Nagyszerű irodalmon nőttünk fel. Most nem a hét évszázad költészetére vagy a múlt századi nagy elődökre gondolok, csupán azokra, akikkel szellem- illetve testközelben élhettünk. Akik még friss hatással voltak ránk. Például a  Nyugat nagyjai,  Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Gelléri A. E.  meg  József Attila, Szabó Lőrinc és a többiek, az utánuk jövők: Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Tersánszky, vagy a népiek Veres  Péterrel és Szabó Pállal, de még a fiatal Darvas Józseffel is. Hogy a költők sokaságáról most ne is beszéljek. Tőlük megtanulhatta az írónak készülő, íróvá érlelődő utód, hogy mi a dolga  annak, aki a literatúrára adja a fejét, milyen erkölcsi-művészi örökséget bíztak rá mindazok, akik  a  magyar nép és az irodalom sorsát  elválaszthatatlannak tartották.

Pályatársaim nevében is mondhatom, hogy a legnemesebb hagyományok elkötelezettjeiként kezdtünk írni. Ez volt az alap. Más kérdés, hogy mindenkor szabadon megvalósítható volt-e a szándék. A háborút átélt, a világégésből megmenekült íróknak kilenszáznegyvennyolcig mindenképpen. Aztán jött a diktatúra, és a szellemi függetlenségnek, a szabadságnak befellegzett. Írókat sodortak le a pályáról, csak kevesen tudtak fennmaradni,  elsősorban azért, mert tisztes szocialista  vagy szocialista-féle  elveikkel a népiek vagy a  progresszív baloldalhoz tartoztak, / ezek közül némelyek aztán vezető szerephez is jutottak a Rákosi érában./  A rendszerrel szembenállók, noha ugyancsak haladó szelleműek, esetleg mérsékelt polgári baloldaliak voltak, kénytelenek lettek irodalmi segédmunkából, fordításból vagy mesék írásából megélni. /Pl. az Újholdasok./ De az ötvenes évek közepén, a Nagy Imre kormányprogram után szelídült a helyzet, létrejött az Új Hang című folyóirat, ebben fiatal tehetségek szólaltak meg, akik a nagy elődök örököseiként léptek föl a sematikus irodalom ellenében.

Attól kezdve többé nemigen volt ereje a rontásnak a tehetségek fölött.  Igaz, még idő kellett hozzá, hogy általánossá váljon az igazmondás. De végül is 1956 nyarán már nem lehetett befogni a száját senkinek, és október egyik őszi délutánján forradalomba torkollott az addig csak a béklyóit lazítgató szabadságvágy.
Rövid volt a boldogság, és hosszú volt az elvesztése fölötti fájdalom. De bárhogyan tombolt is a megtorlás, ami elszabadult, pontosabban ami felszabadult, azt nem lehetett többé befogni.. Pedig mindent megtettek érte, különösen a korai Kádár-rendszerben. Persze megint voltak írók, akik szolgálták az új érát, de bármilyen módon akarta is a kurzus felfuttatni a maga propagandistáit,  bárhogy  segítette is létüket, nem lett becsületük, gazdag ellátottságukban bizonyos mértékig még az aczéli kultúrpolitika által is  lenézettek,  outsider-ek maradtak. A börtönökből kiszabadult, a hallgatásukat feloldó, vagy éppenséggel újonnan jelentkező írók műveikben, – mintha nem fojtották volna vérbe a forradalmat –, ötvenhat szelleme élt tovább.  Az elnyomás, pártcenzúra, főszerkesztői fegyelmik és betiltások ellenére kivirágzott egy magas szintű, örökérvényű alkotásokat létrehozó magyar irodalom a század hatvanas éveitől mindvégig. / Nagyszerű műhely volt a szinte menedékhelynek számító Jelenkor, a létrejövő Új Írás, és lényegét tekintve a Kortárs is./

Sokan arra kényszerültek, hogy elhagyják hazájukat, és a szabad világban megteremtették az emigránsok irodalmát, élükön olyan kitűnő tollú mesterekkel, mint Márai Sándor vagy Cs. Szabó László. Nem volt könnyű a sorsuk, de kötöttségek nélkül mondhatták a maguk eszméit. Mégsem mondanám, hogy magasabb színvonalúak, értékesebbek az idegenben született művek, mint az itthon létrejöttek. Az irodalom ugyanis nem először élt át olyan korszakot, amelyben az elnyomás sötétségében kellett világosságot gyújtania, kijátszani a cenzorok figyelmét, vagy megküzdeni velük, tehát volt alkalma megedződni. Mindig megtalálta a módját, hogy mondja a magáét, valamely képes beszédben ügyesen elrejtse a hatalmat támadó, kritizáló gondolatait. 1958-tól a rendszerváltoztatásig így ment ez, ha nem is mindig könnyen, de napvilágot láttak mindazon művek, amelyek éppen olyan értékes darabjai irodalmunknak, mint egy szabadabb korban születettek. Kétségtelen, voltak tabuk, tiltott témák, de még ezekről is lehetett írni versben, novellában, színpadi műben, afféle „lányomnak mondom, menyem is értse” stílusban. Nem volt kötelező „lefeküdni” a rendszernek. Akadt elég propagandistája, önkéntese. Nem szépítgetni akarom az aczéli politikát.  Csak azt mondom, hogy az író felelős a tehetségéért,  minden körülmények között  ragaszkodnia kell elveihez, de nem passzív rezisztenciába menekülve, hiszen  felelős azért is, hogy elveit, mondandóját az emberek elé tárja még a legnagyobb elnyomásban is. Ismerték ezt a felelősséget sokan a korábbi századokban is a különböző írógenerációk jelesei. Felsorolhatatlanul nagy a számuk.

