Takács Zsolt:
Izlandi kalandok
2. rész
Egy bő 5 esztendeje Izlandon élő építész, Takács Zsolt beszámolóiból készült az alábbi szórakoztató, színes összeállítás, amely bepillantást enged a (nem is olyan) távoli szigetország, Izland kultúrájába.("Tilos az A" Webmagazin )
Folytatás...
FBSR:
FBSR = Flugbjörgunarsveitin Reykjavík, jelentése angolul kábé Air-Ground Rescue Unit. A második világháború után alapították önkéntesek eltűnt repülőgépek felkutatására, aztán ezen igények megszűnése után maradt a bajbajutott túrázók mentése. Az önkéntes jelleg a mai napig megmaradt: minden ősszel toboroznak jelentkezőket, akik aztán egy kétéves folyamat eredményeképpen válhatnak hegyimentővé. Még szeptember elején hallottam erről az egyik munkatársnőmtől, akinek a férje már évek óta tag. Mikor mondta, hogy alkalomadtán az éjszaka közepén jön a telefon, hogy menni kell hegymászni-embermenteni, egyből tudtam, hogy ott a helyem... Szegény Eszter meg választhatott, hogy otthon marad nélkülem egyedül ezeken a hétvégéken, vagy csatlakozik. Szerencsére nem akart édes hármasban maradni lármás lakótársainkkal, úgyhogy belevágott ő is. Együtt azért valamivel könnyebb a több fül többet hall-elv alapján, ugyanis rajtunk kívül nincs más külföldi a bandában.
Most abszolváltuk az első félévet, ami igazából a bemelegítés volt. Kemény túrázás, sátrazás mínusz sokban és lenyűgöző tájak. Az utolsó két alkalommal azért előkerült a jégcsákány és a lavinacsipogó, de a speciálisabb dolgokkal januártól fogunk ismerkedni: hegy- és jégmászás, még több hó és még alacsonyabb hőmérséklet. Aztán ha ezt is sikerül túlélni, akkor a második „tanévben” majd lesz hómobilozás, rafting, igluépítés, túrák sítalpon… Eléggé várom ezeket. Úgy mondják egyébként, hogy az első évben megtanuljuk „magunkat megmenteni”, azaz a jég hátán is megélni, a másodikban pedig másokon segíteni.
A legjobb az egészben, hogy mindez ingyen van: fuvaroznak, segítenek, tanítanak. Persze a felszerelést mindenkinek magának kell beszereznie, amire azért kell költeni jócskán, de ez így is igen jó lehetőség, hogy megismerjük az ország turisták által kevésbé látogatott részeit…
Kirándulások:
Még augusztus legelején, Eszter megérkezése után pár nappal kerekedtünk fel, hogy megnézzük Izland legmagasabb vízesését, és ha már ott vagyunk, túrázzunk egy hosszú hétvégényit. Egy munkatársam vitt ki kocsival a kiindulóponthoz, aztán irány a természet. Mire elértünk a Glymur vízeséshez, már ránk esteledett, úgyhogy letáboroztunk a közelében. Ez volt az első igazi kint alvásunk itt. Az erős szél ellenére kibírta a kis sátor, roppant büszkék voltunk rá. Másnap egész nap gyalogoltunk, megkerültük a Hvalvatn tavat (hval = bálna, vatn = tó), és szörnyen elfáradtunk. Szerencsére épp kiértünk egy kisebb útra, ahol stoppolni kezdtünk, hogy eljussunk Thingvellirbe. Nagy mázlink volt, ugyanis az első kocsi felvett (egy fiatal pár), és 10 perc múlva már a célban is voltunk. Itt heverészés a napon, kempingezés, másnap meg a hely alapos felfedezése volt műsoron. Thingvellir egyébként nem csak történelmileg, hanem földrajzilag is híres: itt találkozik az eurázsiai és az észak-amerikai tektonikus lemez, emiatt szuper jó hasadékok keletkeztek. Kora délután aztán hazastoppoltunk, ezúttal egy hetvenéves néni furikázott minket, szegényke épp egy háromnapos lovastúráról tartott hazafelé… itt ilyen a tipikus nyugdíjas.
