A vekker hajnali négykor riasztotta el az éjszakát, éktelenül csörömpölt a kistányérban. Simon hirtelen nem is tudta hol van, de azért némi kotorászás után sikerül elnémítania. Kusza, zavaros, többször is visszatérő nyomasztó kínlódásokból riadt fel. A tehetetlenség érzése mindig összeszorította a gyomrát. Álmában valamilyen szakadék szélén tántorgott, szédült iszonyatosan, és lent valahol az irtóztató mélységben félelmetes, sötét erők örvénylettek. Már látta is magát tehetetlenül zuhanni, ugyanakkor kétségbeesetten kapálódzott valamiféle fogódzkodó után, és ebben a taszító-vonzó kettősségben vergődött, s úgy vélte a tragikus zuhanástól a vekker csörömpölése mentette meg. Csatakosan ébredt, de a zuhanyozás elűzte a szorongását. Mire végzett a fürdőszobában, addigra már anyja szöszmötölését is hallotta a konyha felől. Apja már frissen borotválkozva, útra készen várta. Csak üdvözölték egymást. Az Öregben volt valami furcsa, de ez Simont csak futólag suhintotta meg, s azonnal elsüllyedt az elemzésre váró többi érzései közé. Már régóta kialakult az a képessége, hogy átsiklott, átlépett jelenségek megérzések felett, é s csak később, amikor újból előhívhatta, élesíthette a képet, akkor elemezte ki kedvére, s ilyenkor bizony előfordult, hogy utólag átkozta magát ostobaságáért, figyelmetlenségéért.

               Simon nyúlánk, hirtelen mozgású volt. Napbarnított arcából talán kissé hunyorgó, elrévedező tekintete tűnhetett fel. Talán ezért is volt figyelemre méltó? Ráadásul azt a bizonytalanságot keltette az emberben, mintha Simon csúfondárosan átnézne a fejek felett, az egész világ felett, és valahol a messzeségben cinkosan összekacsintana valakivel. Apja már régóta ismerte ezt a tulajdonságát, s időnként mulatott is magában, mert meggyőződése szerint a fiú kívülről valóban egészen másnak mutatkozott, Ismerni vélte az igazi énjét, mert azt tudta, hogy a fia, ha egyszer valamit a fejébe vett, azt konokul kicsikarta, bármi áron is….

