Hogy kezdődött?

 

 

Nem tudok pontosan visszaemlékezni, biztos mindent megszépít bennem az idő.

Hatvanas évek vége, e sokat szenvedett nemzet, néhány boldog, nyugodt esztendeje.

A vasfüggöny túlsó oldalán a „szerelem nyara”, a beat, majd a rock robbanása, a békés hippik megjelenése és a szabad

együttlét ünnepei, a fesztiválok. Innenső oldalán, létbiztonság, gulyás kommunizmus, emberarcú szocializmus, új gazdasági mechanizmus  ...  majd a keserű ébredés: ott Altamont - itt Prága.

 

A táncdalfesztiválok hihetetlen népszerűsége mutatja, hogy milyen volt a közízlés, persze ennek már korábban „megágyazott” a magyar nóta és az operett. Nem volt ezzel semmi baj, mert ez illett a mindennapjainkhoz.

 

Fogalmunk sem volt, hogy mi van ott. Nekünk a Nyugatot a Levi Strauss (csomagból), egy-egy pipereszappan, Coca Cola, rágógumi jelentette. Szerettünk volna valahogy részesei lenni annak a világnak. Keveseknek jutott, meghívólevél, kék útlevél és valutakeret, nem mehettünk oda, hát Ők jöttek el hozzánk: Eric Burdon, Mick Jagger, Brian Jones és a többiek. Az éj leple alatt, „sípoló frekvenciákon”.

 

Most veszem észre, hogy egyik mondatban egyes szám első személyben, a másikban többes szám első személyben írok. Nézzétek el nekem! Ahhoz a korhoz ez illik, a többes szám.

Ez csak ma, e sikerorientált, önmegvalósításról szóló, liberális világból nézve furcsa.

 

Néhány kérdést tisztáznunk kell … hogy ne legyen később félreértés.

 

Az 1960 és 1967 közötti időszakot beat-nek nevezem, az azt követőt pedig rock-nak.

 

A legelső zenei foszlányok talán 1966-ban vagy 1967-ben jutottak el hozzám, az első magnetofonomat 1971-ben kaptam, tehát már rögzíteni is tudtam, amikor már a rock, a  minőségi rock is el-eljutott hozzám, bizony kavarogtak bennem a dolgok, egymásra rétegeződött – mit rétegződött, rám ömlött – a sokféle zene. Nem volt olyan szerencsém, mint az öt-tíz évvel idősebb, nyugat-európai srácoknak, akik mindent lépésről-lépésre ismertek meg, gyakran előbb ismertem meg egy zenekart, mint az elődjét, gyakran olyan felvételek kerültek hozzám, amikről

semmit sem tudtam – ki játszik, mi a címe – nem tudtam angolul, folyóirat, s kezdetben hanglemez sem jutott el hozzám, hosszú, nagyon hosszú idő kellett, még minden leülepedett. Biztos mosolyogsz kedves Olvasó, amikor azt írom, hogy az albumokról a szöveget kézzel, majd később géppel írtuk le és a borítót – ha fontos volt - le kellett rajzolnunk.

 

Nyomorult és kilátástalan helyzet volt.

 

De megszólalt a Felkelő nap háza,  a Satisfaction és a többiek, s minden eldőlt …egy életre.

Rácsodálkozás, hogy ilyen is lehet. A jó érzés, hogy tartozunk valakihez, ezek a zenék nekünk, a béketáborban élőknek (is) szólnak, s amikor a „dolgok komolyra fordultak”, a minőségi rock megszületett, kinyílt a világ.

Állítólag Eric Burdon és társai azért választották az Animals nevet, mert külsejükhöz és viselkedésükhöz ez illett - ma egyik sem lépné át egy óvónő ingerküszöbét.  Az amerikai, fekete előadókat követték, ami nekem nem tetszett, de a Worried Life Blues, a For Miss Caulker, az I Put A Spell On You és az I’m Mad Again „nagyot szólt” – és ma is élvezhetők. Na és persze az a szám, ami Őket hallhatatlanná tette, a House Of The Rising Sun – ma is elszorul a torkom, ha meghallom.

 

Sokunknak a Rolling Stones jelentette az áttörést, a legtöbb szám Tőlük jutott el hozzánk, s legnagyobb értetlenség is Őket fogadta és ez nagyon imponált nekünk. Mit nem adtunk volna, ha egyszer élőben is hallhatjuk a Rolling Stones-t. Aztán egyre több zenét és zenekart ismertünk meg, s ennek következményeként egyre kevésbé szerettük Őket,  de erről később még bővebben írok.

 

(I Can’t Get No) Satisfaction, Confessin’ The Blues, Heart Of Stone, Little Red Rooster, Lady Jane, I’ve Been Lovin’ You Too Long  és Paint It Black… mára ennyi maradt, mai füllel ennyi hallgatható a Rolling Stones korai felvételei közül.

 

Azt hittem, Mick Jaggernél csúnyább ajka senkinek sincs az univerzumban, de ma a kereskedelmi csatornák szilikonos,  botox-os celebjei között fel sem tűnne.

 

Kedves „pártunk és kormányunk éles szemű és szilárd erkölcsű vezetői”! Megérte ennyit küzdeni, hogy ezek a feslett és bomlasztó fiatalemberek ne jussanak el hozzánk?

Ó, azok az öltönyök, fehéringek, nyakkendők és fülre lógó hajak. Szörnyű!