Miskolc-Görömbölyön született 1948-ban Pacsai Imre. Az általános iskola után a perecesi vájáriskolába került azért, mert – nagycsaládból származik – itt volt lehetőség a több fizetésre. Az első két évben kollégiumban lakott, harmadévben már otthonról járt a szakmánybéres munkára.

– A vájáriskola első napjait – mondja Pacsai Imre – a meddőhányón faragás tanulással töltöttük. A perecesi tanbányában egy tárón keresztül közelítettük meg a fejtéseket. Nem féltem a bányában, és nem is idegenkedtem tőle. Mire elvégeztem a vájáriskolát, megszűnt Miskolcon az aknászképzés. Ezért jöttem Tatabányára a Bányaipari Technikumba. A technikum fölött – Felsőgallán – gyakoroltuk a szintezéseket. Ott találkoztunk először az 1967-es évek végén, mert ott laktál albérletben. Az apósom – mert megnősültem – anyja lakott azon a helyen.

– Az apósod a XIV-es aknán volt aknász.
– A technikum elvégzése után egy félévre elcsábítottak a fémiparhoz. Ikarusz buszok alvázát hegesztettem. Kevés volt a kereset, ezért 1973. január 3-án a XIV-es aknán vettem fel a munkát. Benyőcs Feri volt a főmérnök, és Babits Endre a bányamester. Vájárként vettek fel, mert sok volt a technikus Egy rövid ideig urasági munkát végeztem, utána elővájásra kerültem vájárnak. Az akna 1974-ben indult fejlődésnek, amikor bevezették a kézi fás frontokat. Ez a bánya meglehetősen tűz- és vízveszélyes volt. A XI-es aknáról jött át a Mucsi Jóska vezette frontbrigád és egy másik is, akit Derbó Pisti vezetett. Ekkor alkalmazták először itt az egyedi támokat és a széngyalut is. Kineveztek frontaknásznak. Nem igen voltak sikeresek ezek a frontok, nagyon sok nehézséget kellet leküzdeni a siker érdekében. Közben a bányamentő tanfolyamot is elvégeztem.

– Üzemi bányamentő lettél?
– Többször is hívtak főállású bányamentőnek. Azért nem vállaltam, mert tömblakásban laktam, és nem tudtam elképzelni magamról azt, hogy a készültség ideje alatt ne hagyjam el a lakást.

– Akkor mégis miért lettél bányamentő?
– A lőmesteri, aknászi beosztás részben kötelezettséget ró az emberre, hogy bányamentőnek kell lennie függetlenül attól, hogy bevethető-e vagy sem. Ha bármi történik a bányában, akkor ez az aknász tudja vezetni a mentőrajt arra a területre, ahol valami történt.

– Miből állt ez a tanfolyam?
– A tanfolyam ideje alatt (félév) megismertük a gázok jellemző adatait, veszélyességét, ebből adódóan az elhárítását (a védekezést). A bányamentő készülék összeszerelésének minden mozzanatát, ellenőrzésének módját megtanultuk. Tanfolyam ideje alatt elsajátítottuk, hogyan kell bizonyos körülmények között gyorsan és szakszerűen eljárni. Különböző léggátakat építettünk. Teljesítmény- és terhelési próbákat végeztünk. Megtanultuk az elsősegélynyújtást, hogy tudjunk segíteni bajbajutott társainkon. Évente kötelező volt az orvosi vizsgálat …

Ranzinger Vince műemléke előtt.

– A gyakorló pályán én is végigmentem kíváncsiságból.
– A gyakorló táró hét kamerával volt ellátva. Fel kellett venni a készüléket, két beton idomkövet a kezünkbe vettük – a készülék 16 kilogramm és az idomkövek egyenként 25 kilót nyomtak – és a füsttel telített táróban elindultunk. Ezen a pályán voltak szintes szakaszok, gurítók, mászócsövek, alacsony vágatok, stb. Ez volt a terhelési próba. Két óra alatt háromszor kellett megkerülni ezt a pályát. Ha valaki rosszul lett, akkor 10 másodperc alatt kiszívták a füstöt, de olyan is volt, hogy füstbe kellett kimenteni a többieknek.

