Alvin Lee
Alvin Lee
Alvin Lee
Alvin Lee
Ten Years After
Ten Years After logo

Hallgasd a Civil rádiót: FM 98

Éjszakai Blueseum - minden páros héten, szombaton 24 órától

- minden kedden 23,00 - 00,00 óráig

Tájékozódj: Kattints a szövegre!  A Civil Rádió honlapja

Hallgasd az adást élőben!

10. rész

 

TEN YEARS AFTER

Ten Years After
Murányi György

TEN YEARS AFTER

 

 

Ismét kitettem a lemezborítókat magam köré, piros-fehér DERAM, zöld alapon piros (később kék-fehér alapon fehér) pillangós Chrysalis, mély piros alapon fehér (később narancs) betűs Columbia. Sokan már ebből is tudják, hogy ki következik – a rock egyik legjelentősebb, zenekara, a Ten Years After. A félreértések elkerülése végett, meg sem próbálok objektív lenni velük kapcsolatban - életem egyik meghatározó élménye volt, hogy megismertem Őket. 1960-ban, 16 éves korában találkozott Alvin Lee gitáros Leo Lyons basszusgitárossal, több zenekarban játszottak együtt, 1965-ben csatlakozott hozzájuk Ric Lee dobos, majd 1966-ban, Londonba költözésük után Chick Churchill orgonista - ekkor vették fel a Ten Years After nevet. Két fiatalember, Chris Wright és Terry Ellis – akik szociális munkásként egyetemi programok szervezésével keresték kenyerüket – szabadidejükben kezdő zenekarok (pl. John Evan Smash a későbbi Jethro Tull) pályáját egyengették, oly sikeresen, hogy később megalapították a Chrysalis (Chrys + alis) kiadót. Ők ajánlották be Lee-t és társait a Marquee klubba. Mi kell a sikerhez? Tehetség, lehetőség… és  Mike Vernon.

Bemutatkozó lemezüket (SML 1015), a Decca leányvállalata, a DERAM adta ki, a hátsó borítón olvasható ajánlást John C.Gee, a Marquee vezetője írta. Az amerikai Blues Project „Projections” (1966.) lemezén található Al Kooper szerzeménye, az I Can’t Keep From Crying, Sometimes, a szerző ügyes orgonaszólójával. Alvin Lee ebből a kis darabból, különleges, visszafogott énekével és finom, jazz-es játékával, valami csodát varázsolt - koncertjeiken gyakran félóra hosszan játszották. Adventures Of A Young Organ - két és fél perc örömzene orgonára és gitárra hangszerelve. Willie Dixon Spoonful-ján minden kezdő zenekar átesik, mint a bárányhimlőn – a gitárjáték sokat dob ezen az eredetileg unalmas számon. Négy töltelékszám után következik a rock (blues) egyik alapműve a Help Me. A kíséret nem unalmas, pontos, nem tolakodó, az ének hol érzéki, hol férfiasan kemény, ahogy ebben a kényes helyzetben férfi-nő viszony szokásos.. Alvin Lee szépen építi fel a szólót, egyre több hangot használ, egyre gyorsabban jár a keze, elér a csúcsra, majd lassul és egyre kevesebb hangot fog. Mestermunka.

Az album, elsősorban az ötletgazdag, jazz-es gitárjáték miatt „szólt nagyot”, azonban még nem lehetett tudni merre visz a zenekar útja. A következő hónapok alatt készített felvételeik egy része megjelent kislemezen – ezek közül kiemelkedik egy gyönyörű blues, a Spider In Your Web – a többi csak az Alvin Lee And Company válogatás lemezen illetve csak 2002-ben CD-n, mint a brilliáns jazzfelvétel, a Woodchopper’s Ball.

 

A Decca által fenntartott Klook’s Kleek klubban (Railway Hotel, West Hampstead), 1968. május 14-én rögzítették második albumukat, az Undead-et. (SML 1023) A lemez első oldala tiszta jazz. Két swingben, az I May Be Wrong, But I Won’t Be Wrong Always-ban és Woody Herman klasszikusában, a Woodchopper’s Ball-ban is gyönyörű improvizációkat hallhatunk – Alvin, Chick ismét Alvin és Leo rendesen „odateszi magát”.

