Vissza a "BODZA" főoldalára! Vissza a "BODZA" főoldalára

Váci Mihály

 

 

BETLEHEMES

 

 

Fehér szakállas mennyek bóbiskolnak
a törten megkönyöklő tornyokon.
Pillámra hull virágzón és elolvad
a súlyos égből egy könnyű szirom.

Elhangzott lépteket őriz a mellem,
szemem gyerekkori csillagokat.
Három fáradt bölcs kételkedik bennem
a betlehemi fényesség alatt.

Lélek-fehér tájon át sorakozva
a gyermekkorba tartó lábnyomok;
a harangzúgás hömpölyögve hozza
a fény gyűrűin ringó templomot.

Báránybéléses köd borul a tájra;
kifordított kucsmákban állanak
az oszlopok; vasalt csizmában járja
a kopogós földet a fürge fagy.

Mindnyájunk szíve ma-született Jézus,
imádatlan, meztelen didereg.
Várja köré terelt örömök nyáját,
hogy forró párát ráleheljenek.

Parasztok, pásztorok ájtatos gondban
virrasztanak, – szeműk a csillagon;
jönnek vörös fényét követve: – hol van,
amire oly rég vár a bizalom.

Cserni Magdolna

 

 

ÜNNEPVÁRÁS

 

 

 

Ó, karácsony, újra itt vagy!
Mindig vártam ezt a napot.
Szívem örömbe öltözötten,
Minden bánatot elhagyott.

Nem az ajándék miatt várlak,
Nem, a megváltás híre vonz.
Békét hirdető mosolyoddal,
Tudom hozzám is lehajolsz.

Lelkemben meggyújtod a gyertyát,
Fényénél láttatod magad.
Hitem szakinán remegve fázik,
És újra, te nyújtasz vigaszt.

Hogy van valaki a mindenségben,
Aki talán; magam vagyok.
Aki sírva-nevetve lépek,
S parányi nyomokat hagyok.

Egy sóhajt, érintést, kiáltást,
Régesrégen írt verseket.
Fenyőillatú, holdas estét,
Amit neked köszönhetek.

Hólepte utakon bolyongva,
Én mindig megtaláltalak,
Szívem örömbe öltözötten,
Kitártam, hogy láthassalak.

Csillagszórás karácsony estén,
Létezni véltem a csodát.
Az embernek, ha esendő is,
Szívét szeretet járja át.

Most is így várlak. Szeretettel.
Előzve minden haragot.
Kint karácsonyi ének csendül,
S én keresem a csillagot

Keresem, hogy nyomába érve,
Melegre és békére leljek,
hogy aki hozzám bekopogtat,
Mindenkit magamhoz öleljek.

Az oldalszámozásra kattintva, a kívánt lapra lépsz!
Tartalom:

Váci Mihály / BETLEHEMES | Cserni Magdolna / ÜNNEPVÁRÁS | Csák Gyula / VALLOMÁS
Szarka István / KARÁCSONYI ALTATÓ | Zsirai László / KARÁCSONYKOR... | Kanizsa József / BOLDOG KARÁCSONYT
Varga László: ADVENT… | Kővári Tibor / KARÁCSONYI LÁTOMÁS | Kassai Franciska / LANTOS ANGYAL

1. oldal

Csák Gyula

 

 

VALLOMÁS

 

 

 

Hallgass meg, fiam! Tolvajként lopakodtam ide, a szobádba, hogy lássalak. Gyönyörű vagy, ahogyan gyűrött kispárnádra hanyatlott fejjel alszol, ahogyan göndör hajad néhány tincse izzadt homlokodra tapad.

– Fájdalmas viszont látnom, hogy duzzadt, kisírt a szemed. Még fájdalmasabb tudnom, hogy miattam sírtál.

– Aludj és álmodj szépeket, ha lehet. Vigyázok, hogy ne ébresszelek fel. Amit mondok, azt csak gondolatban mondom. Úgy szólok hozzád, mint amikor lélek szól a lélekhez.

– Pár perccel ezelőtt rontott rám a vágy, hogy beszéljek hozzád. A szobámban ültem, dühödt elszánással hasaltam íróasztalomon, mert én a történtek ellenére is folytatni akartam a munkát, mert én kemény, kötelességtudó ember vagyok, aki akkor is dolgozom érted és anyádért, ha gátolni próbáltok benne… aztán hirtelen átfutott rajtam valami remegés, ami átjárta minden porcikámat, az, ami úgy összegeződött bennem, hogy szégyenérzet, vagy pontosabban: bűntudat.

