SAVOY BROWN

 

 

Mielőtt elkezdtem írni, kiraktam magam elé a zenekar fekete korongjait. Gyönyörű angol, kék-ezüst Decca és amerikai, fekete-sárga Parrot nyomásúak, gyűjteményem féltve őrzött darabjai. Az angol blues egyik legjelentősebb zenekarát 1966-ban fedezte fel az ezerszer áldott Mike Vernon és két kislemezt készített velük, a Purdah illetve az Immediate kiadóknál.

A Savoy Brown-ban ekkor Kim Simmonds gitározott, a feketebőrű Brice Portius énekelt, a szintén feketebőrű Leo Mannings dobolt, John O’Leary szájharmonikázott, Bob ’Big Sunflower’ Hall zongorázott és Ray Chappell basszusgitározott. Mind a négy számot fekete előadóktól kölcsönözték, az I Tried nem fogott meg különösebben, de a másik három – Can’t Quit You Baby, Cold Blooded Woman és a True Blue sokkal mélyebb és mívesebb, mint az eredetije. Ekkor éreztem először úgy, hogy a fehér muzsikusok magasabb szinten adják elő a blues-t, mint a feketék. Eretnek gondolat, de később számok százai igazolták - nekem.

A Decca által fenntartott Klook’s Kleek klubban játszottak, mint John Mayall előzenekara – kissé mulatságos. John O’Leary kilépett és a John Dummer Blues Band-be ment, helyére (a Stone’s Masonry-ból) Martin Stone gitáros érkezett. A Shake Down album (SKL 4883) 1967 nyarán készült, sajnos a fiúk még nagyon tisztelték a fekete elődöket, csak egy saját szerzeményt rögzítettek, a The Doormouse Rides The Rails-t – egy dögös instrumentálist.

A standard-ek – elsősorban a gitár miatt – erősebbek, mint az eredetiek. Bob Hall három számban játszott a nagylemezen. Két komoly darab - Black Night (Robinson) és It’s My Own Fault (John Lee Hooker) - található a korongon, nem érték el ugyan a korábbi, kislemezen található blues-ok színvonalát, de valami megindult.

 

A zenei életre jellemző mozgások nem kímélték a Savoy Brown-t, a csapat szétesett, talán megérezte Simmonds, hogy váltani kell, el kell hagyni az elődök által kitaposott utat és ehhez új társak kellettek. Martin Stone elment a Mighty Baby-be, Bob Hall közreműködőből ismét taggá lépett elő, Bob Brunning basszusgitáros (Fleetwood Mac) érkezett Chappell és Hughie Flint dobos (John Mayall’s Bluesbreakers) Leo Mannings helyére, akit majd később Hall Sunflower Blues Band-jében találjuk. Komoly igazolást jelentett Dave ’Lonesome’ Peverett gitáros (Cross Tie Blues Band, Lonesome Jax Blues Band) és egy csodálatos hangú énekes, Chris Youlden (Down Home Blues Band, Shakey Vick’s Big City Blues Band) érkezése, aki korábban szintén megfordult a Lonesome Jax-ban is. Egy kislemezt rögzítettek (Taste And Try, Before You Buy / Someday People), majd újabb tagcsere – Rivers Jobe (basszusgitár) és Roger Earle (dob) jött – és egy újabb kislemez (Walking By Myself / Vicksburg Blues) következett. Brunning és Bob Hall megalakították a Brunning Sunflower Blues Band-et, a zongorista párhuzamosan játszott mindkét zenekarban és persze még máshol is.

 

1968 nyarán készítették el második lemezüket, a Getting To The Point-ot (SKL 4935), melyen hat saját szerzemény, két standard és egy tradicionális feldolgozása található. Chris Youlden fantasztikus énekhangja két saját szerzeményben, két nagyon szép blues-ban (Flood In Houston, Mr. Downchild) varázsolja el a hallgatót. Két gyenge számból, Muddy Waters Honey Bee-jéből és Willie Dixon You Need Love-jából Kim Simmonds élvezhető felvételt faragott, majd egy jóízűt gitározott saját szerzeményében, az instrumentális The Incredible Gnome Meets Jaxman-ben. A két lemezt gyakorlatilag két Savoy Brown készítette, csak Simmonds és félig-meddig Hall képviselte az állandóságot. A második album erősebb, mert több a saját szerzemény, mert bátrabban kezelik a hangszereket és egy csodálatos énekes (és szerző) Chris Youlden került a zenekarba.

