is túl halkan. Az is igaz, hogy a döntéshozók nem is nagyon kérték ki a véleményünket, így mint már annyiszor, itt is a politikusok döntöttek szakmai kérdésekben. Így fordulhatott elő, hogy városunk fürdője is „trendire” sikeredett, követve a jelenlegi fürdő építő divatot, magyarul: egy lett a sok közül. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lett praktikus, esztétikus és korszerű. Az idén szeptemberben, már az első idény végén, a százezredik vendéget köszönthették. Az eddigi tapasztalatok szerint bizonyosan leírhatjuk, hogy a több mint százezer vendég jelentős többsége kitűnően érezte magát. Kíváncsian várom a „téli idény” végét, mert akkor kaphatunk majd hiteles képet az élményfürdő működéséről is.

 

Városunk vízi sportjának múltja és a jelenlegi eredmények alapján joggal vetődött fel sokakban - bennem is-, hogy egy szerényebb élményfürdő beruházás mellett, az uszoda kaphatott volna egy állandó tetőt, egy kis lelátóval a közönségnek. Kár, hogy nem jött össze, viszont maradt cél a jövőre is!

 

Természetesen családommal, elsősorban kis unokámmal együtt, mi is kipróbáltuk többször az új fürdőt. Két és fél éves Lili unokánk önfeledt pancsikolása láttán csak örülni tudok annak, hogy újra van egy olyan fürdőnk, amely itt tart bennünket és nem kell elmennünk Tatára, Szőnyre, Komáromba, Esztergomba és ki tudja még hány helyre ahhoz, hogy igazi fürdő élményben legyen részünk. Egy dolgot viszont nagyon sajnálok: nem tudtam unokámnak megmutatni egy különleges fejes ugrást sem. Az uszoda medencéjébe jellege miatt, az élményfürdőben és a strandon található medencékbe biztonsági okok miatt tilos az ugrálás.

 

Szóval az új fürdő szép és jó. De ez csak egy lehetőség. Vallom, hogy az ilyen jellegű létesítmények hosszú távú működésének minősége, az ott dolgozó emberek hozzáállásán, szakértelmén dől el. Ezért kívánok nekik erőt-egészséget, jó munkát, magunknak pedig kellemes időtöltést az új Cserin! (Illetve a Gyémántban!)

 

Most már csak azt kellene eldöntenem, hogy az unokámat hol fogom megtanítania a csuka fejesre?

 

Tatabánya, 2009. október 25.

 

 

G. Kovács István

húztak ki. Ez volt akkoriban a „leghatékonyabb” úszásoktatás. A másik nagy mutatvány az ugrálások voltak. Egymástól tanultuk a bombát, a talpast, a gyertyát, a bicskát a rajt fejest, a csuka fejest, a hasast, a hátast, a kézenállásból ugrást, a szaltóugrást, és még ami a fantáziánkból tellett. Ez nem csak nagyszerű szórakozás volt, de lehetett vele „menőzni” a csajok előtt. Ekkor még az úszógumi, de főleg a gumimatrac luxus volt. Szerencsére az akkori teherautók kereke még „külsőből” és „belsőből” volt összerakva. A kiselejtezett, többször foltozott „gumibelső” volt a mi úszógumink. A legmenőbb a dömper belső volt, négyen-öten belefértünk.
”Boldogságos” gyermekkorom jelentős részét a Cseri strandnak köszönhetem!

 

Természetesen, mint akkor majdnem minden tatabányai létesítmény- az 1924-ben átadott Cseri strand gondos gazdája is a Szénbányák Vállalat volt, egészen a 80-as évek végéig. A vállalat fokozatos leépülése, a rendszerváltás, az önkormányzati törvény és a fürdőkről szóló 1994-es kormányrendelet megpecsételte a Bányász strand sorsát. Az egyre rosszabb állapotba kerülő létesítményekben, az egyre magasabb belépőjegyárak mellett egyre kevesebb lett a vendég, egyre kevesebb a bevétel, ami ellehetetlenítette a fürdő működését. Ezen akkor az önkormányzat nem tudott, vagy nem akart segíteni, ezért a strand 2004. augusztus végén bezárt.

