• Fáj?
  • Nem!
  • Akkor miért ordítasz?
  • Nem tudom!

 

Az első tatabányai emlékem. A párbeszédet háromévesen folytattam egy fehér köpenyes doktor bácsival, miközben egy nővér ölében ülve, a kezeimet valamivel a szék karfájához kötözték. Hogy a férfi Újvári doktor volt a tatabányai kórházból, azt csak úgy hét évesen tudtam meg, amikor már majdnem vissza kellett feküdnöm egy ismételt műtétre, ám az utolsó vizsgálaton kiderült, hogy nem a korábban eltávolított orrpolipom újult ki, hanem „csak” orrsövény szűkületem van, ami azóta is elkísér. Halványan emlékszem még, hogy Apu jött értem végre, s mehettem haza.

 

Akkortájt szülőfalumban, pardon a nagyközségben Kisbéren éltem, egy hatalmas park szélén lévő épületegyüttesben, az Erdészeti udvarban, ami akkoriban – az ötvenes években – egy teljes logisztikai központot jelentett, bár ezt a kifejezést még nem ismerték. Az iroda és a dolgozók lakása a kisbéri ménes-birtok jószágigazgatói lakásából alakult, melyet hatszor hatos szobák jellemeztek, három és fél méteres belmagassággal. A hátsó udvarban lóistállók, kocsiszínek, raktárak, állattartó épületek és kertek, a műhelyudvarban bognárműhely, kovácsműhely, szíjgyártó, a kocsisok lakásai, az udvaron farönk és deszka rakatok, javításra váró szekerek a hársfák alatt, melyről rendre mi gyerekek gyűjtöttük be a virágokat, a későbbi torokgyógyító mézes teához. A tizennégy szolgálati lakás ontotta a gyerekeket, az átlagban 20-25 fős „banda” térigénye a komplexum teljes használatára kiterjedt, pincétől a padlásig. Én leginkább a kertvégi szederfa – most már tudom, hogy valójában eperfa, de nálunk a Dunántúlon az eper a földön terem, ami meg igazából szamóca – lágy szélben lengő teteje mellett, lakásunk kúpcserepén – ami pala volt – szerettem lovagolni, mert onnan be lehetett látni az egész környéket. 


Hengerlyuk-kamera felvételek
Képgaléria! - Kattints a képre!

Hengerlyuk-kamera felvételek - Képgaléria! - Kattints a képre!

Egyik irányban a nagypark fái közül kiemelkedő kórház emeletes tömbjét – melyet a rozsdásszög és a szögesdrót okozta sérülések miatti „rendszeres” tetanuszoltások következtében, belülről kevéssé szíveltem – másik irányban a gimnázium és a kolesz hatalmas, egymás feletti ablaksorait. Kissé távolabb az emeletes általános iskola épülettömbje virított, ahová reggelente a lovarda mögött caplattam el. Ennek teteje oly magas volt, hogy hat éves koromtól önállóan használt légpuskámmal, a hétvégi húslevesbe szánt vadgalambot, már csak pontos fejlövéssel tudtam elejteni. S akkor még nem beszéltem a kiskastélyról, ahol az orvosi lakások voltak, melynek udvarában lépcsővel ellátott beton fürdőmedence is volt, igaz leginkább szárazon.

 

Nekem ez volt a szülőfalum.

 

Aztán Édesapám a városba, Tatabányára került, az erdőgazdaság központjába. Nap, mint nap hajnalban indult a „csühöshöz”, a gőzmozdony húzta fapados vonathoz, s csak este jött meg, fáradtan, vállán a saját maga gyártotta szíjon lógó aktatáskával, de szombaton „már” a négyessel hazaért. Néha, hó végeken még haza is hozott egy csomó papírt, s hajnalig kuksolt felette a konyhaasztalon. Egyre kevesebbszer tudtunk felülni az egy ló vonta kétkerekű „laktikára”, hogy megnézzük Nagybéren a szolgálati földeket, pedig ilyenkor egyedül is foghattam a gyeplőt.

 

S mindezt megint Tatabánya, a Város rovására írtam.

