Tarjáni Antal fotóművész

Arra már nem emlékszem, hogy a felszabadult, bakonyaljai „vidéki” gyermekkorom 10. évében mi serkentett arra, hogy az összegyűjtött zsebpénzemből fényképezőgépet, egy „PAJTÁST” vásároljak, de tény, hogy ma is félembernek érzem magamat, ha nincs nálam valamilyen, képrögzítésre  alkalmas eszköz.

 

A családban csak távol – Budapesten és Érsekújvárban – élő nagybátyáim csattogtattak ünnepnapokon valamilyen kütyüvel, s az erdészeti udvarban, ahol 15 család élt,  is csak édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy az egyik erdész költötte minden – nem csak saját – vagyonát a fotózásra.


Az 1998-ban elnyert, "Tatabánya város alkotói ösztöndíja" alatt készült képek

Képgaléria! - Kattints a képre!

 
'98-as Tatabánya város alkotói ösztöndíja alatt készült képek - Képgaléria! - Kattints a képre!

Anyai Nagyapám viszont kőfaragó létére igen jól festett, s csak korai árvasága miatt kellett 13 évesen szakmát tanulva munkába állnia. Fiatal kori festményeiből Én is őrzök egyet, víz van rajta, a Tenger, különös alakú vitorlásokkal, amit nem tudom a valóságban is látott e valaha, vagy csak egy képeslap okozta vízió nyitotta meg szívét, s az elfojtott vágyódás viharos szele feszítette meg képzelete vitorláit. Hogy a festésből meddig jutott volna nem derült ki, a kötelességtudat erősebb volt benne a „művészhajlamnál”, s a kőfaragó kalapács és a vásznon lazán sikló ecset nagyon nem fért meg egy tenyérben, ezt tapasztalatból tudom. Gimnazista éveim nyarain gyakran dolgoztam a műhelyében, s egy egész napos kézi csiszolás után, amikor a pár nappal korábban formába döngölt műkövet először durva, majd egyre finomabb kővel kellett fényessé varázsolni, estére igencsak nem volt kedvem semmihez. A cementporos vízben kiázott ujjaim még a vacsoránál is nehezen fogadtak szót, s fáradt nevetéssel vizslattam a remegő villa szánalmas falatját, mire a számhoz értem vele, pedig a versenyszerűen űzött kézilabdázás mellett, tenyerem kondijára nem lehetett panasz.  S amikor egy „lazább” napon Nagyapa a vésőt és a szögletes fejű, rövid nyelű kőfaragó kalapácsát a kezembe engedte, hogy egy törött márványtáblán a sokat látott és a görnyedt hátú csiszolás közben mélységesen „irigyelt” betűvését kipróbálhassam, megtudtam, hogy van a csiszolásnál fárasztóbb és lélekölőbb is. A véső „eltalálása” nem okozott problémát, hiszen ezermester Apám mellett akaratlanul is megtanultam, de az amúgy nem nehéz kalapács féken tartása – hogy a kő csak annyit engedjen a véső éle alatt, amennyit a betű kirajzolt és bekarcolt kontúrja megszabott – egyre nagyobb feladatot jelentett a csuklómnak.

 

Mindezt 10 évesen aligha tudtam, de fotózásom első „vadászterülete” a Nagy-tó partja volt, a víz és a fény enyelgő játéka mindig elvarázsolt. Órákig el tudtam nézni, ahogy a napfény millió szikrát szór fodrozó víztükörbe, csak mindig eszembe jutott Csaba Pista bácsi – lelkes kisbéri fotóamatőr – intelme, nappal szemben nem exponálunk. Az úttörőknek készített brossúrából viszont kiolvastam, hogy színszűrővel igenis meg lehet oldani a feladatot, melyet az Édesapám által szerzett távcsőszűrőkből sikerült is megvalósítani.  A kezdeti sikerélményeimet és lelkesedésemet nagymértekben fokozta „Kismencz” a. Jámbor Lali, a helyi „Fényszöv” fotósa, aki a 6×6 cm-es kontakt másolatok mellett, – grátisz – levlap méretű „nagyítást” is készített pár felvételemről, melyek a mai napig is albumom becses darabjai.

 

A gimnáziumi éveimből, bár őrzök egy albumnyi képet, a fotózás terén sokáig hiányérzetem volt, csak vén fejjel jöttem rá, hogy pusztán „csak” azért, mert mindig szereplője és nem szemlélője voltam az eseményeknek. Talán ennek köszönhető, bár megcsinálom, ha kell, de nem vagyok riporteri alkat. Konkrét eset volt, amikor a 80-as években a sárberki kereszteződésben egy helyi járatú busz karambolozott, melyet a gyerekekkel szinte láttunk a játszótérről. A nálam lévő fényképezőgépet letéve futottam és a hátsó ajtót felfeszítve segítettem le az utasokat. Utólag jutott eszembe, hogy „milyen” képeket készíthettem volna, de igazából nem sajnálom, hogy nem tettem.

