Vissza a "BODZA" főoldalára! Vissza a "BODZA" főoldalára
Az oldalszámozásra kattintva, a kívánt lapra lépsz!
Tartalom:

Baranyi Ferenc / BETLEHEMI CSILLAG | Szakonyi Károly / A HÓEMBER KARÁCSONYA
Zsirai László / HA EGÉSZ ÉVBEN | Horváth József / KARÁCSONYI ÉNEK | Papp András / A SZÍVEK KARÁCSONYÁN
Kővári Tibor / A PILLANAT VÉGTELENJE | Cserni Magdolna / KARÁCSONYI FOHÁSZ | Szarka István / KARÁCSONY

2. oldal

Baranyi Ferenc

 

BETLEHEMI CSILLAG

 

 

 

Mert jóllehet csak istállót talál,

Ki „lépre megy” a csillagot követve –

mindig lesz Gáspár, Menyhárt s Boldizsár

ki újra csak elindul Betlehembe.

A csillag meg nem róható azért,

hogy álmaink egén kétszeresen süt –

nem koronás, felkent királyt ígért,

csak kisdedet, hogy királlyá növeljük.

Ki a jászolnál megcsalatva áll,

mert Isten fia nem bíborpalástos:

hozzásegíti tétlen is akár

a férfikori töviskoronához.

S nem adja már, csupán lerója önként

az aranyat, a mirhát, és a tömjént.

 

(1981)

 

 

 

 

 

Szakonyi Károly

                        

A     HÓEMBER KARÁCSONYA

 

 

 

                   A hóembert a gyerekek készítették.

                   Nagy hidegek voltak azon a télen, a folyóparton halomba fújta a szél a havat, és a gyerekek, akik ott csúszkáltak a folyó befagyott szélén, egy napon arra gondoltak, hogy a hóbuckák halmából gyúrnak egy hatalmas hóembert. Görgették-gurgatták az egyre nagyobbra gömbölyödő hógolyót, míg csak akkora nem lett, hogy hegyibe tudtak tenni egy kisebbet, arra meg egy még kisebbet, s amikor látták, milyen szép, termetes alakot sikerült így megteremteniük, elkezdték ember formájúvá alakítani. A csákója egy rossz, likas, piros zománcú fazék lett, a szeme meg feketeszén, orra jókora sárgarépa, a szája meg egy negyedre vágott jonatán alma. Még  gombokat is raktak a mellkasára apró kavicsokból, derekára pedig kócmadzagot kötöttek, s hogy valamit tartson is, ócska cirokseprőt nyomtak a markába.

                Pocakos, vállas, pufók arcú, vidám figura lett, a gyerekek ott ugrándoztak körülötte, víg nótákat daloltak, s apránként úgy látták, mintha a hóember jókat nevetett volna rajtuk, meglehet, csak a negyedbe vágott jonatán alma íve volt olyan, mintha kacagásra nyitotta volna a száját.

                Az arra járók is megcsodálták, elismerték, hogy derék fickó ez a hóember.

– Nocsak! – gondoltan ilyenkor büszkén –, hát bizony vagyok olyan derék, mint akármelyikőtök!

                Mert akkorra már a gyerekek jóvoltából igazi embernek hitte magát.

                Megszerette őket, mert törődtek vele, játszottak körülötte, és örökké csinosítgatták.

                December egyik hetében teherautón fenyőket hoztak, ott rakták le a közelében. Egy kucsmás, bekecses ember egész álló nap árusítgatta a fákat, ha meg nem akadt vevője, a hóembernek morgolódott:  –  A végén még nyakamon marad ez tengernyi árú! – A hóember szeretett volna bólogatni, de az sehogy sem volt lehetséges, hát megelégedett azzal, hogy  megértő pillantást vetett feketén csillanó szén-szemével a kucsmás felé. Mert örült a szomszédságának.

