Wehner Tibor  

Paizs László festőművész kiállítása

a budapesti Aulich Art Galériában

 

Fotó: Ladányi András

Ladányi András

Utolsó interjú Paizs László
Kossuth-díjas festő, grafikus,
szobrászművésszel

Ladányi András

 

Utolsó interjú Paizs László Kossuth-díjas festő, grafikus, szobrászművésszel

 

 

2009. szeptember 16-án találkoztam és beszélgettem Paizs László festő, grafikus, szobrászművésszel Budapesten az AULICH ART Galériában, ahol a művész alkotásait állították ki. Az interjú elkészítése után szeptember második felében a kéziratot – a megbeszélés szerint – és az ez évben megjelent könyvem egy dedikált példányát letettem az AULICH ART Galéria portáján, hogy onnan majd elviszi Paizs László. Eltelt egy hét és nem jelzett vissza. Felhívtam telefonon. Közölte, hogy még nem volt ideje elmenni a galériába de másnap megteszi és utána hív. Nem keresett. Egy hét után többször is telefonáltam de nem vette fel a mobilt. Végül Paizs Lászlóné szólalt meg: Sajnos a férjem október 1-jén hirtelen elhunyt. (Előző nap beszéltem vele.) A temetése 2009. október 16-án lesz a Farkasréti-temetőben.

Nyugodj békében Paizs László!

 

 

 

AZ „ÚJ” ANYAGOKNAK SZÉPSÉGE, TULAJDONSÁGA

INSPIRÁL MŰVEIM LÉTREHOZÁSAKOR

 

 

Paizs László festő, grafikus, szobrász 2009-es kiállításának katalógusában olvasható: „Az Aulich Galéria kiállítása Paizs László utóbbi évtizedekben készült munkáiból válogat. A monumentális kompozíciók alapvetően ebben a periódusban is plexiből, poliészterből készülnek, a korábbiaktól eltérően azonban nem a korjelenségekre reflektáló, tárgy centrikus szemléletmód jellemző rájuk. A művész figyelme a síkfestészet felé irányul. A provokatív fiatalkori társadalomkritikát felváltja az élete alkonya felé közeledő ember szomorú tapasztalatait tükröző, múltat és jelent összegző, egyben a sötét jövőt kutató látásmód. Paizs már nem akar felbosszantani, sem ironizálni vagy ellenállni. A megfontolt ember a jövőbe néz, miközben a jövőben megjelenő múltat tárja fel a jelen világának. Víziói a művészettörténeti múltat idéző figurális utalásokkal és az anyag roncsolásának szenvedélyével kimondott, kinyilvánított intések.

 

Budapesten a Hamilton AULICH ART Galériában kiállított képei és átlátszó plexiüveg plasztikái között találkoztam a művésszel, Paizs Lászlóval.

Elém jött és nyújtotta előre a kezét:

- Tudok rólad mindent. Azt is, hogy hány könyvet írtál.

– Én is elolvastam magáról mindent, ami az Interneten található – válaszoltam.

A következő kérdés az volt:

- Hány éves vagy?

– Tízzel kevesebb, mint ön!

– Akkor tegeződjünk.

A kiállított műveit – a földszinti termeken át a pincéig – mind megmutatja. Az ősz hajú művész kezeivel szélesen gesztikulálva ad nyomatékot a szavainak. Az egyik kis teremben ülünk le beszélgetni. Közösismerős képzőművészeket emlegetünk. Van olyan Paizs Lászlóművész, akinek a művéről elismerően szól de, magát az embert megveti.

Nem Paizs László művészetét, hanem életének egy-egy meghatározó állomását szeretném ebben az írásban felvillantani.

 

***

 

– Zala megyében, Szentpéterúrban, egy zsákfaluban születtem, 1935. december 26-án – mondja kérdésemre Paizs László. A világ egyik legelmaradottabb faluja volt abban az időben. Apám ács volt, anyám meg háztartásbeli. Nem sokáig éltem ott, mert 1943-ban Szombathelyre költöztünk. Amíg Szentpéterúron laktunk semmit, nem láttam a világból.

– Miért?

– Nem volt ott sem villany, sem autó csak tehenek és por, amiben játszottunk.

– Miért költöztetek Szombathelyre?

