Fotózásról, emberségről fehéren-feketén
Fehér Jánossal

Érdeklődj:

 

Fehér János honlapja

Bányásznap - 2009 - Fehér János fotói a "Tilos az A"-n

 

Fotó: Nagy Imre - fiatal tehetségeink

"Köszönöm jól vagyok..." Salamon Hugó riportja Ruttkai Éva

színművésszel (Fotó: Tatai Tibor)

Fehér János

Fehér János: 1967. december 8-án születtem Budapesten. Később Komáromba költöztünk, ahol gyermekkorom jó részét töltöttem. A mai napig szeretettel gondolok vissza ezekre az időkre. Majd Győrbe kerültem, ahol már a Cardo Bútorgyárban dolgoztam két évet. Nagyon szerettem, egy nagyon szép időszak volt.

 

Tatai Tibor: És hogy kerültél ide Tatabányára, hogy kerültél a bányába?

 

János: Megismertem a feleségemet, így végül is a sors erre hozott.

 

Tibor: Tatabányára költözve új szakmát is kellett találnod?

 

János: Egy jobb megélhetési forrás kellett. A bútorgyári fizetésből nem nagyon lehetett volna megélni. Kevés volt a pénz, abból nem tudtuk volna elkezdeni az önálló életünket. Édesapám bányász volt, a családom mindig is valamilyen szinten kötődött a bányászathoz. Édesapámnak a nővérei, a bátyja, Pécs és Komló környékén élnek a mai napig is. Édesapám - nem tudom, hogy miért- elszakadt a családtól. Dolgozott Dorogon, Tatabányán, Oroszlányban. Ugye fiatal volt, vándorolt, kereste a lehetőséget.

 

Tibor: Most melyik aknán dolgozol?

 

János: Most a XIV/A vízaknán vagyok, de előtte Nagyegyházán kezdtem 1986-ban, onnan elmentem katonának, majd visszakerültem. Levizsgáztam, mint mozdonyvezető. Ezután jártuk a bányát egészen 1990. március 31-ig. Akkor bezárt. Egy nagyon jó brigádból márciusban átraktak minket Mányra.

 

Tibor: Szereted a bányász életet?

 

János: Hát hogy is mondjam... Ez eleinte egy furcsa közeg, meg kell szokni. Egy olyan társaság, amelyik nehezen nyílik meg az embernek. Ezt úgy értem, hogy az ember egy ideig „idegen”. Aztán rájönnek, hogy akarsz dolgozni, hogy bírod a terhelést. Onnantól kezdve, amikor kimondják neked, hogy "Pajtás!" akkor az azt jelenti, hogy be vagy fogadva. Bekerültem egy jó közösségbe, ahol figyeltek rám, ha gondjaim voltak, segítettek, meg tudtunk beszélni sok mindent. Tehát egy nagyon zárt közösségbe, egy zárt családba kerültem. Kiálltunk egymásért, munkában és magánéletben is segítettük egymást. Annyi építkezésen voltam itt a brigádon belül, hogy az hihetetlen. Jó pár házat felépítettünk.

 

Tibor: Ez tényleg egy jó társaság, egy jó közösség lehet. Hány éve csinálod mindezt?

 

János: A szénbányában 18 évet töltöttem el. Kedvenc területem volt a szállítás, mert ez egy sokrétű dolog, nem egy monoton munka. Vannak különböző elvárások, amelyeknek folyamatosan meg kellett felelni, nekem ez nagyon tetszett. Nagy tömegű gépeket kellett folyamatosan levinni, kiszállítani. Ez egy presztízskérdés, egy kihívás volt, hogy mindezt meg tudjuk oldani.

 

Tibor: Gondolom agyalni is kellett hozzá…

 

János: Persze. Hogy ne legyen baleset, ne legyen probléma, hogy ne törj össze semmit. Ez egy nagyon összetett feladat. Már készülsz lelkileg, hogy hova kötsz, hova akasztasz, nem mindegy, hogy merre billented. Van egy pajtásod, akire szintén vigyázol. Onnantól kezdve, hogy én is mozdonyvezető lettem, egy jó pár embert betanítottam, összeállt egy jó csapat.

 

Fehér János a kiállításának a megnyitóján

Tibor: SCHARF mozdonnyal dolgoztál?

