Modern népvándorlás - 4. rész
Valamit, valamiért
Modern népvándorlás című cikksorozatunkban napjaink egyik fontos társadalmi folyamatával szeretnénk foglalkozni. Egyre többen - elsősorban a fiatalabb korosztály tagjai - hagyják el Magyarországot, és különböző okokból, külföldön vállalnak munkát. Vannak közöttük olyanok is, akik számára ez nem is valódi választás, hiszen itthon munkanélküliek voltak, s a helyzetük egyre kilátástalanabbá vált. Ugyanakkor valamiből élni is kell, és valamiből fizetni kell, kellene a hitelek törlesztő részleteit is. N.-nel a jelenleg Angliában élő rock zenésszel a Skype-on beszélgettem, amikor néhány napra hazalátogatott.
- Elnézést, kicsit fáradt vagyok, mert hajnali négyig még ott maradtam a koncertünk után…
- Milyen zenét játszol?
- A rockzenének majdnem az összes műfaját játszottam már, de a metál áll a legközelebb hozzám. Mielőtt kimentem külföldre, két zenekarban is játszottam, mint dobos. A legutóbbi zenekarommal kiadtunk egy lemezt is, ami elég jó kritikákat kapott. Nagyon sok koncertünk volt, de hát fel kellett adni…
- Miért, a rockzenéből itthon nem lehet megélni?
- Telített a piac. Kevés az igazi zenész, sok a „hangszertulajdonos”, aki jó, ha le tud fogni két akkordot, és már koncertezni akar. Ők nagyon felhígították a szakmát. Én, amikor elkezdtem zenélni, három évig ki sem mertem mozdulni a garázsból. Addig, amíg nem éreztem, hogy igen, ez most már jól megy. Sajnos a „hangszertulajdonosok” elriasztják a fizető közönséget. Sokszor az útiköltség sem jött be, ha elmentünk valahová koncertezni.
- Ezek szerint a zenében nem is látsz a magad számára perspektívát?
- Ez nagyon nehéz kérdés. Ez egy ördögi kör. A magyar rock zenészeknek szinte kivétel nélkül van polgári foglalkozásuk is, mert ebből nem lehet megélni. Úgy néz ki, hogy a zene, számomra sajnos csak egy hobbi marad. Egy igen költséges hobbi. Akinek az élete a zene, az nem tudja abbahagyni. Ez belém van égve. Ezt valahogy, bármilyen formában mindig is szeretném csinálni.
- Mióta dolgozol Angliában?
- Tavaly szeptemberben mentem ki, egy állásközvetítő cégen keresztül. Egészen véletlenül találtam rá erre az irodára.
- Az Interneten?
- Igen. Egy kisebb vidéki cégnél dolgoztam, és elvesztettem az állásomat. Négy hónapig voltam munkanélküli. A végzettségem elektrotechnikus, és elektronikai műszerész. Ezzel az összes környező gyárat végigjártam…
- És sehol semmi?
- Semmi.
- Hány éves vagy?
- 35.
- Pedig ez a legjobb kor…
- Pedig én sokszor úgy érzem, hogy már elkéstem dolgokkal… Szóval elvesztettem az állásomat, és itt a környéken már minden céget kilőttem. Tulajdonképpen egyszer fogalmazták csak meg nekem azt, hogy miért nem vesznek fel: Azért, mert viszonylag sok helyen dolgoztam már, viszonylag rövid idő alatt. A multi cégek nem arról híresek, hogy onnan lehet nyugdíjba menni. Nagyon hamar cserélődnek az emberek, és ez azt eredményezte, hogy már kettő TB kiskönyvem is betelt, és a harmadikat kezdtem el. Emiatt nem tartottak megbízható munkaerőnek, nem nagyon mertek felvenni, és még csak be se hívtak. Rengeteg helyre küldtem önéletrajzot, jelentkezést, de válaszra sem méltattak.