A második oldal egy szép blues-zal a Spider InYour Web-bel indul, hallhatunk egy súlyos Hammond-szólót és egy rövid, de velős gitárszólót. Vernon kiváló pedagógus, ugyanis helyet szorít a lemezen egy dobszólónak – Summertime/Shantung Cabbage – hogy a másik Lee is bemutatkozzon és jön a csattanó, az I’m Going Home. Kemény boogie, a közepén egy szép váltással, egy kis lazítással, majd a végén egy (gitár) őrülettel. Ennél többet négy zenész a színpadon nem tehet.                                                          

A rögzített, de a lemezről lemaradt négy felvétel 2002-ben jelent meg CD-n. Az I Can’t Keep From Crying, Sometimes felvezetése nem oly míves, mint a stúdió felvételen, a 12 perces középrészben (Extension On One Chord) több ismert riff is felhangzik – a legismertebb Hendrix Foxy Lady-je, a játékosság dominál, nem a virtuozítás.                  

A kérdés továbbra is megválaszolatlanul maradt: milyen utat választ a TenYears After?

Jazz vagy rock vagy blues?

 

1969. elején jelent meg Stonedhenge (SML 1029) album, mely a kísérletezés jegyében készült. 2 percnél rövidebb szösszenetek kötik össze a felvételeket. Az első szám, a Going To Try hangulat- és ritmusváltások gyűjteménye, oktatási segédanyag. A Woman Trouble egy laza, jazz-es darab, középrésze dicséretére válna a  Jimmy Smith/Kenny Burrell párosnak is. A Hear Me Calling - lötyögős felvezetés, kegyetlen gitározás, lezárás. A Sad Song – lassú építkezés, pszichedelikus szétesettség … várjuk, hogy jöjjön a gitárszóló … de nem … vége. Semmi sem történt, de ahogy nem történt, az tanítanivaló. A No Title-ben ezt megint eljátszák velünk, ugyanaz a kezdés … már-már alig szól valami, üresség, elnyújtott, torzított gitárhangok … azt hinnénk, hogy vége, kiúszik a zene, de nem … kemény (gitár) riff-ek szólnak, majd egy idegborzoló orgonaszóló, egy zenekari összefoglalás és úgy fejeződik be, ahogy elkezdődött. A Ten Years After egyik erőssége a hangulatváltás, erre - rajtuk kívül - csak a Led Zeppelin volt képes. Az album a zenekar játékának minden elemét megmutatta és eldőlt, hogy milyen lesz a zenéjük. Rock - de a blues és a jazz, ha csak nyomokban is, de megmarad. Ennek vagy oka, vagy éppen következménye volt, hogy Mike Vernon és a Ten Years After útjai elváltak. A Savoy Brown esetében - Raw Sienna lemezük produceri munkáit már Simmonds és Youlden végezte el – ez volt a vég kezdete.

 

1969 júniusában vette fel a Ten Years After negyedik lemezét, az SSSSH-t. (SML 1052)

A zenei irányítás Alvin Lee kezébe került, Ő lett a producer, egy híján minden számot Ő írt, tulajdonképpen már másképp kellett volna hívni Őket - egy későbbi lemezük címe szerint Alvin Lee and Co.-nak. Ismét belépett a képbe Chris Wright, de neki csak a „papírmunka” jutott.

A lemez erőssége két blues, a Good Morning Little Schoolgirl, amiről már a Shakey Vick kapcsán írtam, a másik az irtózatosan kemény I Woke Up This Morning.

Megismerhetjük Alvin Lee egy másik „arcát”, ami majd későbbi lemezükön – A Space In Time – kap nagy hangsúlyt. Az If You Should Love Me és az I Don’t Know That You Don’t Know My Name felvételek esetében a hangsúly a dallamon, az érzelmeken van – meg sem szólal az elektromos gitár.

