KIRE BÍZZAM?

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Milyen hazába, kinek írjam?
Milyen motetta szent hevére,
Milyen ezüstbe fürdő éjre,
Milyen barbár, durva szavakra,
Lódobogásra, lélekharangra,
Milyen vajúdó állati testre,
Milyen villámra, fergetegre,
Milyen ugarba vetett magra,
Milyen vulkáni tűz-salakra,
Milyen kardélen kéklő fényre,
Milyen irdatlan szenvedélyre?
Égő könnyek, ha megerednek
Milyen folyammal versenyezzek,
Milyen áradás, lavina, átok
Rejtse magába elmúlásod,
Zsombékjaim zsurlóhegyére
Milyen apadó ártatlan vérre,
Hová rejtsem el hallgatásom,
Keresztre vert feltámadásom
A fájdalmat mert szóra bírtam?
Ha nem vagy a titkot kire bízzam?

 

 

MEMENTÓ

Valaha gyárak, szorgos gépterek,
temetetlen holtak élnek itt veled,
csupa mementó, rom-csönd a táj is,
meg sem döbbent a kép, olyan banális.

Derékig gaz, láp, sihtatemető,
vascsontváz, amputált ezeragyvelő
ez itt a félbetört mozdulat maga,
kegyér-, jövő-, lét-, teremtő temploma.

Meg kell majd állnod fejet hajtani,
emlékezetből, ha fűt még valami
gondolatnyi csönd, megtartó erő,
– halottak napján –, magányos hírvivő…

 

 

JÓZSEF ATTILÁHOZ

Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is,
könnyű a délután, fölém derül az ég is,
friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben,
tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben.
Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik,
a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik.
Zenél a rím szavakban, fecseg a dallamon,
ma rólad szól, s ma nékem, nem űzöm el, hagyom.
Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom,
veretes bibliám, verseid olvasom.
Mormolják, s hallgatom, az ismerős sorok
a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod.
Gyárudvaron ha kószálsz, elér az alkonyat,
lázong veled az éj, a sínre zárt vonat.
Érzem, nem könnyeden lépsz át a könnyeden,
szivárványcsöppjein a bánat visszanéz,
a szerelemet ölelni mégis lendül a kéz...
Lélekbúvárod én, engedd meg hadd legyek,
ha kérdenek majd rólad, tudjam az éneked,
mert korhadó a sors, varázsa nincs mesénknek,
mint összetört cserép, üres és torz az élet,
dühödtebb lett a kor, tompább az érzelem,
a régi gazdag kertben ma bojtorján terem.

2008

Koosán Ildikó versei

KÖLTŐI KÉRDÉS

Versek! Ti szívünkből
csorduló szavak,
teremtő percekben
gyönyör-áldozat,
kopár falak között
rejtőző csodák,
bensőnk titkát őrző
üvegpaloták!
Jut-e hely számotokra
e halál-tánc vigalomba’
vagy lemond rólatok
végképp a világ?

2004. szeptember

 

 

TÁRSTALAN

Idő! Te mindenekben
létező,
semmi foszlányát
átszövő
Múlt-jövő-jelen!
Dimenzióidban rejthetem
magam
én, a kezdetektől Véled
társtalan.

 

 

VÁROS MA

Az utca képe mint mozi
hullámzó emberáradat.
Taxi, ha bukszád van teli,
sétaút, allé, lófogat.

Követ légfelhő-illatár,
kirakatvilág, fény ragyog,
est, a kocsisor vörös uszály,
égbenyúlt fáklyák, templomok.

Odébb nyugalmas csöndvidék:
bordély, bűnözés, harc, golyó,
kés, méreg öl, árnyalt a kép,
metró-zugban ma új lakó…

HARMATCSEPP FÜZÉR

/hajnali fotó/

Fűszál tövén a pók
apró hálót feszít,
mit hajnalban a harmat
gyöngysorral ékesít.
Hajolj föléje!
Látod a csöpp Alig
fényben szikrázó
drágaköveit?

Tolvajtól rejtve
parányi műremek,
mint inka kincsek
feltárás előtt.
Fűben a napsugár
félve lépeget,
alig észleled
a selymes érkezőt.

Tán centiméternyi
a bűvös lepel.
Fény, árnyékjáték,
az égig érhet el,
oly mesés villanat!
Nézd! A vízcseppek
fénygömbtükre sző
fejünk fölé új
szivárványhidat!