 

Következett a harmadik korong, a Blue Matter (SKL 4994, PAS 71027) ami a Savoy Brown legjobb lemeze és a brit blues egyik alappillére. A nyitó számban – Train To Nowhere – alkalmaznak először fúvósokat, utólag nem tűnik túl jó ötletnek. A második kompozíció - Tolling Bells – egy kegyetlen gitár, egy robosztus kíséret, egy artisztikus ének és egy csörgedező patak hangjára emlékeztető zongorajáték csodálatos ötvözete. Az első oldalon kapott helyett még a Vicksburg Blues – ketten adják elő, Youlden és Hall – nekem kicsit hiányzik a többi hangszer. A többi számban egy új basszusgitáros, Tone Stevens váltja Rivers Jobe-ot. Két dinamikus szám, a She’s Got A Ring In His Nose And A Ring On Her Hand és a Don’t Turn Me From Your Door (John Lee Hooker) vezeti fel a második oldalon hallható 24 perces blues (Mikulás) ünnepet.

1968. december 6-án, Leicester-ben (The College of Education, Scraptoft) lépett fel a Savoy Brown. Az előjelek rosszak voltak, ugyanis Chris Youlden betegség miatt hiányzott, de Peverett megfelelően pótolta. May Be Wrong – kegyetlen, kemény gitárjáték, pontosan időzített hangulatváltások, finom zongorajáték. Louisiana Blues, egy standard Muddy Waterstől – melyből Simmonds és Peverett egy kilenc perces gitárorgiát varázsolt. It Hurts Me Too, szikár, ellentmondást nem tűrő gitárjáték, itt-ott finom, érzéki futamokkal ellenpontozva – mestermunka.

Előbb amerikai Parrot vinyl-ben szereztem meg, majd később angol Deccá-ban, kicsit más a borítójuk, most két példányban van meg – nem volt szívem megválni egyiktől sem.

 

Gyorsan jött a negyedik lemez, A Step Further  (PAS 71029) 1969 őszén már a boltokba került. Először fordult elő, hogy nem változott a zenekar összetétele. Az első oldalon három lendületes felvétel található – Made Up My Mind, Waiting InThe Bamboo Grove és a  I’mTired/Where Am I, utóbbi kettőben fúvósok hallhatók. Mielőtt hiányérzetünk lenne, megszólal a Life’s One Act Play, egy stílusteremtő blues, 12 vonóssal és 7 fúvóssal.

Gyönyörű, érzelmes, egyszeri és megismételhetetlen. A korong másik oldalán egy koncertdarab hallható, melyet 1969. május 12-én rögzítettek Londonban, a Cooks Ferry Inn-ben. Nem rajongok a boogie-ért, csak Alvin Lee-től, John Lee Hooker-től és Canned Heat-től hallgatók nagyon ritkán egyet-egyet, de ez figyelemre méltó darab. Lendület, kiemelkedő hangszeres tudás és jó hangulat – 22 perc után lekeverték. Ki hitte volna, hogy ez a vég kezdete? A brit blues egyik legnagyobb egyéniségének nagy korszaka zárult le. A továbbiak Simmonds kitartásáról szólnak – a zene mellékes.

1970 januárban Peverett, Hall, Stevens, Earle (Simmonds és Youlden nélkül) készítettek egy rock’n’roll feldolgozásokat tartalmazó albumot – The World Of Rock And Roll – Warren Philips And The Rockets álnéven a Deccánál. Felejthető anyag, a nagyobb baj az, hogy valami végérvényesen elromlott. Az ötödik Savoy Brown lemezen – Raw Sienna SKL 5043 – már nem játszott Bob Hall. Ha udvarias szeretnék lenni, útkeresésnek mondanám azt, ami a lemezen hallható. Maradjunk ennyiben. Az Is That So című számban Simmonds szépen gitározik. Ennyi.

1970 nyarán ChrisYoulden kilépett a zenekarból, a többiek új nagylemezt készítettek – Looking In PAS 71042. Előrelépés a Raw Siennához képest, Kim Simmonds viszi a hátán a zenekart, a Sunday Nihgt című számban olyat játszik, hogy bármely jazzgitáros megirígyelhetné. A Leavin’ Again-ben pedig végre Peverett is megembereli magát, ennek ellenére érezhető, hogy ez nem folytatható tovább. Az év végén Peverett, Stevens és Earle Rod Price gitárossal (Shakey Vick, Black Cat Bones) megalakítja a Foghat–ot.

 

 

 

Simmonds előre menekül, leigazolja a Chicken Shack három tagját, Dave Bidwell dobost, Andy Silvester basszusgitárost és Paul Raymond billentyűst, az énekes pedig Dave Walker lesz, az Idle Race-ból.

