Vissza a "BODZA" főoldalára! Vissza a "BODZA" főoldalára
Az oldalszámozásra kattintva, a kívánt lapra lépsz!

Tartalom:

Hámori István Péter / ÁLDÁS NYUGALMA | Horváth József / ADVENTI KOSZORÚ
Szilvási Csaba / KARÁCSONYI ÉNEK | Balázs Sándor / …MOST ÉS MINDÖRÖKRE
Váci Mihály / A SZERETET HIMNUSZA

4. oldal

Hámori István Péter

 

ÁLDÁS NYUGALMA

 

 

Szenteste van, a karácsonyfát szalagfolyondár fogja át,

felszikrázik egy csillagszóró, érteni véljük fényszavát.

Mennyből az angyal – énekeljük, s megöleljük a gyereket,

kart vállra téve fogjuk egymást, végre béke van, szeretet.

 

Végre béke van. Itt belül már csak ezt akarjuk, semmi más

nem érdekel most, ködbe vész el mindennapjaink száz vitás

emléke, mert a szívünk vágya mindig ez volt: nyugalmasan

eltölteni pár percet, órát, boldoggá tenni, hogyha van

 

önönmagunkat. Mert az élet éhes bendőjébe benyel,

nem engedve időt se arra, hogy igénnyé váljék: a kell.

Úgy megcsókolnánk néha egymást, de a rohanás földre dönt,

 

átfordított világban élünk, ahol meglapul lent a fönt.

Vágyó lelkünk harmóniája, valahol mélyen szendereg.

Karácsony van. Szálljon az áldás nyugalma most ránk, emberek!

 

 

Horváth József

 

ADVENTI KOSZORÚ

 

 

Reményágakból font adventi koszorú,

lobogja hitünket négy fölfénylő gyertya,

vággyal virrasztunk, lelkünk fenyőillatú,

emeljük sorsunkat csillagos napokra.

 

Advent-hajnal-harang hívogat az éjben,

angyalok miséje őrzi a világot,

templomok ragyognak betlehemi fényben,

Istenhez vezetnek az adventi lángok.

 

Örömhír érkezett, béke az embernek,

égijel vezérel hívó-csillag-fénnyel,

Názáreti Jézus / ünnepe közeleg,

hallgasson, vért ne ontson pörölő fegyver.

 

Betlehemben született Istennek fia,

csillagúton jöttek a Három Királyok,

zsákjukban arany, tömjén, illatos mirha,

hozsannákat zengtek pásztorok, bojtárok.

 

Ragyogd reményünket adventi koszorú,

lobogja hitünket négy fölfénylő gyertya,

vággyal virrasztunk, lelkünk fenyőillatú,

emeljük sorsunkat csillagos napokra.

Szilvási Csaba

 

 

 

KARÁCSONYI ÉNEK

 

 

 

 

A fogalmakat én mindig az öt érzékszervemmel „közelítem meg”. A karácsony „kar” indításában egy kicsit kelletlenül, kényszerűségből, „kötelező gyakorlatként” kinyújtott, ölelő karokat látok, amelyek – és ezt már a „rács” elem adja – a szeretet börtönébe való bezártságomat tudatosítják. Ujjaimmal tapintom, bőrömön érzem a rács és a szeretetcella hidegét. Soha olyan rabnak, rabszolgának, bezártnak, magányosnak nem érzem magam, mint karácsonykor. Be vagyok zárva a rám kényszeríttet szeretet börtönébe, ahonnan szeretnék kitörni.

Karácsonykor korábban gyakran elmenekültem otthonról, ténferegtem, bóklásztam a kihalt utcán a szállingózó hóesésben, néha összefutottam egy barátommal, aki ugyanazt érezte, mint én. Szívesen bementünk volna valahová, valamit meginni, de minden be volt zárva. Rács, rács mindenütt. Az „elzárkózó szeretet” rácsai.