 

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYNAK

/ Lilla is írhatta volna/

Verssel kertemet körbe kerítéd,
szavakból koronám, hűségből napom,
hozzám kötözted szőlővenyigéd,
szomjasan szürcsölted hűvös harmatom.

Kit el nem értél, immár por vagyok,
bilincsbe vert szó, némák hallgatása,
viharvert fához leláncolt rabod,
visszavert fény, magányod hívő társa.

Te üstökös vagy, végzetként ragyogsz,
éji fátyolon suhansz át merészen,
megcsodálhatnak késő századok,

asszonysorban míg magam elenyészem,
nevemre örök glóriád fonod,
halálomban ki útravalóm lészen…

FEKETE GYÉMÁNT

Gyűrött sárga abrosz,
füstös ivóterek,
hozta már serényen
zóna-pörköltemet
a kis pincérgyerek.
Parátusz, sztetoszkóp
táskám fenekén,
még újjak azonmód,
kevéske pénzzel.
Bátor ki többet képzel,
mint amire telik!
S forgott a divatos
tükörmozaik,
szivárványszínű
táncoló fények,
wurlitzer zenének
festenek eget.
Akár egy Krőzus
úgy rendelem én
estebéd után
a dupla feketém.
Papírpénzre pár
aprópénzmagot
hanyagul szórtam
borravalónak,
lássák, itt voltam,
máskor is jövök,
(hoz-e a holnap?)
Mekkora öröm volt!
Mekkora öröm!
Felsőgalla! A „Gyémánt”
Önálló kis létem
a küzdés-küszöbön.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ ELMÉLET GYAKORLATA

/ sartre-i gondolatok, s a filozófia igazsága/

Lettél ismerős idegenség!
Helyét keresi bennem a léted,
hogy én legyek Te, az a Másik,
magamba zárva alkonytól pirkadásig
a rezgést, a fényt, a szót ami vagy,
bennem ismered meg igazán magad

ahogy megítélsz, s ahogy megítéllek.
Átlényegülni késztet a lényed!
Ki leszek? S Te ki? hittel értelemmel
lélek vagy, érző, tele rejtelemmel.
Egy Másik világ,- a magadtól szabad-
kell, hogy a Másban ismerd meg magad!

Helyet kereshet nálam a léted,
lényegem ízét, titkát ha érted
s én aki benned magamat hiszem
mert akarom, magammal viszem
a hitet, hogy bennem magad látod,
valós lényedet bennem találod.

Én- Te leszel már és Te- Én leszek!
Léted, ha mégis visszaveszed
volt önmagad vissza hiába várod,
rezgéseid atommezeje nem szabad,
sokkal szegényebb, sokkal gazdagabb
lényegünkből ami majd megmarad.

Vissza a "BODZA" főoldalára - kattints a nyílra! Vissza a "BODZA" főoldalára
Vissza a "BODZA" főoldalára! Vissza a "BODZA" főoldalára
Megjelent művei. Ugrás a képgalériához!

J É G V I R Á G

 

Ablakra dermedt

jégvirág

kristály-burokba

zárt világ,

dús lombok, s pálma

                  díszlik épp.

 

 

Szegény otthonok

ékszere,

ez  a szigorú

tél jele,

előre küldi

névjegyét!

 

 

Majd pajkos fény jön,

lázadó,

s szivárványszínbe

olvadó

ezernyi gyöngyre

szórja szét.

S NEM TÖRSZ…

Kifenve vár a guillotine,
hullanak sorra a fejek,
kivermelik a férges almát,
a posztmodernről
vesznek méretet.

Mert kéred, írják a számlát,
a megméretés ördöge vezet,
önként feszülsz a
Prokrusztész ágyra,
s hinned kell, mered…

Szabványra nyújtanak,
alakra metélnek,
az aktuál trendet
mégis, hogy elérjed:

Nyelved kimetszik,
körmeid veszik,
füledbe forró
ólmot öntenek,

a szárnyaidra
gúzst csomóznak,
elbirtokolják
egyéniségedet.

Vallanod kell,
hozni a formát,
míg tűzzel vassal
irtják a hited:

„Hiszed, az új világ
a csak neked való?”
S nem törsz. Hagyod,
hogy megfeszítsenek.

Budapest, 2007 október 16