Pardavi Tamás:
Sushi és Shinkanszen
Kilenc nap Japánban - 3/3. rész
A japán kaland még nem ért véget… (--> Vissza az első, vagy a második részhez.)
7. nap – Takayama felfedezése után utazás Tokyoba
A japán kalandtúra ezúttal nem azonnali továbbutazással folytatódott, ugyanis reggeli után egy ígéretes programnak néztünk elébe: tudtuk, hogy ezen a napon megnézzük Takayama piacát, illetve annak közelében az épp zajló helyi fesztivál központi helyét a Sakurayama Hachiman szentélyt és az előtte sorakozó Yatai-okat, de erről majd később írok…
Az itteni „őstermelői és kézműves” piac helye a Mayagawa folyó partja mellett van, amely folyó kettészeli a várost, vize pedig áttetsző és kristálytiszta, tele színes díszhalakkal és pisztrángokkal.
Számunkra minden áru, minden kisiparos és minden kereskedő érdekes volt. A helyben készült ételek, édességek, de még a különleges szárított vagy sózott halak is lekötöttek bennünket.
A kb. 500 méteres utat számos ételt végigkóstolva nagyjából 1 óra alatt tettük meg, és a végén kijutottunk arra a helyre, ahol napközben sorakoztak fel a helyi különlegességnek számító mozgó szentélyek, a Yatai-ok!
Itt egészen elképesztő volt a hangulat: rengeteg ember, az utcai sátrakban felállított büfékből mennyei illatok szálltak fel, a mozgó szentélyeken helyet foglaló szerzetesek pedig csodálatos, megnyugtató zenét játszottak.
A rengeteg turista között alig bírtunk átfurakodni, hogy leltárba vegyük és lefényképezzük mind a 11 mozgó szentélyt.
A Takayama Fesztivált évente kétszer tartják – áprilisban és októberben – és Japán három legszebb fesztiválja közé sorolják. A mi utazásunk szerencsére épp a fesztivál idejére esett, így egy újabb felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak. A fesztivál érdekessége a 11 db XVII. századi, korai Edo-korszakbeli - guruló/mozgó szentély, amelyek gyönyörű díszítései, fafaragásai és festése a helyi kézművesek munkáját dicsérik. Az őszi fesztivált október 9-én és 10-én tartják, amikor is a télre való felkészülést ünneplik.
Az ország távoli részeiből is sokan érkeznek ide a fesztivál és a guruló szentélyek csodálatára. A mobil szentélyek napközben a Hachiman szentély előtt sorakoznak fel, ahol mindenki közelről láthatja őket, illetve hallhatja a rajtuk lévő szerzetesek zenélését. Mikor leszáll az este, több száz lámpással díszítve mennek körbe az óvárosban. A helyiek közül sokan ünnepi ruhában – kimonóban – kísérik a menetet.
A Yatai-ok Takayama egyes körzeteit jelképezik. A fesztiválok között speciális tárolóhelyeken tartják őket, amelyek a turisták számára látogathatóak (a kiállító hely neve, ahol a legtöbb, 4 db található: Takayama Matsuri Yatai Kaikan)
(További infók a fesztiválról: itt)
A fesztivállátogatást pihenésként egy rövid sörözéssel zártuk.
Takayama város régóta jelentős szerepet tölt be a régió életében, mint Hida provincia központja a helytartó is itt székelt. A következő programunk a helytartó háza, az úgynevezett Jinya megtekintése volt, amely az első sógunátus – Tokugawa uralkodása alatt – épült.
Az annak idején a helyi földesúr rezidenciájaként szolgált épületegyüttes előtt kis városi piac működik, ahol helyi mezőgazdasági terményeket lehet vásárolni.
A XVII. századtól létezett ez a hely, amit többször újjáépítettek, rekonstruáltak és jelenleg szinte ugyanúgy néz ki, mint az Edo-korszakbeli eredeti palota. Ma védelem alatt áll, mint történelmi emlékhely, bár mindenféle hivatalos funkciója megszűnt.
Az épületegyüttes tervezési logikája tükrözte azt az elvet, hogy a ház urának lakóhelyéül szolgáló helyiségek voltak legbelül, a legvédettebb helyen.
A sok-sok tatamival borított helyiség egy része a prefektúra ügyintézői szervezetének az elhelyezésére szolgált, míg a többi helyiség a ház urának kényelmét szolgálta, ideértve a konyhát, a nappali tartózkodásra alkalmas helyiségeket stb.
