MEG VOLT RAJZOLVA A JÖVŐKÉP

Egy életút állomásai

 

 

Az idei központi Bányásznapon (1997-ben. A szerk.) Nagykanizsán Kiváló Bányász kitüntetést kapott Fazakas Szabolcs ipari és kereskedelmi minisztertől Pál Béla, a Mányi Bányaüzem szakszervezetének elnöke. Szeptember 16-án nyugdíjba vonulásának első napján kerestem fel egy baráti beszélgetésre. Pál Béla 1967 júliusától dolgozott a Tatabányai Szénbányáknál. Nyugdíjba vonulásáig több mint harminc évet dolgozott és ez volt az egyetlen munkahelye. A szakszervezetnek 1963 óta – a szakközépiskolában – tagja. Szakszervezeti titkár, illetve elnökként 19 évet töltött be, de előtte is tagja volt a szakszervezeti vezetésnek.

Pál Bélával az ismeretségünk közel harminc évre nyúlik vissza, attól az időtől, amikor együtt voltunk 24 hónapig katonák egy rajban Győrben. Én a Tatabányai Szénbányák VI. aknájában voltam vájár, ő a X. aknán villanyszerelő. Azóta is párhuzamosan fut az életünk, előbb az ifjúsági mozgalomban, később pedig a szakszervezetben.

– 1947-ben Tatabányán születtem mondja Pál Béla , akkor, amikor Tatabányát várossá nyilvánították. A hatos telepen laktunk a Csarnok utcában. Akkor mindenki a bányánál dolgozott. Gyermekkoromban a felnőttek mindig csak a bányáról beszéltek, arról, hogy hogyan termelik a szenet. Belém ivódott a bányász kifejezések, gurító, ereszke, kupli, stb. és ezt már 3-4 évesen tudtuk is, hogy mit jelent. Az általános iskolában és a középiskolában is akkor Jó szerencsét!-tel köszöntünk. Jól emlékszem, hogy amikor elsős lettem a Táncsics iskolában, bányászdalokat énekelve vártuk a tanítót, például a „Sej, haj nyílik a tárna..." című indulót, aminek a szövegét ma is tökéletesen tudom.

  Vagyis természetes volt, hogy te is bányász legyél.

Autószerelő szerettem volna lenni, ahova fel is vettek, de az osztályfőnököm inspirációjára, mivel jó tanuló voltam a szüleim gimnáziumba írattak. Egy év után otthagytam, ezután különböző felvételiket tettem és így kerültem Várpalotára a bánya-elektrolakatos szakközépiskolába.  Négy éven keresztül a bányához kapcsolódó összes szakmát tanultuk.

Volt vájár, lakatos és villanyszerelő képzésünk. Azt mondták akkor, hogy olyan emberek kellenek a bányába, akik a bányászmunka minden területét értik. 1967-ben az érettségi mellé bánya-elektrolakatos szakmunkás képesítést is szereztem.

Megkaptad a bizonyítványt, mit csináltál ezután?

Rögtön Tatabányára, a X. aknára kerültem földalatti szakos villanyszerelőnek. Négyes feletti volt az érettségim, ezért egy forinttal magasabb órabért kaptam, mint az átlag órabér, így én 60.- forintos órabérrel kezdtem. A X. aknát 1970-ben összevonták a XI. aknával és az új név Xl/a akna lett. Közben az elektrikusi képesítést is megszereztem a szakmámban egy hároméves tanfolyamon.

Úgy tudom, hogy a Bányaipari Technikumot is elvégezted?

1973-ban az összevonások folytán Kelet II. bányaüzemnél megválasztottak KISZ csúcstitkárnak. Az akkori üzemi raportokon jöttem rám, hogy nem ártana, ha elvégezném a bányaipari technikumot. Levelező tagozaton el is végeztem munka mellett. Mindig próbáltam képezni magamat. Elvégeztem a Marxista-Leninista Esti Egyetemet és a filozófiaszakosítót is. Amikor szakszervezeti tisztségviselő lettem a kollektív szerződések kötésénél a különböző alkuk olyan szükségszerűségeket hoztak, hogy feltétlenül munkaügyi ismeretek kellettek. Ezért egyéves munkaügyi tanfolyamot is elvégeztem.

Ifjúsági vezető lettél?

Szakos KISZ titkár lettem. Három szakban jártam a bányába és a kollégáim viccből mondták, hogy pirosra lefestik a szerszámos táskámat.    Három évig voltam munka mellett szakos KISZ titkár.  Utána KISZ csúcstitkár, majd a Bányász KISZ Bizottságon munkatárs. Ekkor élte a fénykorát Tatabányán az ifjúsági mozgalom, a szocialista brigádmozgalom. Rengeteg társadalmi munkát végeztünk Tatabányán.   Parkosítottunk, sportlétesítményeket építettünk, ifjúsági klubokat hoztunk létre. Törődtünk azzal, hogy mi történik a városban. Iskolákat, úttörőcsapatokat patronáltunk, segítettünk a gyerekeknek.

Hogyan kapcsolódtál a szakszervezeti mozgalomba?

Az üzem szakszervezeti titkára László György, a nagyegyházi bányaüzemhez került. Ő lett az eocénprogram első bányájának szakszervezeti titkára.

      Pál Béla Az eocénprogram első bányája a csordakúti bányaüzem volt.

– Akkor a hivatalos eocénprogram első bányája volt Nagyegyháza,mert a csordakúti bányaüzemet feketén csinálták. Visszatérve a kérdésre, amikor László György elment Nagyegyházára, akkor 1979 októberben megbízott szakszervezeti titkár, 1980 márciusában pedig a tagság megválasztott titkárnak. 