A lemezen – Street Corner Talking TXS 104 – képzett muzsikusok dicséretes munkája hallható, az All I Can Do-ban Simmond és Raymond játéka élvezetes, de semmi több. Néhány hónap elteltével újabb albumot készítenek, a Hellbound Train-t. A címadó szám egy különleges, érdekes, sejtelmes darab, de a többi tucatáru. A Savoy Brown – kerékpáros hasonlattal – visszaállt az élről a mezőnybe.

Készülnek továbbra is a lemezek, 1972-ben a Lion’s Share, új tag Andy Pyle basszusgitáros a Blodwyn Pig-ből, 1973-ban a Jack The Toad, az új tagok Jackie Lynton énekes és Ron Berg dobos a Blodwyn Pig-ből .

1974-ben nagyszerű zenészeket igazolt Simmonds, Miller Anderson gitárost a Keef Hartley Band-ből és StanWebb gitárost a Chicken Shack-ből,. James Leverton basszusgitáros és Eric Dillon dobos alkotta a ritmusszekciót. Csináltak egy lemezt is, Boogie Brothers címmel. Ekkor döntöttem el, hogy nem követem figyelemmel tovább a tevékenységüket, ha három ilyen gitáros képtelen egy valamirevaló albumot összeütni, akkor vége.

Van egy lemezem, az egyik oldalán az „igazi Savoy Brown” játsza a Louisiana Blues-t közel 22 percben, a másik oldalon a Mayblitz és a Fotheringay egy-egy felvétele található. Bootleg kiadvány, a hangminőség sem tökéletes, de mindenképp a zenekar jelentős darabjaihoz tartozik.

 

 

 

Úgy tudom, hogy hallottam minden későbbi albumukat, de semmi sem maradt meg bennem. Legnagyobb koncertsikereiket a hetvenes években érték el, de ez nem jelent mindig jót, aztán egyre több ismeretlen, kezdő zenész fordult meg a csapatban. Kim Simmonds mai napig aktív, jó egészségnek örvend, legutóbb augusztus 11-én lépett fel Albany-ban.

 

 

 

BRUNNING SUNFLOWER BLUES BAND

 

 

Bob ’Big Sunflower’ Hall a brit blues egyik legismertebb alakja, 1963-ban játszott Tony McPhee John Lee’s Groundhogs alakulatában, 1965-ben alapító tagja a Savoy Brown, majd 1966-ban a John Dummer Blues Band-nek is.

Bob Brunning első ismert zenekara a Five’s Company volt, mely három kislemezig jutott a Pye kiadónál, majd a frissen alakult Fleetwood Mac-be került, négy felvételen játszott, barátsággal vált el Peter Greenék-től. Egy kislemez erejéig a Savoy Brown-ban is megfordult. 1968-ban alakult a Brunning Sunflower Blues Band, a zenekar tagjai, a két névadó mellett,  Jeff Russell (dob), Mick Halls (gitár), a volt Five’s Company-s Colin Jordan (gitár) és Pete French (ének). A Saga kiadónál jelent meg első lemezük, a Bullen Street Blues, mely csak saját szerzeményeket tartalmazott, a legjobb ’Fore Time Began. 1969-ben készítették el második lemezüket (Trackside Blues) távozott Jeff Russell, Mick Halls és Pete French, érkezett Pete Banham dobos és a kor egyik legnagyobb gitárosa, Peter Green is „beszállt” néhány szám erejéig, közülük az egyik, az If You Let Me Love You bármelyik Fleetwood Mac album ékessége lehetne.

Brunning és Hall egy alkalmi zenekart szervezett Tramp néven, a következő muzsikusokkal: Mick Fleetwood dobos és Danny Kirwan gitáros (mindkettő Fleetwood Mac), Dave Kelly énekes (John Dummer Blues Band) és Jo Anne Kelly énekes. A lemez 1969-ben jelent meg, egy kiemelkedő felvétel található rajta, a Street Walking Blues. 1974-ben még egyszer összejöttek, kiegészülve Dave Brooks szaxofonossal (Manfred Mann) és Ian Morton  ütőhangszeressel.és készítettek egy felejthető lemezt (Put A Record On).

Térjünk vissza a Brunning-Hall pároshoz, harmadik lemezüket (I Wish You Would)

1970-ben készítették, Mel Wright dobossal (Shakey Vick’s Big City Blues Band) és Steve Rye harmonikással (Groundhogs), talán a Checking On My Baby (Williamson) a legjobb darab a korongon. Utolsó albumukon (Brunning Hall Sunflower Blues Band) Leo Mannings dobos és John O’Leary szájharmonikás (mindkettő Savoy Brown), Gat Grover gitáros, Barrie Guard dobos, Steve Rye szájharmonikás és Jo Anne Kelly énekes játszott. Bizony elfogyott az erő, gyenge lemez született.