– Az édesanyám nővére Szombathelyen lakott és a szüleim azt szerették volna, ha ott járok elemi iskolába. A Szövő utcai általános iskolába írattak be. Az iskolát a tanévkezdés után két hétre szétbombázták az angolok. Később az 1945. márciusi nagy bombázásban a házunkat is találat érte. Akkor már Szálasiék Kőszegre költöztek. Szombathely nagy vasúti elosztó csomópont volt. Az angolok a vasutat akarták bombázni, de egy kilométerrel odébb szórták le a bombáikat. Nagyon sok halott volt. Akkor mentünk le a bunkerba. Bombázás után följöttünk a bunkerból és köhögési roham jött ránk, mert hatalmas por volt, amiben semmit sem láttunk. Előttünk egy bombatölcsér tátongott. Apám nem talált haza, mert nem ismerte fel a házakat.

– Nem ismerte meg saját házát?

– Az első házakat lebombázták. A Szent Márton utca házainak a belső része volt látható, amit addig soha sem láttunk úgy. Nem volt a házaknak homlokzata. Semmink sem maradt. Kimentünk az állomásra, ami furcsa módon épen maradt. Kőszegre utaztunk az anyámmal az ottani rokonokhoz. Másnap már ott is bombáztak.

– Féltél?

– Nagyon-nagyon féltem. Akkor féltem, amikor a Liberátorok fülsiketítő zaját lehetett hallani. Ettől már nem kellett volna félni, mert akkor már kioldották a bombákat. Én ezt akkor nem tudtam. Onnan Kőszegpatyra kerültünk. Amikor apám utánunk jött semmi mást nem hozott a lakásból csak egy kétcsengős órát, ami fél egy előtt öt perccel állt meg. Akkor bombázták le a házunkat. Hozott Paizs Lászlómég egy darab tízkilós zöld kősót. Ez a kősó mentette meg az életünket.

– Hogyan?

– Amikor bejöttek a faluba az oroszok nem volt só. Az emberek hoztak tojást cserébe apám, lekocogtatott egy maréknyi sót. Ezelterjedt a faluban és mindenféle élelmiszerre cseréltük a kősót. Amikor 1946-ban visszaköltöztünk Szombathelyre már csak egy kicsi só maradt.

– Hova jártál elemi iskolába?

– Püspöki iskolában tanultam, de az megszűnt. A negyedik elemibe pedig elmentem a premontrei gimnáziumba, mint elsős gimnazista. Ezt is megszüntették, ezért visszakerültem hatodikosnak, az akkor már Hollán Ernő utcai általános iskolába. A nyolcadik után, pedig újra elsősnek mentem a Nagy Lajos gimnáziumba, ahol érettségiztem.

– Gyermekkorodban volt késztetésed a rajzhoz vagy a festészethez?

– A családban senkinek nem volt köze a képzőművészethez. Rossz gyerek és rossz tanuló voltam és az iskolában mindig a sarokba állítottak. Kovács Árpádnak – aki ma az Állami Számvivőszék elnöke – a papája Radnóti Kovács Árpád volt a rajztanárom. Látott bennem tehetséget. Ő szólt, hogy délutánonként a Savaria Múzeumban működik a Derkovits rajzszakkör, menjek el oda.Ott láttam életemben először rajzbakot, rajztáblát, modellt. A szakkörben én voltam a legfiatalabb. A tanár úri modorban úgy korrigált, mint egy kollégát. Úriemberként bánt velem. Másnap beültem az iskolában a padba. Amikor bejött felüvöltött: Pajzs a sarokba. Amikor vége lett az órának szólt: Este hatkor a rajzszakkörben találkozunk. Nem keverte össze a tanítást a rajzszakkörrel. A gimnázium elvégzése után Szombathelyen az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem.

– Miért az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztél?

– Először biológus, majd külügyi diplomata – mondván így külföldre ki tudunk menni – végül díszlettervező szerettem volna lenni. Kiderült, hogy az Iparművészeti Főiskolán díszlettervező szak nem indul. A felvételire, Budapestre kellett jönni. Akkor jártam először a fővárosban. A felvételin – 1954-ben – rajzolni kellett. A felvételi bizottsághoz be kellett menni elbeszélgetésre. Z. Gács György, – aki nagyon jó ember volt – a tanszékvezető azt mondta: Fiam, az idén nem indul díszlettervezői szak. Viszont indul díszítő festő tanszék. – Nem tudom mi az! – Én sem tudom! – nevetett fel, de én leszek a tanszékvezető. – Akkor jelentkezem. A főiskolát 1959-ben végeztem el vörös diplomával.

 

– Közben volt 1956.