Te elmondhatod magadról, hogy mint szb. titkár átélted a tatabányai bányászkodás emelkedését, de a zuhanásátis. Az eocénprogram legnagyobbra tervezett – ami Magyarországon is a legnagyobb lett volna – bányájának, a Mányi Bányaüzemnek lettél a szakszervezeti vezetője.

Amikor a Tatabányai Szénbányák dolgozója lettem, azt megtiszteltetésnek éreztem, hiszen Tatabányán mindent a bánya épített, ami a városban meghatározó volt.  Mi mindig azt vallottuk, hogy amink van, az minden a városé is.

Ennek isszuk most a következményét.

Jól emlékszem arra az időkre, amikor dr. Gál István vezérigazgató azt mondta, hogy az eocénbányákban olyan teljesítmények és bérek lesznek, hogy ezért a tatabányai medencében külön pótlékokat fognak bevezetni azért, hogy itt maradjanak az emberek. Május l-én úgy vonultunk fel, hogy az eocénbánya a XXI. század bányája lesz, amiben a szén mellett a víz és a bauxitbányászat is kiemelt szerepet kap.

Én is emlékszem erre az optimista hangulatra, ami azt hiszem 1988-ban tört meg.

Részese voltam annak, hogy egy 13 ezres nagyvállalat – aminek a fő profilja a bányászat és annak a kiszolgálása mára már 1300 főre csökkent. Átéltem azt a szalámi politikát, amikor gazdálkodó egységeket különváltan próbáltak működtetni. Teljesen sikertelenül. Abban a nagy eocénprogram hurrá hangulatban 1985. november 4-én nyitott meg a leendő legnagyobb üzem, a Mányi Bányaüzem. Nagy megtiszteltetés volt, akkor, hogy én lehettem annak a szakszervezetnek az elnöke. Megértem azt is, hogy 1988 szeptemberében a Mány I/a akna nyitásával három év múlva azt mondjuk ez egy öreg akna. Ezt a hatalmas nagy csodálatos bányát bezárták, ahol közel 2 km-es japán gumiszalag vitte le a dolgozót. Remélem, hogy úgy érem meg – nyugdíjasként – a jelenlegi Mány I/a akna bezárását, hogy megnyitják a zsámbéki szénmezőt, ami még egy 20-25 éves bányászatot tesz lehetővé.

Fel tudod sorolni azt, hogy hány bánya zárt be, ahol idáig dolgoztál?

Az akkori gazdasági és politikai vezetés jó ösztöneinek köszönhető, hogy szinte soha nem éreztük a bánya bezárását. A X. akna bezárása úgy történt, hogy a XI. aknával egyesült és ebből lett a Xl/a akna. Amikor kimerültben volt a szén, akkor újra összevontak a XIl/a. aknával, így lettünk a Kelet II. bányaüzem. Ennek a bányaüzemnek is, amikor kimerült a szénvagyona, összevontak a Kelet I. bányával és lettünk a Keleti Bányaüzem.

Amikor a Keleti és a Nyugati Bányaüzemei összevonták, akkor kaptuk a Tatabányai Bányaüzem nevet. Később a bányanyitás során lett a Tatabányai Bányaüzem Mányi Üzeme. A Mányi Bányaüzemnek lett a tatabányai Xll/a. akna a tatabányai szénmedence utolsó aknája, amit bezártunk. Az volt a nagy szerencse, hogy mindig meg volt rajzolva a jövőkép. Nem sírva fejeztünk be egy bányát, mert tudtuk, hogy másnap már egy másik bányában van meg a helyünk. Ez volt a nagy dolog.

Személyes életedben mit jelentett a szakszervezet?

Rengeteg embert tudnék felsorolni, akitől nagyon sokat tanultam, a szakszervezeti gondolkodást. Nehéz megfogalmazni azt, hogy nekem mit jelent a szakszervezet. Jelenti egy évtized munkavégzései, sok kudarcot, intrikát és voltak jó dolgok is. Nekem a szakszervezet jelenti a vállalat történetét is, aminek részese voltam.

Hogyan látod az utódodat a Mányi Bányaüzem szakszervezetének az élén?

Nagyon örülök, hogy a Mányi Bányaüzem szakszervezeti tagsága úgy döntött, hogy a Mányi Bányaüzemnél egy jól képzett fiatalt, Kertai Róbertet választ meg szakszervezeti elnöknek. Fontosnak tartom a bányászszakszervezet összességében ezt a fajta fiatalítást. A szakszervezeti mozgalom közöttük a BDSZ negatív vonásaként értékelem azt, hogy kevés a fiatal szakszervezeti vezető. Remélem a BDSZ novemberi kongresszusa ezzel is fog foglalkozni.

Most, hogy nyugdíjba vonultál, nyilván átgondoltad az életed.  Mint szakszervezeti vezető, mit csinálnál másképpen, ha erre lenne mód?

Nehéz erre választ adni, mert csak egy napja vagyok nyugdíjas, ezt a napot is az üzemben töltöm. Lehet, hogy erre egy-két hónap vagy egy év múlva tudnék jól válaszolni.

Hogyan töltöd majd a nyugdíjas napjaidat?

Vettem egy rendkívül elhanyagolt telket 1996 decemberében, és azt akarom rendbe hozni, de még 1997. október 25-ig a választásig a Tatabányai Bányász Szakszervezeti Szövetség elnökhelyettese vagyok. Itt meg feladataim vannak. Az utódomnak a bányaüzemnél Kertai Robinak is szerelnék segíteni. Van két unokám, akikkel eddig keveset tudtam foglalkozni, most ezt bepótolom. Ezen kívül sok tervem van még, többek között az, hogy többet fogok eljárni, horgászni.