– Ez vezérelt, hogy anyád figyelmét elkerülve, észrevétlenül osonjak ide, hozzád, és valljak neked mindarról, amit nagyon szégyellek, meg arról, amit nagyon fontosnak tartok.

– Gyötör az emlék. Úgy indultál egyszer iskolába, hogy valódi mosakodás helyett nagy ravaszul csak vizes törülközővel maszatoltad be az arcod, mert azt hitted, senki nem lát. Én azonban meglestelek, és úgy kitátottam a számat, hogy majdnem bekaptam a saját fejemet. Hatalmas prédikációt vágtam le Arról, hogy akkor is fegyelmezetten kell cselekednünk, ha senki nem lát bennünket! Ennek a szellemében akartalak nevelni, és mindig megszidtalak, ha nem úgy viselkedtél,  ahogyan az tapasztalataim szerint az embereknek tetsző.

– Igen, büntettelek, ha piszkos volt a cipőd, ha kilöttyentetted a levest, ha illetlenül könyököltél az asztalnál. Ezek az emlékek is mind gyötörnek. Valamennyi közül legszégyenletesebbnek érzem, amikor azért förmedtem rád, mert megláttam, hogy az utca kövén térdepelve golyózol és kilyukadt a nadrág a térdeden. Nem érdekelt, hogy játszótársaid előtt aláztalak meg, csak ordítoztam a magamét. Azt kiabáltam, hogy méregdrága manapság a gyereknadrág, és jobban vigyáznál rá, ha saját, keservesen keresett pénzeden kellene venned.

– Hej, kisöreg! Ha képes lennél felfogni, hogy micsoda otromba és agyalágyult érvelés ez egy felnőtt részéről?! Egy szülő részéről?!

– Most jut eszembe, hogy még ennél is iszonyúbb volt, amikor felnőttektől övezve megfogtam egyszer az állad, és rosszhiszeműséget sugallóan, sanda fejcsóválással megjegyeztem: – Kíváncsi vagyok, miképpen hálálod majd meg szüleidnek, amiért felneveltek?

– Szinte nem is hiszem, hogy ez is én lehettem. Hát miért kell ilyet kérdezni a saját gyerekünktől? Ő akarta, hogy felneveljük? Ő akarta, hogy világra hozzuk? Miféle jogon követelhet hálát a szülő?!

– De hát ez túl messzire vezetne. Inkább a közvetlen okról szólnék, ami most idehúzott az ágyadhoz. Arról szólok, ami ma este történt.

– Első alkalom lett volna életedben, hogy segítesz a karácsonyfát feldíszíteni, de eltörtél két karácsonyfadíszt, ami engem haragra lobbantott, és kizavartalak a karácsonyfa alól. Sőt, magamra is felbőszülten a szobámba mentem, ledobtam fáradt magamat az íróasztal mellé, mert nekem dolgoznom kell, hogy szenteste után is megélhessetek. S aztán te halkan kopogtál, bekukkantottál hozzám, és emlékszem, hogy félelem ült a tekintetedben, meg valami más is, amit csak most értek igazán. Miután nyersen megkérdeztem, hogy mit óhajtasz, te nem feleltél, hanem egy mindenre elszánt, bátor kis emberke módján hozzám szaladtál, felkapaszkodtál a nyakamba, minden erőddel szorítottál és megcsókoltad az arcomat, a vállamat, a kezemet, majd amilyen gyorsan bejöttél, ugyanúgy kisiklottál a szobámból s menten idejöttél a te szobádba, és anyád szerint sokáig szívet tépően zokogtál, amíg el nem aludtál, és most ő is bőg a saját szobájában.

– Ez a furcsa hang, édes fiam, ami feltör most a torkomból, szintén a zokogás hangja. Próbálom elfojtani, de nem tudom, Istennek sem tudom! Könnyeim csak törülgetni tudom, de a patakzását megállítani nem… Várjál. Úgy látszik, alaposan ki kell sírnom magam… Várjál… Sóhajtanom kell… Várjál, amíg megnyugszom és folytatni tudom veled ezt a néma beszélgetést.