Próbálkoztam Budapesten is, oda is rengeteg céghez pályáztam. Ott az volt a probléma, hogy vagy a bejárást nem támogatták, vagy az albérletet. Valahol mindig sántított a történet. Aztán úgy gondoltam, hogy nyitni kellene külföld felé is. Éltem már korábban is külföldön. Dolgoztam egy ideig Spanyolországban, és egyszer Angliában is négy hónapig, au pairként. Egyszerűen beírtam a Google-ba, hogy „külföldi munkavállalás”. Kidobott nekem rengeteg linket. Megnézetem mindjárt az elsőt, ahol rögtön ott volt, hogy mobiltelefon szerviz-technikusokat keresnek. Csináltam ezt már korábban két másik munkahelyen is, tehát nem volt idegen számomra ez a munka. Jelentkeztem az állásközvetítő cégnél, akik azonnal be is hívtak elbeszélgetésre.
- Hova hívtak be? Budapestre?
- Igen. Maga a felvételi folyamat elég gyorsan lezajlott. Két körös volt. Az első körben az egyik közvetítő hölggyel kellet beszélgetnem angolul. El kellet mesélni az eddigi szakmai karrieremet, hogy mit csináltam eddig, és hol dolgoztam. A második fordulóban pedig ideutazott Angliából az egyik kisfőnök és ugyanezt vele is el kellet játszani.
- Milyen fokú nyelvtudásod van?
- Iskolában sohasem tanultam angolul. Az általánosban a koromnál fogva én még oroszt tanultam. A középiskolában németet tanítottak. Úgy tízéves koromban a kezembe akadt egy angol-magyar szótár. Magyar-angol szótáram nem is volt. Akkoriban kezdtek el bejönni ezek a külföldi csatornák, mint pl. a Sky channel, vagy a Super channel, és akkor szépen szavanként elkezdtem tanulni az angolt. Figyeltem, hogy hogy beszélik, és közben ragadt rám a nyelv.
- Valószínűleg jó nyelvérzéked van…
- Igen, én ennek tudom be, hogy ilyen szépen rám ragadt az angol. A nyelvtani része ugyan nem olyan fényes, azért még vissza-visszakérdeznek, hogy most hogy gondoltam ezt, mit is akartam mondani, de viszonylag folyékonyan tudok már beszélni angolul. A közvetítő cégnél mindkét forduló angolul zajlott. Magyarul egy szót sem váltottunk azon kívül, hogy a megérkezéskor magyarul üdvözöltük egymást. A második körben kitöltettek velem egy tesztet. Ez egy elég nehéz elektronikai teszt volt, tele számításokkal. Szerintem éppen hogy csak átmentem rajta. A kisfőnök azt mondta, hogy az ő részéről minden rendben van, de még a kinti főnökségnek is rá kell bólintania a dologra. Erre vártam körülbelül két hónapot. Már kezdtem lemondani róla, hogy sikerülhet valami, amikor egyszer csak felhívtak, és azt mondták, hogy két hét múlva kezdhetek.
- Ez mit jelentett? Pontosan hol volt ez a munka?
- Egy London közeli városban.
- És hogyan lett szállásod?
- A munkaközvetítő cég segített. Adtak egy telefonszámot, de azt mondták, hogy a részleteket nekem kell megbeszélni. Aki volt kinn Angliában az tudja, hogy elég nehéz egy akármilyen albérletet is találni, mert általában kérnek referenciát az előző főbérlőktől, landlordoktól, hogy rendesen fizettem-e a számlákat, okoztam-e kárt stb. Ez a kis ingatlanközvetítő cég viszont nem kért semmi ilyesmit, csak 200 font kauciót.
- Az forintban mennyi?
- Ez durván olyan hetvenezer forint. Szóval, amikor megkaptam a telefonhívást, hogy két hét múlva kezdhetek, akkor pánikszerűen el kellett döntenem, hogy akkor most tényleg akarok-e menni, vagy sem. Lezártam itthon mindent, amit lehetett. Volt a két zenekarom, kiszálltam mind a kettőből és próbáltam a banki dolgaimat is lerendezni.
- Család, gyerek, feleség?
