Mit tehet a színház az elesettekért,

ha a társadalom homokba dugja a fejét?

 

 

Színháztörténeti esemény tanúi lehettünk a minap Tatabányán. A Jászai Mari Színház Ficak Stúdiójában két különleges egyfelvonásos került bemutatásra „Kukabúvárok” és „Hátamon a házam” címmel. Bár a belül éjfeketére festett Ficak Stúdió kifejezetten kamara előadások számára lett kitalálva, a téma fontosságához képest mégis méltatlanul kis létszámú közönség tisztelte meg a jelenlétével az előadást. Sajnos a gazdasági válság negatív hatásai a színjátszást is keményen érintik, hiszen a megszorítások idején a családok a kultúrára szánt összeget rendszerint az elsők között törlik a kiadásaik közül. Csak reménykedni lehet abban, hogy a színházi világ valahogy mégis képes lesz talpon maradni ebben a nehéz időszakban, a művészetek számára nem igazán ideális körülmények között is.

Mindkét darab a társadalom perifériáján vegetáló emberi sorsokkal foglalkozik. Az Éless Béla (korábbi Népház igazgató) nevével fémjelzett „Kukabúvárok” ősbemutatója 1971-ben volt Tatabányán. A gyermeknyomor témáját feldolgozó mű sajnos az eltelt 39 év ellenére is őrzi szomorú aktualitását.

A Bányász Színpad hajdani átütő sikerű előadását tizenegy tehetséges fiatal színész: Bodor Géza, El Karamany Yaszin, Endrődi Ági, Helyes Georgina, Ilyés Lénárd, Katona Gábor, Kötél Orsolya, Nagy Dóra, Szaksz Gabriella, Szakter Viktória, és Somogyi Péter elevenítette fel a tatabányai közönségnek. A darab egyetlen régi-új szereplője Englerth Miklós, aki az egykori és a jelenlegi szereposztás szerint is a fejét a homokba dugó Hivatalnokot személyesítette meg. Azok a nézők – és voltak ilyenek-, akik már a hetvenes években is látták az előadást, különös, időutazásszerű élményt élhettek át.

 

 

Ez az este nem a könnyed szórakozásé volt. A színmű a nézők lelkiismeretét szólítja meg. Nem titkolt célja a társadalmi közöny falainak lerombolása a körülöttünk élő nincstelen, guberáló gyermekek történetének bemutatásával. Olyan gyermekek ők, akiktől az élet ellopta a gyerekkorukat, akik már felnőttnek születtek. Szívbemarkoló sorsokkal szembesíti a közönséget a darab. Családon belüli erőszak elől menekülő, intézetről intézetre vándorló, prostitúcióra kényszerülő, kallódó gyermekéletek villannak fel sorban, egymás után.

 

A „Győzikék”, „Pákók”, és „Tündék” világában, a bulvárhírekbe belefásult társadalom, manapság is szőnyeg alá söpri ezt a mai napig létező problémát, mert ugye, amiről nem beszélünk, az nincs is. Pedig ma is vannak Magyarországon rossz körülmények között élő, alultáplált gyerekek, akik örülnek még a kukából kihalászott rohadt almának is, hiszen „Annak a fele még jó!”. Azzal, ha mindig csak elfordítjuk a fejünket, és közönyösek maradunk, mi magunk is bűnrészessé válunk ebben a folyamatban.

 

A darab egyik csúcspontja Sánta Ferenc „Kicsik és nagyok” című novellájának feldolgozása, melyben két gyermek papás-mamást játszva eleveníti meg a felnőttek könyörtelen, durva világát. Koravén természetességgel alakítják szüleik félresiklott életét, amelyet aztán később észrevétlenül maguk is megörökölnek.

 

A „Hátamon a házam” című dokumentumjáték szintén egy kényelmetlen témával, a hajléktalan kérdéssel foglalkozik. A mű Éless Béla felkérésére a Rákóczy Anita-Sződy Szilárd szerzőpáros tollából született már az ezredforduló után. A szerzők szociológusok által végzett tanulmányok segítségével, valódi hajléktalanok élettörténeteit dolgozták fel.