Pár héttel később meghódítottuk a Reykjavík fölé magasodó Esját is, egy kellemes séta keretében. Helyijáratos busz lerak a hegy tövénél a parkolóban, aztán 2 óra kapaszkodás felfelé (a teteje felé láncokon). A csúcson gyönyörködés a város szép panorámájában, 1 óra trappolás lefelé, és ennyi. Hazafelé – abban a hitben, hogy 1 órát kell várnunk a buszra – megint nekiálltunk stoppolni, ezúttal egy pap bácsi szedett fel minket, és rakott le a házunk bejáratánál.
Miquel, egy katalán barátom szeptemberben érkezett egy hétre látogatóba. Nagy öröm volt 3 év után újra találkozni, és egy kis lazacvacsora mellett konstatálni, hogy nem sokat változtunk. Mivel a hosszú karácsonyi szünetem miatt nem akartam/tudtam sok szabit kivenni, így az első két napon felraktam a srácot a turistabuszra, utána pedig következett ennek a pár napnak a fénypontja: egy RAV4-est bérelve öten felkerekedtünk, hogy felfedezzük Dél-Izlandot.
Tengernyi birkába botlottunk rögtön az elején, épp betakarítás volt… Telt vagy félórába, míg lépésben áthámoztuk magunkat a tömegen, aztán irány az ország belseje, Landmannalaugar. Itt pár órás séta a lávaföldön, csobbanás a forró tóban, és huss, már vége is volt a napnak. Még a szállásig azért el kellett jutnunk, ami a déli parton volt, és ehhez jó pár folyón át kellett gázolnunk a kocsival – na, ez feldobta a vezetést. A hostel küszöbén házőrző kutya helyett két birka heverészett, nagyon mulatságos volt. Jó kis pihenés után aztán másnap folytattuk utunkat kelet felé, a fő cél a Jökulsárlón nevű gleccserlagúna volt. E tengerparti tóban egy gleccser végződik, és a leszakadó hatalmas jégtömbök szép lassan és kéken úsznak a tenger felé… félelmetes látvány. Persze ha már ott voltunk, befizettünk egy hajókázásra a tavon, így testközelből nézhettük meg a jégkockákat, sőt, enni is lehetett belőlük. Nagy örömünkre néhány fókával is találkoztunk. Hazafelé menet még megnéztünk néhány gleccsert, a fekete bazaltoszlopairól híres Svartifoss vízesést, Núpsstađur hagyományos parasztházait, meg sétálgattunk a Skaftafell Nemzeti Parkban. Késő este értünk vissza Reykjavíkba, és másnap hajnalban már búcsúzkodtunk: Miquel elégedetten tért vissza a 20 fokkal melegebb Barcelonába.
Bő egy hónapra rá aztán érkeztek a szüleim egy hatalmas segélycsomaggal, amit ezúton is köszönök minden közreműködőnek. Ők csak 4 napot voltak, de az elég tartalmasra sikerült. Az első nap Reykjavíki városnézéssel telt: séta a tengerparton, Nemzeti Múzeum, vacsoraa törzspizzériánkban, satöbbi. Szombat reggel aztán golden circle kocsival, ami az időjárást leszámítva szuper volt . Ez három fő látnivalóból áll: első a Þingvellir nevű történelmi emlékhely, ami ma már az UNESCO világörökség része. Itt alapították a világ első parlamentjét i.sz. 930-ban, meg hűtlen nőket kötöttek zsákba és fojtottak vízbe. (Na jó, férfiakat is, de azokat inkább lefejezték). Utána következik a Geysir, amit talán nem kell elmondanom, micsoda… a szörnyű idő ellenére is tömve turistákkal. Pár percre innen van a Gullfoss nevű vízesés, ami a karika harmadik állomása. Első blikkre azt hittem, csalódni fogok ebben, de azért mikor közel mentünk, megnyugodtam, bizony ide is megérte eljönni. Hideg teleken állítólag teljesen megfagy a hatalmas zuhatag, azt majd mindenképp meg akarom nézni. Másnap észak felé vettük az irányt, ahol megnéztük egy híres 13. századi történetíró, Snorri Sturluson sírját és fürdőjét Reykholtban, a Hraunarfoss és Barnafoss vízeséseket, meg két kisvárost, Borgarnest és Akranest. Itt végre kerekedett egy kis jó idő, de mint kiderült, csak erőt gyűjtött, hogy másnap újult erővel támadjon. Ez volt a hazautazás napja. Előtte amolyan levezetésként meglátogattuk a Bláa lóniđ (Kék lagúna) fürdőt, ami még jól útba is esett a reptér felé. Ez egy meleg, égszínkék vizű tó hófehér iszappal a fekete lávaföldön – szuperül néz ki. Kár, hogy túl nagy hasznot akarnak húzni belőle, ezért fullra beépült, és tömve van turistákkal.