- Nincs. Úgy voltam vele, hogy se kutyám, se macskám. Addig jó, amíg nem köti ide minden az embert. Éppen akkor volt vége egy közel hat éves kapcsolatomnak. Nem volt, ami visszatartson, csak az a két zenekar, amit szerettem csinálni. Fájdalmas dolog volt számomra, hogy meg kellett tőlük válnom. Pénzzé tettem az utolsó mentsváramat, az évekig építgetett hangszeremet is. Az a pénz pont elég volt arra, hogy kifizessem a kauciót. Az álláskeresési járadékból fennmaradó pénzt, egy összegben elkértem, hogy addig boldogulni tudjak valahogy, amíg meg nem kapom kint az első fizetést. Így kb. 450 fonttal indultam el, plusz még meg kellett venni a repülőjegyet is. Ebből a pénzből fizettem ki a szállásra a kauciót, és előre kellett odaadnom az albérlet díját is. Kint az angol cégnél aztán volt még egy teszt. Be voltam gyulladva. Hogyha az nem sikerül, akkor az egész utam kútba esett. Szerencsére csak egy egyszerű teszt volt, szövegértés, számolás, szintfelmérés. Csont nélkül sikerült az egész. A következő héten el is kezdhettem dolgozni.
- Ez mekkora cég? Hány embert foglalkoztat?
- Körülbelül úgy négy-ötszázan lehetünk. Most már egyre többen vagyunk ott magyarok is, nagyjából harmincan.
- Amikor kimentél, dolgoztak már akkor is ott magyarok?
- Igen, és ezen az állásközvetítő cégen keresztül aztán egy csapatban négyen mentünk még ki. Ez az iroda a mai napig is közvetít ki oda embereket, úgyhogy szépen gyűlünk. Először a fülem-farkam behúzva próbáltam a szabályokat betartva maximális teljesítményt nyújtani. Egy idő után átkértem magam állandó éjszakásnak, merthogy itt nem váltott, hanem állandó szakok vannak. Így egy kicsivel több az órabérem. Egy év után aztán rátettek a munkabéremre még egy plusz pótlékot is, de azt kell, hogy mondjam, hogy ez még mindig csak az alsó-középkategóriának felel meg az angol fizetésekhez képest.
- Dolgoznak ott ugyanolyan munkakörben angolok is, esetleg jóval magasabb fizetéssel?
- Elvileg bizalmasak a bérinformációk, de azért mi tudjuk, hogy mindenkinek ugyanannyi a fizetése egy adott munkakörben.
- Tehát mindegy, hogy valaki angol, vagy nem angol, ugyanazt a bért kapja…
- Pontosan. Itt a végzettség, és a betöltött munkakör az, amiért valaki magasabb órabért kaphat. Mobiltelefonokat javítunk. Én level 3-as szerviz-technikus vagyok. A level 4-es az már a mérnök, a level 2-es pedig az operátor. Én egy fonttal többet kapok óránként, mint a level 2-esek, mivel képzettebb vagyok. Utánanéztem annak is, hogy a cég rendesen vonja az ottani TB-t és az adót is. A levonások után fennmaradó fizetésem nagyjából egyharmada rámegy a lakhatásomra. Egy 3,5 x 4,5 méteres szobában lakom, közös fürdővel, közös WC-vel, közös konyhával…
Egyébként elég csalóka ez a fizetés. Magyar szemmel nézve, forintra átszámolva igencsak jónak tűnik, de nagyon könnyű eltapsolni ezt a pénzt. Nagyon oda kell figyelni, hogy félre is lehessen rakni. Ha elmegyek a boltba és megtetszik valami, itt egy tízes, ott egy húszas, és hipp-hopp, már el is tűnik a pénz… Az első időkben nem is nagyon sikerült félreraknom. Olyan alapvető, egyszerű dolgokat is be kellett szereznem, mint a tisztítószerek, a tisztálkodó szerek, vagy mint az ágynemű, hiszen a repülőgépen ugye be van korlátozva az, hogy mit és mennyit vihet magával az ember.
- Hát igen, végül is fel kell építeni odakint is az életet…
- Igen. Be kell rendezkedni a mindennapokra, meg kell teremteni azt a személyes komfortot, amit az ember megszokott, és amiben jól érzi magát. Ennek sajnos megvan az ára. Erre úgy legalább egy fél évet rá kell szánni, és csak utána tud az ember félre is rakni.
