Modern népvándorlás
II. rész - Gabi, a diplomás szobalány
Manapság szinte nincs is olyan nap, hogy ne hallanám valakitől, hogy egy ismerőse, rokona, közeli családtagja megelégelve az itthoni, gyakran kilátástalannak tűnő próbálkozásokat, felkerekedett, és külföldön próbált szerencsét. Modern népvándorlás című cikksorozatunkban ezt a lassan minden családot valamilyen formában érintő témát szeretnénk körüljárni.
Az első részben Péter történetét ismerhettük meg, most pedig egy olyan lány meséli el a tapasztalatait, akit egészen Londonig sodort az élet.
Gabi, miért hagytad itt Magyarországot?
Egy éve megszűnt a munkahelyem, ahol 10 évig dolgoztam geológusként. Imádtam. Az volt az életem, az voltam én. Aztán egyik napról a másikra végérvényesen vége lett. Próbáltam a szakmámban elhelyezkedni, de a nagyobb beruházások országszerte leálltak, és így nem találtam helyette mást, mint gyári munkát, gyakorlatilag éhbérért. Mivel nekem is számlákat, lakáshitelt és miegyebet kell fizetni, úgy döntöttem, hogy ha tré melót kell is választanom, akkor legalább fizessék meg. Ezért indultam neki a világnak.
És hogyan, milyen szempontok alapján választottad ki az úti célodat?
Régebben éltem egy rövid ideig Norvégiában, de mivel nem beszéltem a nyelvet, így esélyem sem volt arra, hogy normális állást találjak. Azért gondoltam Angliára, ezen belül is Londonra, mert itt már laktam korábban egy évig, így nagyjából ismertem a várost, és kicsit beszéltem a nyelvet is. Szóval minden adott volt.
Nem féltél? London azért nem a szomszédban van…
Barátok vártak kint, akik azóta már hazamentek ugyan, de addig is segítettek az első lépésekben. Félni féltem, persze, hiszen új életet készültem kezdeni egy másik országban. De fontos, hogy az ember fejben folyton tudatosítsa magában, hogy miért is jött ide, és mire vállalkozott.
Végül is mióta élsz Londonban?
Öt hónapja. Május 30-án jöttem ki, és másnap már munkába is álltam. Szinte hihetetlen, hogy már ennyi ideje… Valójában sokkal kevesebbnek tűnik.
Milyen előkészületeket tettél az indulás előtt? Hogyan utaztál ki?
Mivel gyakorlatilag két napom volt arra, hogy összekapjam magam, így nem nagyon volt időm gondolkodni. Volt egy kevés megtakarításom, amivel nekiindultam (lényegesen kevesebb, mint amennyivel neki kellett volna vágnom). Elbúcsúztam a családomtól, a barátaimtól, megvettem a repülőjegyet és már el is tűztem az országból.
Milyen volt az első londoni munkahelyed?
Első körben egy barátnőm szerzett munkát, így kész helyem volt, ahová mehettem. Egy ötcsillagos szállodába vettek fel szobalánynak. Borzalmas volt. Megtörtem, belebetegedtem, utáltam. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem számítottam rá, hogy ennyire. Illetve nem gondoltam, hogy az emberi rosszindulat ennyire határtalan. Úgy beszéltek velünk, mint az állatokkal és úgy is hajtottak minket. Másfél hónapig bírtam, aztán felmondtam. Hazáig futottam. Két hétig otthon nyalogattam a sebeimet, aztán rájöttem, hogy itthon ugyanaz a semmi van, ami volt, így visszajöttem. Kerestem egy ügynökséget és gyakorlatilag pár napon belül újból munkába álltam egy másik szállodában, szintén szobalányként. A különbség csak annyi, hogy itt szeretek dolgozni, megbecsülnek minket és korrektek velünk. A munkatárasaim litvánok és portugálok, aranyosak, kedvesek. A főnökeim portugálok, svédek, litvánok. Magyar nagyon kevés dolgozik a szállodában, kb. hatan vagyunk, de jobb is így.
Voltak nyelvi nehézségeid?