– Akkor voltam kezdő másodéves. A Bartók Béla út 25. szám alatt laktam albérletben. Ott volt egy könyvesbolt. Október elsején kezdtük a tanévet. Október 6-án volt Rajk László temetése. A főiskolán – minden főiskolán – volt egy katonai szoba és volt Paizs Lászlókatonai oktatás. Megtanultuk a fegyverek kezelését.

– Október 23-án te is felvonultál?

– Huszadikán már forrongtunk és nagy forradalmi lózunggal, kirúgtuk az igazgatóhelyettest. Tudtuk róla, hogy belügyis. Akkor a srácok azt mondták nekem: Azonnal tűnjél el, mert ebből nagy balhé lesz! Hazautaztam Szombathelyre a menyasszonyomhoz. Október 23-án együtt jöttünk vissza. Lassan jött a vonat kilenc óra alatt értünk Budapestre. A Kelenföldi-pályaudvaron szálltunk le. A menyasszonyom a Fehérvári útra a Kertészeti Egyetem női kollégiumába ment én, pedig a Bartók Béla úti albérletbe. A MóriczZsigmond körtéren egy oldalas Irodalmi Újságot osztogattak. Az első vers az volt, ami a szemembe ötlött: „Tollamat a szarba mártom / úgy írom le Horváth Márton.” Ez volt az első benyomásom. A gyógyszertárnál letakart rendszámú teherautók álltak. A barátom nem volt otthon, akivel együtt laktam az albérletben. Éjfélkor megjött a barátom és felrázott. – Nem hallod?- mondta. Hallani lehetett a géppisztolylövéseket. Reggel hétkor a menyasszonyom átjött és mondta, hogy a Fehérvári úti kézi benzintankot felgyújtották és lobog a láng. Menekültek a kollégiumból. Reggel kimentünk az utcára. Átmentünk a Szabadság hídon a Kálvin térre. A Szabadság hídon végig tankok álltak és a Kálvin tér felé néztek. A tankok oldalán a póttartályok csákánnyal be voltak verve és folyt belőlük az olaj.

– Mi volt a Kálvin téren?

– Rengeteg ember volt az utcákon. Hihetetlen, felszabadult érzés volt. Ilyet még soha nem éreztem. El sem tudom mondani. A Kálvin téren körbe ment egy nyitott tetejű páncélozott ÁVH-s autó és géppuskázott a házakra. Most is emlékszem, hogy a téren a biztosító első emeletének az erkélyén vér folyt. Valakit eltaláltak. Behúzódtunk a Kecskeméti utcába, mert olyan hírek jöttek, hogy az Astoria felöl, jön egy orosz tank. Jött is. Berohantunk a Magyar utcában egy kapu alá. Hatalmas dörrenés. Lőtt az orosz tank.Mint a vízcseppek estek le az ablakok üvegtáblái és a járdán felrobbantak és darabokra törtek. Szörnyű látvány volt. Nem tudtunk elmenni ebédelni az Iparművészeti Főiskolára. Egy leánygimnázium ebédlőjében ettünk.

24-én este betörték a Bartók Béla út 25. alatt lévő könyvesbolt kirakatát és a klasszikus marxista-leninista köteteket a járdára, kidobálták, majd a könyvhalmokat felgyújtották. Az orosz könyveket is égették. A Tretyakov, Puskin képtárról készült nagyon szép reprodukciós könyveket is próbáltak a tűzbe dobni. – Ne hülyéskedjetek, ezt ne dobjátok a tűzbe! – mondtam. – De hát ez orosz! Sikerült ezeket a művészeti könyveket bementeni a házmesterhez.

– Végig Budapesten voltál?

– Talán november 1-jén jött a hír, hogy Miskolcról jön egy vöröskeresztes vonat, amelyik Gratzba megy. Ha kimegyünk a Ferencvárosi pályaudvarra, akkor ott fel tudunk szállni rá. Hárman indultunk el gyalog – barátom, a melyasszonyom és én – a Petőfi hídon. Egy Pobeda gépkocsi jött nagy sebességgel utánunk, a tetején géppuskával. A Petőfi híd végén a beugróban bújtunk meg. A vonat már bent állt. A pályaudvaron a váróteremben ültünk. Jöttek a vonatról: Be lehet szállni! Le kellett feküdni az ülésekre, hogy ha lőnek, Paizs Lászlóakkor kisebb felületen érnek.Ez Halottak napján volt. Nagyon lassan ment a vonat körbe Budapest körül.Minden ablakban égtek a gyertyák. Ilyen csodaszépet még életemben nem láttam. Egész Budapest fénylett a gyertyáktól. (Azóta minden évben teszek ki égő gyertyát az ablakba Halottak napján.) Gyönyörű volt Budapest az égő gyertyákkal.

