásom előtt ez a pénz jól jött.

– Mikor mentél el nyugdíjba?
– 1987. július 20-án lettem nyugdíjas, mert akkor töltöttem be az 54. életévemet. A szénfalról mentem el nyugdíjba 31 év bányamunka után. A búcsúztatásomon Fekete elvtárs a vezérigazgató azt mondta: A 31 év alatt öt év pótműszakot csináltam. Ezt a műszakjaim alapján állapították meg. Az átszereléseknél szombat-vasárnap vagy ünnepnapokon is dolgozni kellett.

– Ki lett az utódod, a brigád vezetője?
– A brigádértekezleten Bartanics Eleknek adtam át – aki a másik szakban dolgozott – a brigád vezetését. Az ő irányításával még egy darabig dolgoztak Csordakúton, majd átmentek a Mányi Bányaüzembe. Akkor már Eleknek a fia is vele dolgozott a 612-es fronton.

 

 

Egykori bányász "pajtások" - Pacsai Imre és Szőke Gábor

– Mivel töltöd a nyugdíjas éveid?
– Bicskén van egy kis telkem, amin van 12 db almafa, szőlő. Állatokat is tartottam, pulykát, kacsát, libát, csirkét. Tavasztól őszig ott vagyok. A régi társak rendszeresen meghívnak névnapokra. Meglátogatnak a bicskei kiskertemben, még segítenek is. Bepucolták a kisházat. Egy erkélyt is építettek eléje. Volt úgy, hogy három napig is ott voltak: ittunk, dolgozgattunk, és sokat beszélgettünk a bányáról. Raktuk a csilléket. Nagyon készülők június 20-ára.

– Miért?
– Akkor leszek 70 éves, és szeretném meghívni a volt munkatársaimat. Remélem addig még élek.

 

 (Az interjú 2004-ben készült.)