Más lapra tartozik, hogy a  diktatúra megkísérelte magához édesgetni  az irodalmat és általában a művészetet, már csak legalitása érdekében is. De az igazi alkotók kijátszották igyekezetét, úgy viselkedtek, mint  az a férfi, akinek semmi kedve a csábító, nimfomán nőhöz, ám nem akarja durván, csupán ügyes taktikázással lerázni
Na, aztán 89-ben, 9o-ben változott a világ. Szabad lett minden, ki mit akar, azt írhat, dicsérhet, uszíthat, lelkendezhet, gyűlölködhet. Persze ezek nem irodalmi kategóriák. Csak jelzem, hogy nincs cenzúra, nincs tiltás, a gyeplőt bevágták  a lovak közé, vágtassanak, amerre akarnak, még ha a rudas másfelé húz is mint a nyerges.. Könyvkiadók, folyóiratok százai  próbálnak megélni a piacon, legtöbbször még  stilisztikai kontroll sincs, nem hogy eszmei. Ez is a szabadság. Az egyszerű olvasók persze megzavarodnak, fogalmuk sincs, mi a jó, mi a silány. Emlékszem, a háború előtt is sok kis magánkiadó volt a nagy cégek árnyékában, került is mindenféle vacakság a zseniális munkák mellé, de a kritika  közérthetően válogatta szét a búzát az ocsútól  Az olvasók, ha adtak magukra, tudhatták, mit illik és mit nem illik kézbe venni. Most is sok a silányság, nagy üzlet a lektűr meg a ponyva, de általában is, a kereskedelmi haszon irányít. Hernádi Gyula egykori kérdésére, árucikk-e a kultúra? – manapság megkapjuk a választ, igen, árucikk. Talán nem is lehet másként. Meg kell küzdeni vele.
Irodalomkritikánk arisztokratikus lett. Mondhatnám, finnyás. Bolondja a posztavantgardnak, az ezoterikus munkáknak, konzervatívnak, elavultnak tartja a realizmust. Néhány méltán nagy sikertől eltekintve kiválaszt magának egy-két írót, hozzáteszem, jeles tehetséget is! – míg másokról, ugyanolyan képességű alkotókról tudomást sem vesz. Mindez bizonyos klikkrendszert feltételez. Érdekcsoportok működnek, ezek féltékenyen őrzik helyzetüket, mintha bizony egyik mű kiszoríthatná a másikat, egyik író kizárólagosan kisajátíthatná az olvasók érdeklődését. Irigység tombol, szekértáborok verődnek össze, s olyan mértékű az ízlésterror, hogy a diktatúra kultúrpolitikája hozzáképest szelídnek mondható. Az elmúlt évtizedekben nem tartottak / féltek?/ annyira egymástól az emberek /nem csak az irodalmi életben!/ mint most. Ha valaki elkötelezi magát valamely csoporthoz, / és nem csak esztétikai de lényegében pártszimpátiája következtében/ büntetendő renegátnak számít, kegyvesztett lesz, ha szóba áll egy másik  csoporttal, ha annak folyóiratában publikál és így tovább. De miért? Hát letartóztatják? Eljönnek érte a bőrkabátosok? Szó sincs róla. A megtorlás másmilyen. Kirekesztik. Igen, ez most divat lett, és a szó is: a kirekesztés. Elismerem, hogy mindenki félti a nehezen megszerzett egzisztenciáját, de mégiscsak azt hiszem, sok e téren a hisztéria. Az ideológiai hisztéria is. A háború előtt is sokszínű volt az irodalmi élet, s ha a rendszer egyre vadabbá vált is, de – emlékszem rá! – l944-ig  egyaránt megjelenhetett a konzervatív és a baloldali, a liberális és a népi, míg csak a  szélsőjobb  terror el nem pusztított mindent. Az antihumánus, uszító, irományok csak az utolsó szakaszban kaphattak lábra, a szélsőjobb politikai térhódításával egyetemben.  
Az irodalmi életben persze mindig sok volt a harc. Azonban legtöbb mai csetepaténk nevetséges, provinciális. Ha megtanulnánk tisztelni egymás tehetségét, és csakis a tehetségét, ha elismernénk egymás eredményeit, s nem azt néznénk, hogyan lehet megbuktatni , kiszorítani a pályáról a másikat,  kortársi irodalmunk  csak nyerne vele.
Rendszerek jönnek, mennek, keservesek vagy kibírhatóak, kegyetlenek vagy  jószándékúak, legyen diktatúra vagy a szabadság káosza   – azért az értékek létrejönnek. A magyar irodalom megrendítő példákkal szolgál arra, hogy micsoda szörnyűségek között is születtek remekművek. Gondoljunk csak Radnóti bori noteszára, gondoljunk a recski munkatáborban, a váci, márianosztrai börtönben vécépapírra vagy csak fejben megírt versekre, s máris azt mondhatjuk, csendesebben a háborgással. Az igaz művek mindig megteremnek, mint ahogy a kő alá szorult mag is kihajt valahogy, utat találva magának a fény felé.