Székesfehérvár a Wikipédián Székesfehérvár a Wikipédián
Székesfehérvár honlapja Székesfehérvár honlapja
Székesfehérvári "lélegzet".
Szeretném előrebocsátani, ez nem egy mindenre kiterjedő írás és legkevésbé sem egy alapos tanulmány, hanem inkább csak egy lélegzet, amit magammal hoztam egy rövid délelőtti városnéző sétáról. Ha bővebben szeretnél tájékozódni, találsz pár linket az oldalon, amelyek segítségével az összes nevezetességet beazonosíthatod.

Szeptember végén Székesfehérváron jártam, hivatalos ügyet intéztem.

Tatabányáról a közlekedés nem éppen fáklyásmenet, aki gyalog jár, vagyis tömegközlekedést vesz igénybe, nyugodtan mondhatom, kösse föl az alsóneműjét. Van ugye a vonat, ami hatalmas kerülővel, vagy Kelenföld, vagy Komárom közbeiktatásával, átszállással oldható meg, vagy marad a busz. Délelőtt a Volán két járatot indít, amelynél nem kell átszállni, reggel hét harminckor, és tizenegy óra után. A hazatérés hasonlóan spártai, tehát aki még aznap haza is szeretne érni, legjobb, ha a szendvics mellé valami dilibogyót is csomagol magának, mert hajnal ötkor keltem és este fél kilenckor léptem át az otthonom küszöbét. Na de elég legyen a bosszúság és az utazás rejtelmeiből, lássuk Székesfehérvárt, és annak is a belvárosát, mit is lehet ott felfedezni felkészületlenül sétálgatva az ódon falak között.

     Érkezéskor egy széles, meglehetősen rideg buszpályaudvaron találtam magam, szemben az Alba Plázával. Mellette egy gyorsforgalmi út (valószínű a 63-as), és a tér túlsó csücskében az óváros kandikál be egy kanyargós kis utcavéggel. Aki gondolja, az áruház folytatásaként a Piac épületében megtalál mindent, amivel a szükségleteit kielégítheti.
    Az erőgyűjtést követően néhány perces séta után már a belváros macskaköveit koptathatjuk. Ami rögtön szembetűnik, az a felújított, rendbe hozott belváros. Szinte még a mész illatát is érezni lehet a levegőben. Az épületek tisztán ragyognak, sehol egy vakolathiány, egy elhanyagolt ablakkeret. Néhol látni még a kőműves állványok elbontott pallóinak maradványait.
     Hmm – Tatabányához  alkalmazkodott szememnek ez meglehetősen szokatlan.
    Jobbra rögtön egy templom, az utca kiszélesedő öblében tér, a közepén egy csobogó. Jobbra-balra, régies üzletek, fa és réz mindenhol. A Liszt Ferenc utca másik kijáratánál egy újabb templom. A kirakatok fölül színes roletták nyúlnak az emberek fölé. Forgalomtól elzárt terület, sétáló utca. A kihajtott fa ajtó és ablak spaletták valahogy nagyon polgáriak és városiasak.
     Az egyik üzlet előtt különös járókelő, furcsa alkalmatosságot tol maga előtt, - most látom, ez egy szobor. Egy vidám gyermekcsapatból kiválik két kislány, odaszaladnak és megdörgölik az öreg piaci kofát formázó szobor orrát. Állok és nézem, - szerencsét hoz – veti oda futtában az egyikük, látván az elképedésem. Fényképezek, - jobbról, balról. Valahogy nagyon kedves ez a kordéját maga előtt toló kifényesedett orrú, emberléptékű „kabala”. Nem látom, hogy bárhol meg lenne rongálva, sehol egy felirat – szeretik az emberek.
    (Eszembe jut az a suhanc, aki a parkban, otthon, nem vette észre, hogy mellette állok, miközben a pad deszkáját igyekezett karate rúgásokkal eltörni. A rendőrséggel való fenyegetőzésem is lepergett róla.)
     Itt meg az utcán van a szobor, se kerítés, se más védelem.
     Tovább haladva egy öreg patika, gyönyörűen rendbe hozva. Lovas szobor, térplasztika, még egy szobor. Mi a fene van itt? Az egyik épületrész Mátyás király emlékének áldoz, előtte kis tér, - és nem fogjátok kitalálni, - még egy szobor.