                 Egy napon, már kora délután csitult a forgalom, a gyerekek hamar szétszéledtek, a kucsmás alak is szedte a sátorfáját, a maradék fenyőt összekötözve ott hagyta, és se szó, se beszéd, elsietett.

                 Az utcák elnéptelenedetek, még a villamosok meg autóbuszok is eltűntek az utakról, és a hóember meglepetten látta, hogy egyedül maradt.

                 Nyugtalanította ez, mert nagyon megszokta a társaságot. Azt remélte, majd csak feltünedeznek a járókelők, mint minden estén, de csalódnia kellett.

                 Eleinte csak unatkozott, de apránként ismeretlen érzés lepte el: félt egyedül.

– Eddig sohasem féltem – gondolta –, mert mindig voltak körülöttem, akik szerettek. De most senki… Vajon hová lettek az emberek?

 

                  Távolról harangszót hozott a szél, s látta, hogy a házak ablakaiban fények gyúlnak, mint apró tűzijátékok, csillag alakú szikrák röpködnek szerte.

                 Egyszer csak feltűnt valaki. Szánalmas, magában bandukoló férfi volt, kezében borosflaska, amiből közben-közben nagyokat húzott. Meglátta a hóembert, s megtorpant.

– Hát, te?!  Mit bámulsz itt egymagadban az éjszakában?  Igaz is, én kérdezem? Látod, karácsony éjszakája van, mindenki meleg szobában ünnepel, gyertyákat gyújtanak a fenyőkön, jókat esznek, isznak, egymást ajándékozzák!… Mi pedig, te meg én…itt a hideg éjszakában! Iszol egy kortyot, pajtás?

 Nyújtotta az üveget a hóember almagerezd szájához. Ki is csordult valamennyi a savanykás lőréből.

– Jól van, maradok melletted, komám, tegyünk úgy, mintha mi is ünnepelnénk…

Azzal letelepedett egy halom fenyőágra, amiről eszébe jutott, hogy néhányból tüzet is rakhatna. Összenyalábolt valamennyit, újságpapírt sodort, gyufát lobbantott, s máris felcsaptak a kis, táncoló lángok. Fölébük tartotta melengetni fázós tenyerét.

 

A hóember figyelte. Örült, hogy társaság akadt, s próbálta elképzelni, milyen is lehet az az emlegetett karácsony.

– Tudod, komán – dörmögte a fickó –, valamikor én is gyertyafényes fenyőfa tövében ünnepeltem. De rosszul intéztem az életemet, nem becsültem meg a szeretetet. Konok voltam, gőgös, azt hittem, mindenben nekem van igazam, aztán egy szép napon egyedül maradtam.  – Elgondolkodott, ivott egy kortyot. – Emlékszem egy dalra is… mindig azt énekeltük… angyal van benne… De hogyan is van? Hogy leszáll az angyal a földre… Hogy lejön hozzánk… Igen, igen! A Mennyből… De hogyan is van?… Szomorú dolog, hogy elfeledtem, komám!

A hóember meg azt gondolta: – Hát ilyen az ember, ha magányos.  Szomorú. Akkor hát, amikor a gyerekek meg a fenyőárus elmentek, és félni kezdtem, én is a szomorúságot éreztem?…

 

Nemsokára észrevette, hogy a tűz mellől a férfi közelebb húzódott hozzá, szinte az oldalának dőlt. Talán elálmosította a meleg, talán a bortól bóbiskolt el.

– Milyen jó – gondolta boldogan a hóember –, hogy itt talált ez az ember, így most már nem magányos. És nekem is milyen jó! Milyen jó, ha az embernek társa van!…

 

Egy idő múltán mintha ő is elálmosodott volna. Pedig nem ismerte az alvást, amióta megvolt, ébren állt a téli hidegben. De most mintha elgyöngült volna. Aztán érezte, hogy a neki dőlő test melege lassan elolvasztja a derekát. Kissé meg is roggyant már, de nem bánta. – Még így is sokkal jobb – gondolta az égő fenyőágakból meg az alvó férfiből áradó melegben, miközben féloldalasan megbillent, és legurult a piros zománcú fazék a fejéről –, még így is sokkal jobb, mint magányosnak lenni karácsony éjszakáján.