– Használni kellett az itt szerzett tudásodat?
– Elég sok bevetésen voltam

– Melyik volt a legemlékezetesebb?
– A XIV-es aknán voltam aknász – 1978-ban –, és a délelőttös szakban éppen kiszállásra készültünk a raportra. A biztonsági felelős szólt, hogy az összes hordágyat szedjük össze, mert a „Vadorzón” sújtólégrobbanás történt. Azonban mégsem vetettek be bennünket, így hazamentem. Délután 5 órakor jött a Vér Laci bácsi fia, hogy azonnal vonuljak be a VII-es aknára. Felszereltünk és vártuk a bevetést. Akkor már tudtuk, hogy sok halott és sebesült van. Mégsem volt ránk szükség a mentésnél, mert hazaengedtek. Másnap reggel megjelentem dolgozni a XIV-es aknán, akkor szóltak, hogy szedjem össze a bányamentő rajt – rajparancsnok voltam – és kiskocsival induljunk a XI/a. aknára. Ott eligazítást kaptunk, és elindultunk a „Vadorzó”-ra. Leszálltunk a 160-as szintig. Nagyon sok bányamentő volt már ott a különböző üzemektől, sőt még Oroszlányból is. Mi a légvágaton közelítettünk a frontra, hogy hátha a frontszárnyon van még élet. Teljesen össze volt törve a vágat. Ezért egy kis vágatot hajtottunk. Minden szállítóberendezés állt, ezért zsákokba hordtuk a szenet, hogy előre tudjunk haladni. Amikor elértük a frontot, ott minden össze volt borulva és törve. Ekkor a vezetőségnek az volt a döntése, hogy a fővágaton közelítsük meg a frontot. Nehezen haladtunk előre, mert szalmázni és csegjekarózni kellett, hogy a frontszárny meghajtásáig érjünk. Mint a liszt, olyan apró volt a szén. Az oroszlányi bányamentők a vakvágatra próbáltak bejutni. Ők meg is találtak két dolgozót, akik sajnos már nem éltek. Tiszteletből a régi barátságunk emlékére említem meg Piroska Pali nevét, társát nem ismertem. Mi a szárnyat elérve találtuk meg a kollégánkat, Kiss Sanyit, aki robbantómester volt. A mentési munkában 70-80 ember vett részt. Amikor olyan nagy volt a gázkoncentráció és az élet semmi jelét nem tapasztaltuk – egy hét után – akkor döntöttek úgy, hogy befejezik a mentést. A légvágatot és a fővágatot ledugózták és beiszapolták azt a részt. Egy hétig dolgoztunk ott nyolc órában.

– Mire gondoltatok, amikor megtaláltátok az emberi maradványokat?
– Semmire. Fel sem fogtuk akkor. Mivel a raj parancsnoka voltam, az emberek figyelmét a munkára, a feladatra irányítottam. Csak a mentésen járt az eszünk. Három hét elteltével kezdtem iszonyatos és borzalmas dolgokról álmodni.

– Mit?
– Azt, hogy egy tűzgolyó jön felém. Próbálok menekülni, de összeakad a lábam, és nem tudok menni. Azt is álmodtam, hogy valamelyik mentő beszorul, és menteni kellene, de nem tudom… Képek is előtörtek abból a vágatból, ahol a mentést végeztük. Évekig kísértek álmomban ezek a képek …

– Én nem voltam akkor a bányában, de át tudtam érezni. A temetés iszonyatos volt. Egymás mellett a 26 kiásott sír és mellette álltak a felrobbant front életben maradt szakjainak a tagjai munkaruhában és kobakban. Ők temették el a pajtásaikat. A díszsorfalban én is ott álltam, és hosszú ideig engem is gyötörtek hasonló képek az álmaimban.
– A temetés reggelén szálltunk ki a bányából. Akkorra lett kész a front fő és légvágatának iszapdugózása, ahol a robbanás történt. A temetést nem tudtam már vállalni. Nem volt lelkierőm arra, hogy elmenjek …

– Meddig voltál a XIV-es aknán?
–1985-ben kerültem a Vadorzóra, másképpen a XII/a aknára. Egy új, 430-as frontnak lettem a frontaknásza. Új kihívás volt ez számomra, hiszen a XIV -es aknán már nem alkalmaztunk önjáró biztosító berendezéseket, maróhengereket. A 430-as front megszűnésével Nagy András kollégámtól, jó barátomtól vettem át a Szőke Gábor fontmester által irányított 612-es fonti brigádot. A mai napig is jó barátság fűz mindkettőjükhöz, külön tisztelet Szőke Gábornak, akinek volt bátorsága és ereje tovább dogozni robbanás után. Itt dolgoztam a brigáddal egészen 1987-ig, amíg át nem tettek bennünket a Csordakúti Bányaüzembe. Olyan mészkő alatti fejtést kaptunk új pajzsokkal, amiben játszi könnyedséggel tudtunk dolgozni. Itt bizonyította be a Szőke-féle 612-es frontbrigád, hogy tud teljesíteni, ha a dolgozók és a vezetők is azt akarják. Ott értünk el megközelítően 100 méteres sebességet egy hónap alatt.