– Kijutottatok Gratzba?

– Nagyon sokáig ment a vonat. Szombathely előtt szóltak, hogy két tank áll a vonattal szemben. Megállítják a vonatot, és fegyvert keresnek, mert vöröskeresztes vonaton nem lehet fegyver. Kiderült, hogy van. Szétszedtük a fegyvereket és a szén közzé rejtettük. Nem állították meg a vonatot. Leszálltunk Szombathelyen – mert a szüleink ott laktak – azzal, hogy hamarosan tovább megyünk. Másnap beszélt a rádióban Mindszenthy, amit akkor nagyon rossznak tartottam. – Ebből baj lesz – mondtam.Másnap reggel már ágyúdörgésre ébredtünk. Bevonultak az orosz tankok Szombathelyre. Így itthon maradtunk. Később értesítettek, hogy kezdődik a tanítás. Decemberben feljöttem Pestre, de még nem volt tanítás. Egy teremben összegyűltünk és egyfolytában tarokkoztunk. Ösztöndíjat viszont kaptunk. Amikor beindult a tanítás már sem honvédelmet, sem marxizmust nem tanítottak az évfolyamunknak. Az osztályunkból kevesen távoztak nyugatra.

 

– A főiskola elvégzése után mihez kezdtél?

– Az osztályból hatan végeztünk a főiskolán 1959-ben, és hárman maradtunk festők, akik a Képcsarnoknak dolgoztunk. Én önálló voltam. A mestereknek – Fónyi Géza, Konecsni György, Z. Gács György, Rákosi Zoltán és Domanovszky Endre – számos murális munkájának kivitelezésében vettem részt. Később pályázatokon nyertünk munkákat.

– Közben volt kiállításod?

– Nem volt önálló kiállításom. Válogatott csoportos kiállításon viszont részt vettem1961-ben a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület rendezésében az Ernst Múzeumban. 1962-ben, pedig Magyar Képzőművészeti kiállításon a Műcsarnokban. Akkor hagyományosabb fölfogású olajképeket festettem. 1964-ben mehettünk ki először turistaútra Róma-Riminibe. Elkértük a közös útlevelet és elmentünk Velencébe, hogy megnézzük a Velencei Biennálét. Ez volt a nagy feleszmélés. A Biennále amerikai és belga pavilonjának pop-art művei lenyűgöztek. Akkor láttam, hogy nem csak olajjal lehet vászonra festeni. Legnagyobb döbbenetemre egy fehér sportkocsi piros üléssel, éllel le volt állítva a bejárat előtt. (Ma már minden autóroncs kereskedésben látunk ilyet.)

– Miért voltál fogékony az effajta művészetre?

– Jó kérdés. Nem csak a főiskolán, hanem a gimnáziumban is foglalkoztattak különböző anyagok. Láthatod itt a kiállításon is, hogy nincs olyan anyag, amiből ne csinálnék valamit. A Velencei Biennálén ez a pop-art nagyon megragadott. Innentől kezdve Paizs Lászlóelkezdtem más anyagokkal dolgozni. Az elején bőrökre varrtam lóvakaró kefét és mindenfélét.

1967. márciusában nyílt meg első önálló tárlatom Győrben, a Művészklubban. Ez az év technikailag és műfajilag is változást hozott a Biennálén szerzett élményének köszönhetően. 1967-ben textil, fém, bőr anyagú „varrottas” képeket küldtem a FiatalKépzőművészek Stúdiója Egyesület kiállítására. A kiállításból nagy balhé lett. Sajnos volt három olyan kolléga – még ma is élnek – akik feljelentettek bennünket, hogy amit mi csinálunk az nem szocialista realista művészet. A lektorátus javaslatára azonban a megnyitó előtt 25 művész (köztük Altorjai Sándor, Lakner László, Keserű Ilona és Paizs László) csaknem félszáz alkotását eltávolították a falakról.

– Mi történt ezután?

– Kilátástalanná vált számomra az, hogy ezt az utat vállalhatom. Szoc. reált nem akartam készíteni. Idegösszeomlást kaptam. Három hónapig feküdtem az idegosztályon. Munkát nem kaptam. A feleségem tartott el. A műterem felé sem mentem. Azt mondtam: Soha többet semmit nem alkotok! Értelmetlennek láttam a munkát. Mély letargiába kerültem. Gyógyszereket szedtem. 1969-ig semmit sem csináltam.