Horváth József

 

 

KARÁCSONYI ÉNEK

 

 

 

Erdei fenyők

havasok lejtőin messzi-hegyekből

közénk lejöttek,

üzenetüktől ékesebb az ünnep,

zöld ágaik lettek

családi vágyak s remények őrei.

 

Örökzöld fenyők

elhoztátok nekünk Advent nyugalmát,

templomok békéjét,

gyerekeinknek öröm-szerző napot,

Betlehem-csillagot,

hitünk, emberségünk megtartó reményét.

 

Karácsony fényében

együtt ünnepel sok boldog család,

lelkük mélyén

éled zsongó, karácsonyi ének,

fellobbannak

hamvadó tüzeket élesztő fények.

 

Karácsonyi fenyők

meghoztátok lelkünkbe Mária melegét,

Názáreti Jézus

örök-ember-hitét, Betlehemi Királyok

tömjénét, mirháját,

hat-marék aranyát, távoli fenyvesek

boróka-illatát.

 

 

 

 

 

Papp András

 

 

A SZÍVEK KARÁCSONYÁN

 

 

 

A szívek karácsonyán

pihenjen meg az ész,

ökölből, mint tavaszi rügyből,

nyíljon ötszirmú virággá a kéz.

 

A szívek karácsonyán

költözzön alázat

gőgünk helyébe, és töltse be

megbocsátó ölelés a házat.

 

A szívek karácsonyán

szívből szól az ének,

örüljünk együtt a Megváltó

olyan nagyon várt születésének.

 

A szívek karácsonyán

mindig legyen miénk

a megbocsátás örök titka,

s mindenhonnan sugározzon felénk.

 

A szívek karácsonya

mindennap itt lehet,

jaj, nagyon kellene a béke,

mert sokszor hiányzik a szeretet

 

 

 

 

 

Cserni Magdolna

 

 

KARÁCSONYI FOHÁSZ

 

 

 

Szívemnek szép karácsonya,

Hozd el nekünk az ünnepet.

Mutasd meg minden kétkedőnek

Békítő, szent erényedet.

 

Hófergetegből szabadulva,

Kopogtass be az ablakon.

Ha kialszik a gyertya lángja,

Légy te a fény és nyugalom.

 

A vert idő hadd távolodjon.

Te még maradj, ne menj vele,

Mert szeretetre éhezünk,

Légy a szeretet kenyere.

 

Dadogó szánkat simogasd meg.

Tiszta legyen minden szavunk.

Elrontott nappalok nyomában,

Ha boldogságról álmodunk.

 

Szívemnek szép karácsonya,

Kívánságoktól terhesen,

Varázsolj mosolyt az arcokra,

Ne keseregjen senki sem.

 

Szárítsd fel hulló könnyeinket,

Ha sírva fordulunk feléd.

Fenyőillattal te szólj hozzánk.

Törölj el minden szenvedést.

 

Lehelj csókot a homlokunkra.

Kulcsold eggyé a kezeket.

Csillagszórós lágy balzsamoddal,

Gyógyítsd a fájó sebeket.

 

Űzz el minden sötét árnyékot,

És minden hamis csillogást,

Csak az ünnep fényét lássuk,

A békességes ragyogást.

 

Szívemnek szép karácsonya,

Takarj be ünnepi meleggel.

Ajándékozz meg gazdagon,

Vigasztaló szereteteddel.

 

Zsirai László

 

 

HA EGÉSZ ÉVBEN

 

 

 

Szívem kályhája melegít,

hogy a tél, kedves, ne bántson.