– Látod-e, elázott a könnytől a zsebkendőm. Azt mondják a könnyről, hogy a lélek vére. Igenis, drága kisfiam, vérzik a lelkem, ha arra gondolok, hogy a világgal való vívódásaim keserűvé tettek, idegessé tettek, sebzetté tettek, és átkos tehetségtelenségemben téged is megsebeztelek, mert egy tízéves gyerekkel ezt könnyen megtehettem. Úgy gondoltam eddig, hogy az élet zsarnok. Úgy hittem, hogy akkor cselekszem jót veled, ha ezt beléd plántálom, és nem vettem észre, hogy viselkedésemből kimaradt a szeretet, és ez neked rengeteg szenvedést okozhatott. Bocsáss meg, fiam, és hidd el, hogy nagyon szeretlek… Szeretlek.

 

Szarka István

 

 

KARÁCSONYI ALTATÓ

 

 

 

A gyermekversek lelkei

s minden mesebeli

gyerek a könyvbe visszabújt már,

te is aludjál.

 

El se kezdődött s itthagyott

a gyerekkorod,

tizenkét óra terhét viszik

hét éves vállaid.

 

Ha kurtán szólok, mint egy idegen

a reggel földúlt perceiben,

hogy öltözz, egyél, siess már, elég,

micsoda kölyök, széthányja mindenét;

 

s ha nem hoz jót az este sem,

megérted, kedvesem,

s akár a lázas seb, sajog

szomorkás bocsánatod.

 

Emlékezz mostan, meghitt időnk

ritka óráin hogy csöng a csönd,

s mint gyantaszagú meleg ünnep,

fölemeli az életünket…

 

Áttetsző, halvány arcodat

békítse meg az alkonyat;

csak ébren álmodj, most aludj, napocska,

szép kicsi láng, fáradt okoska.

 

1972

Zsirai László

 


 KARÁCSONYKOR...

 

 

 

Karácsonykor két gyertya égett:

Veráé büszkén fényesen,

Gertrúdé érett édesen,

lángjukban jó mosolyuk fénylett.

Hatalmas tervek reménye,

szivárvány-álmok regénye,

és

örök születés az élet,

szüntelen születés.

 

 

 

 

 

Kanizsa József

 

 

BOLDOG KARÁCSONYT

 

 

 

Szívemben boldog karácsony...

Karácsonyi hangulat van

Fényes arcú fölöttünk a Nap

Ünnep van sugaraiban

 

Simogató szeretet árad

Minden fény-simogatásban

S percről percre megérkezik

Jézus Krisztus e fény-világba

 

Csillogó szemünkben szeretet

Millió szikrája ott vibrál

Kicsi szobánkban díszes fenyő

Szeretet jegyében bennünk vár...

Varga László:

 

 

ADVENT…

 

 

 

Már számtalanszor becserkészte a házat. Valami kényszeresség űzte, hajtotta belülről igazából soha nem nyugodott bele a megváltozhatatlannak tűnő tényszerűségbe! Most is dacolt az emlékezetében tárolt képpel, pedig éles kontúrokkal látta a fehér, hímzett selyemmel letakart urnákat érezte a orrában a bódító tömjén nehézkes illatát és fülében morajlott a méltóságos orgona mély basszusa…Simon szándékosan kerülővel jött, és nagy varga betűkkel körözött a házak között. Az ótemetőnél lassított, megállt, komótosan rágyújtott, és szinte araszolva haladt tovább, tudta, hogy a sarokhoz érve már megpillantja az óriásira nyújtózott platánfát, amely csaknem felért az erkélyükig, és a régi favázas lelátójú futballpályához érve a boldog időkben akkor már látta az apját a dróthálós üveggel borított erkélyen könyökölni, és azt is tudta mire beér az u- alakú fákkal tarkított „udvarra”, addigra vitustáncot jár a konyha ablak kicsiny függönye, mert anyja mindig onnét leste érkezését, és az is élénken élt az emlékezetében, hogy mire feljutott a második emeletre, addigra anyja már a kedvenc otthonkájában ott strázsált a lépcsőházkorlátjának dőlve és kipirult arccal és fényes tekintettel várta a megérkezését… Igazából hosszú, borongós évek múltán érezte magát erősnek, ahhoz, hogy megkockáztasson egy ilyen sétát, mert akárhányszor ideutazott, legfeljebb csak a városi köztemetőig merészkedett, ezt a lakótelepet mindig nagy ívben kikerülte. Most is tartott a találkozástól, és úgy tudta, hogy a lakás már hónapok óta üres volt, még a régi bútorok is bent voltak. Simon egy pillanatig azt hitte, eltévedt, mert az ótemető után nem találta a futballpályát, amit valamikor lebonthattak és helyében szökőkúttal díszített liget virított, fiatal sudár fehér törzsű, foltos nyírfákkal és gondosan nyesett fagyalbokrokkal valamint erdei fából tákolt kissé ormótlan padokkal. Simon kényelmesen le is telepedett az egyik padra, ahonnét tisztán szemügyre vehette a házat… Simon majdnem fordítva vette a szájába az égő szivarkáját, mert az erkélyükön egy nagyon ismerős alak könyökölt… Felpattant és szapora léptekkel megindult a ház felé. Simont már az őrület határára került, mert az udvarba érve, úgy látta, mintha rebbenne a konyha függönye… Szerencséje volt, mert nyitva találta a lépcsőház ajtaját. Heves szívdobogások közepette robogott a második emelet felé, sűrűn bukdácsolva hagyta maga mögött a lépcsőket, és nagyot fújtatva remegő lábakkal állva és reszkető kezekkel ösztönösen a csengő gombjához nyúlt…