- Milyen az a szállás, ahol most laksz? Többen béreltek egy lakást?
- Igen. A munkahelytől gyalog úgy egy fél órára lakom, de biciklivel szoktam bejárni, amivel olyan hét-nyolc perc az út. Ez egy tipikus angol sorház, olyan, amilyeneket a filmekben lehet látni. Ebben a házban összesen öt szoba van kialakítva. Először egy nagyon pici szobában laktam három hónapig, ahol az ágytól már nem lehetett kinyitni az ajtót. Be lehetett este kuporodni és aztán reggelig lehetett aludni benne, de másra nem volt jó. Nagyon nyomasztó volt, nem sokáig bírtam. Amikor az egyik lakótársam elköltözött, átköltöztem az ő szobájába. Ez egy nagyobb szoba, most ott lakom. Erre is kellet költenem, de például TV-m a mai napig nincs. Ami a szálláson és a megélhetésen kívül folyamatos kiadásom, az a hiteltörlesztés. Én is beleestem itthon a hitelcsapdába, ugyanis svájci frank alapú hitelem van. Nem megszökni akartam a fizetés elől, hanem megoldást találni, és ezt a megoldást találtam, hogy külföldre mentem.
- És hogy ment a beilleszkedés?
- Meg kellett szoknom, hogy mindenhol angolul kell beszélni. Bele kellett rázódni, meg kellett érteni azt a tájszólást, azt az akcentust, ami arrafelé van.
- Ez egy nagyváros egyébként?
- 80-100 000 lakosa van, de sokkal kiterjedtebb, mint az ilyen lélekszámú magyar városok. Azért nagyobb, mert az angolok nem szeretik a tömbházakat. London kivételével szinte alig vannak felhőkarcolók. Amióta kint vagyok nem sikerült még a város felét sem bejárnom. Igaz, a közlekedésem a munkahelyen kívül elsősorban a különböző élelmiszerboltokra korlátozódik. Ha esetleg kell valami ruha, arra meg ott vannak az alapítványi boltok…
- Ezek second hand használtruha boltok?
- Igen.
- Tehát végül is ahhoz, hogy legyen értelme annak, hogy kint vagy, és hogy tudjál is félretenni, azért elég spártai körülmények között kell élned. Nagyon meg kell nézned, hogy mire adod ki a pénzt?
- Hát igen. Az első időkben volt, hogy a hét vége felé már csak kenyeret ettem, úgy üresen. Hozzá kellett szokni, hogy ott teljesen más árak vannak. Nem szabad forintra átszámolni semmit, mert minden sokkal drágább. Át kell állni a gondolkodásnak. El kell tudni dönteni egy adott termék áráról, hogy ez most sok, vagy kevés.
- A munkahelyedet szereted is, vagy ez csak egy munkahely, ahol pénzt lehet keresni?
- Ebben egy kicsit vegyesek az érzelmeim. Nem sok angol dolgozik ott, ugyanis az angolok 9-10 fontos órabér alatt nem mennek el sehova. A bevándorlók az olcsóbb munkaerő, akik alacsonyabb munkabérért szinte mindent elvégeznek. Ez a helyzet ezen a munkahelyen is. Most már egyre jobban kezdem érezni kint, hogy úgy néznek rám, hogy ez is egy bevándorló, aki elveszi a munkát, mert mostanában eléggé megnőtt Angliában is a munkanélküliség.
- Atrocitás is ért ezzel kapcsolatban?
- Igazából nem, azon kívül, hogy a szórakozóhelyeken volt egy-két élesebb szóváltás. Az angol amúgy alapból egy nagyon befogadó nemzet. Az, hogy valaki fekete, fehér, vagy sárga, az teljesen mindegy. Ez is bevándorló, az is bevándorló.
- Magyarokkal laksz együtt?
- Most már van egy magyar pár is, de korábban indiai, ukrán, szlovák és lengyel lakótársaim voltak.
- Elég nemzetközi társaság…
- Igen.
- És nem vagy nagyon magányos ott kint?
