Sok embertől kaptam ezt a választ, olyanoktól, akiknek gyerekei, szülei, házastársai voltak. És persze azoktól is, akiknek nem volt senkijük. Néha cicát is mondtak. Olykor lovat is.
……
      Azon tűnődtem, miért van ez.
És ahelyett, hogy önmagamban kerestem volna a választ, én is igyekeztem „elméletet” gyártani.
     Azt mondtam például, hogy az ilyen egocentrikus lénynek, mint az ember, könnyű szeretni egy olyan teremtményt, akinek nincs egója – nem riválisa, nem ellene él, sőt hűségesen szolgálja egy életen át. Egy kutyától rengeteg kedvességet kapunk. Mindig csak ad, alig kér valamit, és elfogadja, hogy uralkodjunk felette – könnyű szeretni.
Íme, egy tarthatatlan, pocsék „elmélet”.
      Egy kutya ugyanis roppant egocentrikus. Legalábbis az enyém. A kutyámnak olyasmit tettem meg, amit embernek soha: hóban, fagyban sétáltam vele, rohantam utána az erdőben, úsztam vele az örvényes, koszos Dunában, ölbe vittem a klinikára, csupa vizelet és kaki lett a hófehér vászonkabátom. Mostam utána a ruhámat, s amikor kifordult beteg gyomrából az étel, eltávolítottam a savanyú szagú nyomokat a szőnyegről. Felsúroltam utána a lépcsőházat. Még az utcán is összeszedtem a bűzös potyadékát. Nem is undorodtam tőle, ahogy egy anya sem undorodik gyermekének teli pelenkájától.
      A feleségemre rászóltam, néha durván: „Ne zavarj! Hagyj békén!” Még anyámra is rámordultam, türelmetlenül: „Nem érek rá! Most rohanok, majd máskor, ne haragudj!”
De ha a kutyám akart valamit? Azonnal ugrottam. Szemében a néma hívójel is parancs volt számomra. S ha néha ráordítottam, a szívem összeszorult a bánatos, szemrehányó tekintete miatt.
      Ha egyedül hagytam a lakásban, bosszút állt; szétrámolta a cipőket, letépte a függönyöket, megette a spájzban őrzött fasírtokat. Ha menni akart, elszökött. Kibújt a kerítésen, és faképnél hagyott
……
Könyvajánló
Müller Péter: Szeretetkönyv
     Müller Péter írásaival a Nők Lapja hasábjain találkoztam először, ahol hétről-hétre, Boldog lelkek tánca címmel jelentek meg cikkei. Egy idő után már várni kezdtem, hogy mikor olvashatom a következőt, mert mindig valami olyasmiről írt, ami igazán megérintett. Ezt a lelkesedésemet persze a szűkebb környezetemmel is megosztottam, amit ők békés beletörődéssel fogadtak. A hozzám közelállók ugyanis már tudják, hogy az aktuális „rajongásaimat” úgysem úszhatják meg. Így esett, hogy a névnapomra megkaptam az író Szeretetkönyv című művét.

      Ez nem egy hagyományos értelemben vett könyv, amit elkezdünk az elején olvasni, aztán az utolsó mondatnál befejezzük. Persze így is lehet, de bevallom, hogy én sokszor hónapokig elő sem veszem. Aztán valamiért mégis. Lapozgatok, itt-ott beleolvasgatok, és valahogy mindig rábukkanok benne pár sorra, egy-egy történetre, ami az aktuális lelkiállapotomra rímel. A könyv a szeretet témáját járja körül, ami talán napjainkban kissé divatjamúlt választásnak tűnik, hiszen a mindennapok látszólag a pénz mindenek feletti hatalmát, és az erőszak létjogosultságát hirdetik. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik más értékrend szerint szeretnének élni.

      Íme az egyik kedves részletem, ami aktív kutyabarátként különösen közel áll hozzám:
      „- Mi a szeretet?! –kérdeztem hirtelen. -Mi volt számodra a legnagyobb pillanat? Amikor azt mondtad: igen! Ezt kerestem!... Bárkivel, bárhol! Mi volt életed csúcspillanata?... Amit sohasem felejtesz el!... Kit szerettél igazán?!
A válasz döbbenetes volt.
      Gondolkodás nélkül rávágták:
-      A kutyámat.
Tájékozódj Müller Péterről!  Tájékozódj Müller Péterről!
      Ha szerelmes volt, különben is megfeledkezett rólam. Megcsalt bármelyik kutyával, s elkóborolt vele – sokszor azt hittem sose jön vissza. S ha visszajött, véresre volt marva a csatakos bundája: látszott, egy egész falkának odaadta magát. Megértettem, sőt, sajnáltam is őt. (Bele sem merek gondolni, ha ugyanezt a kedvesem teszi!) Azonkívül gyakran botrányt csinált. Ugatott, vonyított, fölverte éjszaka a környéket. Megharapta a postást. Sajnos a polgármestert is. A magányt nem tűrte, a gyerekekre féltékeny volt. Sok külföldi utazásomat kellett lemondani miatta, mert nem lehetett egyedül hagyni. Arról nem is beszélve, amit féltett kertemben művelt: gödröt ásott a fűben, kikaparta az ültetvényeket, összetörte a virágokat. Amikor kicsi volt, lerágta az összes szőnyegünk szélét és lekarmolta a szekrényről a fényezést – ma is láthatók játékos kölyökkorának nyomai.
      Ha én kétségbeestem, senki sem törődött velem – de ha a kutyám csak egy kicsit is rosszkedvű volt, az egész család vigasztalni kezdte.
      Ez még nem minden.

      Végigcsináltam a kutyám haldoklását. Amikor barna szemében kialudt a fény, lefogtam a szemhéját. Súlyos tetemét az ölemben cipeltem a kertbe. Magam temettem el. Csákánnyal ástam mély gödröt a kemény, fagyott földbe. Beletettem az összerágott labdájával együtt. És sírtam. Ma is sírok, ha eszembe jut – hiányzik.
      Egyszerre voltam mestere, dadája, orvosa, gazdája, táplálója, mentője, gondozója, élettársa és sírásója.
      És a barátja, persze.
      Az önfeláldozásnak ezt a fokát ritkán élem meg emberrel.
     
      Látod, másokat faggatok, megdöbbenek a válaszokon, s most, hogy fölidézem az emlékeimet – vagyis az „igazi kenyér” ízét -, rádöbbenek, hogy igen, bármilyen fura, de nekem is a kutyám van az első helyek egyikén.”

P. H. Zsuzsi jegyzete