 

János: Igen. Ez egy német masina, egy huszonnyolc-harminc méter hosszú szerelvény.

 

Tibor: Ez ment le a bányába…

 

János: Igen, ezzel vittük le az anyagot, ezen ment le a vas, a borda. A bányában lévő összes anyag szállítása ezzel történt. Ez egy kétszemélyes szerelvény. Mindig az jut az eszembe, amikor életemben először megláttam, amikor levittek bányajárásra, és azt mondták, hogy ezen a gépen fogsz dolgozni. Akkor úgy elképedtem, hogy „Úristen!”, és eszembe jutott a Csillagok háborúja, mert olyan jellegű, formájú gépek közlekedtek ott a függőpályás sínen, hogy az megdöbbentett. Aztán az ember végül szépen belejött, meg is szerettem. Volt, hogy teljesen új géppel dolgoztam. A cég 22 millióért megvette, és akkor azt mondták, hogy „Na, most mehetsz vele!”. Ez olyan, mint amikor a Trabantból átülsz, mondjuk a Mercibe. Egy megtiszteltetés volt. Aztán bezárt Nagyegyháza, és akkor mindenkit szétszórtak Először átkerültem Mányra, aztán Zsigmond-aknára. Ott eltöltöttem egy évet. A tizennyolc éven belül, amit a szénbányászatban eltöltöttem, ez az egy év kiemelkedően jó volt. Ez egy fantasztikus bánya volt.

 

Tibor: Mit kell ez alatt érteni?

 

János: Hát azt, hogy nem kellett annyit szenvedni a szénkitermeléssel, mint némelyik bányában. Itt olyan szénnel találkoztam, amiről a régi öregek meséltek, hogy az az igazi szén, amelyik csörög, pattog, mint az üveg. Itt az volt. SCHARF mozdonnyal levittük az anyagot, és a csapat szó nélkül kijött nekünk segíteni. Jó közösség volt. Amikor elrobbantottak, nekiálltunk mi is segíteni, ugyanúgy lapátoltunk, holott nekünk csak az anyagszállítás lett volna a feladatunk, de hát egy brigád voltunk. Ez egy jó időszak volt az életemben, meg hát jól kerestünk, iszonyúan jól kerestünk, ami nem egy másodlagos szempont.

Utána visszaraktak Kelet-Mányra, ott volt egy nagyon súlyos balestem a szállításnál. Eltört a kezem. Nagyon hosszú ideig táppénzen voltam, lelkileg is összetört ez a dolog, és utána már nem tudtam visszakerülni.

 

Tibor: Mi történt pontosan?

 

János: Ugye a szállításnál dolgoztam. Megkaptuk a beosztást hétfőn reggel, és előtte szervizes volt a gép, magyarán a gerendasor le volt akasztva a szóló mozdonyról és nem volt kiépítve a szerelőpadozat, ami megint nevetséges, mert előtte én pont mondtam a főnöknek, hogy kéne ide egy állást csinálni, mert itt valakinek egyszer még baja lesz. Sajnos az élet úgy hozta, hogy pont nekem lett.

 

Tibor: Lehet, hogy megérezted…

 

Fotó: Fehér János

János: Megéreztem. Utólag elgondolkodtam, hogy lehet, hogy ez volt a sorsom, az élet azt jelölte ki nekem, hogy valaminek történnie kell, és ezzel egy más pályára tett. Na mindegy. Nem volt állás. A diszpécser szólt, hogy üzemzavar van, le kell vinni egy villanymotort. Hát – mondom- siessünk, hogy a termelés folyamatos legyen. Mondom a kollégámnak Moldicz Gyuri barátomnak: „Gyere, rátesszük a gerendasort.” Értettünk hozzá, mert a régi öregek minden szempontból kioktattak minket a mozdony bármiféle meghibásodására, tehát ha történt valami, nem kellett mindjárt szerelőt hívnunk, sok mindent meg tudtunk csinálni. Na mindegy. Rátoltuk a gerendát, a hidraulikát rákötöttem. És pont, amikor rögzítettem volna a sűrített levegős tömlőt, akkor az az olajos hordó, amire ráálltam, kicsúszott a lábam alól, és az esés következtében, eltörött a kezem. Azóta megváltozott az életem kegyetlenül. Nagyon csúnya baleset volt. Észnél voltam, magamnál voltam. Akkor bekerültem a kórházba…

 

Tibor: Ez látszik a karodon.

