Most, vagy soha...

ÖT NAP ERDÉLYBEN

2. rész

 

Lejegyezte és fotózta: Zábráczki József

 

A következő nagyvárost, Székelyudvarhelyt, csak a buszból és csak futólag láthattuk, de másnap erre is terveztünk időt, ezért nem bántuk. Az elkövetkező két éjszakát Csíkcsicsó falu vendégszerető lakosai házaiban töltöttük, innen indultunk a környék nevezetességeinek felderítésére. Az erre a célra kialakított csűrben a késői órák ellenére verses köszöntővel, a már ismert szilva és áfonya pálinkával, és kürtős kaláccsal fogadtak bennünket. A gazdák szárnyaik alá vették a hozzájuk beosztottakat, és a szálláshelyekre vitték őket, ahol ismételten kiadós vacsora, és családias hangulat fogadta őket. A reggelinél sem volt porciózás, mindenki annyit és azt kapott, amennyit és amit igényelt. Reggel aztán Csíkszereda volt az első állomásunk, ahol a Makovetz Imre által tervezett, nagyon szép, a tetőn négy nagy rézangyallal díszített templom meglátogatása adta az első élményt. A tervező emberi léptékkel készítette a megszokott, íves gerendákkal, gyönyörű oltárral ékes épületet, melynek alagsorában lelki gyakorlatra, gyermekek megőrzésére, -uram bocsá - emberi szükségletek kielégítésére szolgáló helyiségek is rendelkezésre állottak. Az új templom mellett meghagyták a régi, kicsi, hideg eredeti templomot is, ami most műemlék.

 

Csíkszereda piacteréről elindulva Farkaslaka falunál álltunk meg először, ahol a nagy magyar író, Tamási Áron született. Sírhelye, illetve műveiből a fontosabb jellemeket ábrázoló emlékműve milliók zarándokhelye, ahová minden magyar autóbusz eljön. A körülötte épülő panziók, a kézművesek elárusítóhelyei jelzik, hogy az író emlékének ápolása sokak lelki igénye.

 

Korond falu főutcája kirakodóvásárként üzemel. Itt megtalálható a környék összes kézműves ágának minden terméke, az irhabundától, a fafaragásokon át a cserépedényekig. Hölgy utasaink ezért is kevesellték a másfél órát, amit itt töltöttünk, s persze amibe az egyéni ebédnek is bele kellett férni valahogy. De a sűrű program nem engedte a lazítást.

 

Néhány kilométer megtétele után Parajdra érkeztünk, ahol a világ egyik

legnagyobb kősókészlete található. A több ezer méteres fúrások még mindig sóban maradnak, ezért lehet mondani, hogy a készlet gyakorlatilag kimeríthetetlen. A hegyoldalban sóba vágott, több kilométer hosszú alagútban járnak a turistákat szállító autóbuszok, és a látványosságul szolgáló földalatti termek meglátogatásához mintegy százhetven lépcsőfokot kell megtenni, először lefele, majd vissza. Van itt borászati termékbemutató, étterem, sőt gyermekjátszótér is. Tapasztaltabb Wieliczka ismerő barátaink szerint itt a kitermelés száraz fejtéssel, és robbantással történik, emiatt porosabb, koszosabb minden, mint a vizes kioldásos technológiájú lengyel bányában, és a látványosság is kevesebb. Azért a készlet nagysága impozáns, és szokatlan látni, hogy a hegyoldalba épített házak kertjének végén privát mini barlangokat lehet találni az esővíz munkája következményeképpen.

 

A Hargitán keresztül kanyargó szerpentineken jutottunk el - Gyergyószentmiklóst érintve - a Gyilkos tóhoz, de előtte néhány percre magálltunk Borszéken, hogy megismerkedjünk a helyi specialitással, a föld alól feltörő természetes vulkanikus eredetű szénsavas, és enyhén vasas ízű ásványvízzel, ami minden forrásnál más ízű, de amelyet mindenhol csak borvíznek hívnak a székelyek. A hírhedett nevű tó körvonalait ekkor csak a buszból láttunk, és siettünk, hogy még sötétedés előtt eljussunk a hátborzongató látványosságot tartogató Békás szoroshoz. A buszsofőrök magas fokú összpontosítására volt szükség ahhoz, hogy a hegyszorosnak ezt a részét elérjük. Van ugyan közút a szoroson keresztül, de rendkívül szeszélyes, meredek, és az autóbusznak esetenként a millimétereket is számolnia kell, ha nem akar a sziklafalnak ütközni, vagy a szakadékba zuhanni.  A Békás szoros egy óriási törés a vulkanikus eredetű kőzetben, és 20-100 méter széles, közel függőleges, 5-600 m magas, szabálytalan hasadékot képez egyazon hegy két fele között. A természetes hasadékban utat talált magának a Békás patak is, és hol a sziklák jobb, hol