A fülem már elégedettebb lehet. A szó „ka-rá” elemének a házak közé a hideg elől bemenekülő varjak károgását idéző elemét a „cs” száncsengő-csilingelésének kedves bája oldja fel. A „cs”-ben a csillag is benne van. Jó lenne, ha magában volna, mint afféle kanti „Ding an sich”, mint vezérlő, világító, utat mutató csoda, a csillagos égen csillogó, ragyogó és bennünk erkölcsi törvényként világító „star”, „Stern”, „zvezda”, „gvezda”, csillag. De a csillagszóró a maga sercegő pirotechnikai sziporkájában megsokszorozódva nekem már nagyon „csiricsárén” zenél, a petárdát pedig egyenesen gyűlölöm.

Az orrom és a nyelvem a karácsony szó által egyértelműen megkaphatná a magáét. A fenyőfa illatát valaha nagyon szerettem, de – mert fürdőhab-pacsulivá alázva is ott van már a lelkemben, és ez utóbbi minőségében nem tudom elhessegetni – ma már nem tartozik kedvenc „szimatcsemegéim” közé. A fenyőfát méltóságteljes fensége, hűvös germán gőgje miatt csak a kedves szláv nyírfákkal „szimbiózisban” szeretem, ahogy négy-négy arányban az udvaromon állnak. Szívesebben látnék karácsonyfaként diófát, a legmagyarabb magyar fából egyet a szobámban, még akkor is, ha ekkorra már lehullatta a leveleit. Természetesen nem kivágott állapotban, hanem élőben. Hatalmas dézsában, gyökerestül. Vagy még inkább az udvaron, szolidan feldíszítve. A szívem szakad meg, amikor – hogy „az országnak” legyen fája – minden évben egy gyönyörűséges fenyőóriást, talán a legszebbet Magyarországon, „kivégeznek”, és a fővárosba szállítanak.   

A „karácsony-kalácsom” egybehangzás süteményillatot áraszt. De én nem szeretem a bejglit. A karácsonyi pulykát sem, mert előírásszerű. A kocsonyát, ami szintén benne van a szóban, annál jobban. Ha lehet, karácsonykor kocsonyát eszem. Csülkös, körmös, bőrös, csupa-hús, csupa-csont kocsonyát.

            De csak addig tart a nyűgösködésem, öreg-csóka varjúkárogásom, amíg az unokáim örömét nem látom, és nem érzem át. Mert a karácsony gyermekünnep. A hozzánk tartozó apróságoktól válunk újra gyermekké. S megszületik, újjászületik bennünk is az a gyermek, aki valaha voltunk. Az az édes, merengő, kedves, minden apróságnak, minden ajándéknak igazán, tisztán örülni tudó emberparány.

Én már évek óta fent a Kő-hegyen, a Turul közelében a természet szabadságában, szűk baráti körben köszöntöm elsején az új esztendőt. A szilveszter más, mint a karácsony. Már hangzásában is. Szilvapálinkát idéz „szilv” kezdete, szilver eleme ezüstös csillogást, sziporkázást támaszt lelkünkben, s a szóból lengén öltözött ragyogó nők – Szilvike, Eszterke – táncolnak elő. 

Még „vest” darabja sem a veszteséget idézi fel, azt, amit fájó magunk mögött hagyni, hanem – kezdőbetűjét addigra már „duflán” látva – Westként, a mesés Nyugatot, az új Édent, az újrakezdést, az indulás reményét villogtatja előttünk. 

             Kellemes, gyermeki naivitással, tisztasággal és szeretettel átélt boldog karácsonyt és ha nem is „csupa Szilveszter”-évet, de derűs, kiegyensúlyozott munkás hétköznapokat és békés ünnepeket hozó új esztendőt kívánok mindenkinek.

Balázs Sándor

 

 

…MOST ÉS MINDÖRÖKRE

 

 

 

 

Szent karácsony éjjel,                     ha a hó lehullik,

sarat, rögöt befed, takar,

dunna alatt bogár, avar.

Adj Uram ma békét!                  Pax orbi et urbi - t!

 

Hűlt tányérba levest,                    kevés húst is enne

kóbor kutya, hajléktalan,

kivert, ’fosztott adóalany. 

Adj Uram ma békét!    –      bölcs nyugalmat benne.

 

Fej fölé fedelet,                          lábra meleg zoknit,

ne vacogjon rá a holdra

senkifia, lánya, borja.