 

A színpadon egy forgalmas budapesti aluljáró képe jelenik meg, utcai zajokkal, járókelőkkel, rendőrjárőrrel, „Fedél nélkül” című folyóiratot árusító, s a falak mentén fekvő hajléktalanokkal. Az új színészekkel, köztük a Bányász Színpad jogutódaként alakult Orfeusz Társulat tagjaival kiegészült színészgárda (Bodor Géza, Egervári Éva, Gengeliczky László, Hodossy Ildikó, Kaufmann Márta, Kuszál László, Tóth Tamás, Török Zsuzsa, Veszelka Anikó) átütő erővel, és elképesztő hitelességgel formálja meg az utcán élő embereket. Megelevenedik a szemünk előtt az alkoholista tanár, a megcsalt férj, a valaha szebb napokat megélt testvérpár, a tolvaj, a több hangszeren is játszó zenész, a szeretetre éhes cigánylány, és a vadócból lett hajléktalan nő története.

 

Képgaléria - kattints a képre!

A rendszerváltás után megszűnő munkásszállók, az egyre növekvő munkanélküliség csak kettő a számos ok közül, amely reménytelenül nagyra növelte a házukat a hátukon cipelő hajléktalan emberek számát. Az első évek megütközése után a hajléktalanok olyannyira szerves részévé váltak a városok utcaképének, hogy a járókelők többsége, fejét elfordítva, szinte már tudomást sem vesz róluk. Sokak szerint a hajléktalanok amúgy is maguk a felelősek saját lecsúszásukért, és biztos az alkohol, a drog, a játékgépek, vagy a munkakerülés juttatta őket ebbe a helyzetbe. Bizonyos esetekben ez akár igaz is lehet, de a probléma ennél jóval összetettebb. Az egyre bizonytalanabbá váló világunkban korábban elképzelhetetlen méretűre nyílt a gazdasági olló az egyes társadalmi rétegek között. Az emberek jó részének kimerültek az anyagi tartalékai, és sokszor elég a családfenntartó tartós munkanélkülivé válása, egy rossz döntés, vagy egy bedőlt hitel ahhoz, hogy egy egész család az utcára kerüljön.

 

Éless Béla színészei és az Orfeusz Társulat nem mindennapi küldetést, egyfajta missziót vállaltak fel a darab bemutatásával. Az előadás során folyamatosan szembesítik a rideg statisztikai adatokat a valósággal. Felnyitják a néző szemét, megláttatják az elcsigázott arcok mögött az EMBERT. A szerzőpáros látszólag nem talál megoldást a hajléktalan kérdésre, s a darab a rendező elképzelése nyomán született hatásos csattanóval zárul. Mégis, már önmagában az a tény, hogy létrejött egy színdarab, amely a hajléktalanokról szól, ráirányítja a figyelmet a problémára. Az biztos, hogy az ételosztás, az átmeneti szállások létesítése mind-mind csak tüneti kezelést jelentenek. A megoldás talán az lehet, ha segítünk a társadalmon kívül rekedteknek (legalábbis azoknak, akik ezt igénylik) abban, hogy megkapaszkodhassanak, hogy sikerüljön munkát találniuk és visszailleszkedniük a normális életbe.

 

Felelősek vagyunk embertársainkért. Védőhálót kell kifeszítenünk az elesett emberek számára, hiszen ha nem vigyázunk egymásra, akkor hamarosan egyre többen kerülnek mélyszegénységbe Magyarországon. Nem engedhetjük, hogy újabb és újabb kukabúvárok szülessenek.

 

Zárszóként az Orfeusz Társulatról írnék pár sort. Az Interneten kutakodva vajmi kevés anyagot találtam velük kapcsolatban, olyan oldalt pedig egyet sem, ahol a társulat tagjainak neve - fényképpel együtt- fel lenne sorolva. A Jászai Mari Színház honlapján is csak a színháztörténeti részben esik róluk néhány szó. Valamivel nagyobb rivaldafényt érdemelne azért ennél a tatabányai amatőr színházcsinálók csapata. Városunkban sok-sok éven keresztül az a Bányász Színpad jelentette a színházi életet, amely 2004-től Orfeusz Társulatként működik. Ezek a lelkes, és tehetséges emberek köztünk élnek, az előadások során minket szórakoztatnak, s a színház falain kívül a hétköznapokon is összefuthatunk velük az utcán. Tegyük a kezünket a szívünkre! Vajon eléggé megbecsüljük őket? 

 

 

 

P. Horváth Zsuzsi

 

kep7