Júliusban a Newport Jazz Fesztiválon, augusztusban Woodstock-ban, szeptemberben a Texas-i Nemzetközi Pop Fesztiválon léptek fel. Utóbbin a Canned Heat, Herbie Mann, a Led Zeppelin és Carlos Santana társaságában.  1970 február 27-28-án a new york-i Fillmore East-ban játszottak, a koncert anyagát 2001-ben adták ki CD-n. A 9 és fél perces Love Like A Man-ben és a 10 perces 50.000 Miles Beneath My Brain-ben nem olyan szépen árnyaltak a hangulatváltások, mint a stúdió felvételeken (a később megjelent Cricklewood Green LP-n találhatók.), de az improvizációkra nem lehet panasz. Szembe (illetve fülbe) ötlő, hogy milyen lendületesen játszik Alvin Lee, de háttérbe szorul meditatív, laza és játékos énje. A közel 20 perces I Can’t Keep From Crying, Sometimes hallatán sok fiatal kezd el majd gitározni. A 16 perces Help Me-ben Alvin Lee másképp rendezi a nő-férfi kérdést, mint az első lemezük felvételén - nincs szó kérlelésről,  könyörgésről, ez a blues a férfi (nem macho!) öntudatról szól. Nagy, súlyos blues-rock opusz! A 12 perces I’m Going Home-ban végre a játékos Lee-t halljuk, több ismert riff után helyet kap a Them nagy sikere, a Baby Please Don’t Go és egy kis rock’n’roll egyveleg is. A retro hangulat két Chuck Berry darabbal folytatódik (Sweet Little 16, Roll Over Beethoven), de mielőtt felcsavarnánk a szőnyeget, észhez térít a 8 perces I Woke Up This Morning.

 

1970 áprilisában jelent meg a Cricklewood Green album. (SML 1065) Két remek felvétel uralja a lemezt, a  50.000 Miles Beneath My Brain (50.00 mérföldre az agyam mélyén) és a Love Like A Man – 40 év után is libabőrös leszek, ha meghallom őket. Fantasztikus, milyen közegben vannak a gitárszólók – tanítanivaló. Alvin Lee érzelmes oldalát mutatja a Circles című darab, kell is egy kis pihenő a kegyetlen szólók után.

 

1970 júliusában az  atlanta-i, majd augusztusban pedig a Wight-sziget-i fesztiválon léptek fel, utóbbiról hivatalosan csak két felvétel jelent meg. Az I Can’t Keep From Cryin, Sometimes-ban (Message To Love – The Isle Of  Wigh Festival 1970. Castle Records). Alvin Lee nagyon elemében volt. Érdekes, hogy a szám középrészében a Love Like A Man szólóját is eljátszotta. A másik felvétel, egy rock’n’roll – Sweet Little Sixteen - a következő album (Watt SML 1078) záró darabja. Ez rock-os korszakuk legszínesebb lemeze. Az I’m Coming On egy nagyon szépen felépített, nagyon artisztikus szóló, a My Baby Left Me érzelmes dalocskának indul, de rock and roll lesz belőle. A Think About The Times is hasonlóan indul, de gitárszólót a visszatérő motívum keretbe zárja. I Say Yeah rock and roll-nak indul, Chruchill zongorajátéka viszi a számot, melybe a később Alvin Lee torzított szólót illeszt. A The Band With No Name egy másfél perces remekmű, Morricone keresztezése a Shadows-zal. Gondosan átgondolt, szépen szerkesztett lemez, minden pontosan a helyén van. Jön az album lényegi része, a Gotta Run rock-nak indul, aztán csoda jó kis jazz lesz belőle, Alvin és Chick játéka és persze a remek kíséret lenyűgöző. A She Lies In The Morning hallatán azt gondolhatnánk, engedményt tettek és egy slágert is feltettek a lemezre .. de a dolog ennél lényegesen bonyolultabb, mert a továbbiakban hol laza, könnyed szólók, hol felpörgetett improvizációk váltják egymást. A lemezt a már említett csűrdöngölés zárja - az elvégzett munka jutalmaként „elmentek a közeli vendéglátóipari egységbe”.  

 

1971-ben lejárt a Deccá-val kötött szerződésük, átigazoltak a Chrysalis-hoz. Az új lemezen –

A Space In Time (CHR 1001, KC 30801) – egy egészen más Ten Years After játszik. A nyitószám (a blues-os One Of  These Days) és a záró felvétel (egy finom kis jazz, Uncle Jam) kivételével kedves, dallamos kompozíciók szerepelnek a lemezen. Egyesek szerint azért, mert az amerikai piacot célozták meg, nekem más a véleményem, én úgy gondolom, hogy egy kicsit pihentek. Néha jó meghallgatni ezeket a darabokat is.