                Most szótlanul lépkedtek egymás mellett a kihaltnak tűnő lakótelepen. Simon életében először ivott éhgyomorra kávét, s gyújtott rá az első cigarettájára, és életében először indult dolgozni, első munkahelyére Csaknem egy fejjel magasabb volt az apjánál, és ez kifejezetten zavarta, ezért önkéntelenül is összerántott vállai közé húzta a fejét, ha  együtt mentek. Simon menetközben furcsállva észlelte, hogy még zárva a közért, a zöldséges és az újságosbódé a sarkon. Úgy érezte, mintha vendégként járna a rég látott, de még ismerős házak között, új arcát csodálta meg környezetének. Szokatlan volt ez a hajnali kelés, de iparkodni kellett, mert az autóbuszok pontosan félötkor indultak. Munkásjáratoknak hívták, és ez most olyan valószínűtlennek tűnt, hogy most ő is felszáll erre a ”munkásjáratra”, s valóban munkába indul…. –Ez kész röhej – gondolta magában, de inkább bátorításként, mint cinikusan. A megállóban már sokan ácsorogtak, s megrökönyödve látta, hogy egy csoport állva kártyázott, a járdán, kibicek hangoskodó gyűrűjében. Az Öreg biztosan ismerte őket. Simon sután morgott valami jóreggelt-félét a bajsza alatt, s a beszállás után azonnal egy ablak mellé húzódott. Hamar elhagyták a várost, s Simont igazából nem is kötötte le az elsuhanó táj. Anyja hangja visszhangzott benne, látta is maga  mellett törékeny alakját az ajtóban, félberebbent mozdulatával, talán átakarta ölelni, s szinte most is érezte aggódó, útrabocsájtó tekintetét, amelybe igazából nem is  mert belemélyedni. Próbálta is magától elhessenteni a képet és helyette a tegnapi bányajárását akarta visszaidézni, nem sok sikerrel. Inkább csak töredékek, apró semmiségek cserépdarabjai bukkantak fel: toccsanások az ormótlan gumicsizmákban a műanyagkobak, izzasztó szorítása, soha nem hordott sapkát, az imbolygó fények, az akkudoboz ólomsúlya az oldalán, amely minden lépésnél hozzáverődött, s maradt is látható nyoma. Felszínességek csupán, tudta is, s természetesnek vélte, hogy egyetlen arc sem vésődött igazán az emlékezetébe, pedig eddig joggal lehetett büszke az arcmemóriájára, erősen vizuális típus volt. A zöldesszürke munkaruhában, a gumicsizmákban, kobakokban mindenki egyformának tűnt. Valahogy férfiasak, markánsak voltak a felbukkanó arcok. Most az is az emlékezetébe villant, hogy valójában az apja  csak nagyon ritkán mesélt a munkájáról a bányáról. Vajon miért? Simon is úgy volt vele, hogy valóban nem is tudta felfogni, hogy az apja bányász lett, és nem is gondolta végig… Pedig egyszer régen nagyon büszke volt arra, amikor a csille levágta az Öreg két ujját, és sokáig tisztán látta maga előtt azt az éjszakát, amikor sérülten hazahozták a bányából. Jó régen volt az egész, még valamikor az ötvenes években, nem sokkal azután, hogy az apját racizták és ott kellett hagynia az építési vállalat irodáját. Egyszer Simon is nyaralt nála néhány napot a munkásszálláson amikor még csíkos ruhás rabok építették az erőművet. Akkor még vaskos, nagy sörényű muraközi lovak vonszolták az egyszerű fakordékat, s kunsági kubikusok lapátolták rájuk az az agyagos földet az alapozásoknál. Apja akkoriban mindig nyakkendőt kötött és mosolygott. Ez a szokása máig is megmaradt, most is zakóban nyakkendősen ült mellette az autóbuszon. Simonnak most tűnt fel, hogy apja ezzel a megrögzött öltözködési szokásával kilóg a többiek közül….

 

*

               A kas hirtelen meglódult, s Simon egy pillanatig azt hitte, hogy felfelé indulnak, megemelkedett a gyomra, de aztán gyorsan kihunyt ez az érzése. Nyirkos vascsőbe kapaszkodott görcsösen, s tisztán hallotta zuhanás közben, hogy mellettük víz zuhog az aknában, és időnként éles huzat hasított a z arcukba. Éktelen csörömpöléssel álltak meg. Az aknatorokban nem volt szükség a fejlámpa fényére, mert szinte nappali világosság volt. Púpozott és üres csillesorok kígyóztak előttük a síneken. Simont a 14-es csapathoz osztották be. A beöltözés után már várták. A bajszos, aki után most is igyekezett lépést tartani, azt mondta neki, hogy csak őt figyelje, kövese, itt fent nem érdemes a szót szaporítani, majd lent mindent elmagyaráz. Mások is velük tartottak, s hamarosan keskenyebb és gyatrábban világított vágatokba értek. Simon egye nehezebben szedte a levegőt, érezte, hogy nedves inge rátapadt a hátára. A tenyere is nyirkos lett, s tudta, hogy ez a belső feszültség jele. Akárhogy is próbálta palástolni, csak izgatott volt, s ezért egy pillanatra dühös is lett magára. Örült, hogy nem fürkészik kíváncsi tekintetek, és senki se lát belé, nem nyaggatják kérdésekkel.  A többiek magukba mélyedve, vagy csendesen diskurálgatva poroszkáltak, kimért, egyenletes lépésekkel. A bajszos háta szinte ringott előtte. A légajtók időnként hatalmas dörrenéssel csapódtak be mögöttük, Simon minden alkalommal összerezzent.  Az utolsó légajtó után már csak négyen maradtak. Fülledt fojtó meleg csapta meg őket, mintha felhevített kemencébe kerültek volna. Simon már cserepesnek érezte az ajkait, de még nem nyúlt a kulacsához.