Adj Uram ma békét!        –       hittel telit. Most, itt.

 

Lelkünknek kegyelmét     add, meg óh Nagy Isten!

Tévelygők kezébe lámpást,

enyhülj meg a vakok láttán…

Adj Uram ma békét! - ne mond azt, hogy: nincsen!

 

Szentkarácsony éjjel,                 ha hó hull a földre,

s szeretet száll angyalszárnyon,

rozsdás szívből puha bársony!

Adj Uram hát békét!        –      most és mindörökre.

 

Váci Mihály

 

 

A SZERETET HIMNUSZA

 

 

 

 

– „Krisztus urunknak áldott születésén.

– Mondjunk angyali dalt megjelenésén”

 

„A szeretet hosszú, tűrő, kegyes, a szeretet

nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik

nem fuvalkodik fel …”

 

Pál I. levele a Kor.-hoz

13 r. 1-13 vers.

 

 

Ismeretlen okok következtében én és Jézus Krisztus egy napon születtünk. A különbség köztünk ebben a tekintetben csak annyi, hogy én Krisztus után 1924-ben ő pedig én előttem 1924-ben született.

Az idén Jézus Krisztus 1941-ik nekem, pedig 17-ik születésnapomat ünnepeltük Istenfélő és jámbor keresztény családhoz illően. Ebből az alkalomból Krisztus Urunknak áldott születésén angyali dalt daloltunk, és az én kevésbé áldott születésnapomon, pedig nagy lakomát csaptunk.

A születésnapi lakomán hivatalosak voltak mindazon személyek, akiket hozzánk gyöngéd rokoni kötelékek fűztek.

Megdöbbenve tapasztaltam a vacsora előtt, hogy rokonaim melyen nagyszámmal jelentek meg, a kötelékek után azonban nem kutattam, hanem mosolyt ültettem arcomra és én is leültem egy félreeső sarokban és székben.

Innen üdvözöltem a számtalan nagy bácsit és nénit, továbbá az unokatestvérek megszámlálhatatlan sokaságát és nagy örömet fejeztem ki előttük, titokban pedig fogcsikorgató dühvel és dülledt szemmel néztem rájuk és szeretettel gondoltam a mákos bobalykára valamint könnyek között emlékeztem meg családunk anyagi jólétének szimbólumáról a két kövér disznóról, melyek a mai napon fejezték be földi pályafutásukat és azóta emésztő csatornáik pirosra sülve várják, hogy hurka, kolbász elnevezés alatt és tepsiben forgalomba, innen pedig az előre elkészített gyomrokba kerüljenek.

Szeretettel gondoltam ezen kívül a tészta neműek egész sokaságára melyek a 16-ik életévem utolsó órát vannak hivatva boldoggá tenni.

Ez alatt az idő alatt, míg én ily gyöngéd megemlékezéseket tartottam az elébb felsorolt reális értékek felől, addig szeretett atyám fiai az Úrban és a szobában különböző módon igyekeztek elűzni a vacsora idejéig tartó időt.

A tizennegyedik életévüket még be nem töltött ifjú gyermekek, akik még nem játszották el kisded játékaikat határozott vonzódást, érezhettek az egyik sarokban kizárólag a ma született Jézus Krisztus tiszteletére és számára felállított és cukorral bőven elhalmozott karácsonyfa iránt, mert lassanként mindnyájan köréje gyülekeztek. E tettüket nem akadályozhattam, meg mert beláttam, hogy a fenyőfában szent ereklyét, rajta pedig szaloncukrot látnak, és maga Jézus mondta, hogy engedjük hozzá a kisdedeket, mert az övék a mennyeknek országa.

A kisdedek pedig őhozzá mentek, mert ott feküdt a karácsonyfa alatt egy kis jászolnak elnevezett ládikóban egy kis kaucsuk baba, amelynek a családi tanács napokkal ezelőtt a Jézus nevet adta. A vallásos érzületű gyerekeknek azonban nem a ma született Messiást, azaz a kaucsuk bábut, hanem a szaloncukrot nézték és övék lett nem a mennynek országa, hanem a fa cukorkája.