Még ebben az évben rögzítették new york-i koncertjüket, mely Live At The Bronx címmel jelent meg bootleg kiadásban. Békésen megférnek egymás mellett az utolsó lemezük dalai (One Of These Days, Once There Was A Time, Here They Come, Baby, Won’t You Let Me Rock’n’roll You) és a nagyobb fajsúlyú számok. Az 13 perces Improvisation  (No Title néven szerepel a Stonedhenge albumon.) Alvin Lee és Chick Churchill improvizációiról szól, mint ahogy a Hobbit Ric Lee-ről. A 8 perces Slow Blues In C a meditatív, a 20 perces I Can’t Help From Crying (elírás, helyesen: I Can’t Keep From Crying, Sometimes) pedig az ötletgazdag Alvin Lee ajándéka a nagyérdemű közönségnek.

A Decca Alvin Lee And Company címmel kiadott egy válogatást, mely korábbi kislemezeik gyűjteménye, kivétel a Stonedhenge-ről lemaradt, 14 és fél perces Boogie On, melyben a zenekar tagjai megmutatják, hogy milyen hihetetlen hangszeres tudással bírnak.

1972-ben nagy európai koncertsorozatot bonyolított le a TenYears After, az utolsó lemez (A Space In Time) számai alig-alig kerültek a repertoárba. Több bootleg is piacra került, egyik legjobb közülük az Amsterdam Live. Alvin Lee nagy formában volt, a 7 perces Good Morning Little Schoolgirl-ben és a 9 perces I’m Going Home-ban nagyon felszabadultan, időnként iszonyatos gyorsan (és pontosan!) játszott, ugyanakkor a 10 és fél perces No Title-ben és a 20 perces I Can’t Keep From Crying, Sometimes-ban megmutatta, hogy a hangulatváltások mestere, Cream, Hendrix, Who, Kinks riffek és őrületes futamok váltották egymást.

A következő album, nem hozott újat - ugyanaz a masszív ritmusszekció, egy pontos dobossal, egy zseniális basszusgitárossal és egy improvizációkra is képes orgonistával és egy csoda gitárossal - mégis több, mint a címe – Rock And Roll Music To The World (CHR 1009, KC 31779) – mondja. A You Give Me Loving kezdeti egyhangúságát jól ellenpontozza a rövid gitárszóló,  a Turned Off TV Blues nagyon eltér attól, amit eddig Tőlük blues címen  hallottunk, kicsit földhöz ragadt, kicsit durva .. de nagyon jó. A You Can’t Win Them All, a Choo Choo Mama, a Tomorrow I’ll Be Out Of Town és a címadó darab minőségi bulizene. 

Két kedvencem is van a lemezen. A Standing At The Station hangulata, az építkezés, Chick és Alvin szólója és a lezárás fog meg. A Religion-t hallgatva nem tudom, miért szeretem annyira – lehet, hogy csak rászoktam a Ten Years After-re, mint más a cigarettára.

A Recorded Live (CTY 1049) album méltó összefoglalása a zenekar munkásságának, talán Ők is lezárásnak gondolták. Az One Of These Days-ban megszólal Alvin szájharmonikája. Bizony, mikor elváltak útjaik, ez „pótolta” Chick orgonáját. A Good Morning Little  Schoolgirl kicsit darálós – de a gitárszóló fergeteges, játékos, Lyons basszusa kicsit Jack Bruce-ra, a jó Jack Bruce-ra emlékeztet. Meghallgatva még a Help Me-t és a Slow Blues In C-t is  … nehéz ehhez hozzá tenni bármit is blues ügyben. Persze azért van, akinek ez sikerült.

Az I Can’t Keep From Crying Sometimes elejét kissé elkapkodták, de az improvizációk ezt feledtetik, az I’m Going Home kicsit „kocsmaszagú”, de élvezhető.

És jött az elátkozott év, 1974, összedobtak egy lemezt – Positive Vibrations – bár ne tették volna, majd (egy időre) szétváltak útjaik. Erről még később lesz szó!

 

Murányi György