– Hogyan jöttél ki ebből az apátiából?

– Lementem a pincébe. Ott porosodtak a füstölt bőrös képeim. Elkezdtem dolgozni azon, hogy hogyan lehetne ezeket megvédeni. Így fedeztem fel magamnak a plexit. Elkezdtem plexivel dolgozni. Olyan dolgokat készítettem, amivel el is tudtamtartani magamat. Poliészterből karkötőket, és különböző iparművészeti tárgyakat készítettem. Ezeket megvették. Később a plexi révén 1971-ben már egy önköltséges kiállításom lehetett. Ekkor készítettem először plexitömb-plasztikákat. Én a tűrt kategóriába tartozó művész voltam.

– A kortárs művészek elfogadtak?

– Az talán elismerés, hogy az egyik szimbolikus jelentőséggel bíró művemet – A trónörökös párt meggyilkolták (1970) című plexi-öntvény – a Magyar Nemzeti Galéria 1980-ban 80 ezer forintért megvette.

– Mikortól ismerték el a művészetedet?

– 1976-tól már lehetett az op-artot bemutatni – például Vasarelyt – mert rájöttek, hogy ez nem árt a szocializmusnak. A pop-artot, meg minden mást nem engedtek, mert annak politikai mondanivalója volt. Mi a műveinkkel azt próbálgattuk, hogy hogyan lehet a hatalmat bosszantani. Például a Zöld tömb (Rózsabogár zugehörrel) és a 6.80-as borotválkozó tükör-sorozat darabjai készültek 1969-ben. Ez utóbbi sorozat az 1968-as eseményekre is utal, ezt a politikai tartalmat még nyilvánvalóbbá teszi a sorozat IV. és V. darabjának alcíme: Csehszlovák gombostűkkel.

– Polgárpukkasztás?

– Igen. Amerikában a pop-art erre alkalmas. Akkor jött elő Amerikában a pop-art, amikor a vietnami háború ellen tiltakoztak. Nálunk és a kelet-európai országokban mindig valamit becsempésztünk a pop-artba, hogy ezzel is bosszantsuk a Paizs Lászlóhatalmat. Nemcsak művészeti, hanem társadalmi jelenség is volt a pop-art. Az egyik barátom csinált egy olyan falat, amit Negyvennyolcas falnak nevezett el. Ezen a falon belövések voltak. Azt nem lehetett tudni, hogy 1956-os vagy 1848-as belövések látszottak a falon.

– Igen ez asszociáció kérdése. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára egy új sorozatot is készítettél. A 2006-os Sebek című mű együttes (Budapest 1956. november; Becsapódó őszi lövedékek I-V.; Célzott lövés 1956.) a pusztulásról, pusztításról szól. A szürkés és barnás képfelszínen lövésnyomszerű bemélyedések, és lyukak fokozzák a drámai hatást.

– Ezeknek a műveknek az elkészítésénél az 1956-os forradalom során átélt élményeim is inspiráltak.

– A rendszerváltás hogyan ért?

– Sehogy. Nincs rendszerváltás.

– A munkásságodat elismerték, amit a kitüntetések is bizonyítanak: 1980-ban: Munkácsy-díj; 1988-ban: érdemes művész; 2000-ben és 2002-ben: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma díja; 2007-ben: Kossuth-díj.

– A Kossuth-díjat 2007-ben vettem át Gyurcsány Ferenctől a Parlamentben, de ezt a kitüntetést ma már nem a hivatal, hanema művészek adják. Ezért vettem át.

– Ezekkel a magas kitüntetésekkel elismerték a munkásságodat?

– Azt gondolom, hogy igen. Most már két helyen születtem, mint Petőfi Sándor.

– Ezt nem értem.

– Szombathelyen jártam iskolába, ott éltünk. Kiderült, hogy egész Vas megyében nincs Kossuth-díjas képzőművész, Zala megyében születtem, de ott sincs Kossuth-díjas képzőművész. Így általam már mindkét megyének van Kossuth-díjas képzőművésze. Szombathelyen és Zalaegerszegen is lesz életmű kiállításom.

 

A beszélgetést abba kellett hagyni, mert Paizs László beszéd közben többször is megállt, hogy ne erőltesse túl magát. Két infarktuson esett át, de még mindig alkot. Nevetve mondja: Hetvenöt éves korban nem akarok én még összegezni.