Szerencsére a cukor nagy tömegének nagy csend uralkodott a vacsora idejéig, csupán a táplálkozó ifjak osztozása hallatszott, amely jól bevált étvágygerjesztőnek.

Étvágyuk végére is annyira felgerjedt, hogy küldöttséget menesztettünk a konyhába és az élelmezési ügyek intézőjét nyersen való elfogyasztással serkentettük gyorsabb munkára.

A serkentésnek nagy haszna volt és mindenki boldog megelégedéssel, de üres gyomorral nézett az ajtóra, melyen a párolgó levesnek kellett volna a következő pillanatban behömpölyögni…

Óh! Ez azonban hiú remény volt csak, amely a földiekkel játszik, mert egyszer csak felállt családunk egyik nagy tiszteletnek és jó egészségnek, valamint 70 évnek örvendő öreg matrónája, aki kifejtette szerény nézeteit afelől, hogy egy magyar és őskeresztény családnak imával kell kezdeni minden cselekedetét és minden dolga előtt az Isten segítségét kell kérni…

Erre én is felálltam, aki nem örvendtem se, nagy tiszteletnek se 70 évnek, hanem e helyett roppant dühös voltam és hozzá kezdtem saját szerény véleményem kifejtéséhez.

– Óh! de drága Zsuzsi innen, csak nem gondolja, hogy nincs nekünk elég erőnk, ahhoz, hogy szerény vacsoránkat szerény keretek és e meleg falak közt el ne tudjuk fogyasztani?

– Hej! Te! – rikoltott Zsuzsi néni.

– Huj!Te kölyök – sikoltott Mari néni.

– Ah! Ah – és Juli néni nem sikoltott, mert éppen most vették ki a manduláját.

E két utóbbi néni szintén mindazoknak örvend, aminek a Zsuzsi és együttvéve őrködnek családunk vallási élete felett. Ők Sion lányainak és Jézus jegyeseinek tartják magukat, pedig nincs igazuk, mert mint azt nagyapámtól hallottam. Kiss Mihály nevű magyar állampolgártól származnak és a Sionhoz semmi közük. Jézusnak sem lehetnek már a jegyesei, mert már régen boldog (együtt) családi egyetértésben el mind a három szeretett férjével, akik részegesek.

A nagynénéim fent leírt sikoltásaira nem válaszolhattam sikoltásokkal, mivel a társalgás eme módját a köztünk lévő korkülönbség nem engedi meg, hanem fiúi alázattal ígérem meg az egész vendégsereg nevében, hogy hajlandók vagyunk az asztali ima elmondására.

Erre az összes jelenlévő tagok, illetve rokonok alapállásba helyezkedtek és lehajtott alázatos fővel, szívvel és lélekkel, de főként a szájunkkal elmondtuk az evés előtti imát, amelyben a ma született Jézust vendégül invitáltuk szerény asztalunkhoz, mondván néki, hogy „jövel” és egyúttal felkértük, hogy részesítse szent áldásában azt, amit adott nékünk.

Ezután leültünk gyorsan, hogy megegyük, amit adnak nekünk. Erre azonban ismét és újólag nem került sor, mert a következő pillanatban az asztal túlsó végéről felhangzott szeretett nagynénénk érces hangja, aki merész ajkát hadi dalnak, azaz szentírás olvasásnak ereszté.

– Hallgassátok meg kedves testvéreim a következőket… Megírva vagyon az úrnak szent lelke a Máté írása szerint való szentséges evangéliumban, ahol is a szent igék az 1 részben az első verstől … a következőképpen…

És Zsuzsi néni olvasni kezdett én pedig érdeklődve hallgattam, hogy mit fog ő az Úrnak Szent Lelkéről olvasni.

Az Úrnak Lelkéről én ugyan nem hallottam semmit, ehelyett azonban bőven kárpótolva valék, mert a következő percekben tiszta képet nyertem arról, hogy Júda nemzé Fárest, Fáres nemzé Esramot, Esramot nemzé Árámot… és így tovább. Szóval rövid idő alatt megismerkedtem az izraelita nemzettség Krisztus előtti szorgalmas szaporításával és bámulva gondoltam, hogy micsoda nemzet a zsidónemzet, amelyet annyi zsidó nemzett.