 

Azután egy Május 1-jén én is felülhettem vele a fapadosra, irány Tatabánya-Alsó. Persze az egyórás út, s a hazai szendvics azonnal vizet kívánt. A füstös, savanyú illatú állomás falára biggyesztett csapból iszonyú meleg és ízetlen lé folyt víz gyanánt, azonnal utáltam a Városi vizet.

 

Átvágva a síneken, irány a Síkvölgyi Erdészet, ott gyülekeztek az erdőgazdaság dolgozói a felvonulásra. Jó sokat mentünk, de várost nem láttam, csak falusi házakat. Ez Bánhida, mondta Édesapám, s itt az erdészet a templom tövében. Kicsi volt, az emberektől alig láttam az épületet. No ez a Város? – morfondíroztam magamban.

 

Széles sorokba rendeződve ismét elindultunk a feldíszített lovas kocsik után, mentünk sokat, nagyon sokat. Végig a falun Középsőre, ott volt a tribün. Elfogyott a falu, de egyszerre még furcsább épületek tűntek fel. Alacsony, egyforma házak, alig látszottak ki a kerítések mögül, még a szobánkban is elférne egy, gondoltam magamban. A híres hatajtós bányászlakások, kapom a választ, s már nem is csodálkozom, de hol van itt a város? Egy rácsos betonkerítés tetejéről maszatos gyerek mosolyog le rám, kicsit szinte irigylem, hogy nem kell kutyagolnia az emelkedőn felfele. A Turulra még emlékezem, mert ott volt a majális, virslivel és sörrel, melybe én is belenyalhattam, a Bambi kortyolgatása közben, kicsit feledtetve a vonulás „fáradalmait”.

 

Kicsivel később, 10 éves úttörő koromból őrzöm első fotóim egyikét, melyet a zsebpénzemből vett Pajtással készítettem a Városról. A többnapos találkozó során, éppen a Síkvölgyi Erdészettel szemben, a kőfal mögötti ház ablakából bámulunk ki szállásadóimmal. A sportpályán valami nagy rendezvény is volt.

 

A Városra inkább csak középiskolás koromból emlékszem.

 

Az állomás előtti vidámparkra, mely hétköznap is üzemelt, otthon csak az augusztus huszadikai búcsúban volt hasonló, a mögötte lévő hurkasütőre, ahol a közeli szakközépiskolában tartott középiskolai kézilabda bajnokság félidejében telizabáltuk magunkat, el is veszítettük a következő meccset, s a bajnokságot.

Tatabánya, Tatabánya nem hoztál szerencsét!

 
Tatabánya 98-08
Képgaléria! - Kattints a képre!


Tatabánya 98-08 - Képgaléria! - Kattints a képre!

Emlékszem a „fedett uszodára”, (Gyógyfürdő) ahová a megyei KISZ bizottsági ülés után, ha nem húzták el az időt a fejtágítással, még beugorhattam egy úszkálásra a vonatindulás előtt. A Péch Antal kollégiumra, ahová kegyes csalással – „apja foglalkozása alkalmazott” – juthattam be a felvételi előkészítőre, mert a könyvelő Apám már értelmiséginek számított. A négy nap során a leggyakrabban egy köszöntést hallok: „Jó szerencsét!” Furcsa szópár, de errefele biztosan van „rossz szerencse” is, de nem is vadász lehetett, aki kitalálta, mert tőlük a „Szart a tarisznyába...” jókívánságot ismertem ez idáig. Hmm, Bányászváros.

 

Az egyetemet megelőző „előfelvételis” katonaság Kalocsára szólított, de ez alatt sem „úsztam” meg Tatabányát. A tizenegy hónap alatt háromszor sikerült hazajönnöm Kisbérre. Persze az ÜTI (ügyeletes tiszt) jóvoltából csak a későbbi vonattal indulhattam, s le is késtem Tatabányán az utolsó csatlakozást. A már langyos vaskályhával temperált ”Alsói” váró padjáról háromszor ugraszt fel szendergésemből a Hatóság, hol kék, hol zöld szerelésben, ellenőrizve, hogy nem engedély nélkül lógom-e az éjszakába, így persze az első hajnali vonatot is elalszom. Eh, Tatabánya…

 

Sebaj, így nem Kisbéren, hanem itt találkozhatom Apuval, aki meglepetten és büszkén tekint végig „hosszú köpenyes, tányérsapkás” fián. A sarokülést előmelegítettem, mutat a visszafele induló pápaira, s katonás lépésekkel indul a síneken át, dolgozni a dózsakerti, új, emeletes Központba.

 

Sopron, Sopron sáros Sopron…

 

Megkezdem életem talán legboldogabb öt évét ez az Erdészeti Egyetemen. Az első szemeszter a Balek-oktatással kezdődik, érdekesen. Első és legfontosabb szabály: Itt mindig, mindenkinek, minden találkozáskor köszönni kell, nem is akárhogy:

 

„Jó szerencsét!”

 

Ismerősen cseng, hiszen hallottam már, a Városban, odahaza. Egyre kellemesebb emlék, s valahogy gyorsan rááll a szám.

 

Sopron tényleg néha sáros, kicsit elzárva a világtól, a nyugati határszélen, de igazi diákváros. S a diák eszik-iszik, ha van pénze, ha nincs, a menzán mindig van száraz, néha savanykás kenyér, egy kis zsírral s hazai vöröshagymával. Erre csúszik a sör, a Soproni Ászok, amit a hetvenes évek elején még három forintért mértek. S ahol sör folyik ott ének is, s a soproni erdészek bányásznótákat is danolnak, átélve az ősi Alma Mater, az Európa hírű selmecbányai Bányászati Akadémia bányász-, kohász-, s immár 201 éve erdészdiákjainak szokásait, mely Trianon után „soproni” lett.

 

Persze ebből az időszakból is beugrik egy tatabányai emlék. Koronglövőként hétvégeken versenyekre jártunk, Tatabányára is, s szerte az országba Tatabányán keresztül. A hajnali indulás kábulata a város környékén tisztult, ahol várt bennünket a közös reggeli a „békebeli gyorsétteremben” a Jubileumban. A gyorsbüfé olykor még szinte kong, de virslihez kapott hatalmas szelet kenyér bele fehér, héja ropogós, illata mennyei. Ilyen Sopronban nincs, csak itt! Ja a bányászok szemét nem lehet akármivel kiszúrni. Irigylésre méltó Tatabánya!

 

De ahogy végighajtunk a városon, a füstölgő cementgyári kémények alatt, elszörnyedve nézzük a fákra és a tetőkre telepedett vastag porréteget, fintorogva szippantottuk, az ébredő város fanyar, kénes szagát. Nem egy soproni hegyvidék. Na ja, „a piszkos tizenkettő”, idézzük az akkortájt felkapott szlogent.

Tatabánya, itt sem szeretnék élni, mondogatom magamban ilyenkor.

 

Az egyetemi öt év gyorsan elszelelt, s mire felocsúdtam erdőmérnökként Apu mellett ültem a vonaton. Együtt kerülgettük a tehervagonokat reggelente, erősen figyelve, hogy az egyre sűrűbb „jardjárőr” el ne kapjon Bennünket a tiltott reggeli tornáért, mire átérünk a dózsakerti új panelek között már aprónak tűnő egyemeletes erdőgazdasági központba.

 

Ekkor jöttem rá, nem a hajnali felkelés, nem a napi munka, hanem a hazafele út zötykölődése fárasztja el igazán az embert. Miért csinálta ezt Apám húsz évig? - ötlik fel bennem olykor, de nem tettem fel a kérdést soha életében.


"A Tatabányai Szénbányák utolsó mohikánja.."
Képgaléria! - Kattints a képre!

A Tatabányai Szénbányák utolsó mohikánja - Képgaléria! - Kattints a képre!
 

S egy évvel később Éva is végzett a „Leghűségesebb városban”, gyógyszerész asszisztensként a nógrádi hegyek helyett engem, s hozományul Tatabányát választotta. A tágas falusi teret mindkettőnknek felváltotta az újvárosi panelház hatodik emelete, ahonnan az Apa által gyártott vasrácson át ráláttunk Bánhidára, Dózsakertre, Kertvárosra, Sárberekre, a toronydaruk erdejére, s a csodálatos naplementékben füstölgő erőmű kéményre. Mindenütt „épültek” a városrészek paneldzsungelei, s bár a város alatt fogyott a szén, az Eocén-program kezdetben tartotta a lendületet. Az Újváros már „öregnek” számított, s a szöszölő nyárfák alatt, munka után sokat sétálunk a gyerekekkel, vagy csak ültünk a játszótéren, ahol az anyukák napról napra kitárgyalták az eseményeket, s a házbéli népeket. Olyan volt, mint egy kis falu. Gyakran nálam az elmaradhatatlan fényképezőgép, de fürdőszobát ritkán sikerül laborrá alakítani, így még ma is vannak nagyítatlan negatívjaim. Olykor nem ment a lift, ami többfordulós cipekedést jelentett, enyhe dörmögéssel, de nekünk szép volt.

 

S a gyerekek „Jó szerencsét!” köszöntek az iskolában. Azok a nyolcvanas évek… fiatalságunk Tatabányája.

 

A munkám is szép, bár sokszor pörölök, a fene ette volna meg azt, aki így telerakta csövekkel és betonokkal az itteni erdőket. A nyiladékokon csillepályák és villanyoszlopok, a tisztás meg leginkább füstölgő meddőhányó, s van belőlük bőven, több száz hektár. Erdész és bányász barátaimmal járjuk a terepet, „rekultiválunk”, használjuk nap, mint nap a csúnya szót a tájrendezés helyett, s lassan nem csak kitanultam a bányász szakma némely titkait, de belém ivódott öröme és bánata is. Másképp kezdtem nézni az egyre inkább elnéptelenedő ipari épületekre, szomorúan szemléltem a bezáródó, mélybe vezető aknaszájakat. Ekkor kezdtem észrevenni, hogy ezekben az épületekben benne van a remény és a szeretet, a kenyér és a kiszámíthatatlan jövő furcsa kettőségének becsülete. Hiszen a bányász érdekes lény, miközben aknát, vágatot, csillepályát, osztályozót épít, feltárja, majd leműveli a szénmezőt, percről percre vásárra viszi a bőrét, kísérti a halált s közben „megeszi” a kenyerét, a jövőjét. Hogy a veszély s vele a félelemérzet mennyire valódi, csak akkor értem meg igazán, amikor az előző napi mérési pontom helyén 30 méter átmérőjű „feneketlen” kráter tátong, s szegény Szintai Miki bányász barátom, az általa s tapasztalatból gyorsan felmért biztonságos távolságból, szinte magán kívül kiabálva kéri, hogy jöjjek el a felszakadás pereméről.

 

Miközben én fát ültettem a meddőhányók tetejére, lassan változott a város. Eltűntek a nyikorgó csillepályák, leomlottak a cementgyár égre meredő ujjai, megszűnt a Ságvári úti hatajtósok mértani rendje, elapadt a savanyú, orrtisztító illat. Helyette nagyméretű – iparcsarnoknak, bevásárló központnak nevezett – fémládák sokasodnak.

 

Nagyot fordult a világ. Átmenetileg eltűnt a város címeréből a bányászcsillag – miközben „önként és dalolva” kényszervállalkozó lettem – Én úgy éreztem, hogy az egyetemista koromból megőrzött, s időközben leányom által örökölt erdész-valdenomról, a mindennap hordott mellényemre kell áthelyeznem, a keresztbe rakott kalapácspár alkotta jelképet. Mert én ezzel együtt tisztelem Tatabányát!

 

Az utolsó pillanatokban és rémülten kezdtem fotózni a halálra ítélt épületeket, s kezdtem duruzsolni képeim mutogatása mellett bányász barátaimnak, hogy talán nem kellene a város múltját teljesen eltüntetni a föld színéről. Nem kell mindent rekultiválni, elbontani, talán azért is, mert én velük együtt szerettem meg Tatabányát.

 

Így lett pár lejtakna kapuzat védett az eredeti helyén. Büszkén mutogatom/mutogattam őket, de még 2009-ben is akad mohó és szűklátókörű „befektető”, aki fittyet hányva önkormányzati rendeletre, puszta nyereségvágyból megteszi és megteheti, hogy eldózeroltasson a megmaradt és helyreállított ötből egyet. Nem is akármelyiket! Az utolsó, igazi szocreált!

 

Hát itt tartunk, ez ma Tatabánya!  Ez ma Tatabánya?