 

János: Ez látszik. Egy 33 cm hosszú vágás. Beraktak egy hosszú lemezrögzítést. Lelkileg is nagyon összetörtem. Az első szavam az volt, hogy nekem végem. Szerettem a munkám csinálni, és az emberek is elfogadtak. Akkor az egy nagyon kellemetlen időszak volt emberileg is és fizikálisan is, mert ugye ahhoz voltam szokva, hogy inkább rádolgoztam a másikra. Egy jókötésű embernek tartom magam, szeretem a kihívásokat, a nehézségeket, mindig úgy álltam a dolgokhoz, hogy jó legyen. Innentől kezdve, amikor mindez megváltozik számodra, akkor nagyon nehezen éled ezt meg. Egy év táppénz után visszakerültem a szállításra, de már nem ment úgy, mint korábban. Fizikálisan már nem bírtam. Hiába akartam lelkileg csinálni a dolgokat, a testem, a kezem nem bírta. Ezt nagyon nehezen viseltem.

 

Tibor: Gyakorlatilag fizikálisan elvesztettél egy csomó mindent...

 

János: Járnom kellett több mint egy évet a Gőzbe, hogy egyáltalán mozgatni tudjam a kezem, az ujjaim. Ez lelkileg is összetört. Akkor egy elég kemény pereskedésbe is bele kellett menni a cég felé, hiszen az ő hiányosságaik miatt történt a baleset, ezt később el is ismerték. Na mindegy, ezek után aztán váltani kellett, be kellett látnom, hogy ez nekem tovább nem megy. Akkor elmentem aknagépésznek. Ezt tudták felajánlani nekem, és így megmaradt a földalatti jogviszonyom is. Odakerültem a köteles gépházba, elmentem egy bányagépészi iskolába, a szivattyúkezelői és az aknagépészi vizsgát letettem. Onnantól kezdve aknagépész lettem Mányon. Egy évig majd megőrültem, olyan rossz érzés volt, aztán belejöttem. Egy olyan gépet kellett vezetnem, amit vizuálisan nem láttam, csak számok, monitorok alapján irányítottam. 2004-ig, a bezárásig ezt csináltam. A bezárást nagyon nehezen éltem meg. 18 év után azt mondták, hogy nincs többé szükség a munkámra. Végül idekerültem a vízaknára, ahol jelenleg is dolgozom. Idén lesz meg a huszonöt év földalatti munkaviszonyom.

 

Tibor: És hogyan kezdődött nálad a fotózás?

 

János: Gyerekkoromban eleinte nagyon féltem a fényképezőgéptől, nem tudom, miért. Olyan idétlen gyerekkori képeim vannak, hogy az hihetetlen, mindig elbújtam. Hat lóval kellett odavinni a fényképezőgép elé. Aztán ötödikes koromban lett egy olyan tanárom -Petczke János-, aki nagy fotóművész Komáromban. Csodálatos, diavetítéssel illusztrált rajzórákat tartott. Rajongtunk érte. Ő indított az iskolában egy fotószakkört, amihez én is csatlakoztam. Ott lettem a fotózással első lépésben megfertőzve. Aztán édesapámtól kaptam egy Pajtás gépet. Büszkén vittem a suliba, mutattam a tanár úrnak. Aztán bekerültem a feleségem családjába, és ott az egyik sógoromnak volt egy orosz gépe, azzal újra elkezdtem fényképezni. Közben megszületett a lányom, akkor vettem egy Smena 8M-et a fizetésemből, és akkor a lányom gyerekkoráról készített felvételeket otthon laboráltam, tehát én hívtam elő…

 

Tibor: Tudod, a mai fényképészeknél, a fiataloknál a digitális technika miatt ez borzasztóan hiányzik az alapokból. Tehát fogalmuk sincs olyan alapdolgokról, mint pl. a fényrekesz, mert mindent megcsinál a gép. A laborálásnál lehetett igazán, kézzelfoghatóan megérteni a fény fogalmát, hogy ha a rekeszt így, vagy úgy állítom, akkor mi történik a fénnyel. Ez most nincs, mert akkor is megcsinálja a gép, ha sehogy se állítom a rekeszt.