 

                                                     (Bányamunkás, 1997. október Ladányi András)

 

Képek Pál Béla életéből.

 

***

 

 

A TATABÁNYAI BÁNYÁSZKODÁS FOLYTATÁSA

 

 

 

A Bányamunkás 1997. októberi számában készítettem interjút Pál Bélával a Mányi Bányaüzem szakszervezeti elnökével nyugdíjba vonulásának első napján. Akkor inkább az életéről, a munkásságáról beszélgettünk, természetesen érintettük a Mányi Bányaüzemet is. Most azonban konkrétan a Mányi Bányaüzemről és annak szakszervezeti mozgalmáról fejti ki véleményét Pál Béla, hiszen az 1980-as évek elején a Tatabányai Bányához tartozott a Mányi Akna, ahol ő volt a szakszervezeti csúcstitkár egészen 1997-ig.

– A Tatabányai Szénbányáknál először a Nyugati – Nyugat I. Nyugat II. Bányaüzemek merültek ki először – mondja Pál Béla –, ezért történelmi tény, hogy a Nyugati Bányaüzem lett a meghatározója a nagyegyházi bányászkodásnak. A Keleti Bányaüzemből pedig a mányi bányát kezdték el feltölteni bányászokkal. Az utolsó bánya a tatabányai medencében a XII/a. akna volt. Lehetőleg összeszokott csapatokat telepítettek az új bányákba. A Mányi Bányánál még azt is megcsináltuk, hogy a brigádok megtarthatták a számukat. Így maradt meg a mai napig is a 612-es csapat. Ez a tatabányai bányászkodás folyamatosságát jelezte. Az is a folyamatosságot erősítette, hogy 1983-tól a Tatabányai Bányaüzem Mányi Aknája volt a neve, és amikor 1985. november 4-én a Mányi Bányát megnyitották, akkor viszont a XII/a. akna lett a Mányi Bányaüzem tatabányai aknája. Ennyire törekedtek a folyamatosságra. Egy bánya nem akkor nyílik, amikor az átadáson a gumiszalag indítógombját megnyomják, hanem amikor a csapatok folyamatosan települtek át Mányra, ahogy bővültek a feltárások. Ugyanaz volt az üzemvezető, a főmérnök, a szakszervezeti titkár a Tatabányai Bányánál – csúcsszinten – mint aki a Mányi Bányaüzem nyitásánál volt. Ez is biztosította már előre a folytonosságot.

– Arra lennék kíváncsi, hogy a mányi bánya nyitásától hogyan alakultak a szociális létesítmények és juttatások?

– Ennek a bányának folyamatában mindenféle változat élt és működött. Volt úgy a kezdetekben, hogy a dolgozók Tatabányán öltöztek munkaruhába és úgy mentek ki a 23 kilométerre lévő Mányra a buszokkal és onnan meg 11 kilométerre van a Mány I/a akna. Ott viszont már semmilyen szociális létesítmény nem épült. A bánya nyitására – 1985. november 4. – készen lett a fürdő, a mosoda és minden egyéb. A XII/a. aknán lévő fürdőrendszert próbáltuk átmenteni. Így a dolgozók már az induláskor nem munkaruhát, hanem védőruhát kaptak, ezért nem volt gondjuk a mosdásra, a javításra és a cserére sem. Amikor tönkrement valakinek a védőruhája kapott helyette újat. Mindenkinek két öltözet ruhája volt, és ha koszos lett az egyik, akkor azt kimosták, addig a másikat hordta. Benne volt a száma, ami azonos volt a lámpa, önmentő készülék, leszálló márka-pléh számmal is, de ezen tartották nyilván a bérlistán is. Az én számom a 7-es volt.

– Kié volt az 1-es?

– Valószínű a mindenkori igazgatóé!

– A munkába járási idő viszont megnőtt a távolsággal.

Pál Béla– A családtól távol tartott időt a lehetőségek szerint igyekeztük a legrövidebbre venni. Annyi buszt rendeltünk, hogy amikor azembereket Tatabányáról behozták „öreg” Mányra, azok elkezdtek öltözni, a buszt rögtön kiküldtük üresen a Mány I/a-ra és az ottani kiszálló szakot behozta. Ilyen intézkedésekkel is nyertünk 20-30 percet. Így nem sokkal később ért haza Mányról, mint amikor a tatabányai bányákban dolgozott a bányász. Nehéz volt megszokni a pontosságot.

– Ezt hogy érted?

– Ha lekéste a buszt, akkor már nem tudott kijutni az üzemhez – csak gépkocsival – ezért akkor arra a napra szabadságot írtak. Azért nehéz a különböző ügyes-bajos dolgaikat is végezni a dolgozónak az üzemirodán. Mivel az üzem közelében semmilyen bolt, üzlet nincs, ezért az üzemi büfében mindig van friss péksütemény, üdítő, kávé. Erre nagy figyelmet fordítottunk például Mányon és Csabdin délelőtt 10 órakor volt aznapi kenyér, viszont az üzemben reggel már fél ötkor lehetett kapni friss péksüteményt, amit Tatabányáról hoztunk.

– Kik voltak a Mányi Bánya alapítói? Bár mondtad, hogy egy folyamat eredménye volt az üzem átadása.