 

 

 

SHAKEY VICK

 

A brit blues több zenekara nem vált széles körben ismerté, mert kevésbé tőkeerős kiadóhoz szerződtek, ahol nem volt pénz reklámra, másrészt pedig azért, mert zenéjük kis klubokban érvényesült elsősorban, nem illett hatalmas koncerttermekbe, tömegek elé. GrahamVickery (Shakey Vick) énekes, szájharmonikás csapatában több, később híressé vált zenész megfordult, Chris Youlden (Savoy Brown), Rod Price (Black Cat Bones, Foghat).

1969-ben, a  Pye kiadónál jelent meg lemezük (Little Woman You’re So Sweet), mely a birminghami Mother klubban, 1968 novemberben felvett koncertjüket tartalmazza. A csapatban Bruce Langman gitározott, Nigel Tickler basszusgitározott, Ned Balen dobolt és Vickery énekelt és szájharmonikázott.

A jó hangulatú anyagból a címadó szám és a Death Valley Blues emelkedik ki, de elhangzik több standard is, a Blues With A Feeling, a Come On My Kitchen, a Crossroads és a Good Morning Little Schoolgirl is. Ez utóbbi megtalálható a Ten Years After ugyancsak1969-as lemezén (SSSSH) – egymás után hallgatva érezhető a különbség, ami maga a rock.Újat csinálni, sok emberhez szólni - Alvin Lee és csapata az év nyarán Woodstock-ban százezrek előtt játszott, a Shakey Vick-nek maradtak a füstös pub-ok.

 

 

1967 korszakhatár, meg kell néznünk mi történt azokkal az előadókkal, akik váltottak és teljesen más irányba indultak (pl. Stevie Winwood, Animals), illetve akik folytatták, mintha mi sem történt volna. A  R o l l i n g  S t o n e s  Their Satanic Majesties Request lemezén érezhető, hogy „szimatot fogtak” és egy kis kitérőt tettek a pszichedelikus zene irányába. A térhatású borítón színes ruhába öltözve ülnek – Jagger varázslójelmezben – köröttük tengernyi virág, egy kis teve, a belső oldalon antik és kortárs, nyugati és keleti kultúrák képeinek zagyvaléka látható. Egyetlen felvétel (2,000 Light Years From Home) valahogy „összejött”, a többi szóra sem érdemes. Érezték, hogy ez nekik nem megy, „el is dobták, mint a forró krumplit”. 1968-ban megpróbálták meglovagolni a blues hullámot, a Beggars Banquet country blues és egy kicsi country hatást mutat.

Összehasonlítva a műfaj brit képviselőinek akkori lemezeivel az eredmény szánalmas. Két szám érdemel említést, a No Expectations egy szomorkás dal, a másik kilóg a sorból, mert nincs köze a blues-hoz, a Sympathy For The Devil, ami tényleg nagyon jól sikerült. 1969-ben tovább próbálkoztak, a Let It Bleed albumon már helyet kap a western (Country Honk) és az utolsó számban egy gyermekkórus is. Szerencsére érezték képességeik és a közönség tűréshatárát, felhagytak a további vargabetűkkel, így aztán „szegényebbek” lettünk a magyar nóta és az operett Jagger-Richards féle szörnyszüleményeivel. Az igazsághoz tartozik, hogy a tradicionális Love In Vain-t nem tudták elrontani és a Zabriskie Point-ban is hallható country, a You Got The Silver sem zavaró. 1970-ben jelent meg a GetYer Ya-ya’s Out! lemez, ami az 1969 novemberi, Madison Square Garden-ben adott koncertjüket tartalmazza. A korábban megdicsért Sympathy For The Devil-t és a Love InVain-t is „vendéglátós stílusban nyomták le”, a többire pedig kár szót vesztegetni.

 

Az 1971-es Sticky Fingers meghallgatásakor még reménykedtem, mert bizony a Sister Morphine jól sikerült - persze ha valaki ért a témához, hát Ők azok.

Kijózanított azonban az 1972-es Exile On Main Street album. Hogy mondta a klasszikus? „Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája!”. Összekapartak maguknak egy kis szemét- dombot (kommersz rock and roll) és felálltak rá kakasnak. Gyenge, unalmas. Azóta 38 év telt el, ugyanazt a primitív darálás megy, még a disco-ba is belekóstoltak (Some Girls 1978.) – szánalmas öregemberek, önmaguk paródiái.

 

 

 

Murányi György