 

János: A mai fiatalok túlságosan bíznak a szoftverekben, úgy gondolják, hogy majd a Photoshop megoldja.

 

Tibor: Nagyon sok mindent el lehet követni a számítógéppel, de ezek az alapok bizony rettenetesen hiányoznak. De hol is hagytuk abba?

 

János: A balesetem után, látva, érezve, hogy a bányászatnak hamarosan vége lesz, úgy gondoltam, hogy ezt valahogy meg kellene örökíteni az utókor számára. Mészáros Karcsi barátommal akkor már egy ideje kameráztunk, amikor egyszer azt mondtam neki, hogy mi lenne, ha lemennénk forgatni a bányába. Ez egy nagy szakmai kihívás is volt számunkra. Megkerestük az üzemvezetőt, Sánta Bélát, aki mindjárt adta is magát ehhez a gondolathoz. Nagyon sokat köszönhetünk ebből a szempontból neki. Az első két-három felvétel nem is sikerült igazán jól, rá kellett jönnünk, hogy mit hogyan csináljunk. Meg ugye nem mertük igazán mindenhova levinni a technikát, mert nem a mienk volt. Onnantól kezdve merültünk jobban bele, amikor megvettük az első saját kamerát, akkor kicsit bátrabban mertünk dolgozni.

 

Tibor: Ez filmkamera volt?

 

János: Rendes filmkamera, mozgófilmes. Erre ráköltöttünk elég kemény összegeket. Aztán ennek úgymond híre ment. Beszélgettünk tatabányai vezetőkkel arról, hogy hogyan tudnánk ezt az egészet szélesebb körűvé tenni és akkor valahogy a Schalkhammer Tóni bácsi látókörébe kerültünk. Ő sokat segített abban, hogy könnyebb dolgunk legyen. Akkor elindult valami, és a Bányamunkás is felfigyelt erre a tevékenységre. Az első újságcikknél Fodor Zsolti fotóriporter csinált velem riportot. Akkor felmerült az én szerepem, mert a bányakamerázásnál én csak háttérmunkás voltam, a Mészáros Karcsi volt az operatőr. Zsolti ültette a bogarat a fülembe, hogy mi lenne, ha én pedig fotókat készítenék. Azt gondoltam, miért ne?

 

Fotó: Fehér János

Tibor: Milyen volt először levinni a bányába a fényképezőgépet és ott elővenni? Gondolom, ugrattak is vele?

 

János: Nem. Általában a bányászok olyanok, hogyha nem egy megszokott tevékenységet folytatsz, akkor persze mindenki felfigyel rád, hogy mit is akar ez itt most, de aztán látják, hogy nem hülyeséget akar az ember, megváltozik a véleményük. Egy bizonyos idő eltelte után meg már szólnak is, hogy „Nem jöttök? Pedig most van mit csinálni.”. Szóval így beindult szépen az egész. Olyan jó érzés volt, hogy adták hozzá magukat.

 

Tibor: Rájöttek, hogy van értelme, haszna.

 

János: Úgy van. Aztán egy idő után azt mondtuk, hogy ne az íróasztalban legyen a munka, próbáltuk bemutatni, publikálni. Összeismerkedtem akkor a Dallos Pistával, aki egy ismert fotóművész Tatabányán. Megmutattam neki pár képemet, és megkértem, hogy mondjon róluk véleményt. Az ő segítségével megkerestünk több embert, pl. a szakszervezetnél a Vasas Misi bácsit, hogy tudnának-e segíteni egy komolyabb technika beszerzésében. Összejött annyi támogatás, hogy Dallos Pista tudott venni egy Fuji 5000-es gépet. Pont a születésnapomon adta át a Pista hat évvel ezelőtt. Nagyon jól esett. Ezen a komolyabb gépen már több állítási lehetőség volt. Az ezzel a géppel készített képekből összeállítottunk egy könyvet Tatabányai szén és vízbányászok címmel. Elindult valami. Rengeteg kiállítás…

 

Tibor: Hol voltak ezek a kiállítások?

 

János: Az első önálló kiállításom a XIV-es aknán, a skanzenben volt. Aztán az óta nincs olyan városrész Tatabányán, ahol ne lett volna, de volt kiállításom Budapesten is.

 

Tibor: Budapesten hol volt?

 

János: A Gazdasági Minisztériumban 2004-ben. Kaptam egy meghívást.

