AZ EURÓPAI BLUES SZÜLETÉSE

2.

John Mayall munkássága

 

 

 

Az európai blues nagypapája – 1933-ban született – már gyermekkorában találkozott a jazz-szel és a blues-zal, ugyanis apja nagy zenegyűjtő volt. Elvégezte a manchesteri művészeti főiskolát, tipográfusként helyezkedett el, amatőr zenekarokat szervezett: Powerhouse Four, majd Blues Syndicate néven. Egy Blues Incorporated koncert hatására és a Gazda (Korner) bátorítására úgy döntött, hogy profi zenész lesz – Londonba költözött. Kérdés, hogy rosszabbul jártunk volna-e vele, ha a „kaptafánál marad”.

Bluesbreakers néven zenekart szervezett. A gitáros, Bernie Watson a Cyril Davies’ Rhythm And Blues All Stars-ból érkezett, a dobos Keith Robertson, a basszusgitáros  John McVie lett – róla még sokat hallunk. 1964 áprilisa és 1965 márciusa között két kislemezt (az elsőn már Martin Hart dobolt, a másodikon már Roger Dean gitározott és Hughie Flint dobolt) és egy nagy lemezt (John Mayall Plays John Mayall, Recorded Live At Klook’s Kleek, December 1964.) készített a Deccá-nál.

Nem váltotta meg velük a világot, a kiadó is „húzta a száját” és kirúgta Őt. Egyes felvételek meghallgatásakor egy hajhálós, nylon jersey otthonkás, nagymamacipős nénike képe jelent meg előttem – ez a hang sok mindenre alkalmas, pl. a körfolyosói  pletykálkodásra  – de éneklésre nem.

 

Felismerhette saját korlátait, mert stratégiát váltott: kész (és zseniális) muzsikus(oka)t igazolt, amíg ez működött, addig a brit blues élvonalában tudta tartani magát.

 

Az első ilyen zenész Eric Clapton volt. Már kifelé állt a rúdja a Yardbirds-ből, amikor Mayall megkereste és havi fixért leigazolta. Két kislemezzel nyitottak, az első az Immediate-nél jelent meg, a producer Jimmy Page (a későbbi Led Zeppelin gitáros) volt.

A második pedig a Purdah-nál, ekkor pedig Mike Vernon „fogta a gyeplőt”. A felvételek –

I’m Your Witchdoctor / Telephone Blues és Lonely Years / Bernard Jenkins – engem nem győztek volna meg. Vernon érezte/tudta, hogy érdemes ezt a két embert „dolgoztatni”.

Zseniális producer – határozott véleményem, hogy nála senki sem tett többet a brit blues/rock zenéért.

 

Clapton „húzta a zenekart”, Vernon pedig addig győzködte a Decca vezetőit, míg ismét szerződést kaptak. 1966 tavaszán vették fel a John Mayall and the Bluesbreakers with Eric Clapton albumot, amin már van egy súlyos darab, a Have You Heard – John Almond csodaszép szaxofonjátékával. Több jól sikerült feldolgozás is felkerült a korongra: Hideaway, Rambling On My Mind, Steppin’ Out. A lemezen John McVie mellett Hughie Flint (dob) és John Almond, Alan Skidmore és Dennis Healey (mind fúvosok) szerepeltek.

Tizenöt hónapot dolgozott Eric Clapton John Mayall-lal, majd kilépett, Ginger Bakerrel és Jack Bruce-szal megalakította a Cream-et.

A Bluesbreakers  koncertjeinek hangulatát idézi az az öt felvétel, amit 1966 áprilisában rögzítettek a londoni Flamingo Clubban – Maudie, It Hurts To Be In Love, Have You Ever Loved A Woman, Bye Bye Bird, Hoochie Coochie Man. A négyesben Mayall, Flint és Clapton mellett Jack Bruce játszott, aki John McVie helyére ugrott be egy időre.

1977-ban jelent meg az album (Primal Solos), melyen helyet kaptak, több más kiadatlan anyag mellett. Egy hatodik felvétel, a They Call It Stormy Monday, 1969-ben, egy válogatás lemezen (Looking Back) szerepelt.