Zsuzsi néni és a biblia írója azonban a zsidó nemzet hőskorának nagynevű szereplőiről csakhamar rátért a Jézus Krisztus születésére.

Én ennek során igyekeztem arcomnak minél áhítatosabb külsőt kölcsönözni. E kölcsönzést sikerült is, ami a bennem szunnyadó színészi tehetségre vall.

Ezenkívül arra is vall, hogy álmos voltam és ezért lehajtottam a bús fejemet az asztalra. A vállamat zokogás nem rázta meg és lelki harcok sem dúlnak bennem, hanem csak behunyt szemmel gondoltam arra, hogy hiába születtem én akkor amikor a Jézus, mert mégis nagy különbségek vannak közöttünk.

Hogy többet ne mondjak én ágyban párnák közt születtem és nem jászolban. Továbbá a barmok és a szamarak is teljesen hiányoztak körömből az életem első napjaiban, (hacsak a nagybátyámat nem veszem figyelembe.)

Hozzám se marha őrző pásztorok, sem pedig napkeleti bölcsek nem járultak. Az aranyat azt világéletemben nélkülöztem a tömjénnel együtt lévén evangélikus, és a vallásom tiltja. A mirháról meg ne is beszéljek, mert ó én szerencsétlen, hát gondolhatok-e én egy percig is arra, hogy nekem valaha is mirhám legyen. Lehet szép feleségem, 8 gyerekem, mirhám azonban sohasem lesz.

Még a pásztoroknak is jól megy, a soruk, mert azon kívül, hogy az fújja furulyáját és bú nélkül éli világát a mennyből az angyal is lejön hozzájuk.

Zsuzsi néni pedig csak tovább olvassa rendületlenül a Krisztus Urunknak áldott születését. Csak úgy dűl belőle a szó, én pedig hallgatom, félálomban vagyok már és a János evangéliuma hangzik már az ajkán.

Ennek az evangéliumnak azonban csak az elejét hallottam.

– Kezdetben vala az ige…

Hogy aztán később lett alany állítmány és határozó is arra már nem emlékszem, mert mély álomba borultam. Az álmom igen szép volt. Azt álmodtam, hogy Eötvös József költeményét szavaltam:

 

Én is szeretném nyájasabb dalokban

Üdvözleni a szép természetet

S ábrándjaim fényes csillagokban

S bimbók között keresni képeket…

 

Szavalásomat azonban a harmadik strófa után abba kellett hagynom mert,

– Engem fölvert nyájas képzetimből nagybátyámnak súlyos érckara.

A fent nevezett nagybácsim ugyanis mellettem ült és irigyelte, hogy én alvással úszom meg a hőn szeretett Zsuzsi néni léleknevelő bibliai felolvasását.

Zsuzsi néni – akit ezentúl imáimba fogok foglalni – már mind a négy evangéliumot felolvasta és miután a Krisztus Urunk áldott születését mind a négy felfogás szerint jól megvilágította, áttért a Pál apostol I. levelére.

Csak most tudtam meg, hogy eme szent Pál milyen élénk levelezést folytatott egyes régi városokkal, aminők például Róma, Korintus, Thesszalonika, Filippi és a többi, valamint kegyes férfiúkkal teszem azt Timotheus, Titus valamint Filemannal.

Zsuzsi nénit úgy látszik gyöngéd érzelmek fűzik Rómához, mert ő a Rómabeliekhez írott levélnek a 13-ik részét olvasta fel előttünk.

Én sokkal jobban szerettem volna egy Efezusba írt levelet végig hallgatni. Hát hogyne, Efezus! Esetleg majd ott veszek házhely parcellát és ott fogok élni a vidéken.

Közben szólni azonban nem mertem, ismerve Zsuzsi néni kegyetlen természetét, hanem kénytelen voltam hallgatni a levelet a ”Szeretet dicséretéről.”

… A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigy(3. r. 4.)kedik a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel … Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt … Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy…

Én csodálkozva figyeltem a „Szeretet himnuszát” és a Zsuzsi néni ajkán csüngtem szótlanul, mint gyümölcs a fán.