 

Tibor: Menet közben nyilván változott a szemléletmódod is a fotózással kapcsolatban…

 

János: Igen, változott. Egy csomó lehetőséget kipróbál az ember, és azt is hozzáteszem, hogy nekem ez nem tanult szakmám, ez egy ösztönösen felvett hobbi, vagy hivatás. Sok tapasztalatot szereztem, utána olvastam dolgoknak, megkérdeztem másokat, hogy ők hogy csinálják. Most már sok mindent másképp csinálnék. Nem volt könnyű dolog idáig eljutni. Folyamatosan fejleszteni kell, mert amortizálódnak az eszközök. Mindig törekszem a jobb technika felé. Keresem más, tapasztaltabb, ebben a dologban jártasabb emberek társaságát, meghallgatom a véleményüket. Így találtam meg Szamódy Zsoltit, Tatai Tibit :), aztán Dallos Pista bevitt a Kép-Szín-Tér csoportba, amely egy fiatal társaság. Itt én képviselem egyedül a bányászat vonalát.

 

Tibor: Beszéljünk erről egy kicsit bővebben. Mi is ez tulajdonképpen?

 

János: A Kép-Szín-Tér egy fotóművészeti műhely, ahol mindenki a maga érdeklődési körén belül fotózgat, próbálja magát, és egymást segítve, egymástól tanulva dolgozunk.

 

Tibor: És hol van ez helyileg?

 

János: Tatabányán az Újvárosi Közösségi Házban van a székhelye az egyesületnek.

 

Tibor: És ez hány fő körülbelül?

 

János: Olyan 18-25 fővel működik most már jó pár éve. Én is tag vagyok.

 

Tibor: Van labor is?

 

János: Nincs. Jobbára digitális képekről van szó, de van pár analóg fotós is. Én digitális masinával is fényképezek, de nem dobtam ki egyetlen filmes gépemet sem, nem tudok tőlük megválni. Aztán időközben eljutottam egy olyan szintre, amikor arra gondoltam, hogy mi lenne, hogyha én is létrehoznék egy ilyen fotós közösséget. A Mészáros Károly barátommal már tíz éve működtetünk egy ifjúsági egyesületet, aminek sport és szabadidős tevékenységek támogatása a célja. Ezen belül - alapszabály módosítással- létrehoztunk egy fotós alkotócsoportot, aminek én vagyok a vezetője, most már több mint egy éve. Ennek van hat tagja.

 

Tibor: Mi a neve az alkotócsoportnak?

 

János: Óvárosi Alkotócsoport, mivel mindannyian Óvárosban lakunk.

 

Bányászpajtások - Fotó: Fehér János

Tibor: Kik a tagjai?

 

János: Janky Robi, a lányom Fehér Éva, Raáb Zoltán, Mészáros Károly, Varga Zsuzsanna és én. Ennyien vagyunk, mindenki szeret fotózni…

 

Tibor: És hol van a székhelyetek?

 

János: Az Óvárosi Közösségi Házban vagyunk, ott van egy 3 x 4 –es kis helyiségünk.

 

Tibor: Hogyan finanszírozzátok a működéseteket?

 

János: Egyenlőre saját magunk erejéből és Csík Rudolf segítségével, aki a Közösségi Ház vezetője és az engedélyével megkaptuk ezt a kis helyiséget, amit nagyon köszönünk neki. Évente egy-két kiállítást rendezünk a Házban, pont azért, mert ilyen rendesek velünk.

 

Tibor: Ezek a kiállítások miről szólnak?

 

János: Különböző témák vannak, pl voltunk együtt Erdélyben is és arról is készítettünk egy anyagot.

 

Tibor: A gyerekeidet is megfertőzted a fotózás iránti szenvedélyeddel?

 

János: A lányom Éva 25 éves, most fejezte be a főiskolát. Ő is fényképez. Nagyon jól rajzol - tagja a Bányász Képzőművész Körnek is-, jó látásmódja van. Gyerekkora óta mindig jött velem és elkezdett ő is fényképezni. Neki más stílusa van, ő is fényképez bányász témában, de ő már csak elhagyatott ipartelepeket tud fotózni. Van egy olyan tervünk, hogy majd egyszer létrehozunk egy apa-lánya kiállítást is. Sokat segít, számíthatok rá. A fiam Dániel 18 éves, idén érettségizik. Őt más érdekli, leginkább a történelem. Ő nem fotózik.