- De. Kicsit kezd is nyomasztó lenni most már. Igaz, hogy közel négyszer annyit lehet ott kint keresni, mint itt Magyarországon, de ennek fejében néha úgy érzem magam, hogy úgy élünk, mint az állatok. A munkahelyen a maximumot kell nyújtani, tízszer annyit kell teljesíteni, mint egy britnek, csak azért, hogy emberszámba vegyenek. Munka után meg egy szobába vagyunk bezárva…
- Ez egy kicsit olyan, mint egy ideiglenes, önként vállalt rabszolgaság…
- Igen, ez egy valamit valamiért dolog. Feláldozom a személyes szabadságomat azért, hogy boldoguljak.
- Szerinted meddig fog ez az egész tartani? Mennyi ideig van még szükség arra, hogy ezt kibírd?
- A banki hiteltörlesztésemet ki akarják tolni 2015-ig, de megmondom őszintén, én addig nem akarok kint lenni, mert menet közben megismerkedtem az Interneten egy magyar lánnyal. Szimpatikus volt. Írtam neki. Válaszolt. Elkezdődött egy hosszú levelezés, aztán később átváltottunk Skype-ra és mindennapossá vált a beszélgetés közöttünk. Kialakult egy olyan szimpátia, hogy kész, én egyszerűen azt mondtam, hogy látni akarom, találkozni akarok vele. Megvettem a repülőjegyet, hazarepültem, csináltam egy hosszú hétvégét. Nos, ahogy az a nagykönyvben le van írva, olyan szépen sikerült a találkozásunk. A szimpátia nem csak a távolból működött, hanem személyesen is.
- Akkor most ő egy „mágnes” aki miatt nagyon szeretnél hazajönni?
- Igen. Benne vagyok abban a korban, hogy most már jöhet család, gyerek, ilyesmi. Nem akarok sokkal többet várni, mert ez egy olyan dolog, amiből ki lehet öregedni. Én még szeretném megérni azt, hogy a gyerekem elballag a középiskolából és nem járókerettel, vagy infúziós palackkal akarom ezt végignézni az idősek otthonából. Tehát valahol hajt a biológiai óra is, és az is, hogy a szívem megszakad, hogy ott vagyok a szeretett személytől 1500 kilométerre. Úgy számolom, hogy még egy fél év, és utána majd meglátjuk, hogy mi lesz, hogy kibírjuk-e addig ezt a távkapcsolatot. Felőrli az embert, hogy nem lehet ott a párja mellett, amikor szükség lenne rá, nehéz, és hogy nincs fizikális kontaktus. Szerettem volna őt is kivinni magammal, de ez most különböző okok miatt nem lehetséges.
Ráadásul Angliában a komor időjárás, az idegen érzés, és az idegennek éreztetés miatt egyre inkább nem találom a helyemet.
- Egy kicsit olyan depresszióra hajlamossá válik ott az ember?
- Az időjárás általában bekényszerít a szobába. Sétálni permetező esőben nem nagyon lehet. A kirándulás, a séta szerencse kérdése, nem tudhatod előre, hogy milyen idő lesz, de ez csak egy kis része ennek a nyomasztó légkörnek. Inkább az a rossz, hogy minden messze van. Fel kellett adni az eddigi, megszokott életet, és tényleg csak a huszonegyedik századi technológiának köszönhető az, hogy az Interneten legalább tartani lehet a kapcsolatot… de hát ez is csak olyan, mint egy befőttesüveget kívülről nyalogatni. Egy társkereső oldalon találkoztam össze a párommal. Ezt a társkeresést először csak egy kellemes időtöltésnek gondoltam. Úgy voltam vele, hogyha nem is alakul ki komolyabb kapcsolat, akkor is legalább levelezek valakivel, egy élő emberrel, és úgy érezhetem, hogy ismerkedek, emberek között vagyok. Itt, ha bementem a városba, elég nehézkes volt a nyelv miatt ismerkedni. Mondjuk, ott volt egy lengyel lány, aki alig beszélt angolul és én is sokszor kézzel-lábbal értettem meg magamat.