Karácsony:
A helyiek teljesen meg vannak őrülve az év ezen szakaszában, szóval bőven van miről írni.
Alapvetően elmondható, hogy hasonló hisztéria előzi meg a Karácsonyt, mint nálunk, csak én az ittenit egy kicsit intenzívebbnek érzem (talán már elfelejtettem a tavalyi dulakodást az utolsó tekercs csomagolópapírért). Hogy miért? Az még rendben van, hogy az utcák karácsonyi díszkivilágítást kapnak, hogy az emberek színes fényeket biggyesztenek az ablakaikba és –ha van- a kertjük összes fájára, meg hogy minden ingyenes napilapban karácsonyi vásárt hirdetnek, mindezt november közepe-végétől. Külön karácsonyi termékek jelennek meg ilyenkor a boltokban: van jólabrauđ (karácsonyi kenyér – különleges, nagyon vékony, se édes - se sós korong), jólablanda („karácsonyi keverék” – malátalé és narancslé elegye), de láttam már jólamjólkot, azaz karácsonyi tejet is (ez normál tej mikulásos ruhában). Szintén meglepett, hogy az irodai karácsonyfa már december eleje óta teljes fényében pompázik, és nem ez az egyetlen feldíszített fa, amivel találkoztam… és a legdurvább: városszerte vannak karácsonyi boltok (állandó üzletek), ahol all-year-round karácsonyi cuccokat lehet vásárolni a nyikorogva-integető-elemes mikulástól kezdve a fenyőfás csomagolópapíron át a karácsony-illatú gyertyákig. Egyébként az összes üzletben (szupermarket, alkoholbolt, souvenir shopok, túraboltok) kivétel és megállás nélkül karácsonyi zenék mennek, az izlandi nyelvűek is könnyen felismerhetők a száncsengőről és a már ismert „jól” szó orrvérzésig történő ismételgetéséről.
Az ünnepek előtti szokások gyökeresen különböznek az otthon megszokottól: itt például 13, azaz tizenhárom Mikulás van, akik közül december 12-től Szentestéig valamelyik minden reggel hoz valamit a kölköknek… fene a jó dolgukat. Azért hogy ne legyen fenékig tejfel, időnként előfordul, hogy a Télapó elcsórja az összes gyertyát a házból, egy másik a füstölődő husikat horgássza ki a kéményből a kampójával, vagy az ajtókat csapkodja éjszaka a házban. A másik furcsaság a karácsonyi macska, aki elvisz és felfal, ha az ünnep előtti két hétben nem veszel fel új ruhát. Valószínűleg ezt a szép szokást a vikingfeleségek honosították meg Izlandon...