Képgaléria - kattints a képre!

a bal oldalán csörgedezett szelíden vagy éppen hangos mini vízesést formázva, miközben útját kereste a tenger felé. Innen már Székelyföld határát számítjuk, a folyók is Erdélyből „kifele folynak” A látványosságok hosszú sorát az Oltárkő kezdte, mely a szoros bejáratánál hatalmas felkiáltójelként üdvözli a látogatót. A több

száz méter magas meredek sziklafalat kétoldalt valódi oltárt formázó hatalmas sziklák környékezik, és a tetejére alpinisták vittek fel egy hatalmas keresztet a rendszerváltás után. Ez a kereszt lentről éppen, hogy csak látszik. Az „Átkosban” a kereszt helyén természetesen óriási vörös csillag feszített, és minden tizedik pártkongresszus emlékére egy hatalmas X-et is fel kellett oda cipelniük a szerencsétlen alpinistáknak. A bejárattól nem messze kiszálltunk a buszból, és néhány kilométert gyalog tettünk meg a szorosban, élvezve a fantasztikusan magas és meredek falak látványát, az azok árnyékában érzett kellemes hűvösséget, és a patak csörgedezését. A lengyelek talán a dunajeci tutajozáskor találkoznak ehhez hasonló látvánnyal, nos itt a víz a tutajozáshoz kevés volt, viszont száraz lábbal is át lehetett jutni a sziklaóriások között. A látvány az eddigi legszebbnek bizonyult, ha csak ide jöttünk volna, is megérte volna a fáradságot, amint az egyik utastárs nyilatkozta. A visszafele úton megálltunk a Gyilkos tó mellett, melynek legendája szebb, mint maga a földcsuszamlással csak közel kétszáz éve keletkezett tó maga. A Békás patak hordaléka lassan feltölti a természetes gáttal felfogott vizet, és a tó körül teret nyer a mocsár, a tiszta víztükörhöz eljutni, egy jó fényképet készíteni már alig-alig lehet. A hely hírneve azért még sok embert ide vonz, amit a késő este is nyitva tartó kirakodóvásár jelez, de nem jósolok hosszú időt, és csak egy kiszáradó mocsár és a patak marad a Gyilkos tó helyén. A kanyargó utak, meredek szakadékok, erdős, mezős tájak között haladva idegenvezetőnk felhívta a figyelmünket, hogy nem célszerű egyedül és fegyvertelenül ezek között a hegyek között túrázni, mert errefelé mindennapos vendég a torkos barnamedve, amellyel nem csak a turisták, de a közönséges városlakók is gyakran találkoznak. Farkast és más vadakat is nevelnek erre az erdők. És persze áfonyát, jóféle vargánya gombát és rókagombát is, melyeket úton-útfélen kínálgattak az utak szélén az erdő közelében lakó emberek.

 

Másnap reggel a szívélyes fogadtatást megköszönve elbúcsúztunk házigazdáinktól, mivel Csíksomlyón

már várt bennünket a plébános, hogy a magyar-lengyel csapatnak és a somlyói híveknek közös misét adjon. Az autóbuszból már messziről feltűnt a Somlyó hegy nyergén található búcsújáróhely. Mi ezúttal a messze földön híres, hatalmas kegytemplomot látogattuk meg, ahol a Czestochovával egyenrangú csodatevő Mária szobor található. Lelki atyánk az előre egyeztetett módon a helyi szép hangú plébánossal közreműködve minden hívő számára feledhetetlen kétnyelvű misét celebrált. A katolikus utastársak részére ez volt a zarándoklat egyik legfontosabb célja, és eredménye. A mise után a lelkes csapat minden tagja elzarándokolt az oltár mögött található lépcsőn megközelíthető Mária szoborhoz és megérintette a talapzatát, esetleg elmondott egy gyors fohászt is.

 

A kegyhely mellett a látogatásra emlékeztető emléktárgyak beszerzésére nyílott lehetőség, majd autóbuszunk máris indult tovább Marosvásárhelyre. Előtte azonban még át- meg átjártuk - bár csak autóbusszal - Székelyudvarhely főbb útvonalait, megismerkedtünk a Főtérrel, és a Magyar színházzal, a Római Katolikus Főgimnáziummal (ma Tamási Áron nevét viseli), a Ferencesek templomával és még számos híres épülettel.

 

Parajdon újra és Szovátán is keresztülhaladva jutottunk el végül Marosvásárhely főterére. A teret a gyönyörű Városháza épülete uralja. Természetesen itt sem marad el a középpontba állított embergyermekeket szoptató farkas szobor. Gyönyörű a mellette álló kultúrpalota is, ahol – véletlenül? - a román felirat mellett meghagyták a magyar nyelvűt is. S bár a Kultúrpalota csupa-csupa magyar emléket tárol, külső zászlódíszei között van román, uniós, városi címeres, de magyar még véletlenül sincs.