 

A második, már lényegesen tudatosabb „fürdős” korszakom 1987-ben kezdődött. Az akkor még megyei művelődési központként funkcionáló „Közművelődés Háza” munkatársaként egy érdekes – az országban egyedülálló kísérletben vehettem részt. Az intézmény 1987. májusában üzemeltetésre átvette a helyi vízműtől az 1962-ben épült Újvárosi strandot. 1993-ig, mint a „Ház” részlege, 1994-től 2000. októberéig pedig az önálló Oázis Közhasznú Társaság létesítményeként üzemelt. 1987-től 1993-ig fürdővezetőként, majd 2000-ig ügyvezetőként irányítottam a fürdő működését.

 

Célunk volt, hogy az addig idényjelleggel működő „szocreál” strandból egy egész évben nyitva tartó, korszerű szabadidő központ alakuljon ki Tatabányán. Sikerült-e? Döntsék el a tények!

 

Idén volt huszonegy éve, 1988-ban, hogy Magyarországon először hitelesített pályán, nemzetközi szabályok szerint strandröplabda torna került megrendezésre az Oázis strandon. Az idén van húsz éve, hogy városunkban megjelent a petanque sport, majd még abban az évben megalakult az ország első vidéki csapata, a Tatabányai Petanque Klub, szintén az Oázison.

 

Ebben az időszakban épült itt teniszpálya, szauna, szolárium, konditerem, kuglipálya, strandfoci pálya, büfé pavilon és új sörkert. Gyerekeknek mini csúszdák a medencében és óriás „Lego” a fűben, felnőtteknek vízi-kosárlabda palánk a nagymedencében. Itt volt a város egyik legszebb parkja, sok-sok fával, bokorral, sövénnyel, virággal és szép zöld fűvel.

 

Befogadtuk az edzés lehetőség nélkül maradt kajak-pólósokat, az időnként medence nélkül maradt vízilabdásokat, úszókat. Volt itt sokféle (strandröplabda, petanque, strandfoci, tenisz, kajak-póló és ülőröplabda) nemzetközi, országos és helyi sportverseny. A fürdő bezárásáig itt volt az ország legnépszerűbb teljesítmény túrájának, a Gerecse 50-nek a kedvenc induló-érkező helye.

Rendszeresen jöttek ide ünnepelni, szórakozni a Radír Rádiósok, a honvédség Kiegészítő Parancsnokságának tisztjei családostól, különböző cégek, iskolák.

 

Volt itt sok-sok zenés, szórakoztató, kulturális, sport és szabadidő program a közönségnek is. A nagyközönség több mint fele állandó törzsvendég volt. Több generációs családok, komplett baráti társaságok jártak ide. Sok társaság itt jött össze. „Millió” barátság itt köttetett. Van, aki a fürdő megnyitásától gyerekként kezdett ide járni, majd hozta az utódait is. Van, aki itt tanult meg úszni, vagy magától, vagy a szüleitől, vagy a szervezett úszásoktatáson. Vannak párok, akik itt ismerkedtek meg. Tatabánya egyik válogatott focista sztárja (Akkor még ilyen is volt!) itt talált élete párjára. Azóta két gyönyörű gyermekkel élnek szép családi életet. Az Oázison családi volt a hangulat, ami egy nagyszerű közösség teremtő lehetőség volt. (Kár, hogy akkor nem nekem jutott eszembe „Az ország első családi strandja” szlogen.)

 

Az Oázison az országos átlagnál lényegesen olcsóbb belépőjegyekért lehetett szórakozni. Melegebb napokon ki kellett tenni a „Megtelt!” táblát.(Volt választási lehetőség: a későn jövők elmehettek a Cserire.) A fürdő simán túlélte a rendszerváltást. A 90-es években komoly tanulmánytervek születtek a felújításra, volt remény a vízforgató és a víztisztító beépítésére. Sajnos területileg túl jó helyen volt, gazdaságilag túl értékes volt, ezért a politika egy „jó üzlet” reményében le is mondott a fürdőről.