– A Mányi Bánya a megalakulásakor is az öreg tatabányai medence szerves része volt, a tatabányai bányászkodás folytatása. Le kellett szerelni azokat a hangokat, akik azt mondták, hogy ők az első kapavágástól vannak ott.

– Miért?

– Nem szerettük volna, hogy azért valaki hátrányt szenvedjen, mert őt nem 1983-ban, hanem csak 1985-ben helyeztek át Tatabányáról Mányra. A Mányi Bányánál eltöltött idő az egyenlő volt a tatabányai szénmedencében eltöltött idővel. Ezt a szemléletet képviseltük, és ez alapján történtek a jubilálások is.

– Emlékezem az 1980-as évek közepére, elég sivár környezetben volt akkor az üzem.

– A környezetünket saját magunk tettük rendbe. Fákat telepítettünk, buszmegállót, parkolót építettünk, és próbáltuk otthonossá tenni a bányaüzemet. Éttermet is csináltunk, ahol a Tatabányáról hozott ételeket ehették kedvezményesen. A délutános a leszállás előtt, a délelőttös pedig a kiszállás után ebédelhetett.

– Nemcsak új bányát nyitottatok Mányon 1985-ben, hanem az utolsó tatabányai bányát a XII/a aknát is nektek kellett bezárni 1987-ben.

– Nem éreztük akkor – 1987-ben – a bányabezáráskor, hogy vége a bányászkodásnak, hiszen működtek a Nagyegyházi és a Mányi Bányaüzemek, akik átveszik a létszámot. Azt mondták akkor, hogy ott az eocén medencében fogjuk kialakítani a XXI. századi bányát. Azt hittük, hogy hosszú ideig tartó és mennyiségében sokkal többet termelő bánya lesz, mint a régi medencében volt.

– Emlékszel az utolsó csille szén kihozatalára a XII/a aknából?

– A kasból kijött az utolsó csille szén egy kis ünnepség keretében. Nem csináltak akkor annak olyan nagy felhajtást.

– Ennek ellenére ez volt a tatabányai medence utolsó bányájának a bezárása.

– Minden bezárás borzasztó, de itt tudtuk, hogy van helyette új bánya, ami jogfolytonos a régi medencével.

– Az is a jogfolytonossághoz tartozott, hogy mivel te voltál a Tatabányai bányák szakszervezeti titkára, így te lettél a Mányi Bányaüzemnek a szakszervezeti titkára is. Az emberek mennyire érezték saját maguk is ezt a folytonosságot?

– Meg vagyok győződve, hogy a Mányi Bánya története az nem a gépek, berendezések története, hanem a benne dolgozó emberek története. Ebben benne vannak a bányászdinasztiák, ahol a tatabányai medence megnyitásán dolgozó nagyapának az unokája most is a mányi bányában dolgozik. A bánya iránti bizalom abban is megmutatkozott, hogy rengetegen jöttek dolgozni a környező községekből: Csabdi, Mány, Bicske, stb. A folytonosságot az is erősítette, hogy ugyanazok a bányász hagyományok éltek tovább, mint ami a régi medencében volt. Jártunk kirándulni és a május 1-én ugyanúgy vonultunk fel.

– Arra is törekedtetek, hogy Tatabányán össze tudjanak jönni az üzem dolgozói bizonyos ünnepeken.

– A Kisrugó Gyár előtt kialakítottuk a Mányi Bányaüzem szabadidő központját, ami a XII/a akna mögötti iszapgödör része. Ez még a mai napig meg van.

– Többször voltam én is ott.

– Itt rendeztük a családi napokat. Több száz ember elfért ott, Teniszpályát, kispályás focipályát építettünk. Volt egy kis horgásztó is …

– Fontos volt ez?

– Azoknak az embereknek volt fontos, akik a szabadidejüket a brigáddal akarták eltölteni. Itt voltak a brigádértekezletek. A honvédségtől hoztuk el a gulyáságyút, abban főztünk. Közben focimeccseket, horgászversenyeket rendeztünk. Lehetett teniszezni, lengőtekézni. Minden megvolt ott! Előre lehetett bejelentkezni a brigádoknak, annyira zsúfolt volt. A nyugdíjasaink is kijártak oda.

– Ilyen sima útja volt a szakszervezeteknek, vagy voltak a vezetéssel érdekvédelmi csaták is?

– Sok konfliktus adódott a szakszervezeti munkában. Csatlakoztunk az országos bányász figyelmeztető sztrájkokhoz. Elmentünk a budapesti demonstrációkra is, és …

– A helyi üzemvezetés és a szakszervezet konfliktusaira gondolok!

– Konfliktushelyzetek voltak egy-egy kinevezésnél. Figyelembe vették a véleményünket. A bérek miatt is sokat ütköztünk.

– A rendszerváltás itt sem ment simán, hiszen megalakult a szakszervezettel szemben a Munkástanács!

– Itt is voltak olyanok, akik a szakszervezetet támadták. Ellenségnek tartották a bányászszakszervezetet. Először a műszakiakat próbálták a szakszervezetből kiszervezni, de nem sikerült nekik. Megalakították az üzemben a Munkástanácsot és állandósult harcot vívtunk egymás ellen. Végül is nem voltak meghatározóak az üzem életében. Jóval kevesebben is voltak, mint mi. Nehezen, de megtaláltuk a közös utat, ami alapján egyfelé tudtunk menni.

– A Mányi Bányaüzemet háromévi termelés után tartósan szüneteltették.

– Bezárták a Nagyegyházi Bányaüzemet is …

– Később!

– … és a hatalmas eocén programból csak egy kis csipetnyi rész, a Mány I/a akna maradt meg.