               – Most egy gurítóhoz érünk, azt hajtjuk – hallotta, a bajszos hangját, s csak késlekedve eszmélt, hogy neki szóltak. Majd az előbbi hang úgy folytatta, mintha régóta társalognának: – Tehát szedd a lábad pajtás, mert kissé meredekebb következik! – Simon megértette, csak éppen a lábai nem akartak engedelmeskedni, s valószínűleg a kapca is összegyűrődhetett, talán szénpor is belekerülhetett a csizmájába, mert szúró, égető fájdalom gyötörte, de nem mert szólni, megállni, inkább belepusztult volna szégyenébe! Ráadásul gyakran meg-megcsúszott a lába, s bizony a kezeivel is kapaszkodnia kellett, hogy ne maradjon le. Egyszer el is csúszott, négykézlábra esett, a kobakja is elgurult a csorga felé. – Na szépen vagyunk! –dühöngött, forrt a mérge. Végre felértek! Lehuppant egy hatalmas faládára, amiben a szerszámokat tárolták. Most végre nagyot húzott a kulacsából. A bajszos csak rá sandított, de nem szólt semmit, hagyta, hogy a fiú kifújja magát.

               Simon kíváncsian nézett körül. Azonnal feltűnt, hogy itt csak faácsolatok tartják a bányát, fúrógépeket pillantott meg, mellettük fúrószárak hevertek, majd hatalmas szívlapátokon, sőt csákányokon akadt meg a tekintete. Az utóbbiakon elámult, úgy halotta már nem csákányokkal dolgoznak a bányászok. Kaparószalag is volt a gurítóban, s úgy rémlett, mintha csilléket is látott volna az alapvágatban. A bajszos riasztotta fel  álmélkodásából: – Gyere pajtás ismerd meg a többieket is…. – a kezével is intett , talán bátorítólag. A többiek arca félárnyékban volt, Simon sután kezet fogott mindenkivel. A nevek azonnal kiröppentek a fejéből. Közülük egy hórihorgas a rövid szertartás után odavetette: – Lekopogom…. – és fogta a csákányát, majd módszeresen odacsapkodott a fejük fölötti főtére,s a vájvégre, mindenhová, ahol még nem volt ácsolat. Később kiderült, hogy ő a főnök, a csapatvezető vájár. Simont csillésnek vették fel. Volt velük egy olajos képű, golyószemű, borostás arcú ember, ő volt a segédvájár, de ezt, meg a többiek titulusát is csak jóval később jegyezte meg.

 

*

              A főnök őt meg az olajos képűt elküldte fáért, aki Simont arra bíztatta, hogy szólítsa csak Lajosnak. Kesztyűt húztak, úgy válogatták a vágatban a leháncsolt kérgű gömbfákat, majd Lajos vezényszavára egy mozdulattal a vállukra emelték, s vitték a gurítóba .Simon azon kapta magát, hogy óhatatlanul megeredt a nyelve, s nem titkolt büszkeséggel mesélte, hogy tavaly nyáron egy barátjával ugyanilyen gömbfákat háncsoltak a kettes rakodón. Tehervagonokból rakták ki őket, és a vasutasok azt mondták egyenesen Szibériából érkezett a kitűnő minőségű vörösfenyő.