Voltak, és még mindig vannak. Itt mindenki másként beszél angolul. Különféle akcentusok keverednek, a helyi nyelvjárásokkal. Másként beszél egy arab, egy fekete, egy kelet-európai. Nehéz néha, hogy ráálljon a fülem. Sokszor visszakérdezek, és rengetegszer bocsánatot kérek az angolom miatt, amire általában az a válasz, hogy szuperül beszélek angolul és ne aggódjak. Ettől persze nem lesz jobb, viszont beszélni kell, mert azt mindenhol nagyra értékelik, hogyha ugyan nem is helyesen, de mégis megpróbálsz kommunikálni.
Magyar szemmel milyenek az angol emberek?
Türelmesek. Tisztában vannak vele, hogy rengeteg bevándorló érkezik hozzájuk nap, mint nap. Imádnak jókat inni, a kocsmák mindenhol tele vannak. Nagyjából teljes kényelmi életet élnek. Szerintem nem is nagyon tudják, hogy mi újság a tágabb határaikon kívül. Nem igazán ismerek sok igazi angolt, de ez is London multikulturális mivoltának köszönhető. Akiket viszont ismerek, azok kedvesek, nyíltak és érdeklődnek a más kultúrák iránt.
Inkább magyarokkal barátkozol, vagy lettek angol barátaid is?
Ahogy már említettem, én első körben barátokhoz jöttem ki, de gyakorlatilag már aznap, a város túlsó végén találtam egy szállást, és el is költöztem oda. Így mondhatjuk, hogy valójában mégiscsak egyedül kezdtem az itteni életemet. Nehéz volt, mert teljesen véletlenszerű emberekkel lettem összezárva egy házba, több ismeretlen szobatárssal. Később, ahogy kezdtük megismerni egymást a lakókkal (csak, hogy értsd: 14 magyarral lakom együtt) kialakultak a különböző klikkek és elkezdtünk mozogni a házon belül is. Ki ide, ki oda költözött. Most azt mondhatom, hogy akikkel egy szobában lakom, azokat imádom, tök jó fejek. Vannak a környéken más magyar barátaim is, és persze az Internet is egy szuper lehetőség, hogy itt kint is találjak hozzám hasonló érdeklődésű embereket. Szóval leginkább magyar barátaim vannak, elsősorban azért, mert nekik tudom igazán szívből elmondani, hogy mi a bajom, vagy, hogy minek örülök ebben a világban. Ismerek angol srácokat, velük sörözni járok, mert az olyan angol dolog. Általában ők szidják Londont, én meg próbálom meggyőzni őket, hogy a világ egyik legfrankóbb városában élnek.
Úgy gondolom, azért nem lehet mindig olyan könnyű ilyen távol élni a családtól és a hazától. Hogy érzed, erősödött az önbizalmad azáltal, hogy idegenben is megálltad a helyed?
Már többször is éltem külföldön, szóval, ha ezen múlna, akkor hatalmas önbizalmam lenne. Sajnos nem így van. Számomra igazából nem az a nagy dolog, hogy külföldön kell megállnom a helyem, hanem hogy egy olyan munkában és olyan hétköznapokban, amire egyszerűen itthonról nem lehet felkészülni. Az már csak hab a tortán, hogy mindez Londonban van. Gyakran bizonytalanodom el, hogy mit és hogyan csináljak, de mivel bármi is történik, akkor is tolni kell az egészet előre, így nagyon nincs min gondolkodni.
Egyébként mennyire segítenek egymásnak a magyarok Londonban?
Uhhh… erre borzasztó nehéz válaszolni. Szeretném azt mondani, hogy mi magyarok segítjük és támogatjuk egymást a bajban és a munkában egyaránt, de ez leginkább nem így van. Vannak persze üdítő kivételek. Először olyan helyen dolgoztam, ahol sok magyar volt. Nem volt jó. Ha sok magyar dolgozik együtt, akkor előbb-utóbb képbe jön a rivalizálás, a pletykálkodás, egymás fúrása. Most főleg litvánokkal és portugálokkal dolgozom, nagyon jól kijövök velük, szerintem főleg azért, mert olyan nyelven kommunikálunk, amit mindannyian csak most tanulunk, és egyszerűen figyelünk arra, hogy ne bántsuk meg a másikat.