– Ugyanaz a brigád volt, mint a robbanáskor?
– A 612-es csapat másik két szakából egészítették ki a brigádot, de új emberek is kerültek oda. Ennek a frontnak voltam hosszú ideig a frontaknásza. Minden embert jól ismertem, és ismerek még ma is. Mellettünk dolgozott Bencze János, Jártó József, Holló Ferenc vezetésével még egy fontbrigád. Azért említem ezeket a neveket, mert a XIV-es aknán is együtt dolgoztunk. Bencze Jánossal (tesóval) együtt végeztük el a munkavédelmi technikumot. Az üzemvezetés nagyon jó kollektívát hozott össze. A vezetőség nem volt ismeretlen számomra, hisz más üzemeknél már találkoztunk. Petrovics Antal bányamester, aki a XIV-es aknán főaknász volt, vagy Szita István szintén a XIV-es aknán volt főaknász. Hosszan lehetne sorolni a neveket, sajnos nagyon sokan már nem élnek. Onnan a brigáddal együtt áttettek a Nagyegyházi Bányaüzembe. Akkor mondták, hogy a Nagyegyházi Bányaüzemnek még van egy fél éve, és utána bezár. Ott egy fejtést kellett még lehoznunk. Ezután a 612-es fronttal a Mány I/a. aknára tettek. Ekkor 1989-ben neveztek ki annak a szaknak a szak főaknászának, amit 1999-ig a nyugdíjba vonulásomig csináltam.

Pacsai Imre

– A bánya megnyitása után egy évre már az aknán voltatok?
– Akkor még elég kicsi bánya volt. Két lejtaknája volt, ami a 120-as szinten rendelkezett egy zsomprendszerrel, trafóval. Volt még egy szállító- és légvágat, amibe különböző főteszintomlasztásos fejtések voltak. Egykijáratú kézi fejtésekkel dolgoztak akkor. Egyedi támokkal ment a fejtés és a kilépés után a harmadik gerendasort leomlasztják, de előtte provokálják – robbantják – a felettük lévő 8-10 méteres szenet, majd azt kicsapolják. Ez volt a Déli bányamező. Ezeken a kis fejtéseken még nem sokan dolgoztak, mert az emberek zöme az „öreg” Mány befejezésén tevékenykedett. A Déli bányamezőben a fejtéseket a szükség hozta létre, mert kellett a szén, ezért rögtön a lejtakna mellett nyitották meg ezeket a kis termelő munkahelyeket. Meg kell mondanom, hogy eredményesen dolgoztak.

– Kik voltak akkor a vezetők?
– Petricsek József, Lovász István, Weisz Tibor, Sánta Béla. Az ő javaslatukra lettem az I-es szak szakvezető főaknásza. Németh László, Persely József, Nagy András bányamester, Kállai István, Scwarcz Dezső, Kovács Tamás, Fazekas György, Holló Ferenc, Lábodi György, de lehetne hosszan sorolni a neveket. Szerencsés találkozás volt Juhász Gézával, aki a helyettesem volt nyugdíjba vonulásig.

– Milyen volt a közösség?
– Az elővájásokon, a fejtéseken lévő és a Csordakútról átjövő emberek alakították ezt az üzemi kollektívát. A régi szakemberek elmentek nyugdíjba, így egy fiatal kollektíva formálódott. Ugyanakkor a 612-es brigád mellett a Jártó Jóska 22-es csapata is idejött. Azt gondolom, hogy ez a két csapat vitte a Mány-Keletet arra a szintre, amikor azt lehetett mondani, hogy az üzemben a termelés jól megy.

– A két csapat köré csoportosult a bánya termelő ereje?
– Ők voltak a motorjai a termelésnek és hozták a régi formájukat, de a Csordakúti Bányaüzemből és Nagyegyházáról is jöttek emberek, akik beolvadtak a két brigádba.