               Simonék minden forduló után fújtattak egyet, s Lajos csak cinkosan legyintett, ha a hórihorgas sürgette őket. A bajszos a főnökkel rakta pillérekbe a fát. Lajos érdekes tájszólással beszélt, é Simon megtudta, hogy borsodi fiú. Még akkor került a Mecsekbe, amikor jó néhány borsodi bányát bezártak, megszüntették az aknákat. Amikor még nagy dérrel-durral hangoztatták, hogy az olaj hamarosan kiszorítja a szenet, nem kell annyi bányász az országnak! Erre még Simon is emlékezett, talán ez volt az első alkalom, amikor apja otthon szóbahozta a bányát. Dühöngött az Öreg, sajnálta azokat, akik olyan messziről, sok év után kényszerültek más munkahelyre, hogy a kenyerük, s családjuk sorsa biztosítva legyen. Őket, már nehéz lett volna „átképezni.” Új szakmát adni a kezükbe! Akkor kevesen mertek berzenkedni a központi intézkedések ellen apja közöttük volt. Csepp a tengerben! Ezek után Simon is más szemmel nézett társára, és ő is elmesélte tavasszal érettségizett, de nem vették fel az egyetemre, mert kevés pontot vitt magával, hiába sikerült kiemelkedően a felvételije…. Azt is hozzátette, jövőre ismét nekirugaszkodik, s ha nem sikerül, akkor hagyja a fenébe a bölcsészséget ,és egész más téren fog boldogulást keresni…

               A robbantás után még percekig gomolygott a füst, kaparta a torkukat. Visítva erőlködtek a kihúzó-ventillátorok. Simon a csapattal együtt gubbasztott egy kamrában. A lövések ropogásai még a fülében csengtek A főnök ekkor szánta magát arra, hogy kifaggassa  Simont. A fiú talán életében először büszkén hivatkozott arra, hogy az apja vájár, sőt a lőmesteri vizsgát is letette. Hiába mondta a nevét, hatástalan maradt,. A hórihorgasnak kétszer is kibetűzte a nevet, de az csak a fejét csóválta tamáskodva. A többiek is kétkedve pislogtak feléje. – Az nem lehet, hogy az Öreget egyik sem ismeri! – Ezek csak ugratnak engem! – füstölgött magában. Biztos volt benne, hogy az apját mindenki ismeri az aknában. – Biztos csak ugratnak a szemetek! – fortyogott tovább. Még jó, hogy nem küldenek el kanyarfúróért…

 

*

               Simon ezek után nem szólt senkihez. A bajszos és a főnök a füst után fényes lámpásaikkal körbepásztázták a jövesztés helyét, kopogóztak még, aztán beindították a kaparószalagot. Lajost és a fiút leküldték, hogy töltsék meg a csilléket. Simon minden dühét és szégyenét beleadta a munkába. Összeszorított fogakkal birkózott a szépnevű, de egyre súlyosabb szívlapáttal. Lajos szerint egy jó fogással,

               Húsz kilót is meríthetnek, ha bírják szuflával… Simon egyre többször járt a kulacsa nyakára, s végül döbbenten tapasztalta, hogy semmi sem kotyog az alján! Cifrát káromkodott, amire még Lajos is felkapta a fejét, elismerés villant a tekintetében. Simon nem számolta a púpozott csilléket, de egyre inkább úgy érezte, soha nem fogynak el! Egyre lassabban emelte a szívlapátot, inge, gatyája lucskos volt a verítéktől. Már tűzkarikák táncoltak a szeme előtt, Az már megváltásnak számított, ha a megrakott csillét kitolhatta a kanyarig a csillesorig. Ilyenkor teljes súlyával és fáradságával nekiveselkedett a csillének, érezte annak fémes hűvösségét, s talán a lelkét is beleadta, hogy megmoccanjon, engedelmeskedjen akaratának. Ráadásul gyötörte a szomjúság is. Inkább meghalt volna, minthogy bárkitől is vizet kérjen! Az egyik csillénél megroggyant a térde, s mire feleszmélt elesett. Lajost érezte a háta mögött, a kulacsát nyújtotta. Simon egy pillanatig üres tekintettel bámult rá, majd megkapaszkodott a kulacs nyakában, s hosszú mohó kortyokban nyelte a vizet és nem, csodálkozott, hogy közben fogaihoz verődött a kulacs nyaka, mert istentelenül remegett a keze, és legszívesebben sírt volna szégyenében…