– Az emberekben ez hogyan csapódott le?

Pál Béla– Ez az az időszak, amikor a hősbányászoktól eljutottunk odáig, hogy a „nemzet eltartottjai”-ként emlegettek bennünket a médiákban. Deficitet termeltünk, nem szenet. A bányásznapokat is meg akarták szüntetni. Ez már a visszafejlesztés kora volt. A szakszervezetnek itt már az volt a munkája, hogy a megszerzett vívmányokat megőrizze, és ne legyenek ellátatlanok az emberek. A 13 ezer fős vállalati létszámból eljutottunk az ezer fő alattira. 1994. április elsejétől már Energetikai Kft. lettünk, 1996-ban pedig VÉRt. létszámleépítések is voltak, amit a tatabányai vezetés humánusan próbált megoldani. Sokszor a vezetés kérte fel a nyugdíjjogosultembereket – 25 éves bányász nyugdíj –, hogy menjenek el nyugdíjba azért, hogy akinek még sok éve van hátra a nyugdíjig, az maradhasson. Így volt olyan időszak, amikor a bányászok tettek szívességet a cégnek azzal, hogy nyugdíjba vonultak. Ezért le is csökkent az üzemben az átlagéletkor – bizonyos időszakokban – negyven év alá.

– Öt éve vagy nyugdíjban, 1997-ben – a nyugdíjazásodkor – azt nyilatkoztad nekem, hogy vettél egy telket, amit rendbe szeretnél hozni, és mint a Tatabányai Bányász Szakszervezeti Szövetség elnökhelyetteseként is vannak feladataid. Az interjút azzal fejezted be: „Van két unokám, akikkel eddig keveset tudtam foglalkozni, most ezt bepótolom. Ezen kívül sok tervem van még, többek között az, hogy többet fogok eljárni horgászni.”

– Az a telek, amit vettem egy domboldalon van, amit átalakítottam teraszos művelésre, és üdülőövezetté. Ott kertészkedem és jól érzem magam.

– Úgy tudom, te lettél a hegybíró!

– Alakítottunk egy kertbarát kört, aminek az elnöke lettem. Kialakítottunk egy rendezett állapotot, de ez azzal járt, hogy állandóan engem kerestek meg a problémáikkal. A család ezt sokáig nem nézte jó szemmel, mert nem tudtunk nyugodtan pihenni a telken, ezért ezt a funkciót nagy nehezen lemondtam. Egyébként ott is zömében bányászoknak a telkei vannak, és kint a kiskertekben is örökké a bányászatról beszélünk. A szakszervezeti székházban létrehoztunk a bányászszakszervezeten belül egy városi alapszervezetet, aminek a mai napig az elnöke vagyok. Vagyunk vagy 100-150-en a városban élő nyugdíjasok, munkanélküliek és aktívak is. Egyébként az aktív munkával sem hagytam fel, mert a megyei társadalombiztosítónál vagyok biztonsági őr.

 

(Részlet: Ladányi András Tatabányai eocénbányászok című könyvéből. Tatabánya, 2003)

 

***

 

 

 

TATABÁNYAI VOLT ÉS MARADT ÖRÖKRE

 

 

 

Harmincnégy éve, hogy mint fiatal VI-os aknai vájár találkoztam Győrött a Magyar Néphadsereg egyik alakulatában – a bevonulás után – Pál Bélával, aki a X-es aknán volt villanyszerelő. Két évig egy században, szakaszban, rajban és egy ágyban aludtunk. Emeletes vaságyban. Béla a század írnoka lett én, pedig a század KISZ-titkára és egyben az alakulat képzőművészeti szakkörének a vezetője. Két évig éjjel nappal együtt voltunk jóban és rosszban.

– A huszonnégy hónap alatt mindenről beszéltünk – mondom Pál Bélának a BDSZ tatabányai szövetsége városi szervezete elnökének –, de Schalkhammer Antal nevét ki nem ejtettük. Pedig akkor már a VI-os aknán dolgozott. Onnan ismertem.

– A Tatabányai Szénbányák X-es aknájába – szakközépiskola után –1967-ben kerültem, akkor amikor Tóni a VI-os aknára földalatti lakatosnak – mondja Pál Béla.

– De már ismerted őt?

– Mivel 1947 novemberében születtem, ezért Tatabányát írtak a születési anyakönyvbe – Tatabánya 1947. októberben lett város –, ha egy hónappal korábban jöttem volna a világra, akkor felsőgallai lennék. A VI-os telepen a Csarnok utcában laktunk, és ott jártam az általános iskola – Táncsics Mihály iskola – alsó tagozatát. Amikor a tömbházakba költöztünk 1957-ben, abba az új Ságvári Endre iskolába kerültem, ahol a Tóni is tanult. Tömbházi gyerekeknek hívtak bennünket. Ott ismertem meg Tónit. Együtt jártunk iskolába. Én az idősebbik húgával, a Tecával kerültem egy osztályba. Tóni egy évvel idősebb volt, ezért előttem járt. Hatalmas mozgásigénye volt. Minden csínyben benne volt. Ő is, mint ahogy én is, sokszor 43-as bányász gumicsizmában mentünk iskolába. Ezzel csúszkáltunk télen a „Halál dombon”. A Schalkhammer család a sportnak élt, hiszen a Teca úszott, a Tóni mindenféle labdajátékban benne volt. Úgy emlékszem, hogy Tóni egy jó tanuló, élénk eszű, mindenre reagáló gyerek volt. Az iskola elvégzése után Tóni Esztergomban, a technikumban, én pedig Várpalotán a szakközépiskolában folytattam a tanulmányaimat.