 

Az idén múlt kilenc éve, hogy Tatabánya önkormányzatának egyhangú döntése után – jelentős lakossági tiltakozás ellenére- megszűnt az Oázis. Az elmúlt nyáron volt negyedik éve, hogy Tatabányán egyáltalán nem létezett strand.

 

Reménykedjünk hát, hogy az új fürdő komplexum kárpótol majd bennünket hosszabb távon is. Egy „cégen” belül működik az uszoda, a strand és az élményfürdő, úgy hogy a létesítmény jelentős része egész évben nyitva tart. Sajnos az új fürdő tervezésének időpontjában a helyi fürdős szakemberek - velem együtt - keveset hallatták a hangjukat, ha megszólaltunk, akkor

Tatabánya népe - négy év nélkülözés után- nagyon várta már a megújult, sőt teljesen átépített Cseri strand és Élményfürdő megnyitását. (Ami közvetlenül a megnyitás előtt meglepetésszerűen „Gyémántra” lett keresztelve.) Az újvárosi Oázison 2000-ben, míg a Cserin 2004-ben lubickolhattak utoljára a fürdőzni vágyók. Településünk sportuszodája nyitottan várta a vízre vágyó vendégeket, de csak és kizárólag úszni, ami egy strandhoz képest más. A strand lényege az önfeledt pancsolás (azoknak is akik nem tudnak úszni), labdázás és ugrálás, lehetőleg a családdal, barátokkal, hogy közben jól essen egy sör, egy üdítő, egy pizza, vagy lángos. Az új fürdőben bőven van ilyenekre alkalmunk. Nagyon sokan már át is élhették – Tatabányán először-, hogy soha nem tapasztalt szórakozási lehetőségek és élmények várnak ránk. Örömteli meglepetés volt az is, hogy a „tomboló” gazdasági válság idején, kánikulai napokon, tömegek tudták megvásárolni a drága belépőket.

 

Én nagyon tudom élvezni a strandot. Amióta az eszemet tudom (Szüleim szerint már korábban is!) a nyaraim zömét víz mellett töltöttem. Szerencsém is volt, mert életem jelentős része egybeesett a Cseri strand, majd az Oázis strand fénykorával. Az előzőben gyermek és ifjú koromban (az 50-es évek végétől a 70-es évek végéig) jártam nap-mint nap vendégként, míg az utóbbiban 1987-től 2000-ig, tizennégy nyáron át, mint fürdővezető tevékenykedtem.

 

A 60-as évek közepétől – 10-11 éves lehettem- már felnőtt felügyelet nélkül is elmehettünk két évvel idősebb bátyámmal az akkor hivatalos nevén „Bányász Fürdőbe”, amit mi, és velünk együtt a város, a nép nyelve, mindig is Cserinek hívott. Édesanyánktól kaptunk egy-egy nagy szendvicset – két nagy szelet kenyér közt zsírral, jó esetben paprikával vagy paradicsommal – kettő-kettő forintot, ami elég volt a belépőre (1 Ft/gyerek) és két gombóc fagyira (egy gombóc 50 fillér volt). Ezek az árak hosszú-hosszú évekig nem is változtak! Vasárnaponként együtt ment a család. Sietni kellett, mert a pénztárnál ilyenkor 20-30 méteres sor állt és a későn érkezők a fűben, a „millió” pléd között már nehezen találtak jó helyet. A Cserin gondozott park, gyönyörű virágok, tiszta kb. 25-26 fokos víz, kedves személyzet (Név szerint ismertek bennünket!) és mindig pedánsan takarított öltözők és WC-k várták a „nagyérdeműt”. Én kisgyermekként emlékszem a hatalmas, akkor még teljesen egybenyitott medencére és a medence fölé tornyosuló több méteres trambulinra. (Mire akkora lettem, hogy ugorhattam volna, lebontották.) Később a medencét – higiéniai okokból- kettéválasztották, kiépítették a külön töltést és ürítést. Míg az egyikben friss, tiszta vízben fürödtünk, a másikból leengedték a vizet és kitisztították. A hozzám hasonló korú gyerekek közül sokan itt tanultak meg úszni Általában a nagyobbak „belevágtak” bennünket a mélyvízbe és vagy ki tudtunk valahogy „evickélni”, vagy szégyenszemre a nagyok