– Ez egy könnyű kis bánya volt.
– Azt éppen nem mondanám. A Déli bányamezőben a 22-es fejtésen a két kijárat helyett már csak egy volt, mert összement a légvágat. Pap Lacival két darab kétszázas csövet tettünk be, hogy legyen áthúzó szellőztetés. A fedüben zárványos, masszás, hígabb anyag volt. Mivel egykijáratú fejtés volt, azért csak 6 fővel volt telepítve. Horváth Pisti éppen a fővágaton volt a hat fővel, amikor nagy nyomással lejött ez a híg anyag. Ki tudtak menekülni, de az önmentő készülékek, mérőműszerek, szivattyúk és a fejtési rendszer a biztosítóberendezésekkel ottmaradt. Ezt ki sem tudtuk szedni.

– A bánya egyik szakjának a főaknásza lettél? Mi volt a dolgod, és hogyan telt el egy napod?
– A munkásbusszal kiérek Mányra és az egyik terembe megyek, ahol ott van a főbányamester, bányamesterek, szakvezető aknászok, iparos és gépészetvezetők, mérnökök. Az asztal köré ülünk, ahol már az előttünk lévő szak vezető főaknásza, helyettese raportozott a munkahelyekről, arról, hogy hogyan állnak az elővájások, a fejtések. Minden egyes munkahelyen végigmentünk. Ott a vezetők megmondták, hogy melyik az a munkahely, ahol erősíteni vagy gyorsítani kell, hogy tudjunk termelni. Azt is megmondta a főbányamester, hogy konkrétan mit kell csinálni. Amikor ez megvolt, a helyettesemmel, Juhász Gézával lementünk a falézba és gyorsan megcsináltuk az embereknek a beosztást, hogy minél gyorsabban ki tudjanak menni az aknához. Kiskocsiba ültünk, és kimentünk Mány-Keletre, ahol az aknászoknak van kialakítva egy kis fürdő-öltöző, mert a munkások „öreg” Mányon fürdenek és öltöznek. Beöltöztünk. A diszpécsernél megnéztük az előrehaladást, a termelést, és azt, hogy a gépek mennek-e. Minden információt le lehet olvasni a monitorról. Ha valahol melegedést mutatott a gép, akkor odaküldtem a tűzőröket, hogy nézzék meg, mi van ott. Ezután leszálltam a bányába és végigjártam a munkahelyeket, ahol valamilyen hiányosságot tapasztaltam, utasítottam őket, hogy azt végezzék el. Beírtam a műszaknaplóba.

– Régen emlékszem, hogy a felügyeletnek jelentettek katonásan a szakvezető vájárok, hogy mi a helyzet.
– Szerintem ez nagyon rossz szokás volt, de akadt olyan, aki ragaszkodott ehhez. Az természetes, hogyha feljebbvaló jött, akkor neki elmondtam – tisztelettudóan –, hogy mennyi a létszám, mennyien vannak telepítve, és mindent, ami a bányában történik. Ugyanígy nekem is elmondták.

Pacsai Imre– Beszéljünk arról, hogy milyen felelőssége van egy főaknásznak?
– A délelőttös szakban a felelősség megoszlik, mert ott van a főmérnök, a főbányamester, a bányamester, vagyis ha bármikor intézkedni kell, akkor azt közvetlenül meg lehet tenni. A délutános és éjszakás műszakban, pedig a főaknász vállán nyugszik minden.

– Konkrétan mi?
– A bánya biztonsága, a termelés, de bizonyos intézkedések megtételéhez engedélyt kell kérni.

– A munkahelyi naplóba mindent beírsz, amit el kell végezni, így a felelősséget is továbbadod a szakvezető vájárnak.
– Ez részben igaz. Ha mondjuk valaki balesetet szenvedett attól függetlenül, hogy én a naplóba beírtam a biztonságos munkavégzést, mégis van lelkiismeret furdalásom, hogy jót csináltam-e. Két ilyen baleset volt a munkám során. Nem voltam benne hibás, mégis megviselt.

– Mi van olyankor, amikor nem megy a termelés, és az nem is a te hibádból, de még a bányászok hibájából sem ered?
– Nagyon kemény raportok voltak. A kiadott utasításokat volt úgy, hogy nem lehetett végrehajtani. Mondjuk géphiba miatt nem sikerült annyit termelni, mint amit kellett volna, akkor a vezetőink nagyon kemények voltak velünk szembe.

– Vissza lehetett szólni?
– Az ember nagyon meggondolta, hogy kinek szóljon vissza. Ha jogos volt a kritika, azt el tudtam viselni, de ha jogtalanul kaptam a letolást, akkor azon hetekig őrlődtem. Ez odáig fajult, hogy emiatt infarktust kaptam, és sokáig feküdtem az intenzív osztályon.