 

Egy komolyabb gépre viszont nagyon vágytam, így az előfelvételis egyéves katonaság végén kapott leszerelési segélyből, már Kalocsáról hazajövet Pesten megvettem „A” Zenit E-t, s békebeli ORWO NP 20-al töltve vidáman kattogtattam a a kisbéri tóparton.

 

Sopronban azután örömmel fedeztem fel a kollégium fotólaborját, ahol felvértezve a szakkönyvekből kiolvasott „tudással”, először és nagy izgalommal szemléltem a vörösfény mellett az előhívódó negatív feketéit, majd kissé csalódottan vizsgáltam az enyhén foltos, meszes fehérekkel büszkélkedő első 6×9-es kópiáimat. Gyorsan rendszeres vevője lettem a Széchenyi téri újságosnak, lesve, hogy megjelent-e a Fotó vagy a Fotóművészet.  Ma is szívesen forgatom e két folyóirat számait. A Pataki Ház szakkörében G. Nagy Béla vegyész és grafikus barátomtól precíz kiképzést kaptam a fekete-fehér laborálás trükkjeiből, s ma is jó szívvel emlékszem a vele való vasárnapi fotósétákra a soproni utcákon, no meg a világmegváltó konyakozásokra a Várker Bisztrójában. Az első szakköri kiállításunkra Lisztben, aminek a megnyitóján Markó Dönci bácsi, a Győri Fotóklub fotóművésze elismeréssel kérdezte a jégtócsában tükröződő fasoros képemre, „ ezt meg hogy csináltad?” Közben néha némi pénzt is kerestem a diplomamunkákba készített fotók sokszorosításával.

 

Végzés után hosszú ideig „magányos farkasként” fotóztam mindent, ami körül vett, a várost, a családot, no és az erdőt, a fát, a kenyérkereső munkám mindennapi tárgyát.  Csak a fürdőszoba lett a laborom, ami két kisgyerek mellett elég nehézkes vállalkozás.  Ennek köszönhető, hogy az akkori fekete-fehér negatívjaim jelentős részéből nem készült pozitív kép. Olykor szinte nem is tudom, mi minden van a dobozok mélyén.

 

 
Cementgyár

Képgaléria! - Kattints a képre!




Azután szinte egy időben találkoztam két emberrel, akik nagyban meghatározták az alkotáshoz való későbbi viszonyomat.

 

A fa összehozott egy mokány székellyel, Salló Pista fafaragóval. Én ugyan, ha tehettem szobrászművésznek hívtam, s bár tudom, hogy ez szíve mélyén tetszett neki, Ő elhárította. Nem Ő „csak” egy fafaragó tanító, szokta mondani, akinek a „FA parancsol”, s nem tesz mást, csak a kezébe kerülő csutakból kibontja a szunnyadó életet. S miközben „házi” fotósa és felesége, Jolánka mellett második kritikusa lettem, a domborművek nyomán megismertem a székely balladák sajátos világát. Ő egyre gyakrabban nógatott, hogy a neki megmutatott szösszeneteimet ideje volna kiállításon is bemutatni. Olykor ravasz módon feladatokat adott, aminek vége általában fotókkal körített cikk vagy esszé lett a megyei sajtóban. Persze „cserében” és is igyekeztem kedvébe járni, s gyönyörködve lestem, hogy az erdőből mentett vadalma, vadkörte, vagy tiszafa  görcsökből miképp varázsolt gyermekét ölelő anyát, számtalan balladai hőst, vagy csak a bárányait őrző legénykét. Milyen furcsa a sors, Pista éppen ma, mikor e sorokat írom lenne 77 éves…

A tatabányai Kernstok Teremben Pista 1987 évi önálló bemutatkozását egy fotókiállítás előzte meg, melyen az egyik alkotó Szamódy Zsolt válogatott vívó és edző volt, akinek sejtelmes vízparti nádasai azonnal szívembe férkőztek. Gyorsan kiderült sok mindenről hasonlóan gondolkodunk, s valahogy nyitott szívvel tudjuk megbeszélni az élet dolgait, mert abban azonnal egyetértettünk, hogy csak az őszinte vélemény viszi előbbre a másikat, s a dicséret mellett a jól megfogalmazott negatív kritika néha sokkal hatékonyabb, mert a megoldás felé serkenti a pozitívan gondolkodó elmét. Biztos esztétikai értékrendje sokszor kisegített a kátyúból, rámutatva az általam sokszor csak ösztönből érzett vagy nem érzett buktatókra. S szerencsére így van ez a mai napig. Sokat fotóztunk együtt, néha ugyan azt és mégis másképp.