 

És jött Peter Green, Ő korábban Peter Bardens-szel (Them, Camel), Rod Stewart-tal (Jeff Beck Group), Dave Ambrose-zal (Brian Auger’s Trinity),  Phil Sawyer-rel (Spencer Davis Group) és Jon Morshead-del (Aynsley Dunbar Retaliation) zenélt.

 

Tizenkét hónapot vállalt.

 

A dobok mögé is új ember, Aynsley Dunbar ült, hajszállal maradt le Chas Chandler (az Animals basszusgitárosa, producer) aki Jimi Hendrix triójába akarta szerződtetni.  John Mayall 1966 őszén két kislemezt készített, azonos tematikával, A oldalon tingli-tangli, B oldalon minőségi blues. Looking Back/So Many Roads, Sitting In The Rain/Out Of Reach, a utóbbi Green szerzeménye.

1967 februárjában került a boltokba a nagylemez, A Hard Road címmel. Két instrumentális számot kell kiemelni, a gyors The Stumble-t és a gyönyörű The Super-Natural-t, ami egy háromperces gitárszóló.

Még ebben a hónapban négy felvételt készített a Green-McVie-Dunbar trió, közülük a legjobb a Greeny – milyen furcsa, nem tűnt fel Mayall hiánya.

Nem ment integetni a tribünön felsorakozott párt- és állami vezetőknek, nem ment virslit enni és sört inni – 1967 május 1-én – hanem, a Decca West Hampstead-i stúdiójába vonult és  felvette a Blues Alone LP-t. Keef Hartley (Artwoods) dobolt, minden más hangszeren Ő játszott. Az instrumentális Marsha’s Mood és a Broken Wings nagyon jól sikerült.

Ínyenceknek ajánlom utóbbi feldolgozását, mely 1970-ben készült és az Atomic Rooster zenekar bemutatkozó albumán található. Mit tud tenni egy alapvetően jó számmal, ha egy

zseniális billentyűs (Vincent Crane) nyúl hozzá, egy jó hang (Nick Graham) szól benne és egy csoda dobos, Carl Palmer adja az alapot.

                   

Aynsley Dunbar Jeff Beck zenekarába távozott, helyére Mick Fleetwood, Green korábbi zenésztársa érkezett. Készítettek egy kislemezt, a két feldolgozás (It Hurts Me Too/Double Trouble) elég jól sikerült, nem sokkal később azonban Green és Fleetwood kilépett és megalakították a Fleetwood Mac együttest.

 

Mayall-nak megint szerencséje volt, még egy hónap sem telt el és új zenekarával stúdióba vonult, mert sikerült „megszereznie” Mick Taylort, aki csúcsot döntött – 23 hónapot húzott le a Bluesbreakers-szel. A Crusade albumon kettőjükön és McVie-n kívül Keef Hartley dobolt, Chris Mercer és Rip Kant szaxofonozott. A két instrumentális darab  (Snowy Wood, Driving Sideways) jól szól, a két lassú blues-ban (My Time After Awhile, Tears In My Eyes) Taylor brillirozik, nem figyelünk közben az énekre. Az I Can’t Quit You Baby-ben Mayall sajnos nagyokat kurjongat, talán idővel megszoktuk volna … balszerencséjére alig egy évvel később, 1968 októberében, az Olympic Stúdióban négy szemtelenül fiatal srác – Jimmy Page, Robert Plant, John Bonham és John Paul Jones – rögzíti a rock/blues egyik „tartópillérét”, a Led Zeppelin első lemezét, a B oldalán pedig helyett kapott ugyanez a szám is. A különbség nagy, nagyon nagy. Még 1966-ban, a Purdah kiadónál, Mike Vernon segítségével rögzítette a Savoy Brown ugyanezt a Dixon szerzeményt, John O’Leary ízes harmonika- és Bob Hall zongora- és Kim Simmonds gitárjátékával  –

 

a blues második generációja megérkezett és dörömbölt a bejárati ajtón!