     Már előbb is észrevettem, de most már tudatosodott is bennem, valami nem stimmel az üzletekkel. Hopp, meg is van, itt nem csak hagyományos cégtáblák, hanem cégérek vannak. Mindegyikük egy-egy iparművészeti alkotás.
     Játékbolt előtt állok, a portál egésze gondosan megtervezett. Felirata, a cégére rézből elkészítve. Az utóbbi mesebeli jármű, rajta huszárral és kedvesével, törnek az ég felé. Kutakodva nézek az utca másik oldalára, és lám, újabb cégéreket látok. Módszeressé válok, elkezdem keresni, fotózni az újabb és újabb remekműveket. Közben azon gondolkodom, vajon az üzletek döntése volt, hogy nem kevés pénzt áldoztak ezekre a minden valószínűség szerint, méregdrága kis látványosságokra? A választ hamar megtalálom. Szinte teljesen biztos, hogy nem – ez bizony a város döntése lehetett. Az önálló művekként is értékelhető alkotásokon látszik, hogy művész emberek igényes tervei alapján készültek. Apró, de annál hatékonyabb módja ez a város, az utca igényes megjelenítésének.

     (A minap egy  ismerősöm mesélte, akinek módja volt épülő színházunkat bejáráson megtekinteni, hogy a sok millió forintos beruházásnak, a Népháznak, nincs belsőépítésze.
     Döbbenetes hír.
     Főleg azt látva, hogy más városok mekkora figyelmet fordítanak még az üzletek megjelenésére, összhangjára is. Úgy látszik ismét nem kerüljük el a Közművelődés Házában 22 éve látható igénytelenséget, a kikandikáló vörös vasbetont, a hegesztési varratok látványát.)

     Kattogok a masinámmal, sorban készülnek a képek, lassan a belváros főutcájának a végére érek. Ideje visszafelé indulnom. Megkerülve a már látott utcákat, a régi városfal mentén, a már igencsak átlag panel nyüzsgésének határán érek vissza a városkapuhoz. Közben diákok egy csoportjával találkozom, akik élő történelemórát tartva, Szent László király szobrának a közelében, kezükben tartott gépelt papírból felolvasást tartanak. Érintve, a levegőjét beszívva a történelemnek. Minden tiszteletem azé a pedagógusé, aki így neveli a szerencsés adottságokkal megáldott városuk fiatalságát.

     Beleborzongok a gondolatba, hogy ilyen is van, hogy így is lehet élni.
     Na jó, Székesfehérvárnak van egy történelmi belvárosa, ezer éves múltja. Királyok tapodták köveit, várat, múltat építettek. Azonban, amit láttam az azt bizonyítja, az utódaik, a mai kor vezetői, megtanulták ezt megbecsülni, óvják, őrzik, amit kaptak őseiktől. Székesfehérváron is lehet látni lerobbant lakótelepeket, koszos utcákat, rendezetlen városképet, de mégis van valami amiben különbözik városunktól, - hogy van egy városközpontja, ami szép, amit fel lehet mutatni. A mi városunk múltja alig hatvan éves, és történelmünk is rövid életű. Mégis úgy gondolom, ez nem ment fel bennünket az alól, hogy ami van, azt sem szépítjük, nem gyarapítjuk, és nem vigyázunk rá.

     Este nyolc után a buszom megérkezett az ismerős, tatabányai buszpályaudvarra.
Székesfehérvár, belváros
Kattints a képre, ha be szeretnéd zárni

Székesfehérvár, belváros

Kattints a képre, ha be szeretnéd zárni!

Galéria Nézd meg a galériát!