Pillanatok alatt kinyílt az ajtó és fehér atlétatrikójában és a régi bő szárú barna nadrágjában apja állt előtte, mosolyogva, ahogyis utoljára látta. Simon hűledzve nyújtotta ölelésre a karjait, és csak annyit hallott: ”gyere a nappaliba, anyád mindjárt hozza a kávét..” A nappaliban a szokásos rend és tisztaság honolt, az ablakban pedig fenyőfa alakú színes gyertyatartó díszelgett, a dohányzó asztal hímzett, hófehér terítőjén pedig egy apró piros almákkal díszített adventi koszorúcska ékeskedett, a kifúrt almácskák most gyertyatartók voltak a fenyő koszorúban a konyha felől pedig friss kávé és fahéjas almás pite illata szökkent be, a mázas cserépkályha, halkan duruzsolt, kint pedig hópelyhek viháncoltak a gyenge szélben

Simon száncsengő csilingelését is halni vélte. Mire felébredt szunyókálásából, addigra rájött, hogy a nővére jó családnak adta el a lakást, akik bútorostól megvették… és újabb kupica unicumot akarnak belé diktálni… Simon nem is nagyon ellenkezett, mert ez segítette át a lakáslátogatáson.

 

 

 

 

 

Kővári Tibor

 

 

KARÁCSONYI LÁTOMÁS

 

 

 

Béke lengi át a hó-dunnás földet,

csengettyű hangjával angyal száll,

gyermekeknek vaníliaillatú kalácsot törnek,

aki várta az mind megváltást talál,

kisimult arccal örülnek a meggyötörtek,

új hajnalt hozott az égi fénysugár

s hozsannánk öleli körbe a Földet:

mindenki érzi; – megtört a halál.

 

 

 

 

 

Kassai Franciska

 

 

LANTOS ANGYAL

 

 

 

           Egy kis karácsonyi dísz van itt a polcomon velem szemben, s ezt nézegetem. Aranyszárnyú barokk angyalka, mely lantot tart kezében. Valakinek vettem ajándékba egy ilyet, s egy másikat magamnak is. A táskámba tettem mindkettőt, s aztán megfeledkeztem róluk és az angyalkák napokig ott hánykódtak, s az egyiknek letört a fél szárnya. Először sajnáltam, s aztán mégsem bántam, hogy megsérült az angyal. Úgy éreztem, engem jelképez. Megnéztem tüzetesen és úgy találtam, hogy az arca is hasonlít az enyémre. Aztán lanton játszik, én pedig gitározom. A lant pedig a költészet jelképe. A barokk angyalka a lelkéből csiholja ki a műveit. Ám a művészet szárnyán repülni mégsem tud, hiszen az egyik szárnya letörött. Hívja az égi, s lehúzza a földi. Az ihlet és a köznapiság között egyensúlyoz a félszárnyú angyal. Nem emelkedett túl magasra, mert összetörné magát és a lantját, amikor lezuhanna.

           Élni kell itt a földön is, hiszen ez az otthona.