– Ezt valami nagy leszúrás okozta?
– Rágódtam a dolgokon, és mint a kupac rakódott le bennem, és egyszer csak kibukott. A vezetőség felajánlotta, hogy a külszínen biztosítanak számomra munkahelyet. Nem vállaltam, inkább folytattam tovább a munkámat egy hónap kihagyás után.

– Hallgattak rád az emberek? Volt tekintélyed?
– Többször meg kellett mutatni azt, hogy amiért kineveztek főaknásznak az nemcsak a vezetőség elhatározása, hanem azt ki is érdemeltem. Sokszor megmutattam, hogy jobban és gyorsabban el tudom végezni azt a munkát, amit a vájár végez. A legnagyobb elismerés az, amikor a csapatvezető tehetetlenségét látva magam csináltam meg a munkát, és erre a csapatvezető gratulált.

– Harminckét éves bányamunka után kérted a nyugdíjaztatásod?
– Volt egy miniszteri rendelet, hogy akinek meg van a bányánál a 25 éve és ezen belül 5 ezer földalatti műszakja, az elmehet nyugdíjba. Azt is mondták, hogy ez a rendelet 1999. december végével lejár. Sokan állították, hogy nem fog ez változni. Nem bíztunk az akkori Orbán kormányban, és azt hittük nem fogják meghosszabbítani ezt a rendeletet. Sajnos, úgy döntöttünk – az én szakomból sokan –, hogy elmegyünk nyugdíjba. Ez alatt a 32 év alatt 11 ezer földalatti műszakom volt, az 5 ezer helyett. Mivel nem volt arra garancia, hogy továbbra is megmarad ez a nyugdíjrendelet, ezért a nyugdíjazást vállaltuk. Akkor kaptam 54 ezer forint nyugdíjat, ami most lett 2003-ban 85 ezer forint. Hiába volt az ipari átlagnál nagyobb a keresetünk – a bányászoknak – mégsem tudtunk olyan nyugdíjat elérni, amelyből kényelmesen meg tudok élni, és esetleg még netán valamelyik gyógyfürdőbe üdülni is el tudnék menni. Ezért sok nyugdíjas bányász biztonsági őrnek áll – főleg aknászok – vagy különböző kft-kben lapátolnak, árkot ásnak. Számomra ez megalázó.

– Ennek ellenére te is kerestél munkát?
– A nyugdíj után a sógorom elhívott az építőiparba dolgozni Budára. Három hónap után megtanultam a hőszigetelő szakmát és azt is, hogy hogyan kell hálózni, glettelni és a ház falát színezni. A Rózsadombon, Pasaréten és a Hűvösvölgybe felújítottunk sok házat. Egy kicsit büszke vagyok arra, hogy Dunakeszin mi újítottuk fel a városházát. Kívül-belül visszaállítottuk a 100 évvel ezelőtti állapotot. Tulajdonképpen restaurálási munkát végeztünk. Többet kerestem, mint amennyi nyugdíjat kapok.

– Ebben az évben a Mányi bánya is bezárt, mert kimerül a szénvagyon.
– Engem nagyon rosszul érint, mert sokat beszélek itt a tatabányai barátaimmal erről. A szomszédom is ott dolgozik, mint aknász, ezért naprakészen tudom, hogy mi van Mányon. Nem is tudom, hogy a bányabezárás után ki fog itt Tatabányán emlékezni a bányászatra.

 

(A beszélgetés 2004-ben készült.)

Pacsai Imre, az emlékmű XII/a akna volt tornya előtt.
Ladányi András
A FŐAKNÁSZ

Talán két évtizednél is több, hogy találkoztam Pacsai Imrével, aki jelenleg nyugdíjas főaknász. A legutóbb megjelent könyvemmel ajándékoztam meg találkozásunkkor. Legnagyobb örömömre ő is adott egy kiskönyvet, ami Sebestyén Lajos: Tisztelet Tatabányának címet viseli, és 1977-ben adták ki a Bányásznapkor. Ebből a kötetéből már nem tudott adni nekem Lajos bácsi, mert elfogyott. Egy időben a következő négy sort – a kötet első sorai – szavalták a legtöbben Tatabányán Sebestyén Lajos verséből különböző rendezvényeken:

Hol van már az a hang, hova rezgett?
Mikor az Eocén gyúrt, vad erővel,
Kínban dermedő, iszonyú hegyeket,
hogy hánytorgott, remegett ez a föld.

Ugrás a képgalériához!  Ugrás a képgalériához!