A karácsonyfa meg az ajándékozás azért itt is hasonlóan működik, mint otthon, bár az ajándékokat a Télapó hozza. A fás részébe kicsit jobban bele fogok látni, mivel az FBSR tagjaként fenyőt fogunk árulni a hétvégén a helyieknek… Ez egyébként a mentőalakulatunk egyik fontos bevételi forrása, a másikról pár sorral lejjebb lesz szó…
És persze ennyi karácsonyozás után már az újévi szokások mellett sem lehet szó nélkül elmenni, amelyek közül a legfontosabb, leglátványosabb esemény az egészen elképesztő méreteket öltő szilveszteri tűzijáték. „Központilag” megrendezettre nincs is szükség, mert egy átlagos izlandi háztartás is korona tízezreket költ az újévi durrogtatni valóra, és ezt 3-4 óra leforgása alatt el is füstölik. Magyarországhoz hasonlóan ez az év egyetlen napja, amikor engedélyezett a hasonló mókázás. Ennek a láznak persze nagyon örülünk az FBSR-nél, ugyanis a tűzijáték-árusítás is a mi monopóliumunk: az itt összeszedett pénz adja az éves költségvetés tetemes részét (korona-tízmilliókról van szó).
És befejezésül egy kedves hiedelem, szintén az Újévvel kapcsolatban: nagyon fontos, hogy amikor éjfélt üt az óra, az összes szobában égjen valami pilács, ugyanis ez az elfek költözködésének ideje. A sötéten hagyott helyiségekről azt gondolják, hogy nem lakik bennük senki, és jól beköltöznek egy évre… én zöldfülűként felvetettem, hogy talán örülnék egy házi elfnek a lakásomban, de szánakozó mosoly kíséretében óva intettek ettől: ezek a lények szörnyen meg tudják keseríteni az életünket, és ahova ezek egyszer beköltöztek, oda bizony be vannak költözve következő új évig… szóval három hétig égni fog az összes lámpa…
Közelkép:
Zárásként a teljesség igénye nélkül összeszedtem egy csokorra valót azokból a dolgokból, amik úgy általában Izlandra jellemzőek, furcsák, érdekesek, vagy valami miatt említésre méltóak… csapongás következik tehát radikális témaváltásokkal, gondolatjeles rendszerben, mint anno töriórán!
- Izland a Big Brother országa: mindenhol figyelnek, mindent tudnak rólad és amúgy is minden összefügg mindennel. A legfőbb azonosító a személyi szám (kennitala), ami pl. a bankkártyán is szerepel, de a nyelvtanfolyamra is ezzel lehet jelentkezni. Lássunk néhány konkrét bizonyítékot az összeesküvés-elméletemre… Amikor az itteni netbankomon keresztül teszek pénzt a telefonomra, akkor kiírja az új telefon-egyenlegemet a bank honlapján (két külön magáncégről van szó). Aztán ez: akartunk kérni lakbértámogatást, ami jövedelemfüggő… kérdeztük, be kell-e írni a jövedelmet az űrlapra… a válasz (a világ legtermészetesebb hangján): „á, nem, elég a kennitala, az alapján majd megnézzük, mennyit keresel”. Ha változik a lakcímed, elég egy helyen bejelenteni, és automatikusan frissítik mindenhol: az áramszolgáltatótól kezdve a bankon át a bevándorlási hivatalig… félelmetes.
- A járdákat és néhány utcát felfagyás ellen fűtik a sok természetes meleg vizükkel… Amikor leesett az a kis hó, ami eddig volt a városban, akkor lehetett igazán jól megfigyelni ezt.
- Állam bácsi azért a sok adatért cserébe bőséges támogatásokat nyújt, ezek közül néhány: mindenkinek alanyi jogon havi 32.000 korona adó visszatérítés, ezzel ugye az alacsony jövedelműek gyakorlatilag adómentessé válnak (az adókulcs egységesen 35.71%). Lehet pályázni lakbértámogatásra is, bár erre még nem kerítettünk sort. Reykjavík városa pedig minden izlandiul tanulni vágyó lakosának kifizeti a nyelvtanfolyam felét. A munkanélküli segély összege 90.000 korona… Abból azért van mit a tejbe aprítani.