 

Tibor: A jövőre nézve milyen terveid vannak?

 

János: Sok-sok tervem van. 2004-ben sikerült Tatabányai szén- és vízbányászat címmel egy könyvet kiadni, aminek elkészült a folytatása is A jövő irgalmáért címmel. Ezt is szeretném kiadatni, most keresem hozzá a támogatókat.

 

Tibor: Az első rész hogy lett kiadva?

 

János: A Gál István Ifjúsági Egyesület és az Alfadat Press segítségével.

 

Tibor: Hány példányban?

 

János: Ezer példányban. Ezt is jó lenne legalább ennyiben.

 

Tibor: És ezen kívül még mit tervezel?

 

János: Mivel működő bánya már nem nagyon van, elfogyott a bányászati téma. Utána megtaláltam ezt az erdélyi témát, ami közel áll a szívemhez… A természetfotózás is közel áll hozzám, ezt még most gyakorolgatom, de ehhez speciális felszerelés is kell - pl. makro-objektívre gondolok-, ami még nincsen. Elkezdtem egy új témát is, a tűzoltósági fotózást. Megkerestem a parancsnok urat, aki első szóra azt mondta, hogy csináljuk.

 

Tibor: És akkor mész velük a bevetésekre?

 

János: Igen. Megyek a fiúkkal, öltözök, ugrok a csizmába és futok velük és vonulunk az esethez.

 

Tibor: És ez úgy néz ki, hogy szinte műszakot tartasz velük?

 

János: Így van. A bányászat és a tűzoltóság emberileg, lelkileg rokon szakma. Mert a bányász is olyan, hogy lehetetlen nincs. A tűzoltó is, ha menteni kell olyan, hogy lehetetlen nincs. Magas fokú kiképzés, maximális helytállás. Ugyanazt a küzdelmet látom a tűzoltóknál, mint amit mi a föld alatt átéltünk. Én azt mondom, hogy annál nemesebb feladat, mint amikor az egyik ember a másik ember életét megmenti, nincs. A világ egyik legszebb hivatása. Együtt élek az eseményekkel. A srácokkal együtt tartózkodom, volt, hogy többször benn aludtam a tűzoltó laktanyában, és ugyanúgy eltöltöttem a 24 órás szolgálatot. Ha riasztás van, akkor megvan a járművem, a 2-es Fecskendő. Felöltözök, felülök a 2-es Fecskendőre és megyek velük.

 

Fotó: Fehér János

Tibor: És mi van a helyszínen - ez a fotósok régi dilemmája-, hogyha baj van, akkor segítesz, vagy fotózol?

 

János: Nekem az a feladatom, hogy fotózzak. Az ember odafutna, de nem lehet. Ez az ő feladatuk, nekik megvan erre a kellő létszámuk és a felkészültségük. Átélni mindezt nagyon furcsa. Az első halálos balesetnél azért megremegett a lábam, pedig aztán a bányában is átéltem egy-két balesetet, meg hoztam ki a mozdonnyal sérülteket, de amikor ott vagy egy-két méterre az áldozattól, az más. Jó lenne ebből a tűzoltó témából is összerakni egy fotóalbumot, igazi színes életképek, a való világnál is valóságosabb képek. Szerintem ilyen jellegű dolog még nem született. Ez is csak a támogatás függvénye, mert én adom magam.

 

Tibor: Ezek a könyvek hogy jöttek létre? A szöveget is te írtad?

 

János: Nem. Nekem nincs írói vénám. Úgy gondolom, hogy én a képek által tudom magam kifejezni. A jó kép többet el tud mondani, mint ami egy-egy mondatba belefér.

 

Tibor. Kaptál már az eddigi munkádért valamilyen hivatalos elismerést?

 

János: 2007-ben kaptam egy művészeti nívódíjat a Bányász Szakszervezettől, ami nagyon jól esett. Ez a legnagyobb szakmai elismerés, de nem ezért csinálom. A fotózás az életem.

 

 

Szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi

 

 

Képgaléria - kattints a képre!

     Fehér János a kiállításának a megnyitóján,

     Schmidt Csabával, Tatabánya polgármesterével és Janics Csaba tűzoltó parancsnokkal