Mi volt eddig odakint a legeslegrosszabb és a legeslegjobb élményed?
A legrosszabb élményem az első londoni munkahelyem. Azt hittem, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem vagyok képes egy szobát normálisan kitakarítani, hogy képtelen vagyok helytállni. Aztán szerencsére a mostani munkahelyem erre mind rácáfolt.
A legjobb élményem pedig az, hogy olyan barátokra találtam, akik miatt érdemes volt még egyszer nekifutni ennek az egésznek. Élmény a nevetés, amivel tegnap este a szobatársaim ajándékoztak meg lámpaoltáskor, vagy az angol pasim sms-ei a nap végén. Apróságokból áll össze egy egész boldogsággá az, hogy itt vagyok, és hogy jó helyen vagyok most.
Mit szeretsz a leginkább Londonban?
Ez egy nagyon jó kérdés… mennyi időd van? Imádom Londont. Teljes szívemből. Én csak abban reménykedem, hogy egyszer majd ugyanúgy viszontszeret. Szeretem a belváros gyönyörű épületeit, a hagyományőrzését, a tiszteletét a múlt iránt. Ugyanakkor azt is szeretem, ahogyan ezt gyakorlatilag egy mozdulattal szembe tudja köpni. Szeretem a fura eldugott parkjait, a kocsmáit, a szagát, még a közlekedést is, ami egyébként borzalmas. Bírom, hogy minden kocsmának van saját söre, hogy borzalmas kaját esznek (amit én nem), hogy a legjobb múzeumok ingyenesek, és a parkokban szarvasok legelnek és mókusok esznek a tenyeredből. Azt is szeretem, ahogyan reggel leszállok a buszról, átsétálok a teljesen kihalt Trafalgar téren, felfutok a National Gallery lépcsőjén, elhaladok a National Opera mellett és beérek dolgozni. Hazafelé mindez tele van turistákkal, teljesen más a hangulata, mintha nem is ugyanaz a város lenne.
És mi a helyzet a honvággyal? Hiányzik Magyarország? Hiányzik a családod?
A honvágy egy nagyon furcsa dolog. Nem gondolok minden nap Magyarországra vagy az otthoniakra, egészen egyszerűen azért, mert én most itt élek, nekem itt vannak a hétköznapjaim, amiben meg kell felelnem. Viszont van, hogy jön egy apró villanás, elég egy mozdulat, egy illat, vagy egy gondolatfoszlány és olyan zsigerből, gyomorból induló honvágy fog el, hogy legszívesebben a sarokba kuporodnék és bőgnék.
Mik a távlati terveid, meddig maradsz kinn?
Nincsenek távlati terveim. Vagyis csak annyi, hogy kifizessem a lakásom és legyen egy kis megtakarításom. Leginkább szeretnék kint maradni, megtanulni valóban angolul, jobb munkát találni. De úgy lesz, ahogy az élet hozza, mindenre nyitott vagyok.
Megérte elmenni?
Hogy megérte-e? Erre mindig más a válasz… Egy nagyon rossz nap után az, hogy nem. Egy nagyon frankó nap után pedig az, hogy: egyértelműen. Otthon nem lenne munkám, vagy ami lenne, abból nem tudnék megélni. Itt, bár lényegesen alacsonyabb színvonalon élek, mint otthon, van munkám, fizetnek rendesen, és már most van egy kis megtakarításom. Azt mondják, hogy a pénz nem boldogít, ami való igaz, de egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy élni tudj. Most itt van a pénz, a szívem pedig otthon, ennyire egyszerű.
2012. november
A "Modern népvándorlás" című cikksorozat további részei: Péter története - Lóci au pair lett - Valamit, valamiért
London fotók: Pardavi Balázs
Szerkesztés és grafika: P. Horváth Zsuzsi