Búcsúzóul a 2009-ben megjelent PAIZS LÁSZLÓ című hatalmas nagyméretű, fantasztikusan szép dedikált kötetével ajándékoz meg. A kötet hátsó borítóján ez áll:

„A plexi tömb átláthatósága „tudatos” kövületek létrehozását teszi lehetővé. Benne megáll a „zuhanó” tárgy és mozdulatlanná válik a füst.

A színezett, vagy az anyagba színezett különböző minőségű poliészterek kölcsönhatása mással el nem érhető, izgalmas felületet, faktúrát eredményez.

Ezeknek az „új” anyagoknak szépsége, tulajdonsága inspirál műveim létrehozásakor.”

Wehner Tibor

 

A FÖLD AHOL ÉLTÜNK

 

 

  Egy hangsúlyozottan és szükségszerűen szűkre szabott, rövidre fogott dolgozat keretei között csupán a kiindulási pontot megjelölő szempontok számbavételére van lehetőség – de így legalább kizárhatók a feleslegesnek tűnő részletek és a mellékes tényezők. Paizs László festő- grafikus és szobrászművész a korábbi alkotóperiódusaihoz szervesen és logikusan kapcsolódó, lenyűgöző hatású, magával ragadó festészeti-grafikai-plasztikai atmoszférát teremtő új művei kapcsán három vizsgálati aspektus, megközelítési lehetőség nyílik meg: a monumentalitás kérdése, a festészeti-grafikai valamint a plasztikai kifejezés és anyagkezelés közötti állandó hezitálás dilemmája, valamint a rombolás, a roncsolás mint műépítési metódus problematikája. És ez a három esztétikai főcsapás integrálja a most futólag sem elemezhető alszempontokat: az anyaghasználat és az anyagmegmunkálási eljárások megújításának az életművet végigkísérő, nem lanyhuló aspirációit, a figurativitás és az elvonatkoztatás egymás melletti, Részlet a kiállításbólpárhuzamos megjelenését, termékeny ütköztetését illetve szintézisét, az ikonográfiai toposzok lappangó, újra meg újra felbukkanó jelenlétét, és a mindent átható vagy árnyaló káosz, mint valami fenséges rendteremtő erő megragadását és érvényesítését.

 

  A monumentalitás természetesen nem, vagy nem csupán a hatalmas képméretekből eredeztethető: a kisebb műveket is jellemző képépítő módszer, a motívumhasználat, a kompozíciókat éltető kifejezés ereje is jelzi a Paizs-kép totalitásra és uralkodásra törő hangsúlyait. Miként a nagy kép – a korai murális munkáktól napjainkig – végigkíséri a Paizs-munkásság eddig lepergett éveit és évtizedeit, a térbe helyezett és szervezett szobrászati alkotások jelenléte is folyamatosnak minősíthető az életműben. E művész akkor is plasztikai szemlélettel alakítja műveit, amikor nem a plexi áttetszősége révén is illuzionisztikussá avatott plasztikai tárgyat, hanem ikonikus képet alakít: úgy kutatja, úgy bontja fel, úgy tárja a szemlélő elé a képsík alatti rétegeket, hogy közben plasztikus dombormű-rétegzettséget hoz létre. Ez a létrehozás azonban nem csak ezért ítélhető nagy fenntartásokkal képépítésnek: a Paizs-mű a heves indulatokkal is éltetett rombolás, vagy a jól megfontolt, higgadt roncsolás beavatkozásai révén nyeri el végső formáját, a pusztulás, a romlás, az enyészet tündöklő és fájdalmas szépségeinek, a teljesség fenséges  töredékekké válásának felmutatásával. Már messze túlléptünk a „minden Egész eltörött” XX. századi lírai, visszapillantva már könnyed futamnak ítélhető epizódján: most már masszív, eltakaríthatatlan roncs-objektumok szegélyezik, szellemi romhalmazok kísérik utunkat. Paizs László eme különös teljességgé érlelt maradvány-világából száműzöttek a színek: csak a fehérek, a piszkosszürkék, a feketék teremtenek drámai komorságú festői közegeket az arany dekadens felgyúlásának és az ezüst megtört fényű csillogásának.

 

  A Paizs László művein feltáruló kráterek, a felületeket áttörő lyukak, az illuzionisztikus tereket megnyitó mélységek ebben a misztikus sugárzásban tágulnak a festői síkok és a szobrászi terek szédítő fekete lyukaivá. A nagy semmi felé sodródva még visszanézhetünk, és feltárul az ijesztő látvány: a Föld, ahol éltünk.