 

A fotózás technikai „sport”, ami jelentős anyagi áldozatokkal jár. Az ember igényei folyamatosan nőnek (nőnének), kisfilm, közép formátum, síkfilm, s az ezeket használó eszközök árai a csillagos eget súrolják. S ha ezt betetézi egy célirányos autó feltörés, melynek során a vadiúj és végre profi szintet jelentő masinádat és objektívjeit magozzák ki a csomagtartóból, amire évekig kuporgattál, abból nehéz talpra állni.  

 

Nekem ebben egy régi eszköz segített, egy egyszerű jelenség, melyet már Leonardo Da Vinci is lerajzolt, s talán használt is. Sőt a kínaiak már nála is sokkal korábban leírták, hogy ha egy sötét szobába egy apró nyíláson – lyukon – jön be a fény, akkor a lyukkal szembeni falon a külső világ fordított állású képe jelenik meg. Ez a „camera obscura”, a lyukkamera.

 

A „camera obscura” egy külön világot teremtett számomra. Mérnökként a technika létrehozása, építése jelentett örömöt, mivel így több „saját” kamerát készítettem. Vélhetően ez járult hozzá, hogy az utóbbi években szinte kizárólag ilyen gépekkel készítem alkotásaimat. Közhelyszerűen fogalmazva szinte eggyé váltam velük, mely elsősorban a több esetben kiszámíthatatlan folyamat „kézben tartásának” élményéből fakad. Az általam „henger-lyukkamerának” nevezett festékes és fém (UNICUM) dobozokon egyáltalán nincs kereső, így a felvétel készítésekor nem látom, hogy mit „lát” a kamera. Az adott gép tulajdonságainak ismerete segít a komponálásban, de egészen a negatív előhívásáig nem lehet biztos az ember, hogy mi került filmre. Mivel a lyukak mérete 0,3-0,5 mm között változik, igen gyenge a fényerő, így az expozíciós idő néha több perc, vagyis ami mozog az nem „látszik” a képen, vagy csak homályos folttá avanzsál. S ha a fény-kép elfogását (rögzítését) végző filmet nem síkban, hanem valamilyen térformában helyezzük a fény útjába, akkor a rögzített kép a síkbafektetés során további torzulásokat szenved, mely igen tág határokat biztosít az alkotó számára. Így a hengerlyukkamerák elég nagy görbület esetén szem alakú képmezőt rajzolnak. A 2002. évi 50 éves jubileumi kiállításom – Az én Tatabányám – anyagát ilyen gépekkel készítettem. A kiállításon bemutatott képeket egy régi technológia alapján cianotípiára készítettem.


Alkmaar

Képgaléria! - Kattints a képre!

Alkmaar - képek a fotósorozatból - Képgaléria! - Kattints a képre!
 

A könnyebb hordozhatóság és a nagyíthatóság érdekébn készítettem a jelenleg is használt 6×6-os, rollfilmes lyukkamerámat. Az öreg harmonikás gép eredeti keresőjét meghagytam, de ez csak erősen tájékoztató jellegű, inkább csak a tengelypont ismeretét biztosítja, a teljes képet továbbra sem látom benne, mivel normál látószögű, szemben a kamera erősen széleslátószögű voltával. Gondolkodtam rajta, hogy készíthetnék rá egy keret keresőt, de elvetettem. Többet jelent számomra a felvétel készítése közbeni maximális koncentrálási kényszer, hogy minnél több körülményt kézben tartva, az legyen a negatívon, amit elképzeltem, vagy amit érzek. Az adott helyen, az adott pillanatban, az adott hangulatban. Igazából néha azt vélem, hogy a szabadjára engedett ösztönöm vezet valahová, vagy állít meg valahol, hogy egy képet megcsináljak. Vannak a városban, a környéken „kedvenc” zugaim, épületeim ahová gyakrabban visszajárok,  a hangulat kedvéért.

 

Csak fekete-fehér filmre dolgozom, mert így a teljes folyamatot saját magam csinálhatom, a filmhívástól a nagyításig, és mindig teljes kockát nagyítok. A 2006-os Élet-terek című budapesti kiállításom, válogatás az utóbbi öt év elkészült felvételeiből, de azóta is gyűjtöm, ill. szélesítem az anyagot, a hangulataimat.

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                                             Tarjáni Antal

                                                                                                                                             erdőmérnök-fotóművész