               Elfogytak a csillék, Simon nem tudta, hogy ért fel a gurító végére Csak ott csodálkozott el, hogy szinte teraszosan meredek lett a folyosó. A főnök pedig azzal fogadta őket, hogy elfogyott a fa, de ácsolni muszáj! A bajszos nyugtatgatta, hamarosan jönnek a szállítók, hozzák a fát. Igaza lett. Simont ájulás környékezte, ismét szakadék szélén viaskodott a lezuhanással, amikor felcsörgött a jelzés, megjöttek a szállítók. Simon kilábolt kábulatából, igaz még csak messziről jutott el hozzá a főnök szava: – Kötéllel húzzuk fel a gömbfákat, mert így könnyebb és biztonságosabb! – A hórukkok is messziről lengték körbe a fiút. Csak húzta vonszolta ő is a sorban a kötelet, de igazából már nem hitt abban, hogy az ő ereje is ér valamit ebben a munkában Már a Lajos vizét is megitta, közben átködlött az agyán, hogy mennyire egyszerű a képlet: még fent az öltözőben otthagyja az ember az utcai ruhájával együtt a méltóságát, az önbecsülését, az ostoba előítéleteit, a mások véleményét. Hol van már az a Simon, aki szürkéskék feneketlen tekintetével átnéz az emberek feje és a világ felett….? – Itt kérem megdöglök a szomjúságtól, s a kimerültségtől, de még nincs vége! Ezek a gömbfák sokkal könnyebbek és barátságosabbak voltak, amikor háncsoltuk őket…. Az Öreget sem ismerik ezek az istentelenek! – Ez hát az igazság….?!

               Simon úgy érezte, már nem bírja tovább, s ekkor az utolsó gömbfa is felért a vájvégre. Emberek kapaszkodtak utánuk.  Kobakosan, csapzottan, hangoskodva jöttek. Simon egyhelyben imbolygott és attól félt azonnal kicsúsznak a lábai, és elvágódik, menthetetlenül lezuhan valahová, ahol félelmetes sötét erők örvénylenek. Mintha megint álmodna! Aztán ismerős tekintetet vélt felfedezni. A bőrkobak alól felejthetetlen szempár hajlott kutatva föléje. Simon valóban azt hitte álmodik. Apját látja, csak az furcsa, hogy nincs fehér ingben és nyakkendőben! A fiú felujjongott magában: végre megmenekülök! Várta a boldogító szót és a korholást, mint már annyiszor, amikor az apja védte a fiait, amit igazából soha nem mondott ki…… De az Öreg csak nézte szó nélkül, úgy, mint előtte sohase, és akkor , egy pillanat alatt Simon úgy érezte többet kapott az apjától, mint korábban együttesen…! Simon megszégyenülten  mégis boldogan, egészen más emberként, felállt s rávigyorgott az apjára. Majd a hórihorgas felé fordult, s büszkén azt kiáltotta: – ő az Édesapám!

               Ifjabb Pálos János a szokásos korsókat fogyasztotta a délelőtti műszak után. Az elsőt egy hajtással szokta felhörpinteni a kegyetlen szomjúság oltására. A második korsó esett mindig a legjobban, az jelentette az igazi élvezetet. Lassan kortyolgatta, megforgatta a szájában, és csak utána engedte le a torkán. Természetesen hidegen szerette a legjobban, mert ekkor kaparva égette a torkát, és kellemesen elzsibbasztotta a nyelvét. A második korsó után gyújtott rá, és ekkor az első mohó slukkok után tekintett igazán körül, kereste meg az ismerős arcokat, a beszélgetésre váró társakat.

               A mai nap sok mindenben eltért a többitől. Először is, ami a legfontosabb: szakmailag (és talán emberileg is?) előbbre lépett, szakvezető vájár lett! Másodszor: három héttel a vállalt határidő előtt befejezték az új nyugati főszállítóvágat hajtását. Elnyerték a hűségjutalommal csaknem felérő célprémiumot, ami azt jelenti, hogy az asszonynak karácsonyra megveheti a régóta óhajtott bundát, és kicserélheti a Moszkvics gumijait is. Ezekre feltétlen öblíteni kell, mert nagyon kiszáradt a torka, amikor a kiszállás után az üzemvezető behívatta magához, kezet fogott vele, gratulált a nagyszerű teljesítményhez, és hozzáfűzte: csak így tovább! És remélem egyszer még mint aknászommal szoríthatok kezet... És cinkosan rákacsintott.