Külön épületben volt a raktár, ahol főleg rizst tároltak. Az épületek fő építőanyaga a fenyőfa volt, amely jól kiállta a télen lehullott sok-sok hó terhét.
A Jinya megtekintését követően visszatértünk a szállodába, ahonnan a csomagokat összeszedve a szálloda buszával kimentünk a pályaudvarra, hogy elinduljunk utunk következő állomására Nagoyán keresztül Tokyoba.
Körülbelül két és fél óra gyorsvonatozást követően érkeztünk a nagoyai pályaudvarra, ahonnét shinkanszen repített tovább bennünket a tokyoi főpályaudvarra.
Útközben először hosszú ideig hegyi falvak mellett utaztunk, sok vízerőművet és tározót láttunk. Nagoyában miközben a shinkanszenre vártunk sikerült próbaképpen vásárolni előrecsomagolt, dobozos úti élelmet, sushival, rántott hússal, ami őszintén szólva azért felejthető ízű volt (a sör viszont jólesett).
Nagoya-Tokyo kb. másfél óra, így már beesteledett, amikor megérkeztünk a fővárosba. Idegenvezetőnk tartva attól, hogy fáradtak vagyunk, és esetleg eltévednénk, a legegyszerűbb módját választotta a szállodába történő eljutásnak: mindenkit taxiba tett és így kb. félóra alatt megérkeztünk Tokyo egyik legfelkapottabb üzleti negyedének (Shinjuku) a központjában lévő Keio Plazaba. A szálloda szinte város a városban: két toronyban 1435 szobája van, ezen kívül 16 étterem, bárok, konferencia központ, üzletek, wellness szolgálják a vendégek kényelmét.
Kis csapatunk a szálloda halljában ismét örömmel konstatálta, hogy a japán precizitásnak köszönhetően minden előre küldött bőrönd megérkezett, így a szobák elfoglalása után gyorsan le tudtunk ülni vacsorázni a szálloda egy – európaiaknak szánt ételekkel rendelkező – éttermében. A büfévacsora érdekessége a magyar libamáj volt, bár megjegyzem, hogy eléggé spóroltak az adagokkal, mert egyszerre csak egy szeletet kaptunk, így többször is repetáztunk :-)!
Vacsora után még elindultunk egy rövidke felfedező útra, aminek több oka is volt:
- lévén az 1964-es tokyoi olimpia 50 éves évfordulója (és 6 évvel a 2020-as olimpia előtt), hallottuk, hogy számos magyar olimpikont is meghívtak az ünnepségekre és reménykedtünk a velük való találkozásban, hiszen ők is itt laktak a szállodánkban (a 2020-as nyári olimpiáról bővebben itt olvashatunk)
- a szállodával szemben van a tokyoi polgármesteri hivatal, amelynek egyik tornyában a 45. emeleten, 202 méter magasan egy ingyenesen látogatható kilátó van. További érdekesség, hogy ez az épület volt 2007-ig Tokyoban a legmagasabb.
- kb. 5 perc sétára volt tőlünk Tokyo és a világ egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontja (Shinjuku állomás), ahol naponta közel 4 millió utas fordul meg, 36 platformmal és több mint 200 kijárattal rendelkezik, metró, intercity és helyi vasút megy át rajta
A kilátóba érdemes volt felmenni, mert remekül lehetett látni az éjszakai Tokyo fényeit, és egyúttal a kilátó szinten lévő ajándékboltban is tudtunk vásárolgatni.
Nappal valószínűleg még többet is láthattunk volna, például a Fujit, vagy Tokyo híres tévétornyát az ún. Skytree-t.
Ezt követően elsétáltunk az állomás közelébe, ahol akkora volt a forgalom, mintha nappal lenne.
Rengeteg üzlet, nézelődők, szórakozó fiatalok, színes reklámok – ezek fogadtak bennünket.
Ilyen hosszú nap után gyorsan ki is szemeltünk egy megfelelő turisztikai célpontot: találtunk egy kellemes éjszakai bárt, amelynek kis utcai teraszán felfrissültünk a jól ismert Asahi Super Dry sörrel.
Ezt követően hazasétáltunk, és elhatároztuk, hogy reggel időben felkelünk ahhoz, hogy a reggelit a szállodánk 46. emeleti panoráma bárjában fogyasszuk el.
8. nap – Tokyo
Reggel korán keltünk, aminek több oka is volt: egyrészt mindenképpen gyönyörködni szerettünk volna reggeli közben a környék panorámájában, másrészt ezen a napon újra izgalmas program várt ránk, hiszen egész napos városnézés következett Tokyoban!
