Dénes Ágnes:
Záporok, zivatarok
|
Írom a listát a fejemben.
Legalább négy csomag macskaalom. A büdös kölkét egyszer tényleg megkergetem, ha nem almoz tisztességgel.
Kell egy tálca macskakonzerv is, az 3 hétig elég.
Pár hét teljes zsibbadás. Pihenés. Alhatok, amennyit csak akarok.
Ki kellene találnom, miket akarok elolvasni. Meg keresni egy jó kis mintát. Kötni is lesz időm. Szuper.
Azért a szövőtáborért fáj a szívem... már vártam, nagyon.
Végre tudok sírni.
Fel kell tölteni a fagyasztót. Hús, zöldség. Hogy én mennyire utálom a mexikói köretet.
És pár üveg csemege uborka. El kellene dugni, ne egye meg mindet egyszerre.
Milyen jó fej már a sorstól, hogy így beosztja. Ha egy héttel később döglik be a hűtő, nem is tudom, hogyan oldottam volna meg.
Üresnek érzem magam. Úgy érzem, teszem ami tőlem telik, úgy érzem már tényleg képes vagyok belenézni a tükörbe is. Nem lenne elég? Változni kell, változni, még mindig. Mit nem veszek észre? Mit tudnék máshogyan?
Ki kellene mosni a köntösöm is. Remélem még beér.
Emlékszem, nagyi szekrényében ott álltak a szép hálóingek, félretéve, ha szükség lenne rájuk.
Nekem nincsenek félretéve a szépek. Semmilyenek sincsenek, no pláne nem félretéve. Vettem egyet. Nem különösebben szép, de legalább rusnya. Lehet, mégis inkább a Snoopysat viszem.
Újabb zápor... megint potyognak a könnyeim. Megforgat, motoszkál a fejemben. Ha nevén nevezem könnyebb, vagy nem? De nem is az árnyék... a kiszolgáltatottság, az ijeszt meg.
Ja, zsebkendő. Az is kell.
Még egy rendszeres esemény a naptárba. 2 hetente manikűr, 4 hetente pedikűr, 6 hetente fodrász és kozmetikus, 3 havonta nőgyógyász. Ahogy egy úrinőnek kijár.
Azt mondta az orvos, ha ezen túl vagyunk, még számol velem. És rendőrrel vitet be kontrollra, ha nem megyek magamtól.
Túl vagyunk. Többes számban. Mégiscsak az én ágyékom forog most közkézen.
Milyen abszurd, most azon szurkolok, hogy csonkolásra alkalmasnak találjon az aneszteziológus.
Az orvos azt is mondja, ugye tudom, hogy nem bújhatok tovább ki, és felesleges úgy csinálnom, mintha már menne. El kell tudnom fogadni a nőiességem, így ahogy vagyok. Rebbenek. De hát én már igen... vagy nem? De hát igen... ugye?
Egyszerre egy lépés. Hétfő reggel labor éhgyomorra. És középsugaras reggeli első vizelet.
Pityergek kicsit.
Elképzelem, ahogy ott fekszem öntudatlanul, lábak széttárva az égben. Azt hiszem, a beteghordót jobban sajnálom magamnál.
Mégis, fel sem merül bennem, hogy nagy baj lenne. Hiszen rend van.
És kegyelem.
Grafika: P. Horváth Zsuzsi