 

 

John McVie követte Peter Green-t és Mick Fleetwood-ot a Fleetwood Mac-be, helyére egy rövid időre Paul Williams, majd Keith Tillman (Stone’sMasonry) érkezett, Rip Kant-ot pedig Dick Heckstall-Smith váltotta.

 

A Bluesbreakers 1967 októbere és decembere között koncertezett a szigetországban és Hollandiában, az anyagot a Decca a következő évben jelentette meg, két lemezen, The Diary Of A Band címen. Hosszú, „fáradt” számok vannak az albumon, a gitár és a fúvósok dominálnak, a felvétel gyenge, kalóz minőségű – ez használ Mayall hangjának.

Az I Can’t Quit You Baby és Crying Shame emelkedik ki a többi közül.

 

1967 fontos év, nagyjából eddig számítjuk a beat korszakot, ekkor születik a rock és indul a blues második generációja és berúgja azt a bizonyos bejárati ajtót!

 

Savoy Brown, Led Zeppelin, Ten Years After, Taste, Groundhogs, Fleetwood Mac, Chicken Shack, Bakerloo, Jeff Beck Group, Colosseum, Climax Chicago Blues Band, Steamhammer, Tramline, Love Sculpture, Brunning Sunflower Blues Band, Killing Floor, Aynsley Dunbar Retaliation, John Dummer Blues Band, Woody Kern, Black Cat Bones, Blodwyn Pig.  Micsoda zenekarok!

 

Mayall csipkedte is magát, cserélgette az embereket és szapora volt, mint a nyuszi - A Hard Road, Crusade, The Blues Alone, So Many Roads (válogatás), A Diary Of A Band vol.1. és vol.2. LP-k, négyszámos EP Paul Butterfield-del, s jónéhány kislemez – egy év alatt.

El kell ismerni, küzdött, mint malac a jégen.

 

Fáj, fáj, de meg kell barátkoznia a blues NB II-vel!

 

Az 1968-as Bare Wires lemezen már megint új emberek szerepelnek. Heckstall-Smith és Mercer marad, Keef Hartley kilépett és zenekart alapít – saját nevén, helyére Hon Hiseman (dob) érkezik, a basszusgitáros pedig Tony Reeves lesz, új tag pedig a hegedűs, trombitás Henry Lowther lesz. Ez a formáció már csak 4 hónapig működik.

Az album A oldalán egy majd 23 perces „valami” található, össze nem illő tételek, zagyva szöveg, időnként míves hegedű-, gitár- és szaxofonszólók oldják a hallgatás okozta kínt.

A B oldalon ugyanez, önálló számokra darabolva – szólók nélkül. Tragikus.

Érezhették, mert „világgá mentek” – Hiseman, Heckstall-Smith és Reeves megalapítja a Colosseum-ot, Lowther Hartley után megy, Mercer pedig a Juicy Lucy-hez csatlakozik.

 

Mayall néhány hétre Californiába megy – kiszellőztetni a fejét és feltöltődni. A Canned Heat énekesénél, a medvénél (The Bear), Bob Hite-nál vendégeskedik. Haza megy és – ugye már kitaláljátok? – lemezt készít. A 18 éves Steve Thompson-nal (basszusgitár), Colin Allen-nel (dob) és a 19 éves Mick Taylor-ral készül el a Blues From Laurel Canyon, a blues első concept albuma. Fából vaskarika. Próbálkozás.

Egy blues (Ready To Ride), egy Canned Heat koppintás (The Bear), egy gyönyörű Taylor szóló (Fly Tomorrow) és egy csodálatos opusz – de ez itt sajnos kakukktojás (First Time Alone) – persze ehhez Peter Green gitárjátéka kellett. Csak ebben a számban vállalt szerepet. A lemez mégis valamiért mérföldkő, valami unikum született. Már korábbi lemezeinek borítóin is fel-feltűnt a vadnyugat feeling, hol egy vonatra ugrott fel, cowboy jelmezben, hol trappernek öltözött – de most megszületett az indián blues. A képeken rézbőrűnek öltözve tüzet csihol, nyomot olvas …

 