Kezdjük a reggelivel: nagyszerű és furcsa érzés a 46. emeleten reggelizni… Még úgy is megérte, hogy kb. 10 percet álltunk sorba és a reggeli – köztünk szólva – felejthető volt. A kilátás viszont pazar, főleg a tiszta idő miatt. Tokyo hatalmas város, tele magasházakkal, különleges építményekkel, amelyekből jó pár itt van, a Shinjuku negyedben.
Reggeli után buszos városnézés következett, amelynek első állomása a Császári Palota volt. Akihito császár rendkívül népszerű Japánban, apja pedig a II. világháborúból ismert Hirohito császár volt.
Érdekesség, hogy Akihito felesége nem nemesi családból származik.
További hasznos info, hogy a japán császárok uralkodásáról egy-egy korszakot külön névvel látnak el, és a császár halála után már csak ezt a nevet használják. Így Hirohito korszaka az ún. Showa-kor volt, míg Akihito korszaka az ún. Heisei, de ezt majd a császár halála után fogják ezzel a névvel illetni.
A falakkal és vizesárokkal körülvett császári rezidencia Tokyo központjában egy parkban található, hatalmas területen. Évente kétszer látogatható belül, a császár születésnapján (december 23-án) és újévkor.
Mi is csak kívülről tudtuk megnézni, mint egyszerű turistáknak maradt a park és a főkapu, no meg a magas falak látványa…
A városnézés következő állomása az Asakusha-negyedben található Senso-ji Szentély volt, amelyen már messziről látszott – legalábbis a látogatók számából -, hogy ez Tokyo egyik legnépszerűbb, leglátványosabb és legszínesebb turisztikai célpontja (hasonlóan a Meiji-szentélyhez).
A buddhista Senso-ji szentély másik neve Asakusha Kannon Templom, története pedig onnan ered, hogy 628-ban két testvér Tokyo folyójában - a Sumida folyóban - megtalálta Kannon, a könyörületesség szentjének szobrát és akárhányszor is dobták vissza a folyóba az mindig visszakerült hozzájuk, ezért Kannon emlékére épült a templomegyüttes.
645-ben készült el, így Tokyo legöregebb szentélye.
A templom több épületből áll, a főépület mellett található ötszintes pagoda, a buddhista szentélyt pedig külön sinto szentély egészíti ki, az elmaradhatatlan sinto kapuval és az ott őrt álló bodhiszattvákkal.
Évente több rendezvényt, fesztivált is rendeznek itt, illetve további érdekesség még a kb. 200 méteres bevásárló utca, ahol Japán szinte összes szuvenírféleségét egyetlen helyen meg lehet vásárolni, és amelyet természetesen mi sem hagytunk érintetlenül.
Következő úti célunk a híres Ginza-negyed volt, amely szinte minden ideérkező turista számára a világ egyik legnagyobb bevásárló célpontját jelenti.
A Ginza tele van áruházakkal, étkezési és nappali-éjszakai szórakozási lehetőségekkel. Nemcsak az ingatlanok nagyon drágák ezen a helyen, hanem egyes szolgáltatások, termékek is a szokott ár többszörösébe kerülhetnek (pl. van, ahol egy csésze kávé kb. 10 USD). A Ginza igazi bevásárlónegyeddé az 1923-as földrengést követően vált. Az üzletek minden nap nyitva vannak, hétvégeken pedig a főutcát lezárják az autós forgalom elől, így a gyalogosok áprilistól-szeptemberig szinte minden területet birtokba vehetnek.
A Ginza egyik leghíresebb áruháza a Wako áruház - itt vásárol a japán császár is! Az áruház a Ginza központi terének északnyugati sarkán áll, főleg luxuscikkeket árulnak itt: órákat, ékszert, csokoládét, porcelánt, táskákat, és néhány kiváló tervező konfekció kínálatából válogathatunk.
Természetesen megnéztük, de az árakat látva inkább csak nézelődtünk.
Amit nem lehetett kihagyni az a fényűző mosdóhelyiség volt... Itt újra megcsodálhattuk a japán WC ülőke tervezés csúcsdarabjait, amelyek szolgáltatási repertoárjába beletartozott az automatikus le-, és felemelkedő ülőke, a különféle hangok és zenék játszása, parfümillat permetezése, ülésfűtés stb. :-)!
Rövid kirándulásunk a Wakoban ezzel véget is ért.
