Nagy elvárásokkal készülődtem a felújított tatabányai színház első bemutatójára. A megszépült Népház egy részét már láttam (Városi Könyvtár, szakköri termek), de a nézőtérre most ülhettem be először. Kissé felemás érzéseim vannak a felújítás végeredményével kapcsolatban. Az összhatás imponálóan látványos lett, csak azok a bosszantó részletek ne lennének… Ezek közül most csak párat emelnék ki: a főbejárat lépcsősorának közepén elhelyezett bádog (?) korlátokat, a szintén ebből az anyagból készült plakáttartó monstrumokat, vagy az olyan „apróságokat”, hogy a nézőtér korlátja alatt közvetlenül szabadon, nem túl esztétikus látványt nyújtva lógnak a kábel kötegek. Az épület első és hátsó traktusának különböző stílusa vegyes fogadtatásra talált ismerőseim körében. Nekem speciel tetszik. A színház környezetét szépen rendbe tették eltüntetve az évekig tartó építkezés dúlásainak nyomait. Egy dolog előtt viszont értetlenül állok: Miért nem került vissza méltó helyére az Orpheusz szobor? Varga Imre alkotása egyike Tatabánya legszebb köztéri szobrainak. Ide készült. A szoborhoz tartozó sziklák most is ott árválkodnak a park szélén. Úgy gondolom, nemcsak nekem hiányzik…

De térjünk vissza a színházhoz. A nézőtér kifejezett előnye, hogy a korábbi állapothoz képest a széksorok kellő távolságra vannak egymástól, ami ugyebár nem mellékes családom két métert közelítő magasságú férfi tagjai szempontjából. Az átépített színpad számos meglepetést tartogat. Most már a modern technika eszközei is segítik az atmoszféra megteremtését. Fiam szavait idézve: a Kaukázusi Krétakör valahol egy „demo” darab is, amely bemutatja, hogy mire képes technikailag a felújított színház. Láthatunk süllyedő-emelkedő színpadot, látványosan leomló kőfalat, tüzeket, füstgéppel érzékeltetett folyót, levegőben lógó bútorokat stb. Ezután már nem kell a fővárosig utaznunk, hogy egy impozáns színpadképben gyönyörködhessünk. Itt ki is emelném Zeke Edit díszlet- és jelmeztervező nevét, aki egy modern, különleges látványvilágot álmodott a színpadra. Kevés színnel dolgozik, de ahol mégis használ egy-egy domináns színt (pl. az első jelenet neon zöldjei), annak jelentősége van. Nagyon tetszett az is, ahogy a darab folyamán többször, a színészek hátulról történő megvilágításával árnyjátékszerű látvány jött létre.

A Kaukázusi krétakörrel nagy fába vágta a fejszéjét a színház. Kezdetnek nem egy könnyen emészthető darabot „tálaltak fel” a tatabányai közönségnek. Mint tudjuk Bertolt Brecht nem könnyed hangvételű, vígjáték íróként vált világhírűvé. Véleményem szerint jobb választás lett volna egy vidámabb, jobban fogyasztható előadással nyitni a szezont. Tatabányán vissza kell szoktatni az embereket a színházba, ki kell alakítani egy rendszeresen színházba járó közönséget, aki igényli ezt a fajta kulturális élményt. Hogy ezen a téren van még mit tenni, mutatja az is, hogy a díszelőadáson - az ingyenes tiszteletjegyek ellenére- a nézőtér hátsó három-négy sora üresen tátongott. Mindenekelőtt a fiatal közönség „kinevelését” tartanám fontosnak. Úgy gondolom, jó ötlet lenne a középiskolai irodalomtanárokkal együttműködve színházlátogatással egybekötött irodalomórákat tartani, ahol az előadás előtt (esetleg közben is) elmondanának pár dolgot a szerzőről, a darab témájáról, születésének körülményeiről stb. Ebben az irányban talán érdemes lenne továbbgondolkodni…

Mindennek ellenére az előadás érdekes, mozgalmas, és gondolatébresztő volt, bár csak azoknak a nézőknek ajánlom, akik a nem hagyományos színházi megoldásokra, s az újdonságokra nyitott szívvel ülnek be megnézni.

A darab középpontjában egy bibliai történet – Salamon király egykori ítélete- áll, amelyet a szerző egy kaukázusi helyszínre helyez át. Egy erkölcsi kérdést feszeget: Ki az igazi? A szív szerinti anya, vagy a vér szerinti anya? A darab végén igazságos, salamoni ítélet születik, s - Brechttől szokatlanul- minden jóra fordul.

Úgy érzem a város igazán tehetséges színészekből álló társulattal büszkélkedhet. A húzónevek (Margitai Ági, Tóth Ildikó, Széles László) mellett számomra kiemelkedően jó alakítást nyújtott Egyed Attila és Horváth Virgil. Horváth Virgilt most láttam először színpadon, s énekhangja, magabiztos színpadi jelenléte igazán nagy élmény volt. Margitai Ági 72 éves korát meghazudtoló fiatalos lendülettel játssza végig az előadást. A színészek számára egyébként jutalomjáték lehet ez a darab, hiszen legtöbbjük egymás után több szerepben is feltűnik a színpadon. Kellemes meglepetést okozott, hogy zenés darabról lévén szó, nem felvételről, hanem élőben csendültek fel az aláfestő dallamok (a zenekar tagjai: Szabó Mónika, Kátai István, Babos Károly, Herczeg Tamás, Fórizs Balázs). A színészek az előadás során többször is dalra fakadtak, s igazán igényes több szólamban előadott dalbetéteknek lehettem fültanúja, bár a szöveg megértése talán az akusztika, vagy a nem kellő artikulálás miatt itt-ott gondot okozott.

Az előadás végén a színház vezetősége ötletes gesztussal várta a kitóduló közönséget: igazi pecséttel ellátott díszcsomagolásban, mini Jászai Mari Színház téglákat ajándékoztak mindenkinek.

Zárszóként mit is írhatnék. Végre van igazi nagybetűs SZÍNHÁZUNK. Becsüljük meg, szeressük, és gyakran üljünk be a nézőterére. Sok sikert kívánok a társulatnak.

 

Bertolt Brecht: Kaukázusi krétakör
A megújult Jászai Mari Színház bemutatkozó előadása

Érdeklődj! - A Népház honlapja

Tájékozódj! - Bertolt Brecht a Wikipédián