– Azért csak összefutottatok, hiszen közel laktatok egymáshoz.

– A nyári szünetben a közelben lévő strandon egy társaságban töltöttük el szinte az egész nyarat. Volt, amikor mindannyiunknak egyforma csíkos fürdőruhája volt Ebbe a baráti társaságba tartozott a Tóni és Pápai Marika – őt Tóni feleségül vette –, akit már előbb ismertem. Az itteni tömbház-gyerekek életét, a szabadidejét meghatározta az, hogy itt volt a sportpálya. Ez rengeteg sportolási lehetőséget biztosított számunkra. Egész nap rúgtuk a labdát és híres focisták voltak trénereink, mint a Hetényi Sanyi. Ezekben a játékokban a Tóni mindig élenjárt. Jó felépítésű és masszív gyerek volt, rendkívül nagy teherbíró képességgel rendelkezett.

– Amikor mi katonák voltunk, Tóni akkor volt az NB I-es kézilabda-csapat tagja. Sikeresen sportolt. Én erről semmit nem tudtam. Te sem beszéltél erről.

– Mi mindenről beszéltünk a katonaságnál a bányászatról, a KISZ-ről, a művészetekről, irodalomról, csak a sportról nem, mert az téged nem érdekelt. Én tudtam róla és Tóni a sportolásával az ismertségét alapozta meg. Abban az időszakban Tatabányán Tónit mindenki ismerte. Egy-egy meccsre az állandó törzsközönségen kívül rengetegen elmentek, sőt még az edzésekre is. A pálya környékén lakók még azt is tudták, hogy melyik sportolónak mi a baja, hány kisfröccsöt ívott meg a sport székházban. A városi érdeklődés középpontjában volt a sport, így vált ismertté a Tóni.

– Leszerelésünk után mindketten a munkánk mellett az ifjúsági mozgalomban is aktivizáltuk magunkat. Én a VI-os aknán, Te – az összevont X. és XI. akna – a XI/a aknán lettél KISZ-titkár. Ugyanebben az időben lett Schalkhammer Antal a VIDUS-nál KISZ-titkár.

– Ez egy újonnan alakult üzem volt nagy létszámmal. Az üzemben csúcsvezetőség – Tóni vezetésével – irányította a KISZ-t. Azért akkor a meghatározóak a bányaüzemek KISZ-szervezetei voltak. Az ifjúsági bányászversenyben mindig a VI-os és a XI. aknai KISZ-szervezetek nyertek hosszú éveken át. A VIDUS főleg az FMKT-ban jeleskedett. Volt olyan időszak, amikor az üzem hatvan százalékát mérnökök tették ki. Nagy szellemi potenciál gyűlt ott össze. Tóni, amit a sportban csinált, hogy örökké mozgott, ez volt a jellemző a mozgalmi munkájára is. Törekedett az új ismeretek elsajátítására. Talán ezért is lett ő a bányász KISZ-bizottság titkára.

– Közvetlen munkatársa lettél?

– A Kelet II. Bányaüzem KISZ csúcstitkára voltam, és ekkor kért meg a Tóni, hogy a KISZ-bizottságban legyek a munkatársa, úgyis mint egy olyan fiatal, aki a bányaüzemtől jött. Hosszú ideig vívódtam míg elvállaltam. Három főállású munkakör volt a KISZ-bizottságon Tóni volt a titkár, én a helyettese és Vörös Kati, aki a titkárnői és munkatársi feladatot is ellátott. A szénbányászat a második reneszánszát élte, ami az eocén programban csúcsosodott ki. Egy egész KISZ-lakótelepet adtunk át, szakmai versenyeket hirdettünk és bonyolítottunk. Beindítottuk a „Nevelj új bányászt” mozgalmat. Tóni mondása az volt: „A bányász KISZ-bizottság a rangjának megfelelően képviselje magát mindenhol a vállalati döntéseknél, de a város és a megye területein is.” Minden lehetőségünk megvolt ahhoz, hogy egy erős bányász közösség alakuljon ki.

      – Jó kapcsolatokat tudott kialakítani előbb Gál Istvánnal, majd Fekete Lajos vezérigazgatóval.

– Gál István Tónival olyan viszonyban állt, mintha a családtagja lett volna. Egymás mellett voltak a bányász párt- és KISZ-bizottság irodái és az átjáró ajtó mindig nyitva volt. Minden nap reggel hét órakor ott kezdte a napot a közös beszélgetéssel az igazgatóval és a Tónit így ismerte meg igen rövid idő alatt. Ezután Gál István kedvencévé vált. Mindenhová elküldte a Tónit, ahol a vállalatnak érdekeltsége volt, Amerikától kezdve Afrikáig. Olyan tekintélye volt a KISZ-bizottságnak, hogy gépkocsit is biztosítottak a részünkre. Tudatosan az volt az elképzelés, hogy ennek a vállalatnak a meghatározója a tanult fiatalember. Ehhez megadott a vállalat minden feltételt. Emlékszem, hogy akkor két busz járt le naponta Budapestről és hozta meg vitte a különböző kereskedőket, akik a vállalatnál dolgoztak, de Budapesten laktak.

– Nem csak munkából állt az ifjúsági mozgalom.