Bolondos haragot csitít

a békebíró karácsony –

A fánál szeretet-dalok

ékesítik az ünnepet.

Ha egész évben dúdolod,

boldogodik az életed…

.

 

 

 

 

 

Kővári Tibor

 

 

A PILLANAT VÉGTELENJE

 

 

 

Ott bolyong a térben múlt és a jövő,

ránk szakad a pillanat teremtő magja.

Kavarog a múltat jövőhöz fűző

prófétáknak jövendőt kiáltó hangja.

,,Dávidnak házából Betlehem adja,

a városa fölött új csillag ragyog!”

Önhatalmát zengő emberparancsa

kever tettével a teremtéshez habot.

 

„Összeírni gyorsan, lássak a zavarban!”

– Fölötte az idő elmúló permet.

Augusztusi hamván naptári hónap van,

Máriának szólt mit az angyal zengett.

„Te szülöd földre az égi hatalmam,

új utat ajánlok, régi már sivár!”

Betlehem porát Máriával rúgja,

ki égből földre szállva új utat kínál,

a megváltó öröklét csorduló kútja.

Ballagott Mária, József, és egy szamár.

Elfoglal mindent a megfáradt tömeg,

megváltást szülni kap istállózugot,

ne szüljön utcán, mert sírnának a kövek.

Sírhatnak majd, ha a keresztre jutott.

Jászolban a gyermek, körbejárja fény,

hajlongva óvja egy vén akác árnya;

– rezeg a teremtés jövőüzenetén.

Éles már a balta, hegyes fűrész várja.

Látja, ő lesz majd a mestergerenda, és,

–.jaj! Jajától a jászol megremegett,

rendet vágott az örömben a hangja.

,,A kereszted leszek! – A kereszted leszek”

Hömpölyög az ember zajzűrös habja,

szállnak ígérő és sóhajos hangok.

– Jézusi hangok! – vészkongó harangok!

,,Nem a békességet hozni jöttem én”

krematóriumfüst, sikongó arcok.

S a Földnek kénszagú harcmezején

varjakká válnak a békegalambok.

Az ígéretén csüng már kétezer év.

„Dicsőségben hozzátok visszajövök!...”

Az apostol sóhaját hordja a szél,

sóhaján szállnak a vad közönyök.

Surrannak emberek torz közönyén,

és elhalkult sóhajon könnyözönök.

Fuldoklásunk jajong a bűn örömén.

Jöjj el Jézus! – Ó! – Jöjj el!

 

Várakozásunk lóg a lét peremén,

sóhajunk suttogna megnyugvó áment,

de elbukunk mindig a bűn erején,

szédelgő táncunkra mindenünk ráment.

Mint kétezer éves vén matuzsálem,

sóhajtjuk Jánossal, s megsebzett Földdel.

Mikor jön már az új Jeruzsálem?

Jöjj el, Jézus! – Ó! – Jöjj el!

 

 

 

 

 

Szarka István

 

 

KARÁCSONY

 

 

 

(Boldog születésnapot,

Mester! Hunyoríts felém

e mindenféle seregek fölött,

át a fénytörő időn.)

 

Itthon vagyok itt

és sehová ma! az űrhajó-lakás

dunavölgyi deres mezőben

varjak közé leszállt; benn

 

tejszínes kávé s kókusz

fürdő óráiban

Periklészt várva forgatom friss

nyomdaillatú könyvemet; csak

 

ez a huszonnégy

Celsius megmaradna

ez a meztelen jövés-menés

szőnyegeink és tükreink közt

 

s kis ellenszegülésem:

a disznótoros fagyasztó

mert ínség ólálkodik

és élni kéne még – így

 

konyhai kék varázsban

hol húsleves ragyog

fölhorzsolt édes

torma döfköd

 

és teflon tepsiből

félalma kandikál

sistergő szilvalekvár s

pörkölődő dióbél.  

 

1990