A Ginza negyedben található a Kabukiza Színház, amely a régi japán hagyományos színházművészet – a kabuki – otthona.
A most látható épület a régi színház újjáépített, modernizált változata. Szinte minden nap van előadás, a jegyek ára elég rémisztő – 4000-22000 yen között van. Nem kevésbé rémisztő az előadások hossza, amelyek 4-5 órásak, festett arcú férfiak játsszák az összes szerepet, az előadás nyelve pedig ősi japán nyelv. Turisták számára így maximum a látvány játszik… :-), bár a történetek is elég hosszúra nyúlnak!
Ez a művészeti ág is az Edo-korban született, főleg a városi emberek szórakoztatására. Speciális a színpadi berendezés, a színészek általában monoton hangon beszélnek, a fő műfaj pedig a dráma. A színészek nagyon szép és különleges kosztümökben játszanak.
A Ginzában kb. egy órás sétát követően azzal a jó érzéssel szálltunk fel a buszra, hogy ez nem az a hely, ahonnan új bőröndökkel felpakolva visszük el a megvásárolt cuccokat…
Következő állomásunk Shibuya központja volt, amely előtt ott található a híres Hachiko kutya szobra.
Turisták és helyiek számára is kötelező találkahely a város ezen pontja. Mint az egyik legfontosabb és legforgalmasabb közlekedési csomópont, itt láthatjuk igazán a japán főváros közlekedési csodáját: a kb. 6 irányból összefutó sugárutak lámpái egyszerre váltanak pirosra és a gyalogosok nagyjából 1 percig a kereszteződésben minden irányban mehetnek. Félelmetes látvány, amikor mindenki egyszerre betódul a kereszteződésbe, majd pár másodperc elteltével már látható, hogy ki merrefelé igyekszik :-)!
Shibuya szintén bevásárló-, és szórakoztató központ is egyben, fejlődésének kezdete 1885-től datálódik, amikor megnyílt az első vasútállomás ezen a helyen.
Azóta folyamatosan fejlődött, jó pár metró és vasútvonal megállóját építettek meg itt, ezzel is növelve a városrész forgalmát. A hely az üzleteivel, reklámjaival hasonlít a világ leghíresebb tereihez (Time Square, Piccadilly), számos filmben volt látható (Halálos iramban stb…)
Az 1990-es évektől pedig a japán IT-ipar központjaként is számon tartják a Shibuya-negyedet.
A pályaudvar előtt könnyen megtalálható az a szobor, amelyet itt mindenki a hűség szimbólumaként emleget és tele van az előtte álló tér fiatalokkal. A szobor egy ősi japán kutyafajta – az akita – talán leghíresebb példányának történetét örökíti meg.
Hachiko a hűséges kutya a gazdáját minden áldott nap kikísérte az állomásra, és a nap végén ugyanott várta a hazaérkezését is. Történt aztán, hogy egy nap a gazda nem érkezett meg, ugyanis meghalt munka közben, így Hachiko hiába várta vissza őt. Ezt követően több mint 9 éven keresztül Hachiko minden nap kiment a gazdája elé, pontosan akkor érkezve, amikor a vonat begördült az állomásra. Az állomáson dolgozók látták el élelemmel és közben csodálták a kutya hűségét és kitartását.
Nagyon szép és megható történet, amely valóban megtörtént, és amelyről készült egy hollywoodi feldolgozás is Richard Gere főszereplésével.
Kb. 1 órás szabadidőnkben benéztünk egy-két üzletbe, kipróbáltuk az algával készült fekete hamburgert, néhányszor átszaladtunk a kereszteződésen és lefotóztuk egymást Hachiko szobránál.
Már késő délután volt, mikor utolsó programként metróval átmentünk Shinjukura, és mielőtt visszatértünk volna a szállodába vacsorázni, lehetőség volt egy kis vásárlásra, nézelődésre.
A fárasztó és élményekkel teli napot követően megvacsoráztunk az előző napról megismert étteremben és lazításképpen körülnéztünk Shinjuku központjának éjszakai életében, ahol némi keresgélés után felfedeztünk egy Dubliners nevű ír kocsmát, ahol kedvenc sörünkkel (Guinness) zártuk a napot.
9. nap – Fuji
Elérkezett a japán körút utolsó napja, amelynek egyfajta megkoronázásaként a program a szent hegynek, a Fujinak a megtekintése volt. Némi izgalmat az jelentett, hogy a borús időben egyáltalán látjuk-e a hegyet?