– A nyári időszakban a bányászgyerekek – pedagógusok felügyelete mellett – Balatongyörökön a vállalati üdülőben töltötték el a szabadidejüket. Minden üzemnek volt ifjúsági klubja. „Nyolc órát Tatabányáért” társadalmi munka akciót indítottunk, amit Veszprémi Pisti és frontbrigádja kezdeményezett…

– Erről beszéltem 1973. április 5-én a Népházban rendezett választási nagygyűlésen. A zsúfolásig megtelt színházteremből egyenes adásban közvetített a televízió. Az ünnepi szónak Fock Jenő miniszterelnök volt. A Dolgozók Lapja 1973. április 6-i száma írja: „(…) Ladányi András vájár, tanácstag jelölt szólalt fel: (…) Büszkén mondhatom el itt, hogy tőlünk bányász KISZ-fiataloktól indult el a »Nyolc órát Tatabányáért« társadalmi munkaakció és ehhez csatlakoztak a város fiataljai és idősebb lakói is. A bányász KISZ-fiatalok 16 ezer óra társadalmi munkát végeztek e program nyomán (…)”

– Ebben az időben indította el Szőke Gabi a 612-es frontbrigád vezetője a „Nevelj új bányászt” mozgalmat, amihez csatlakoztak a szocialista brigádok.

– Hihetetlenül nagy energiákkal, fáradságot nem kímélve tettük a dolgainkat.

– Aki a KISZ-ben dolgozott, az nem tekintette munkának, hanem a szívügye volt. Ha az ifjúsági klubokat említem, ott tényleg nem pénzért és munkaidőben tettük a dolgunkat. Ezt te tudod a legjobban. Meg volt szervezve, hogy valaki mindig volt ott, így bármikor odamehettünk. Hatalmas aktíva hálózat működött azért, hogy a klubba betérő jól érezze magát. Az volt a lényeg, hogy a fiatalok együtt tudtak szórakozni minden kötődésektől mentesen. Magunknak építettük ezeket a klubokat, úgy az üzem területén, mint a városban. Meg kell említenem az akkori bányász KISZ-titkárokat, akik élharcosai voltak az ifjúsági mozgalomnak: Böröndi Jóska, Czaga Feri, Szerdahelyi Pisti, Éliás Jani, Krizsanyi Józsi, Röck Pisti, Takács Péter, Majoros Tamás, Magyar Viktor, Tátrai Zoli, Tóth Jenő, Farkas Tibi…

– No és Schalkhammer Antal, Pál Béla…

– Tóninak az volt a feladata, hogy minden egyes rendezvényen – ami volt a vállalatnál – részt vegyen, annál is inkább, mert mindenhol az egyes számú vezetőt várták el. Ennek eleget is tett a Tóni és mindenhol papír nélkül elmondta az eredeti gondolatait úgy, mintha ott találta volna ki. 

– Ezt nem mondod komolyan?

– Legalábbis úgy hatott, mintha ott találta volna ki, de én tudom, hogy ezek többször átírt szövegek voltak, ami sok ember véleményét tükrözte. Sokszor a témákat hosszú bizottsági üléseken vitattuk meg és a közös álláspontot is többször írtuk át. Ezt tanulta meg a Tóni, amit végül papír nélkül mondott el. A kiszes időszakában ezek a rögtönzések éjszakába nyúló kemény tanulási munkát jelentettek számára. Emlékszem olyan vetélkedőre, amit a Népházban tartottunk – nagyon sok ilyen volt – és csak az utolsó pillanatban a kezdésre érkezett meg. Kiderült, hogy egész éjjel a földtörténet korát magolta, mert nem tudta elképzelni, hogy zsűri elnökeként ne tudjon minden egyes kérdésre válaszolni, úgyhogy annak a kérdésnek a hátterét ne ismerje. A vitás kérdésekben is ő akart dönteni, pedig ott voltak a szakemberek, a geológusok. Abban az időszakban rendezvény rendezvény hátán volt és mindig hoztunk létre valamilyen újat. Természetes volt, hogy este hat órakor Kocsis Dezső bácsival – aki a lakásgazdálkodási osztály vezetője volt – lakást osztottunk este tízig. Reggel hat órakor pedig már valamelyik bányában voltunk.

 

Képek Schalkhammer Antal életéből.

– Mégis otthagyta az ifjúsági mozgalmat és inkább a szakmai utat választotta.

– Ez már az az időszak volt, amikor a szakmai ismereteknek nagy értéke lett. Elvárás volt az, hogy ha valaki valakiket képvisel, akkor magas szakmai ismeretekkel rendelkezzen. Ez az az időszak volt, amikor a KISZ-ben szinte minden vezető tanult különböző iskolákban, főleg bányaipari technikumban. Felértékelődött és megkövetelték a magasabb szintű tudást. Tulajdonképpen ez a ranglétra egy nagy lépést jelentett a Tóni életében, hogy bekerült – a Nagyirodára – a vállalat központi vezetésébe, nem mint politikai vezető, hanem mint szakember. Ez a beosztás anyagiakban is nagy előrelépés volt a Tóninak. Neki is köszönhető, hogy sok volt KISZ-titkár jelentős pozícióba került a vállalaton belül.

– A mozgalmi munkát sem hagyta teljesen abba, hiszen a vállalatközpont párttitkára lett?

– A központi irodában több mint kétezer ember dolgozott akkor és ebben sok műszaki ember, vezető és párttag volt. Több pártalapszervezet működött, amit a csúcspárttitkár irányított. A vállalaton belül az volt a szokás vagy a kialakult rend, hogy a személyzetisek voltak egyben a párttitkárok is. Így lett a Tóni is az egyik alapszervezet titkára. Nem sokáig volt az, mert akkor kezdték ezt a két funkciót szétválasztani, mondván azt, hogy ez összeférhetetlen. Liberálisabb időszak következett, mert akkor már pátonkívüli is lehetett a vállalatnál vezető.

