Ez a tűz öl is,
nemcsak melegít.
Ezt a tüzet
már nem viheti vissza,
aki hozta.
Itt lobog vagy szendereg,
a gondjainkra bízva.
Lelkünkben ébred
Félárbocon a félelem,
köröttünk zúg a tenger.
Mit kezdhetnénk a végtelen,
elárvult szerelemmel?Egy kikötőben két hajó,
visít villámok fénye –
Lelkünkben ébred fel a szó
jóságos napsütése.
Hűséggel mért időben
Fodor AndrásnakA barátságok hűséggel mért időben élnek.
Nem számítanak a hónapok, az évek –
Csak a lélek
rezdülései jelzik az érvényességet.
Szerelem
Mosolyod kútjából merítem
gyöngyöző dalaim jó ízét,
szívem falára kivetítem
tekinteted aranyló színét;árad a szeretet belőled,
felőled özönlik és feléd;
ne rabolják el soha tőled
a hűség bilincses ékszerét!Lelkem békességgel gondol rád,
szemedből süt a jóság napja,
léted harmonikus boldogság –
bár lennék életfogytig rabja!
Mosolyod mankója nélkül
Kávézók kövér termeiben kuporgok megint.
Maradok mosolyod mankója nélküli, béna.
Tudom, a vonat nagyon-nagyon messze vitt
pedig
a szívemhez szeretnélek szorítani néha.
Pereg az idő, pereg. Az ember beleszédül.
Bizonytalan a perc mosolyod mankója nélkül.
Hétfő
Ébreszt e hétkezdő nap.
Felhúzom vasalt nadrágomat.
Nem számolom, hányadszor indulok
reményeimet összegyűrni,
valóra váltani vállalt álmaimat.
Emlékeink rajzolatai
A közös pad
a mi időnkben még tiszta volt.
A hó most ugyanolyan fehér,
mint amikor egymás mellett
tartotta cipőnyomainkat.
Az apróra darált szavakat
kimosták torkunkból az évek.
Hétköznapok hálójában
vergődő halacskák vagyunk –
Emlékteremtő és emlékboncoló
percek mérik a mi időnket.
Emlékeink rajzolatai
az erő szelíd rokonai,
de ezt már nem értheti más,
csak aki tiszteli őket,
csak mi.
Pillanatkép
A Dunán enyhe szélben
ringatóznak a fények:
sápadó, sárga sávok
a hullámok hajában.
Állok a pályaudvar
kopott peronján, várok
vonszolt vonatra resten
a formálódó estben.
Szívemben álmok bokra
titokban kivirágzik,
s madarak csivitelnek
az égen fénylő, képzelt
remény lázában égő,
szerelmes csillagokra.
Hagyaték
Lelkem dús mezőin
gaz bánatok aratnak,
arcvonásaimból
csak verseim maradnak.
Győr, 1975
Freitag. Samstag. Sonntag.
A könyvek és az újság
életrajzomat fonták…
A legfénylőbb emlékek
a Rába-parti séták
a Püspökvár tövében,
hol simogat a lélek,
óvó árnyékban léptem
a leghevesebb nyárba.
A nyárfa pengő hárfa.
Álltam s valamit vártam.
Lelkemben zongoráztam
titkos jövőbe zártan.
Átmeneti hazámban
még várakozva éltem
az átmeneti házban,
s oly furcsa lázban égtem.
Dajkáltak dús remények
s reményeket dajkáltam.
Azóta már nem égek.
Nem égek, csak remélek,
marad a könyv meg újság,
rejtőzködő tanúság,
nyújtom a versek ujját,
tán ennyi a tanulság.
Freitag. Samstag. Sonntag.
Egyetlen dal
Jöttem az úton,
mely messze-messze
minden hű embert
elvezetne
– egyforma módon –
úgy reggelente,
ahogyan késő
estelente.
Nem jöttem mással,
mint szép szavakkal
málházott szürke
szamarakkal,
s egy dal kísért csak
fáradhatatlan
szívemből szólva
lankadatlan.
Egyetlen dal, mi
a tengermélyben
éppen úgy szól, mint
hegyvidéken.
Egyetlen dal, mit
szelíd bilincsben
örökké fogva
tart az Isten.
Szeretet viszi
a lépteimben,
áramoltatja
génjeimben,
énekelteti
víg végtelenben,
érzékelteti
életemben.
Ehhez a dalhoz
nem kell már szótár,
mert a jó szóért
önként jótáll.
Hinni kell csupán
a gondolatban,
hogy ez a dallam
halhatatlan.
Egyetlen dalban
az élet éke,
lehetőségek
menedéke,
kimondhatatlan
ösztönössége.
Egyetlen dal van
csak: a béke –
Angyalok kísérik
Lovai közé csap a bánat,
vinné az idő az anyámat.
Vinné, ám nem engedem mégse,
kapaszkodom tekintetébe.
Meleg szíve aranynál drágább,
jó lelke tükörnél fényesebb,
aggódó küzdelmeink árán
gyógyulgat a derekán a seb.
Majd hófehér kórházi ágyon
találom mozdulatlan fekve,
búcsúzik – várva örök álmot –
ujjperceivel integetve.
Feszül a ragaszkodás lánca,
nagy próba gyengülő karoknak,
elkísérni a mennyországba
átengedem az angyaloknak.
Balatonszárszó körül
Hull az eső,
április könnyei az égből.
Szomorú tópart fogad,
s ahogy átrobog a vonat
Szárszón,
töprengeni kezdek pár szón:
”Félek a játszani nem tudó emberektől…”
– vélte a mosónő-szülte költő.
Már elmúlott fél emberöltő,
már elhullott annyi minden
ami – mint ő – nincsen…,
már elnémult annyi könnyű trilla,
de a szó, amit nem vitt magával a sírba,
az itt van! Abban fürdünk meg, mint a hitben.
S míg átrobog velünk a vonat Szárszón sírva,
e név dobog lelkünkbe rejtve: József Attila.
Nyírfák között...
Nyírfák között
a télre gondolok,
mégse fázom.
Tekinteted
arany napsütése
a kabátom.
A zene hatalma
Billentyűk sorrendje
feketén-fehéren,
ritmusok fegyelme
lüktet a zenében.
Hangsúlyok hatalma
dallamok ívében,
gyógyító varázslat
emberek szívében.
Harmatos hangokat
virágzó kottafej,
viharos tapsokat
álmodó szünetjel.
Húrokat érintő
zongorakalapács
dolgozik és ettől
visszhangzik a lakás.
Az óra karjait
mozdítja a falon.
Akkord is, futam is
kiszáll az ablakon,
a zene szavait,
a zene színeit,
életünk hazavitt
összhangját hirdetik.