               A kocsmában az asztala köré telepedtek az emberek: gyöngyöző homlokú, borostás arcú, de csillogó szemű társai sűrűn emelgették a korsókat, s harsányan röhögtek a vaskos beköpéseken, körberendelték a söröket, néhányan pedig a markukba rejtett kupicákból feleseket dobtak be, és sörrel kísérték le. Ifjabb Pálos Jánost álmosító zsongás lengte körül. Az arcok már összemosódtak, vastag füstfelhőbe burkolóztak, nem figyelt már a szavak értelmére, időnként bólogatott, emelgette a korsókat, nyomkodta a csikkeket a súlyos öntött üveghamutartókba, sok minden átsuhant a fejében, régi képek bukkantak fel, s mindjárt el is tűntek, mert újabbak tolakodtak előre, egymásra tornyosultak, és annyira összezsúfolódtak, hogy azt hitte, nyomban szétroppantják a fejét.

 

               Ifjabb Pálos János ólomléptekkel vonult el a söntés előtt, biccentett valakinek, és végre kint a friss levegőn lélegezhetett.  Mélyen leszívta a tüdejére, kigombolta a kabátját, megrázta a fejét, és megint elhatározta, hogy ennyit többet nem fog inni, és jobb megmaradni a napi három korsó mellett. Most megint nincs étvágya, émelyeg a gyomra, az asszony veszekedni fog, és csak holnap fogja megérteni, hogy ő örömében, és tulajdonképpen „kötelességből” ivott…

               A szerpentin szélén a földes, kavicsos padkán kaptatott felfelé. Lent a domb lábánál, az alsótelepen emeletes kockaházakban laktak az emberek. Többségük faluról bevándorolt, bányászságot kitanult, családostól letelepedett ember. A sichták után ráérő délutánok idején apránként, lépésről-lépésre araszolva vették birtokba, művelés alá a kopár domboldalt, és felülről lefelé haladva minden évben nagyobb részt hasítottak ki maguknak a terméketlennek tűnő szikár földből. A keskeny parcellák végén pedig összegyűjtött használt téglákból apró házikókat építettek, minden nyáron fehérre meszelték, és baromfit, malacot telepítettek beléjük, és reggelenként ismét kakaskukorékolásra, és malacröfögésre ébredtek az emeletes házak lakói. A kihasított és elrabolt földdarabkákat aranyásók módjára gondosan átválogatták, megtisztították, átrostálták az új földet, megtrágyázták, naponta öntözték és zöldséggel, kevés kukoricával, salátával, hagymával, uborkával, paradicsommal és tökkel ültették tele. A birtokba vett földdarabot a domboldalból kellett kivágni, és vízszintbe hozni. Így évről-évre kisebb-nagyobb lépcsők sora alakult ki, amelyek teraszossá varázsolták az egész domboldalt. A felparcellázott földeket apró, innen felülről gyufaszálaknak tűnő földbevert ágakkal, husángokkal elkerítették. Meseszép, terepasztalnak tűnő kis bányászkolónia kelt életre a domb lábánál. Ifjabb Pálos János minden alkalommal rácsodálkozott, és különös érzések kerítették hatalmukba: a gyerekkora bukkant fel. Apját, idős Pálos Jánost senki sem tudta leinni a bányatelepen, pedig akkoriban a szenesek között igazán akadtak nagyivó cimborák, feneketlen torkú emberek.

               Ifjabb Pálos Jánosban már régen felszívódtak az élmények, csupán egyre emlékezett, valahányszor az apját idézték, és vele hasonlították össze. Az az emlék most már sok mindenre feleletet adott, és megértetett vele egy letűnt világot, idős Pálos János szénbányász, vagy ahogy régen mondták, egy gráner életét.