Szeretett rokonaim azonban már nem mutattak ilyen nagy érdeklődést a szeretet tulajdonságai iránt és szomorúan láttam, hogy ezren fordultak el s álom öldösi szíveiket s vélök alszik az ősi dicsőség. Az ősi dicsőségen kívül a mellettem ülő nagybácsim is (numero 1) is velök aludt és csak nagy erőfeszítéssel és egy pohár vízzel sikerült őt felköltenem, mondván:

– Ébredj álmaidból óh Árpád fia.

Nagybácsim azonban tovább is aludni akart, lévén az ő apja Mihály.

A família lassan serkent fel álmából és lassan ébredt fel, annál hamarabb ébredt fel bennük azonban a vágy a rég óhajtott vacsora után.

Mohón kapkodtak a tányérok után, én pedig sajnálkozva néztem rájuk, mert tudtam, hogy hiába pengetik a tányérjaikat és a kanalaikat és szeretet pedig nincs bennök, olyanná lesznek, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom, magamban pedig – az elébb elhangzott malaszt teljes szavak után – erősen megfogadtam, hogy a szent Pál utasításai szerint fogok ezentúl élni és legfőbb ékességem a szeretet lesz.

Mire gondolataimban ide jutottam a levest hordozó nőszemély is hozzám jutott és nagy készséggel valamint két kezével nyújtotta felém a tálat, amelyben párolgó leves párolgott.

Nem tudom azonban, hogy a készségben vagy a két kezében volt a hiba, csak a következő pillanatban megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy langy leves özön permetez alá a nagy tálból a nyakamba. Igazán megható érzés volt, amikor a forró leves árja a hátamon hullámzott és a hosszú tészták pedig az ingem alatt ficánkoltak.

Én azonban ennek ellenére is nagy dühbe gurultam és tettlegességre került volna a sor, ha a szemem nem találkozik Zsuzsi néni villanó szemeivel, amelyből azt olvastam ki, hogy:

„– A szeretet nem gerjed haragra, és mindent eltűr.”

Erre gyorsan kigurultam a dühből és elmentem átöltözködni, anélkül, hogy meg lettem volna győződve arról, hogy a szeretet át is öltözködik.

Mire ismét az asztalhoz ültem a szeretett atyámfiai már az „anyám tyúkját” is megették és felém mindössze egy tyúk alsó lábszárcsontja bókolt mintegy híva. A csábításnak azonban hősiesen ellenálltam és habár születésem napjára rendezett vacsorából még egy falatot sem ettem, vigasztalt az a tudat, hogy a magyar szakácskönyv irodalom jelesebb költeményei és aktásai a közeljövőben fognak előttem elvonulni.

A felvonulást a legkedvesebb galambjaim kitömött és megsütött holttetemei kezdték meg. Galambállományom 60% az asztalra rakatott a nagyszámú rokonság közhasználatára.

Nosza! Én sem vártam hát, hogy a sült galamb a számba repüljön, hanem a kezembe véve az egyik villát készültem az egyik galambot felnyársalni.

Mielőtt azonban bármit is nyársaltam volna, a galamb kitért a halálos döfés elől, azaz az egész tálat elhúzták előlem. Kétségbeeséssel és könnyes szemmel néztem a galamb után és ismét egy újabb csalódást könyveltem el, mert íme a galambomat is elvitték.

Hiába hívtam vissza, hogy jöjj pici galambom, jöjj, csak jöjj, mert a következő pillanatban a bús gerlice utolsó maradványai is eltűntek egyik családtagom szájában.

Éppen másik galambért akartam nyúlni a mellettem ülők tányérján keresztül, de egyszer csak, mint a villám hasított végig rajtam.

– A szeretet nem cselekszik éktelenül.

Hogy tehát ékes cselekedetemnek ékes bizonyságát adjam, újra leültem, és várakozás teljesen szegeztem szemeimet az ajtóra, ahonnan a következő pillanatban felbukkant egy nagy tál és rajta – mi szem szájnak ingere – egy gyönyörű, jól fejlett és törzskönyvezett emdeni lúd holtteteme a megfelelő pózban. Az emdeni gúnárt, a szerencsétlent, öt hétig erőszakos módon táplálták és egy mázsa tengeri elpocséklása után a szegény állat saját zsírjában sült meg. A bőre egy cseppet sem volt libabőrös és szívemben az édes öröm és ujjongás húrjai kezdtek megrezdülni a rózsaszínűre sült libahús láttára, amely kárpótlást nyújt majd az eddigi nélkülözésekért.