 

Pár órás utazás, a Tordai hasadék érintése után Kolozsváron álltunk meg néhány percre. Mi lenne a város főutcájának legkiemelkedőbb látványossága? Természetesen a szépen karbantartott ortodox templom. Fadrusz János híres Mátyás király lovas szobrát most sem láthattuk közelről az évek óta folyó felújítás, és

 

Képgaléria - kattints a képre!

 

térépítés miatt. Mi azért ellátogattunk a leghíresebb magyar király, Hunyadi Mátyás szülőházához. A falon lévő bronz, román és angol nyelvű táblán levő szöveget idézem: „Ebben a házban született a magyarok legnagyobb királya, a román Hunyadi Mátyás”. Igaz az egyik nagymama tényleg oláh volt, de ezek szerint ez már elég indok a teljes kisajátításra. Egy rövid imára még betértünk a Szent István templomba, de a busz már haladt is tovább

 

Az utolsó erdélyi éjszakánkat Kalotaszentkirály faluban töltöttük vendéglátó családoknál. A mi házigazdánk

Kalotaszeg nagy szerelmeseként az egész lakását, így a vendégszobákat is kalotaszegi hímzésekkel, és hozzájuk illő tarkára festett cserepekkel, tányérokkal, korsókkal díszítette. A már bejáratott szilva és áfonya pálinka után bőséges, meleg vacsora és puha ágyak vártak bennünket. Az áfonyapálinkáról itt kiderült, hogy tulajdonképpen gabonából készült tiszta szeszből hígítják egy kevés áfonya lekvár hozzáadásával, amitől az ágyas áfonya pálinka látszata előáll. Tehát nem erjesztett áfonyából készítik, ahhoz túl kevés az áfonya. Mindenesetre itt is, és minden szállásunkon a gazdával egyeztetve lehetett külön kívánságra vásárolni is a fogyasztott csemegékből, s nem csak a pálinkákból, hanem házi lekvárokból, különleges mézekből, népművészeti tárgyakból is jelentős volt a választék.

 

A jóízű reggeli és szívélyes búcsú után utolsó

állomásunkra, Nagyváradra indultunk. A város a Sebes Körös partjai mentén fekszik. Autóbuszunk most is a Fő téren, illetve az abból kiinduló Szent László utcában tett le bennünket, hogy a néhány itt töltött óra ízelítőt adhasson a város hangulatából. Nagyon szép, osztrák-magyar, békebeli, szépen felújított eklektikus épület a városháza, méltán érdemel figyelmet. Mellette a puncstorta színével is ízléses, bizánci stílusban épült Görögkeleti Püspöki Palota látható. Szemben vele egy másik, színes, mintás, csipkés többszintes régi épület emelkedik, ez a Fekete Sas Palota, amely az osztrák tábornokok legendás szálláshelye volt a forradalmi időkben. Ma már persze modernizálva, üvegtetővel fedett sétálóudvarral nyújt esztétikus látnivalót és persze szolgáltatásokat a turisták részére. A főtérről látszik a Körös folyó túloldalán épült Nagyváradi Állami Színház klasszikus stílusú épülete. Mi a Szent László templomba igyekeztünk, ahol nagy királyunk emlékeit őrzi a hálás utókor. Hívőink csendes imával tisztelegtek közös nagy királyunknak a templom előtt álló szobra előtt. Utunk ezután a Nagyváradi Székesegyházba vezetett, ahol ismét misét hallhattunk szeretett plébánosunk celebrálásában. A mise után megnéztük a székesegyház galériáján található gazdag kincstárat, ahol arany, ezüst kegytárgyakban, érmekben, szobrokban, bibliákban, oklevelekben, ereklyékben és miseruhákban gyönyörködhettünk.

 

Fáradtan érkeztünk a határhoz a kora délutáni órákban, ahol egyhangú, elismerésünket kifejező ovációval köszöntünk el Enikőtől, a nagy tudású, mégis szerény, kedves és jó humorú idegenvezetőnktől. Nagyon sokkal gazdagodtunk az elmúlt öt napban, és mégsem mondhatjuk, hogy ismerjük Erdélyt. Mindenesetre jártunk már itt, jobban értjük, mi történik ezen a tájon, és mindenki úgy gondolja, talált olyan látnivalót, érdekességet, embereket, akikről szeretettel fog otthon beszámolni. S ezeket lehetőségei szerint megmutatja majd érdeklődő barátainak, leszármazottainak. Ahogy most én is teszem.

 

 

Zábráczki József  2009.09.23.

 

Képgaééria - kattints a képre!