 

*

               Idős Pálos János, mint már annyiszor a hosszú és keserves évek óta, akkor is késő este erősen bepálinkázva döcögött haza. A pálinkabűz már kiszellőzhetetlenül beivódott az öreg bútorok repedéseibe, a kétajtós rézkilincses szekrényben pedig összekeveredett a naftalinozott télikabát, és idős Pálos János agyonkefélt, fényesre koptatott ünneplős ruhájának szagával. A szobát elválasztó ajtó résein pedig a hagymás konyhaszagok lopakodtak be, és terhelték nehézzé a különben is rossz levegőt.

               Idős Pálos Jánosné a konyhában virrasztott, és összekulcsolt májfoltos, bütykös kezekkel az imák vég nélküli sorát mormolta a Megváltóhoz, aki a légypiszkos üveg alatt a keresztre feszítés pillanatában eltorzult, fájdalmas tekintettel meredt a feketére suvickolt, horpadt kályhacsőre. Idős Pálos János nagyot sercintett a küszöbre, és belökte az ajtót. Az öregasszony merev derékkal, leszegett fejjel gubbasztott a sparhelt mellé vont szalmafonatú széken, és látszólag ügyet sem vetett a betántorgó öregemberre. Idős Pálos János ki nem állhatta az örökké imádkozó, istenfélő embereket. Most is a fejébe kergette a vért az esti ájtatoskodás. Nem hitt ő már semmiféle Megváltóban és Istenben.

               Egy Istent ismert, az pedig a bányatulajdonos volt, akit társaival együtt szívből utált, és agyon tudott volna ütni egy csákányemeléssel. S mégis ha egy évben egyszer véletlenül találkoztak, sietve kapta le sapkáját, és behúzott nyakkal, alázatosan köszöntötte, és érthetetlenül összeszorult a torka, és hevesebben kalimpált a szíve, mert tudta, hogy élete és léte függhet akaratától. Abban az időben nagyon gyorsan kint találta magát az emberfia az utcán, és mehetett egész nap a palahányóra kapisgálni, vagy pedig csavaroghatott hónapokig munka nélkül az országban. Idős Pálos János pálinkabűzösen förmedt  rá  a öregasszonyra:

               – Miért kell nekem minden este azt az ájtatos pofádat tűrnöm azzal a keresztre feszített isteneddel együtt! Nagyon is meghallgatja valaki a te rohadt káricálásodat! – és ocsmányul tovább káromkodott.

               – Jobb lenne, ha egyszer kevesebbet inna, és normálisan, normális időben jönne haza!

               Ennyi elég volt az öregembernek. A hirtelen feléje csapódó meleg konyhai levegő még jobban a fejébe kergette a pálinkagőzt, és eszét vesztve ordítani kezdett:

               – Annyit iszom, amennyit akarok és tudok! Eliszom az egész marék béremet, és kiirtalak benneteket! He! Most hallgatsz! Mi??! Ne nézz rám olyan keserves pofával, mert azonnal szétvágom a fejed!

               Elszabadult a pokol! Az öregasszony abban reménykedett, hogy kitombolja magát - mint már annyi korábbi számtalan estén -, aztán ruhástól belezuhan az ágyba, és hajnalig alszik moccanás nélkül, míg fel nem kelti, és nem ad neki reggelit és becsomagolt harapnivalót a munkába indulás előtt. Nem így történt. Idős Pálos János felrántotta a másik ajtót, berontott a szobába, és felverte az alvó gyereket. Kiráncigálta az ágyból, és ocsmány káromkodások kíséretében kizavarta a konyhába, aztán odalépett a másik kivetett ágyhoz, a földre rántotta az ágytakarót, a hófehér huzatú foltozott dunyhákat, vánkosokat, kiemelte a matracokat, és azokat is levágta a földre. A barnára pácolt magas támlájú öreg ágyban csak a vassodronyt hagyta bent egyedül.

               Idős Pálos János rákvörösen, nyakán csomókba dudorodó erekkel kitámolygott az udvarra. Az öregasszony halálra váltan nézte az öreget, azt hitte megtébolyodott. A gyerek, ifjabb Pálos  János falfehéren, könnyes szemekkel nézte az öregeket, semmit sem értett, nagyon fázott, és már aludni szeretett volna, de azt már súlyos pofonok árán megtanulta, hogy az apjával nem lehet ellenkezni, amit mond vagy csinál, az szent és megszeghetetlen parancs!