Reggeli után, amikor elindultunk a központi pályaudvarról shinkanszennel, nem gondoltunk arra, hogy a becenevén „Szégyenlős Hölgyként” emlegetett 3776 m magas hegy esetleg elbújik előlünk.
Tudni kell, hogy a Fuji ma is aktív vulkán, az utolsó kitörése 1707-ben volt. 2013-ban az UNESCO világörökségi listájára is felkerült. Könnyen mászható, minden japán vágya, hogy egyszer az életében felmászhasson rá.
Régen az öregek kijöttek a hegyre meghalni…
Ma a sok mászótól és turistától azért kell óvni, mert a hegy tele van szeméttel, éppen ezért belépőt is terveznek szedni.
Tokyo központi pályaudvaráról a kb. 120 km-re lévő Odawara állomásra mentünk a shinkanszennel, (Kodama szuperexpressz) majd onnét busszal utaztunk tovább.
A Fuji része a Fuji-Hakone-Izu Nemzeti Parknak, amelynek területe 1227 km2, és amelynek legtávolabbi pontja Hachijo-jima szigete több száz kilométerre a Csendes Óceánban található. Tokyo közelségének köszönhetően, alapítása – 1936. óta – Japán leglátogatottabb nemzeti parkja.
A hegyre busszal kb. 1300-1500 méter magasságig lehet felmenni, több irányból is. Sajnos elég borús idő volt, ezért nagyon megörültünk, mikor a hegyhez közeledve egyszer kibontakozott a ködből és egy parkolóban megállva sok fotót készíthettünk róla.
A hegy lábánál lévő város Shizuoka, 1,1 millió lakosa számára - kitörés esetén - 12 órás evakuálási terv áll rendelkezésre.
Miközben buszunk - amelynek hűtővize állandóan folyt - nagy nehezen döcögött felfelé a Fuji oldalában, nagy meglepetésként egy hatalmas amerikai katonai bázis mellett mentünk el. Azért ez egészen elképesztő (kissé talán jelképes és ettől megalázó is…): a japánok szent hegyén több hektáros amerikai katonai gyakorlótér van!
1330 méterig jutottunk a busszal, ahonnan tovább csak gyalog lehetett volna menni, de az ösvény le volt zárva a tájfunos időjárás miatt. Sajnos innét a hegy oldalából a csúcs nem nagyon látszott a ködtől, csak néhány pillanatra és igen halványan pillantottuk meg.
Ilyen magasságban jól látszott a vulkanikus kőzet, és a növényzet is jelentősen ritkult már. Néhány fotó elkészítése és némi lávatörmelék begyűjtése után visszafordultunk, lefelé már a busz is jobban ment :-)!
Következő állomásunk kb. háromnegyed óra buszozást követően az Ashi-no-ko tó volt, ahonnét felvonóval mentünk fel kb. 1000 m magasra (a hely neve: Owakudani), ahol természetes kénes forrásokban gyönyörködhettünk.
Ez egy nagy és népszerű kirándulóhely, lehetőségünk volt megkóstolni a forró kénes vízben főtt, fekete színű tojásokat (nevük: Kuro-Tamago).
Állítólag nagyon egészségesek, bár nem nagyon éreztük, hogy más lenne az ízük.
A felvonóval visszamentünk a tóhoz, ahonnan hajóval folytattuk az utunkat Hakone kikötőjébe.
A gyönyörű táj, a háttérben időnként kibukkanó Fuji, a kristálytiszta víz, számos érdekes épület és vízben álló sinto kapu látványa közben már át is szeltük a tavat és a kikötőben lévő szuvenírshop kifosztása után busszal visszaindultunk Odawara állomásra, hogy újra shinkanszenre szállva „visszarepüljünk” a fővárosba.
A jól sikerült kirándulást követően maradt egy „búcsúvacsora”, majd pakolást követően esti séta a pályaudvar környéki szórakozónegyedben, némi sörrel vegyítve.
10. nap – Hazautazás
Nem maradt más hátra, mint csomagjainkat lezárva, gondosan lemérve - hogy ne haladja meg egy-egy bőrönd súlya a 23 kg-ot - elinduljunk a Haneda repülőtérre, ahonnét 11 óra 40 perces repülőút várt ránk Frankfurtig…
Szép és fárasztó út volt, aminek a végén azzal az kellemes érzéssel búcsúztunk el Japántól, hogy ide valahogyan, valamikor mindenképpen vissza kellene jönnünk!
さようなら!
(Viszontlátásra!)
Fotók: Pardavi Tamás
Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi