„A VILÁGBAN A SZÉN SZEREPE ISMÉT NAGY

ÉS NAGYOBB LESZ, MINT VALAHA.”

 

Közeleg az 59. Bányásznap – szeptember első vasárnapja – a magyar bányászok ünnepe. Bár zömében ma már csak nyugdíjas bányászok „ünnepelnek”. Az aktívan dolgozó bányászoknak nincs sok okuk az ünneplésre.

A bányaiparágon belül a legerősebb és a legnagyobb a szénbányászat volt. Nagy hullámvölgyek követték a szénbányászat történetét. A bányászat fejlesztése, visszafejlesztése követte egymást. Az 1980-as évek végétől viszont már a szénbányászat felszámolása történt. Mára már csak egyetlen mélyművelésű barnaszénbánya működik: a Márkushegyi bánya és még két külfejtéses lignitbánya, a Mátrai Erőmű Zrt visontai bányaüzeme, és a Mátrai Erőmű Zrt bükkábrányi bányája.

 

 

Ez év januárjában a „Tilos az A”-n megjelent interjúban arról beszélgetek Dr. VOJUCZKI PÉTER okleveles bányamérnök, bányaipari gazdasági mérnökkel – volt GEOMINCO Rt. igazgató, Ipari Minisztérium főosztályvezető helyettes, COMPACK Rt. igazgató, AGROMCHIMTRANSPACK, TISOL és AUROMA Kft. alapító és igazgató –, aki jelenleg az AUROMA Kft. igazgatója, a Bányászati Világkongresszusokat Szervező Nemzetközi Bizottság tagja és az OMBKE Bányászati Szakosztályának alelnöke, hogy KELL-E A SZÉNBÁNYÁSZAT ÉS LEHET-E A BÁNYÁSZATNAK JÖVŐJE MAGYARORSZÁGON?

(Kattints itt!Az interjú olvasható a főoldalon és a Bodza Irodalmi rovatban.)

 

 

Dr. Vojuczki Péter a most következő „Magad uram, ha szolgád nincs!” című írásában a korábbi gondolatmenetét fűzi tovább. Ahogy írja: „A világban a szén szerepe ismét nagy és nagyobb lesz, mint valaha. Az új szénfelhasználási eljárások, a villamos energiatermelés fejlődése alapján állítható, hogy a szénalapú szintetikus tüzelőanyagok használatáé a jövő. (…) Az ideáknak megfelelés helyett most fontosabb lenne az erőfeszítéseket népünk megélhetésének megmentésére összpontosítani. A valós számok a mellébeszélésnél és köntörfalazásnál ékesebben bizonyítják, hogy az ország évtizedek óta a hazai energiahordozókat kiszorító import, erőnket meghaladó terhe miatt süpped adósságba. Elkerülhetetlen e hatalmas teher csökkentése. Tudjuk, hogy erre mód van, hazai forrásokból megvalósuló gazdaságos termeléssel. Miért nem ezt tesszük?”

 

Ladányi András

 


 

 

 

MAGAD URAM, HA SZOLGÁD NINCS!

 

 

Mindig idegenkedtem a saját erőfeszítések helyett kényelmesebb megoldásokat ígérő ajánlatoktól, ha számításokkal nem volt kideríthető a kényelem valós ára. A magyar gazdaság szerkezetének nemzetközi integrációhoz kapcsolódó átalakítása közben a bányászat rendre ilyen esetekkel szembesül. Mérvadó bölcselők, közgazdák, természetvédők, újabban klímavédők hangos hada, általánosítástól sem visszariadva kérdőjelezi meg a hazai bányászat létének indokoltságát. Régóta hallgatjuk a maszlagot, hogy a hazai energiahordozók, a kőszén, az urán, a kőolaj, a földgáz, a lignit, a pala kitermelése általában gazdaságtalan, a médiafórumokon, hogy nincsenek hasznosítható ásványkincseink és a víziót, hogy a fosszilis energiahordozók használata már-már ellehetetleníti az életet a Földön, ezért kötelességünk a klímára leső veszedelem elhárítására áldozatokat hozni. Nevezetesen azt követelik, hogy minél több erőfeszítést tegyünk a világ környezeti terhelésének csökkentése érdekében a fosszilis tüzelőanyagok használatának csökkentésével, főként a hazai széntermelés és szénfelhasználás megszüntetése, mert ez érdemi és pozitív hatású, hatékony, kényelmes és előremutató. Ezt a felfogást támogatják az importban érdekelt gazdag vállalatok, és tág teret kap a nyilvánosságban, hiszen nem kérdőjelezi meg a korábbi energiapolitika célkitűzéseit és helyesli, hogy hazai bányászat helyett az alapvető emberi értékeket, a hőt-, a nyersanyagokat és azok feldolgozásának technológiáit, berendezéseit döntően külföldről vásároljuk. Arról viszont nem tudunk, hogy valójában mennyibe kerül e célok megvalósulása, ahogy nincs tudomásunk konkrét, érdemi állami intézkedésekről az energiaimport ellentételezéséhez szükséges versenyképes és elegendő árualap megteremtésére, az ország tudásalapjának ez irányú bővülésére. Állítólag ez a piac feladata, de ott a külföldi érdekeltségű nagy szereplők érdeke nem feltétlenül az, hogy mi olcsón jussunk elegendő energiához. Így aztán a hazai energetika történései leginkább a víziók nyomába eredő vakrepülésre utalnak.

 

Az életben mindig idővel kiderül, hogy a munkával járó nehezebb megoldás a jobb és gazdaságosabb, a "támogatott" és kényelmesebbnek látszó gonoszabb erőfeszítést követel. Hosszú idejű tapasztalat és statisztika igazolja, hogy a hazai bányászat, a gazdaságos ásványvagyonunk ésszerű igénybevétele kedvezőbb az importnál, és ami ennél is fontosabb, a természeti adottságainkhoz igazodással a hagyományos ipari vertikumaink jelentős része életképes maradhatott volna. Mint például a cseheknél vagy a lengyeleknél. Mindig akadtak/akadnak azonban „magasabb rendű” elvek, próféciák, átmeneti hasznot ajánló mellékutak, amelyekkel az importot részesítették/részesítik előnyben. Noha kellemetlen, de előbb vagy utóbb elkerülhetetlen az ilyen elhatározások következményei és a gazdaság helyzete közötti összefüggések feltárása, mert különben tévesen tovább haladunk a zsákutcában.

 

Közügy a nyersanyag- és energiaellátás, ezért elfogadhatatlan, hogy a társadalom nem ismeri saját lehetőségeit, korlátait. Márpedig nem ismeri, ha a politika legmagasabb szintjén mérvadók lehetnek a „nem lesz gázáremelés”, a „nincsenek ásványkincseink” állítások, ha a lakosság veszteségesnek gondolja a költségvetést tápláló, gazdaságos hazai bányászati termelést is, ha a szénhidrogének kényelmesebb használatára alapozott propaganda el tudja hitetni, hogy a szénerőművek nem lehetnek korszerűek és gazdaságosak. A közvéleményben nem tudatosul, hogy szénellenes szemlélet kialakításához a különböző tüzelőanyagfajtákat felhasználó erőművek összehasonlításakor már régen megtérült, félévszázados, elavult szénerőművek mutatóit vetik össze az újabb földgáztüzelésű-, nukleáris és megújuló energiát használó erőművekével, és kerülik az azonos műszaki-gazdasági feltételek szerinti értékelést. Honnan tudhatná az olvasó a termelő egységek valós önköltségeit, a villamosenergia rendszer terhelésingadozásainak kiegyenlítésében a szénerőművekre és bányákra hárított terhek költségkihatásait, vagy a valóságot a „szénfillérekről.” Honnan tudhatná a közember, hogy az egyetlen földalatti szénbányánkra hivatkozással bevezetett „szénfillér” díjpótlék inkább „erőműfillér”, mert a Márkushegyi bányában termelt barnaszén Ft/GJ önköltsége a jelenleg csökkent gázárak és a megnyomorított széntermelés ellenére is csupán mintegy fele a támogatott földgáz árának. Honnan tudhatná az olvasó, hogy az elavult szénerőmű alig két évvel ezelőtt, még elfogadható kihasználási óraszámmal és biomassza tüzelése nélkül a fosszilis energiahordozókat használó erőművek közül a legjobb termelési önköltséggel működött. Az illetékes makro-közgazdáktól csak azt halljuk, hogy a „szénfillérek” a széntermelés miatt hatalmas mértékben és indokolatlanul terhelik a villamosenergia fogyasztói számlánkat. Vajon miért van az, hogy még csak nem is utalnak például a zöld energia támogatására, amelyet ugyancsak ki kellene mutatni, mert az is a fogyasztók pénze? Netán az lenne a tudomány feladata, hogy a piacgazdaságba tényleg nem való „támogatások” rendszeréből egy elemet, történetesen a „szénfilléreket” kiemelve ítéletet mondjon a szénbányászatról anélkül, hogy ismertetné a „támogatások” valós okát és felhasználását? Nem végképpen kritikán aluli, hogy mások elhibázott kereskedelmi szerződéseinek, a környezetvédelem, a CO2 kvótakereskedelem „mutatványainak” következményeit és a bányászat munkateljesítményt összemossák, ezzel hatalmas erkölcsi kárt okozva a bányászatnak a legszélesebb nyilvánosság előtt? A szénbánya bűne volna, hogy a villamosenergia igény átmeneti csökkenésére hivatkozva nem veszik át a tervezettnek megfelelő szénmennyiséget, és megállapodást kötnek a szén helyett drágább, és bármennyire zöldnek nevezik, tudottan nem környezetbarát fatüzelésre? A Vértesi Erőmű rovására vajon melyikerőműnek kedveznek, amikor az igénycsökkenés ellenére az továbbra is magas terheléssel üzemelhet, hogy gazdasági eredménye ne romoljon? Vagy az nem támogatás? Nem vitatható, hogy a 430 MW-os Vértesi Erőmű felett eljárt az idő, de ugye nem a szénbányászat okán, és nem egy évtizedeken át az országnak a villamos energiát legolcsóbban termelő város lakosságának magára hagyásával kell sürgősen helyet teremteni egy új 430 MW-os földgáztüzelésű erőműnek?


 

Ismert tény, hogy jelenleg ásványi eredetű a világon felhasznált energia túlnyomó többsége, 93%-a. Nyilvánvaló, hogy a múltban is, a jelenlegi viszonyok között is, az elkövetkező 30 évben is (85%-ban) a világon a fejlődés dinamikáját döntően az ásványi eredetű erőforrások, ezeken belül a szén hasznosításának színvonala és mértéke fogja meghatározni. Nincs más kiút akkor sem, ha a társadalom a nyersanyag- és energiaigényének kielégítését a környezet lehetőség szerint nagyobb kímélésével követeli, mint korábban. A bányászati tudományok feladata a mindenkori technikai színvonal legjobb alkalmazásával a követelményeknek megfelelő művelési eljárások kifejlesztése. A mélyművelésű bányák külszínének helyreállítása minden igényt kielégít, a régi műveletekre, ahol az önkormányzatok megengedhetik maguknak, jobbára szépen berendezett és látogatott múzeumok emlékeztetnek. A fejlődéssel a művelés alatt álló környezet védelme mindig javult. A korábban elképzelhetetlen nagy területeket igénybe vevő külfejtések rekultivációja után visszaadott földek minősége jobb, mint az eredeti állapotban volt, termőföldekkel, erdőkkel. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a műszaki fejlődés a jövőben sem törik meg.


A műszaki feladatok megoldásánál sokkal nehezebb ügy világszerte az, hogy a társadalom nem nyersanyagokat, hanem szolgáltatásokat vesz igénybe. Ezért lehetséges, hogy a nyersanyag felhasználó vertikumok hatalmas árbevétel növekedése inkább a kitermelés monopolisztikus koncentrációja előnyeiből, mintsem a bányászat és a nyersanyag felhasználás technológiájának fejlesztéséből származik. A hatékonysági – műszaki-gazdasági ésszerűségi, földtani – ismérvek helyett a piacokat a tőkemozgás, a befektetés vezérli, a management kockázata dominál a beruházás műszaki alapjainak értékelése nélkül. A kőolaj-, a földgáz- és a nyersanyagárakat a fizikai igények helyett pénzügyi és spekulatív törekvések, növekedési várakozások szabják meg, a bányászat részesedése a nemzeti jövedelemből alulértékelt. Oroszországban például – ez többnyire másutt is így van, de számunkra a legfontosabb forrásunk eseményei fontosabbak – a magas exportárak mellett szénhidrogének eladásából keletkezett a kivitel 45–50%-a, a termelési adókból, illetve exportvámból a költségvetés bevételeinek több mint 45%-a, miközben az ágazat részesedése a GDP-ben nem érte el a 10%-ot. A hozzáadott érték forrása az volt, hogy a gázipar viszonylag szinten maradó költségei mellett, 2004-ben például 1000 m3 földgáz belföldi árában a termelési költség 6$, a szállítási- 19$, igazgatási és kereskedelmi költség 2,5$, a nyeresége 13,5$ volt, miközben a termelők bevételei az exportáraknál és bevételeknél kevésbé dinamikusan nőttek. A geomechanikai ismeretek alkalmazásának hiányosságai és a termelési kapacitások fejlesztésének ezzel összefüggő elhanyagolása miatt a nyersanyagipar amolyan, amíg nincs hulla, nem kell rendőr sem alapon működik, ami inkább előbb, mint utóbb megmutatkozik a nyersanyagkínálatban és drágábban fogunk vásárolni. Csak az állam gyors és céltudatos közreműködésével lehet ezen változtatni a hazai termelés növelésével. Ellenkező esetben az áremelésekre megint jöhet a szabvány magyarázat, hogy többet fogyasztunk, mint termelünk.

 

Mostanság azt olvasom, hogy lesz több gázvezetékünk, 50 évre biztonságosabb földgázellátásunk, sok megújuló forrásunk. És lesz két új 1000 MW-os atomerőmű blokkunk, és 430 MW új gázturbinánk. Mind kell, és mennyiért? A kormányzat láthatóan nehezen integrálja a bányászatot, a pénzügyeket és az állam részvételét az energiaellátás megoldásában, noha tudja, hogy a korszerű nemzetközi kapcsolatokat, a geopolitikát a nyersanyag politika determinálja, és a konfliktusok elkerülését a hazai bányászatban kellene megalapozni. A döntéseiben azonban nincs nyoma annak a nemzetközi felismerésnek, hogy kiút az energia- és a villamos energiatermelés tüzelőanyag ellátási problémájának megoldására a világban döntően a bányászatban, a szén-, részben az urán korszerű hasznosításában mutatkozik. Mindenütt tudott, bár nálunk elhallgatott tény, hogy a szén eddig is a maradék elven való használata miatt volt a gazdasági változások legnagyobb vesztese. Mi sejtjük, hogy uránbányáink bezárása is hiba volt. Villamos energiatermelésre 1965 – 2006 között mintegy 45 millió tonna kőolajat, 90 milliárd m3 földgázt és hőegyenértékben ugyanennyi földgáznak megfelelő nukleáris tüzelőanyagot használtunk fel. Szénből közel annyi áramot termeltünk, mint szénhidrogénből és 38%-kal többet, mint nukleáris energiából, most mégis a széntermelés megszüntetését tervezik.


 

A hazai erőforrások igénybevételét ellenzők „eltekintenek” attól, hogy a nekünk nyersanyagot szállítók a mi kényelmünk miatt a saját környezetük terhére annyival többet termelnek, amennyivel mi kevesebbet. Tekervényes logikára utal a globális természetvédelmet a Föld egyik részében a jövő érdekében tett cselekvésnek értelmezni, a másik részében pedig a Föld nyersanyag–energetikai egyensúlyát megbontó, a régiók igényét meghaladó bányászatot ösztönözni és a lakosságtól fokozott áldozatot elvárni, ha igaz, hogy a bányászat valóban oly nagy és helyrehozhatatlan kárt okoz, amekkorának azt a bányászat ellenzői hirdetik. Képtelen feltételezés, hogy az exportőrök saját kárukra fognak nekünk kedvező árakon nyersanyagokat szállítani, hogy feldolgozóipari bevételekből olcsóbb az energiahordozókat beszerezni, mint a hazai szénből villamos áramot előállítani. Úgy tűnik, hogy az alternatív forrásokra a jövőben is csak kismértékben támaszkodhatunk és hiba volna azt gondolni, hogy az újabb földgázvezetékek építése csökkenti fizetési gondjainkat. Elegendő igénybe vehető mennyiségben jelenlegi ismereteink szerint csak szénvagyonunk van és van tapasztalatunk korszerű igénybevételéhez. Az 1970-es években, a világ műszaki haladásával lépést tartva, nálunk is létesült a lehetőségeket kitágító korszerű, gazdaságos, környezetbarát külfejtés, szükségtelenné vált a mélyművelés túlterhelése, gazdaságosabb és nagyobb teherbírású lett az ágazat és ráadásul nőtt a gazdaságosan kitermelhető szénvagyon. Az elmúlt 40 évben a villamos energiatermelés legnagyobb tüzelőanyag igénye közel annyi volt, mint a szénbányászat hőtermelése 1965-ben. Nem voltak és nincsenek tehát a villamos energiatermelés hazai szénbázison történő kielégítésének természeti és technikai korlátai. A korszerű szénbányászati és széntüzelési technikával termelt villamosenergia önköltsége lényegesen olcsóbb volt az importált „nemes” tüzelőanyagokkal termeltnél és nem volt, jelenleg sem elkerülhetetlen a lehetőségeink korlátját túllépő import.

 

A világban a szén szerepe ismét nagy és nagyobb lesz, mint valaha. Az új szénfelhasználási eljárások, a villamos energiatermelés fejlődése alapján állítható, hogy a szénalapú szintetikus tüzelőanyagok használatáé a jövő. A magyar villamos energetikusoknak, a szénvegyészeknek az új eljárások kutatásában, a szénből ammónium, műtrágya, műbenzin előállításában nemzetközi szintű eredményei voltak. A gyártás-, a kutatás az olcsó szénhidrogének megjelenésével sorvadt el, de miért ne éledhetne újra a jövőben a szénhidrogének drágulásával? Megvalósítható, gazdaságos, a költségvetést kímélő konkrét célok nélkül vajon miért kell lemondanunk az egyetlen potenciális energiahordozónkról, ha a felhasználásunk aránya és abszolút értéke alapján hatásunk a globális széndioxid kibocsátásra alig érzékelhető? És ami a legfontosabb: a tudomány mai állása szerint legolcsóbban villamos energiát szénből állíthatunk elő, ezért elvárható, hogy a nézetek divatáramlatai helyett a megélhetésünk realitásait és sok évtizedes tapasztalatunkat kövessük, és nem az ország erőforrásainak hasznosítását fékező messianisztikus, improduktív, káros és veszélyes ideákat.

 

 

Ne „feledkezzenek meg” a hazai természeti erőforrások igénybevételét globális negatív hatásokra hivatkozva ellenzők arról, hogy más országok bányászai a mi kényelmünk okán a saját környezetük terhére annyival többet termelnek, amennyivel mi kevesebbet. Tekervényes logikára utal a globális természetvédelmet a Föld egyik részében a jövő érdekében tett cselekvésnek értelmezni, a másik részében pedig a Föld nyersanyag–energetikai egyensúlyát megbontó, a régiók igényét meghaladó bányászatra ösztönözni és a lakosságtól fokozott áldozatot elvárni, különösen akkor, ha igaz, hogy a bányászat valóban oly nagy és helyrehozhatatlan kárt okoz, amekkorának azt a bányászat ellenzői hirdetik. Képtelen feltételezés, hogy az exportőrök saját kárukra fognak nekünk kedvező árakon nyersanyagokat szállítani, hogy feldolgozóiparunk bevételeiből olcsóbb az energiahordozókat beszerezni, mint a hazai szénből villamos áramot előállítani. A nukleáris fűtőelemeket is beszámítva, a felhasznált energiahordozók 90%-át importáljuk, és régen látjuk, hogy a gazdaságunk nem képes alkalmazkodni az energiahordozók magas árához. 2006-ban például az évi külkereskedelmi termékforgalmunk hiánya 522 milliárd Ft volt úgy, hogy az energiahordozók mérlege 1395 milliárd Ft passzívumot mutatott. A 2 millió főt foglalkoztató magyar gazdaság fizette a 140 milliárd $-t kitevő orosz külkereskedelmi aktívum közel 7,6%-át. Fenntartható ilyen nagyságrendű, évente ismétlődő, romló külkereskedelmi és banki feltételekkel fizetett teherviselés, amely más importforrások bevonása esetén is aligha csökkenthető?

 

Az ideáknak megfelelés helyett most fontosabb lenne az erőfeszítéseket népünk megélhetésének megmentésére összpontosítani. A valós számok a mellébeszélésnél és köntörfalazásnál ékesebben bizonyítják, hogy az ország évtizedek óta a hazai energiahordozókat kiszorító import, erőnket meghaladó terhe miatt süpped adósságba. Elkerülhetetlen e hatalmas teher csökkentése. Tudjuk, hogy erre mód van hazai forrásokból megvalósuló gazdaságos termeléssel. Miért nem ezt tesszük?

 

Jó szerencsét!

 

Vojuczki Péter

 

Dr. Vojuczki Péter

Fotó - Fehér János

Előszó - Ladányi András

 
Dr. Vojuczki Péter

Katints, ha szeretnéd bezárni!

 

 

 

 

DR. VOJUCZKI PÉTER

okl. bányamérnök

 

 

 

Dr. Vojuczki Péter Munkácson születtett 1946-ban. Ott végezte el középiskolai tanulmányait is. 1964-ben Észtország fővárosában, a Tallini Műszaki Egyetem Bányászati Karán kezdte el egyetemi tanulmányait, amelyeket 1965-től a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karán folytatta és 1970-ben bányaművelő mérnöki oklevelet szerezett. Később elvégezte a bányagazdasági mérnök szakot is. 1972-ig a Nehézipari Minisztérium Ipargazdasági Intézetében szén- és bauxitbányászati gazdasági kutatási témákkal foglalkozott. A bakonyi bauxit bányászat optimális technológiai rendszerének kialakítására irányuló tanulmányért nívódíjban részesült.

1972-1980 között a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fejlesztési Főosztálya Bányászati Osztályának főmérnökeként közreműködött a természeti erőforrások, illetve az ásványvagyon optimális hasznosításának, a termelési szerkezet korszerűsítésének kialakítására irányuló munkában, és részt vett a magyar bányászat nemzetközi kapcsolatainak építésében.

1984-86 között a Geominco Bányászati RT ügyvezető igazgatója volt, ahol az Rt részvényesi és tevékenységi körének bővítésére, stabil növekedésének megalapozására, a magyar bányászat működési feltételeinek jobbítására törekedett. 1986-ban kinevezték az Ipari Minisztérium Nemzetközi Főosztályvezetőjének helyettesévé. Ebben a beosztásban a magyar ipar műszaki-tudományos és gazdasági nemzetközi kooperációit szervezte, ezen belül a világ számos országának bányászati szakértőivel tartotta a kapcsolatot.

1984-tól rendszeresen képviselte a magyar bányászatot az ENSZ EGB Szénbizottságában és annak munkatermelékenységi, valamint szénhasznosítási témákkal foglalkozó munkacsoportjaiban. A Bányászati Világkongresszusokat Szervező Bizottság munkájában 1978 óta a magyar Nemzeti Bizottság titkáraként, majd tagjaként vesz részt. Több kongresszuson előadóként is szerepelt.

1988-tól a Compack Kereskedelmi Vállalatnál a vállalkozási és kooperációs terület igazgatója volt, ahol kísérletet tettek az Aknaszlatinai és az Erdélyi sóbányákkal közös vállalkozásban a hazai sóellátás megoldására. A vállalat külföldi tulajdonba kerülését követően vállalkozásokba kezdett. 1991-től magyar és külföldi résztvevőkkel az ásványi nyersanyagellátás körébe tartozó, jelenleg is sikeresen működő három vállalat alapításában vett részt és töltötte be ügyvezetői tisztséget. Ezek közül az egyik vállalat igazgatói teendőit jelenleg is ellátja.

A Miskolci Egyetemen 2005-ben PhD címet szerezett, 2007-ben az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Bányászati Szakosztályának alelnökévé választották.

 

 

 

Kattints, ha szeretnéd bezárni!