– A Tóni után te is elkerültél a KISZ-bizottságról?

– Tóni távozásakor küldtek el engem egy éves – nappali tagozatos – pártiskolára. Amikor azt elvégeztem, visszakerültem a Kelet II. bányaüzembe a László Gyuri helyére – aki a Nagyegyházi Bányaüzem szb-titkára lett –, mint megbízott szakszervezeti titkár. Bár több helyre kaptam ajánlatot a vállalaton belül, de én az üzemi munkát választottam. Egyszerűbbek, őszintébbek a bányászviszonyok. Végül is odamentem vissza, ahol korában dolgoztam.

– A vállalat egyik nagy üzemének az szb-titkára voltál és egyben a vszb és a vszt tagja, amikor Schalkhammer Antalt megválasztották vszb -titkárnak.

– Akkor a vállalat szociálpolitikájának szinte minden területét a szakszervezet látta el. Amilyen helyzetben volt 1984-ben a vállalat, még keresve sem találtak volna jobb vszb-titkárt, mint Schalkhammer Antalt, mert volt vezetői gyakorlata és mindenki ismerte őt. Majdnem minden feladat ellátására alkalmas volt. Többen is voltak ilyenek a gazdasági életben is, mint Salamon Húgó, Forisek Pista, Drobnitsh Vili és még sorolhatnám.

– Hogyan fogadták őt a vállalatnál lévő szakszervezeti vezetők?

– Akkor már a szakszervezetben is megtörtént a fiatalítás és a vezetőknél követelmény volt az iskolai végzettség.

– 1985. november 4-én nyitották meg – az eocén program keretében – a Mányi Bányaüzemet.

– Először az volt a nevünk, hogy Tatabányai Bánya – Mányi akna ahol én voltam a szakszervezeti csúcstitkár…

– Több interjút is készítettem veled akkor.

– Ha akkor megépül a Bicskei Erőmű, még a mai napig is ott bányászkodnánk. Az a véleményem, hogy a Nagyegyházi és a Mányi Bányaüzemek bezárása nem gazdasági, hanem politikai kérdés volt. A mányi bánya szén, bauxit és vízvagyonnal rendelkezett. A mányi I/a bányát 1988. szeptember 1-én nyitották, ahol már elkerülték a sokat emlegette „gigantomániát”. Ez a bánya a mai napig is termel.

– Meddig voltán a bányaüzem szb-titkára.

– 1997. decemberben mentem nyugdíjba, de a szakszervezeti mozgalomtól nem szakadtam el, hiszen most is a BDSZ tatabányai szövetsége városi szervezetének vagyok az elnöke.

– Nemcsak a Tatabányai Szénbányák szakszervezeti mozgalmának voltál egyik vezetője, hanem a bányászszakszervezet központi vezetőségének, majd Szövetségi Tanácsának is a tagja lettél.

– Úgy láttam, hogy a rendszerváltás egyben a bányászat halálra ítélése is volt. Szénmedencéket fejlesztettek vissza. Ezzel szinkronban a BDSZ-nek Schalkhammer Antal vezetésével olyan szociális vívmányokat sikerült kiharcolni és megtartani, amelyek egyedülállóak voltak a maguk nemében. Ebben játszott nagy szerepet Schalkhammer Antal tapasztalata, harcossága és az, hogy egyszerű bányász volt. A bányászszakszervezetet Schalkhammer Antallal azonosították a rendszerváltás után.

– Mennyire maradt tatabányai?

– Mindig is az volt és maradt. Itt lett képviselő és a választásokon le lehetett mérni, hogy Schalkhammer Antal a BDSZ elnökeként is hiteles maradt, hiszen hatalmas szavazati arányokkal győzött kétszer. Meg vagyok arról győződve, hogy a harmadik alkalommal is óriási fölénnyel nyerte volna meg a választásokat, ha a halál el nem ragadja. Tőle tudom, hogy a nyugdíjas éveit is Tatabányán kívánta eltölteni. Utoljára 2001 decemberében a BDSZ kongresszuson találkoztam vele. Próbáltam viccelődni – mint ahogyan szoktunk –, de már nem az a vidám, jó kedélyű Schalkhammer Antal volt, mint ahogy ismertem.

 

 

 

 

 

(Részlet Ladányi András TÓNI című könyvéből. A kötet 2002-ben elkészült de különböző okok miatt nem jelent meg. A kötetben a következőkkel készült interjú olvasható: Antalóczy Alfréd, Bognár Tibor, Bónis János, Böröndi József, Bruno Frauncho, Csente Jenő, Dr. Kapolyi László, Dr. Lux Judit, Drobnich Vilmos, Fekete Lajos, Gengeliczky László, Hubertus Schmoldt, Huszti Mihály, Kármán Csaba, Keleti György, Kerekes István, Kis Imréné, Klapuch Jean-Piere, Kókai Béla, Kolompár Károly, Kovács István, Kovács László, László György, Németh Ferencné, Nyakas Antal Orosz József, Pál Béla, Pálfi Antalné, Schalkhammer Antalné, Schalkhammer József, Szalayné Pásztor Gabriella, Szám Ferenc, Takács Antal, Tátrai Zoltán, Vas László, Vasas Mihály, Vörös Katalin, Wágner Ferenc, Warda Mannfred.

Azóta az interjú alanyok közül heten – Antalóczi Alfréd, Bőröndi József, Csente Jenő, Fekete Lajos, Kókai Béla, Kovács László, Nyakas Antal haltak meg.)