- Gondolom, annyira azért nem tudsz angolul, hogy az igazi mély dolgokat, gondolatokat meg tudd osztani a másikkal…
- Hát igen, az ember azért a saját anyanyelvén tudja a legjobban kifejezni magát. Próbálkoztam én kint magyar lányokkal is, de igazából nem illettünk össze. Vannak ott ugyan lány barátaim is, sok gondunkat, bajunkat megosztjuk, de ez mégsem az, mintha az embernek van egy párja.
- Nyolc óra a munkaidőd, vagy több?
- Hét és fél. Az ebédidőt vagy ledolgoztatják, vagy nem fizetik ki.
- Szombaton és vasárnap nem kell dolgozni?
- Nem, de ezek a dolgok munkahelyfüggők.
- Ismerkedsz Angliával? Voltál már valahol a lakhelyeden kívül is, ha már egyszer kint vagy?
- A lehető legtöbbet szeretném félrerakni, ezért nem nagyon csavarogtam, de egy-két tengerpartot azért megnéztem. Nagyon szép volt, a nap is sütött… Kirándulgatni nem nagyon megyek el, itt a városban szoktam néha biciklizgetni.
- Ha netán megbetegednél, akkor mi lenne a helyzet?
- A társadalombiztosítást, és a nyugdíjjárulékot automatikusan levonják a munkabéremből. Ha valaki munkát akar Angliában vállalni, az az első, hogy bankszámlát kell nyitni - ami nem is olyan egyszerű -, illetve kell szerezni NI számot, ez az ottani TB szám. Ezt a számot aztán le kell adni a munkáltatónak. Ez egyben az adószám is. Náluk sokkal összefogottabb, és átláthatóbb a nyilvántartási rendszer. Ha bemegyek egy hivatalba bármilyen ügyet elintézni, akkor rögtön az NI számomat kérdezik.
Az egészségbiztosítás (NHS) az már egy kicsit bonyolultabb dolog. Ha az ember szeretné regisztráltatni magát egy körzeti orvosnál, akkor egy formanyomtatványt kell kitölteni, amin a gyerekbetegségeket, a kapott oltásokat, a krónikus betegségeket mind fel kell sorolni, majd van egy egészségügyi állapotfelmérés is. Ha ez mind megvan, akkor kapja meg az ember az NHS kártyáját, ami megfelel az itthoni TB kártyának.
- A munkaközvetítő cég segített ebben, eligazított előzetesen, hogy mit kell tenned?
- Igen. Szépen felsorolták, hogy mik azok a dolgok, amiket el kell, hogy intézzek a munkavállalás előtt.
- Milyen sűrűn tudsz hazajárni?
- Az a munkahelytől függ, hogy hogyan tudnak kiadni szabit. Nálunk egy hónappal előre be kell jelenteni a szabadságigényt, és kicsit másképp is számolják el a szabadságot. Itt a ledolgozott munkaidő után jár a szabadság. Tehát januárban tulajdonképpen még nincs is az embernek szabadsága, illetve csak akkor van, ha esetleg az előző évről maradt. Van egy éves keret, ami huszonnyolc nap. Először csodálkoztam is, hogy ez ilyen sok, aztán felvilágosítottak, hogy ebbe a huszonnyolc napba beletartoznak az ünnepnapok is, azokra is szabadságot kell kivenni. Így havonta képződik az embernek 2,3 nap szabadsága.
Aztán ott van még az is, hogy az ünnepek tájékán az új dolgozókat nem engedik el több napra, mert a régi dolgozóknak kedveznek. Tavaly Karácsonykor nem tudtam hazajönni, mert januárban kaptam először szabadságot. Utána nyáron ugrottam haza egy hétre, egyszer csináltam egy hosszú hétvégét szeptember végén és most december 18-tól 30-ig vagyok Magyarországon.
- Ha majd egyszer visszaköltözöl Magyarországra, nem félsz attól, hogy itt ugyanaz a nihil fogad? Nem félsz, hogy megint nehéz lesz elhelyezkedni, és esetleg megint munkanélküli leszel hónapokig? Nem félsz, hogy hiába takarítottál meg némi pénzt, ez a helyzet felőrli a tartalékaidat?