Nyelvemmel szakszerűen csettintve készültem a liba holt teteme fölött vívott marakodásból kivenni a részemet. A marakodáson kívül azonban nem vettem ki semmiből a részem, különösen pedig a libából nem, mert míg udvariasan előre engedtem az öregebbeket, nekem nem maradt semmi. Vigasztalt legalább az a tudat, hogy a drága atyámfiai közül azok, akik még nem lépték át az ifjú kor küszöbét, tehát az ifjúságnak tetőpontján lévő unokatestvéreim sem részesültek az ünnepi koncban.

Haragudni meg azért sem volt okom, mert a:

„– Szeretet nem irigykedik, nem keresi a maga hasznát.”

Meglehet, hogy a szeretet nem keresi a maga hasznát de, én azonban most már kezdtem dühös lenni és elhatároztam, hogy én igen is a hasznomat fogom keresni ezután.

Amikor a libának csupán a rút szibarita, illetve csont váza maradt meg, lehoztak két gyáva nyulat, amelyet nem Nubia Párduca, hanem a saját nyulam szült.

Most tehát mindenki igyekezett kimutatni mindenki nagy ellenszenvét a gyáva nyulak iránt és hatalmas darabokat hasítottak ki a holt testből, amelyet kitettek az asztalra.

Szerénységemet most én is háttérbe, a villát pedig a kezembe szorítottam és forrt az epém, hogy más is márt velem a tálba, mert a villámra csupán egy nyúlfej akadt.

Nem tudom, ki evett már nyúlfejet, és így azt sem mondom el, hogy milyen, mert én sem ettem. Ugyanis a nyúl feje nem áll egyébből, mint hatalmas csontokból és rágóizmokból.

Amíg én e sovány rágóizmokon rágódtam, addig a nyulak többi testrészeit hallatlan gyorsasággal tüntették el ismeretlen tettesek és a rokonaim. Utoljára a sok zsír és apró húsdarabkák között csak egy comb úszkált.

Éppen erre akartam lecsapni, de a mellettem ülő nagybácsim (numero 1) hamarább kihalászta azt előlem és még hozzá ezzel bosszantott:

– Látod, én szegény ember vagyok, a tálban hát nem sokat hagyok, legfölebb egy kis híg levet s a tömegnél hitvány érdemet.

– Elég! – kiáltottam rá bőszen és a tálba nyúltam a zsírba, megpróbálni hátha lelek ott még valamit. Az eredmény azonban lesújtó volt és kénytelen voltam felkiáltani.

– Hej égig nyúló apró húsdarabok, hát nincsen itt egy nagyobb falat. – Nem hajoltam le a szent humuszig, de láttam, hogy a nagybácsim valamit rág. Kárörvendve nevetett rám a comb mögül.

– Óh csak a combját hagytad volna, csak magát nekem, most panaszra nem hajolna gyászos énekem – hajlítom panaszra gyászos énekem.

Haragosan néztem a nyúlcombot rágó nagybátyámra, de egyszer csak keresztül villant rajtam, hogy:

– A szeretet nem irigykedik, és nem rója fel a gonoszt.

A gonosz felrovástól tehát elálltam, a combot azonban felróttam és a továbbiakban baráti jobbot nyújtottan szeretett nagybátyámnak.

A sorsommal azért is kibékültem, mert tudtam, hogy még jőni fog, még jőni kell egy nagy tál bobalykának, amely után buzgón és éhesen várakoztam, és türelmesen ültem a helyemen tudva azt, hogy a türelem bobalykát, azaz rózsát terem.