Mick Taylor Brian Jones elárvult helyére, a Rolling Stones-ba távozott, Colin Allen a Stone The Crows-t választja – de Mayall megint kapaszkodik, próbálkozik … és megint szerencsés. Leigazolja John Almond-ot és az akusztikus gitáron játszó Jon Mark-ot. Ebben a felállásban –

dob nélkül – 1969 július 12-én, a new york-i Fillmore East-ben ad koncertet, mely már a Polydornál jelenik meg, The Turning Point címmel. Valójában ez csapat már nem Bluesbreakers, nem John Mayall – hanem Johnny Almond és kísérői. Mayall visítozik, mint disznóöléskor a főszereplő, de csodálatos a szaxofon- (So Hard To Share, Thoughts About Roxanne) és fuvolaszóló (California) minden szenvedésért kárpótol minket.

1970 áprilisában ismét lemezt (Empty Rooms) készít a mester, ez már nem meglepő, az annál inkább, hogy nincs tagcsere – közreműködik Larry Taylor, a Canned Heat basszusgitárosa. Almond kevés lehetőséget kap, egy-egy szólót csak. Bizony nagy-nagy türelem és kitartás kell a lemez végighallgatásához – de az utolsó szám mindenért gyógyír.

Lying In My Bed (Az ágyamban fekve). Persze a lie ige hazudozást is jelent. Gyöngyszem.

 

Almond és Mark közös zenekart alapított, Thompson követte Allent a Stone The Crows-ba,

Mayall Amerikába költözött és „hosszas rágyúrás után”, öt hónap elteltével ismét lemezt (USA Union) készített. Új hazájának muzsikusaival dolgozott, Larry Taylor-ral és Harvey Mandel gitárossal (Canned Heat) és Don Sugar Cane Harris hegedűssel.

Egyszer meghallgattam, de többször már nem vitt rá a lélek.

 

Novemberben nagy fába vágta a fejszéjét, két stúdiót bérelt - London, Los Angeles – összehívta korábbi társait, Clapton-t, Harris-t, Mandel-t, Almond-ot, Mick és Larry Taylor-t és hol itt, hol ott rögzítve, összekeverve, rákeverve megszületett a Back ToThe Roots album.

Egy szép szám van is rajta, a Marriage Madness – Mick Taylor finom gitárjátékával.

 

1971 nyarán,  Jerry McGhee-vel és Larry Taylor-ral összeüti a Memories (Emlékeim) LP-t, mint a címe is mutatja, egy zenés családi fotóalbumot. Engem nem érintett meg.

 

1971 novemberében még egy kísérletet tesz, hogy megkapaszkodjon a blues NB II. élmezőnyében, Larry Taylor mellé szerződteti Freddy Robinson gitárost, Ron Selico dobost, Clifford Solomon szaxofonost és Blue Mitchell trombitást. Két blues és két jazz muzsikust, mind a négyen feketebőrűek. Bostoni és new york-i koncertjeik részleteiből lemezt ad ki, Jazz Blues Fusion címmel. Lecserélte dobosát, visszatért Keef Hartley, új tag lett Victor Gaskin bőgős, Ernie Watts, Fred Jackson és Charles Owens fúvósokkal és 1972 júliusában rögzítette Moving On koncertlemezét. Kiváló zenészek, esetenként szép szólók, de ez az Alexis Korner-nél már megismert se nem jazz, se nem blues – persze jóval igényesebb kivitelben.

Ismét egy kakukktojás: a második albumon hallható Christmas ’71. – Owens varázslatos fuvolaszólójával.

1973-ban ünnepelte tízéves pályafutását – a Ten Years Are Gone dupla lemezzel. 

Az új tag Red Holloway (szaxofonos), visszatért Sugarcane Harris és a megmaradtak Gaskin,  Mitchell, Hartley és Robinson még a Jazz Blues Fusion és a Moving On színvonalát sem érték el.

 

1974. – a rock halála, erről később még sokat beszélünk – és John Mayall a Latest Edition lemezével a blues második vonal kiesőhelyére került és ott tanyázik immáron 36 éve.