- Igen, ezzel tisztában vagyok, és tartok is tőle. Ahogy említettem sok helyre azért nem vettek fel, mert nem tartottak elég megbízható munkaerőnek. Szerintük én váltogattam túl gyakran a munkahelyeimet, szerintem viszont piacgazdasági okok miatt nem tudtam tovább dolgozni egy helyen. A multik kialakítottak egy új részleget, felfuttatták, aztán ha nem volt több megrendelés, akkor elbocsájtották az embereket, általában azokat, akik a legkésőbb jöttek. Azt mondták: bocs’, ezt meg kell tenni, ez nem személyes dolog. A próbaidő alatt ráadásul a munkáltatónak meg sem kell indokolnia az elbocsájtást. Nagyon sokszor kerültem bele ebbe. Ez egy ördögi kör, egy csapda, amiből borzasztó nehéz kikerülni. Én Angliában most bizonyítani is akarok. Azt akarom, hogy lássák, hogy több mint egy évig ott voltam azon a helyen. Megszereztem egy csomó oklevelet, olyan hivatalos, hiteles papírokat, amik egy angol szakmunkás bizonyítványnak felelnek meg. Ebben bízom, hogy ez sokat fog lendíteni azon, hogy könnyebben találjak itthon is munkahelyet. Igazából Budapestben gondolkodom. A párom is odajönne. Megpróbálok onnan messziről szerezni pár állásajánlatot. Biztosra akarok menni, meleg váltással szeretnék eljönni, úgy, hogy az egyik héten még Angliában dolgozom, a következőn pedig már itthon.
- Mit tanácsolsz azoknak, akik ezután vágnak bele a külföldi munkavállalásba?
- Szerintem a legfontosabb, hogy nyelvtudás nélkül ne induljon el senki. Ha nem tudja magát megértetni, ha a legelső kérdésre csak néz okosan, akkor el fogják küldeni... Soha nem fog munkát találni, és ha van is mellette valaki, aki egy darabig tud neki tolmácsolni, nem foghatja mindig a kezét. Tehát ez egy elengedhetetlen feltétel, hogy ha Angliába megy valaki, akkor beszéljen angolul. Ez már nem az a világ, hogy kimegyek, aztán majd ott megtanulok. Nem. Tudni kell önállóan mondatokat alkotni. Adott helyzetben vágni kell azonnal, hogy mit kell mondani. Egy-két embert össze is törtem, amikor mondtam neki, hogy figyelj ide, szedd össze a pénzt, és menj haza. Tanulj meg angolul, aztán gyere vissza.
- Más tanács?
- Nem szabad mindent forintosítani, mert ott teljesen mások az arányok.
- Szerinted kell egyfajta lelkierő is, hogy a külföldi munkát bírja az ember?
- Persze. Igazából nem ahhoz kell az erő, hogy elinduljon valaki, az a legkevesebb, azt bárki megteheti, hogy felszáll a repülőre. Ottmaradni. Na, ehhez kell a lelkierő. Legyőzni a honvágyat… Kellő idegrendszer kell ahhoz, hogy az ember a mélypontokat átvészelje, amikor úgy érzi, hogy senki nincs körülötte, rossz idő van, nem tud elmenni sehova, nincsenek barátai stb. Mobilitás, talpraesettség, az mindenképpen kell, hogy legyen. Aki nem érzi úgy, hogy egyedül is megél a jég hátán, annak nagyon nehéz lesz. Ha pedig csoportosan mennek ki, akkor fel kell készülni arra is, hogy az idegenben eltöltött idő furcsa dolgokat vált ki az emberekből… Lakva ismerni meg a másikat.
- Lehet, hogy évekig haverok voltak, de ha össze vannak zárva, pár hét után már nem bírják elviselni egymást…
- Pontosan. Aztán arra is oda kell figyelni, hogy mindig legyen egy kis vésztartalék, hogy ha menni kell, akkor legyen miből. Mindig legyen egy kis pénz, hogyha minden kötél szakad, akkor meg tudjon az ember venni egy repülőjegyet, és haza tudjon jönni.
(Készült: 2012 decemberének végén)
A "Modern népvándorlás" című cikksorozat további részei: Péter története - Gabi a diplomás szobalány - Lóci au pair lett
Szerkesztés és grafika: P. Horváth Zsuzsi