Azonban nincsen rózsa tövis nélkül és mikor a bobalykát az asztalra, helyezték tapasztaltam, hogy bobályka nincs tövis nélkül, mert a nagy viadal, ami a bobalykás tál felett lezajlott, hatalmas töviseket döfött a szívembe és sajgó kebellel gondoltam a bobalyka utolsó maradványaira, amelyből csupán egy kanállal sikerült szereznem.

A bobalyka életem egyik fő gyönyörűsége és lelki valamint testi életem zavartalansága függ attól, hogy minél több bobalykát egyek. Ha költő lennék, akkor ódákat írnák a bobalykáról, amely az Isten és a szakácsnék legremekebb alkotása és kizárólag a költői lant húrjaira és a fogaimra valók.

Mostan ez utóbbi helyre méltatlan az isteni bobalykát amelyből, azonban csupán egy kanálnyi volt a birtokomban és a számban és gondolatim minden pillanatban, mint a fürge méh repkedett repkedtek a bobalyka felé.

Hiába kerestem azonban a későbbi percben és a kétes távolban a hatalmas tálat, mert az immár kiürülvén eltűnt. Keserves kínomban kiáltani akartam, hogy:

– Halló, hozzátok még vissza azt a tálat.

Mielőtt azonban a számat kinyitottam volna hirtelen eszembe jutott és égetett, hogy a:

– Szeretet nem cselekszik éktelenül.

Kénytelen voltam hát ismét székembe roskadni, de úgy gondoltam, hogy az is boldog, aki a bobalykát éhezi, és ahogy nem kell – „pénz” – a boldogsághoz, éppen úgy lehet a bobalykát is nélkülözni.

A boldogságomat fokozta még az is, hogy a következő percekben a különféle tészták egész sokasága vonult el előttem és nagy gyönyörűséggel szemléltem a szakácskönyv-író képzeletének.

Ezentúl félre tettem egy pillanatra elveimet, s noha tudván tudtam, hogy a szeretet nem keresi a maga hasznát én mégis keresni kezdtem legkedvesebb eledeleim egyikét a túrós bélest és legfőbb feladatomnak tartottam, hogy ifjú életem 16 évének utolsó napján életem legtöbb túrós bélesét fogyasszam el. Ez egy bizonyos mértékben sikerült is, dicsekedni azonban nem szabad, mert:

– „A szeretet nem kérkedik, és nem fuvalkodik fel.”

Felfuvalkodni én sem fuvalkodtam fel, mert annyit éppen nem ettem.

Ki akartam tehát, ezt a mulasztásomat pótolni, de nagy meglepetéssel és fájdalommal tapasztalám, hogy annak ellenére, hogy:

– „A szeretet soha el nem fogy”, a tészta elfogyott.

Így aztán nyugodtan ülhettem, mert a vacsora rágható részét, azaz a szilárd halmazállapotú táplálékokat mind elfogyasztottuk és most már csak a borokat vártuk.

Mindenkinek az arcán boldog megelégedés ült, csupán az enyémen nem. Ez nem is csuda, mert mindenki a nyakáig jóllakott és csak én maradtam éhen. A megelégedés helyett azonban, amely nem ült az arcomon, elfoglalta egy kis unoka öcsém, amely szerencsére nem a megelégedés helyére, hanem az ölembe ült.

Mit csináljon az ember, ha az unokaöccse az ölébe telepszik este 11 órakor és ott álomra valamint vállamra hajtja fejét.

Nem sokat törtem azonban a fejemet ezen, mert már azalatt hozták is a bort és az én poharam is teletöltötték.

Most személyesen is tapasztaltam, hogy a borban fölé megy a gyöngy. Én tőle ezt a jogát nem akartam elvenni, hanem okulva a múlt szomorú tapasztalatain – hogy tőlem mindent elszednek – így sóhajtottam fel.

– Atyám, ha lehetséges ne múljék el tőlem e pohár és a következő pillanatban bebizonyítottam, hogy én bennem lefelé megy a bor, és jól teszi.

 

1941. október 24. Péntek.

 

(Részlet „Váci Mihály korai írásaiból 1941-1945” című kötetből (szerk.: Ladányi András) amely kiadás előtt áll. Váci Mihály ifjúkori írása most kerül először publikálásra. A kézirat megtalálható Vaján a Vay Ádám Múzeumban.)