- A helyiek egyik legbosszantóbb szokása az állandó, intenzív szipogás. Zsebkendőt használni illetlenség, helyette inkább visszaszívják az agyukig… az ilyen ”vegetatív működéssel” kapcsolatos dolgokban amúgy sem szívbajosak: amikor kell, jöhet a böfi-puki, ami belefér… A nagyfokú emancipáció jegyében természetesen ez a hölgyekre is vonatkozik. Otthon azért nemigen találkoztam olyan csajokkal, akik ismeretlenek társaságában gátlástalanul böfögtek volna…
- Izland messze földön híres a „sagákról”, vagyis kacifántos, hihetetlen legendáiról. Nincs olyan tó, amiben ne lakozna ilyen-olyan szörny a monda szerint… Az általunk is körbesétált Hvalvatnban például egy rettenetes bálna lakik (innen a tó neve), aki megette egy halász fiát, az elkeseredett apa ezért bosszúból felűzte a Bálna-fjordból a tóba (hogy ez miként sikerült…) de azt kell mondanom, hogy ez a tájhoz tökéletesen hozzáillik. A történetek kábé egyidősek az itteni írásbeliséggel, azaz ezerévesnek mondhatók.
- A helyi üvegvisszaváltó rendszer elég környezetbarát: az üzletekben nem számolnak fel betétdíjat, mégis visszavesznek minden italos alumíniumdobozt, üveget és műanyagpalackot, darabját mérettől függetlenül 10 koronáért. Ezt azonban nem a boltban teszik, hanem speciális hulladékgyűjtő telepeken. Ami a legviccesebb, hogy mindez bemondásos alapon megy: odatolsz a bácsi arcába egy hatalmas adag göngyöleget, megmondod, mennyi van benne, és ő az ennek megfelelő összeget rápattintja a bankkártyádra. Erre egyébként már külön iparág (és maffia) épül: a péntek-szombat esti vadulásokat követő hajnalokon maszkos-kerékpáros ferde szemű hölgyek járják a belvárost, és irdatlan mennyiségű göngyöleget szednek össze, nagy pénzeket akasztva ezzel. A rossz nyelvek szerint, aki be akar hatolni a vadászterületükre, annak fizetnie kell…
- Az utóbbi időben egyre színesedik az ország lakossága. A ’80-as évek óta mintegy 50 százalékkal nőtt a népesség, elsősorban a bevándorlók miatt. 1990 óta több mint 80.000 letelepedési engedélyt adtak ki. Mondjuk rájuk is fér egy kis vérfrissítés, sehol nem láttam még ennyi beteg embert (nem a náthára gondolok…). A legtöbb lengyelből van: döbbenetes, de a népesség 2%-át ők teszik ki. A legtöbb honlap izlandi, angol és dán mellett lengyel nyelven olvasható. Emellett a kínaiak, litvánok és portugálok/brazilok vannak a legtöbben.
- Soha nem voltam még annyira szeles helyen, mint Izland. Mostanában egyre gyakoribbak a viharok, ami elképesztő erősségű széllel jár: 2 napja egy szomszédos városkában autókat borogatott fel az orkán, az egyik mentős lánynak pedig egy kerti barbeque-szett köszönt be a nappalijába a csukott teraszajtón keresztül… 60 m/s-ot mértek, ami több mint 200 km/h-t jelent… de legalább itt nincsenek fák, amik ránk dőlhetnének. Amikor ráadásul esik is közben, akkor beszélünk a híres-hírhedt vízszintes esőről, ami ellen nincs orvosság.
- A helyiek roppant büszkék mindenre, amire egy kicsit is rá lehet fogni, hogy a sajátjuk: a nehéz nyelvük, a szeles-zord időjárás, a bálnavadászat (és egyáltalán a vadászat mindenre, amit a természet ád), a nagyfokú meleg tolerancia, a pöttöm, ám annál szívósabb lovak (amik semmiképp sem pónik…), a majd’ 1100 éves parlament. Van bennük egy egészséges nacionalizmus, ami helyenként imponáló, máskor kicsit irritáló…
Hát ennyi volt. Ha a saga olvasás csak feleannyi örömöt okozott nektek, mint nekem az írás, akkor már sikeresnek nevezhetjük ezt a vállalkozást. Másfelől, magamnak is tartoztam egy ilyen összefoglalással, így legalább lesz majd mit mesélni az unokáknak :D
Grafika: P. Horváth Zsuzsi