               Idős Pálos János újból megjelent a szobában, és kezében azt a fonott kosarat cipelte, amiben hajdan, amikor egyszer malacuk is volt, a kukoricát szokták morzsolni. A kosárban most kerti föld sötétlett. Az öregasszony már biztos volt benne, hogy a férje meghibbant, elvette az eszét a pálinka. Halk tiltakozásféle hagyta el az ajkát, de aztán tehetetlenül lehullott a keze, és hangtalan sírásba kezdett. Ifjabb Pálos János kikerekedett szemekkel figyelte, hogy az apja a nagy kosár földet ráborítja az ágysodronyra, s foga között szitkozódva megdögönyözi, és fordul visszafelé, ügyet sem vetve rájuk. Szemeiben tébolyult fények izzottak. Idős Pálos János ismét megjelent, és a változatosság kedvéért egy vödör vizet hozott be. Ráöntötte a fekete kerti földre. Belerúgott a félredobott vödörbe, nagyot köpött a szőnyegre, és félelmetes, sátáni vigyorral szemlélte művét. A víz lassan átszivárgott a földön, és fekete mocskos lé alakjában a tisztára súrolt padlóra folyt, ragadós iszappá alakult, és egyre terjeszkedő foltokkal elborította az ágy alját. Idős Pálos János ekkor karon ragadta a megrémült öregasszonyt, bevonszolta a szobába, térdre kényszerítette, és ráüvöltött, másszon be az ágy alá. – Ne!.....ne! – próbált tiltakozni zokogva, de hiába. Kapott egy térdrúgást az oldalába, és feljajdulva, feladva minden ellenállást beletenyerelve gubbasztott a sáros-fekete iszapban.  Idős Pálos János a fiát is beráncigálta a szobába, és hörögve üvöltötte: – Nézzétek! Ezért iszik Pálos János, ezért öli meg a pálinka! Nézzétek!...ILYEN A BÁNYA!

               Az öregasszony fejéről vékony csíkokban fekete szurtos lé csurgott az arcába, bekeretezte az állát és a száját. Kigúvadt szemekkel meredt az őrjöngőre, és kísértetiesen hasonlított a konyhában, a légypiszkos üveg alatt függő, a keresztre feszítés pillanatában fájdalmas arcúvá merevedett Megváltóra...

 

*

               Ifjabb Pálos János sohasem feledte ezeket a képeket. Örökre az emlékezetébe ivódtak. Sokáig érlelődött benne az elhatározás, ő nem fog ilyen keserves körülmények között élni, nem fogja elkeseredését, lázadását pálinkába fojtani! Bányász sem akart lenni, de nem térhetett ki sorsa elől. Később lassacskán kialakult gondosan beosztott becsületes élete. Sosem volt számára váratlan semmi – úgy tűnt, mintha egyszer már megálmodta volna, készült rá, és évről-évre biztos volt benne, hogy minden apróra bekövetkezik, valóra válik. A szerpentinről felkanyarodva már megpillantotta világossárgára festett házát, mellette a nádpallós tetejű vakolatlan falú garázsát. Fejét már egész könnyűnek érezte. Ismét tisztán tudott gondolkodni, és tudta, hogy hamarosan befejezi a technikumot, az asszonynak karácsonyra megveszi a bundát, az új gumikat a Moszkvics hátsóira, és jövőre már palatetős lesz a garázs, bevakolja, vakító fehérre meszeli az oldalait, úgy, mint ott lent a szerpentin alatt, a teraszok végében az alsótelepülés bányászainak, apró, gyufásdobozoknak tűnő házikói.

Megjelent művei

Kattints ide, ha szeretnéd bezárni!

Vissza a "BODZA" főoldalára

Vissza a "BODZA" főoldalára

Tájékozódj! - Halgass bányász dalt.
Im hol a föld alá megyünk
(Előadja a KISZ Egyetemi Ének és Zenekar)