Leemeltem a súlyos könyvet a polcról, a Varázslók Egyetemének könyvtárában. Megtaláltam az Azura Csillagáról szóló leírást.

 

Végre.

 

A küldetés sikeres megoldásának a jutalma, egy újratölthető lélekkő, amely egyedülálló Oblivionban. A mágiát tartalmazó eszközeim, ruháim feltöltése igencsak sokba kerül, ha szakavatott személyt bízok meg vele. A lélekköveknek egyébként is borsos az áruk. Ráadásul a hatalmas lélekkő, amellyel nagy varázslatot is rá lehet tenni egy fegyverre, tárgyra, nem terem minden bokorban. Ha az eszközeimet szeretném feltölteni, elveszik, és vele a pénz is. Ezért különleges tárgy az Azura Csillaga, mert nem csak újra felhasználható, hanem a legerősebb lelket is képes befogadni.

 

Naná, hogy ezt meg kell szereznem.

 

Sokáig vártam, mert nehéz út állt előttem, s azok, akikkel találkozni, megütközni fogok, nem tartoznak éppen a könnyen legyőzhető lények közé. A könyv elsárgult lapjain lévő leírás és térkép olyan területet jelöl, ahol egy korábbi megbízásból kifolyólag egyébként is van dolgom.

 

A tolvajok céhének vezetője Gray Fox ugyanis megbízott Bruma városában, hogy szerezzek meg számára egy értékes, mágikus követ egy kolostorból. Mivel tanuló időszakomat töltöm náluk, és előléptetésre hajtok, nem volt kérdéses számomra, hogy elvállalom a feladatot. Az Ősi Pillék temploma, valahol a hegyek között bújik meg, szerzeteseknek adva otthont. Az egyházfiak egy része, önkéntesen a föld alatt tölti életét, az információk szerint, teljesen megvakulva. Ők azok, akik őrzik azt a követ, amely varázserővel bír, és amelyet meg kell szereznem, vagyis el kell lopnom, mégpedig úgy, hogy közben ártatlan szerzetes nem sérülhet meg. Könnyűnek viszont egyáltalán nem mondhatnám a feladatot, mivel az őrzők, a szerzetesek borotvaéles hallással és fegyverekkel rendelkeznek, és bizonyára nem fogják jó néven venni, ha életük értelmétől próbálom megfosztani rendjüket.

 

Nagyon jó, akkor hát összekötöm a két küldetést.

 

Korábban felfogadtam egy Bruma városában szolgáló őrt, egy vigyori, nagydarab falusi legényt. Mielőtt elindultunk volna, átnéztem a felszerelését, feljavítottam a holmijait. Sok arrafelé, a hegyek településeinek sötét zugaiban a vámpír. Ha lehet, kerülöm velük a közvetlen összeütközést, s csak ha nincs más megoldás, akkor veszem elő a kardot. Ha lehet, inkább vér nélkül, lopakodva, vagy a mágusi képességeimet használva jutok túl az akadályokon.
Képgaléria - kattints a képre!

A fővárosból, Imperial Cityből északra, a hegyek lábánál fekvő Cheydinhalba utaztunk. Első célállomásunkhoz, az Ősi Pille templomhoz, a várostól északra, a magas havasok között vezetett az utunk. Estefelé, a kanyargó ösvény egy elhagyott bánya mellett vitt el. A térképemen nem találtam róla leírást, ezért óvatosan közelítettük meg, ugyanis ezeken a helyeken szinte mindig tábort vernek goblinok. Legényem kardjának hüvelyéből kirántott hangjára felkészültem a támadásra. Hamarabb vette észre a goblin őrt, aki a bánya kapujánál őrködött. A rikácsolás felverte a goblin társát is, aki rohanvást jött le a bánya oldalában lévő meredélyen, és egyenesen nekem rontott. Célba vettem az íjammal, s már vagy három vesszőt engedtem belé, mire elért. Megcsapott, ami inkább volt kellemetlen, semmint erős. Ezek az ördögfattyak gyakran hordoznak betegséget, és most is éreztem, hogy rám kent valamit a bűzös karmaival. Hátráltam, - nem volt idő a kardom kirántására- és sorban küldtem felé az újabb nyílvesszőket. Végül a legényem csapta le hátulról, aki közben már levágta ellenfelét.

 

Ezeknél a kis rondaságoknál sosincs értékes holmi, most is csak csontot, álkulcsot találtunk az átkutatásuk során. Az értéktelen, rozsdás vastőrt, arrébb rúgtam, mert láthatólag, egy fityinget sem ért. Mire átnéztem a sérüléseinket, a rám kent nyavalyából már nem maradt semmi. Kellemetlen ellenfelek. Ha sokan vannak, vagy van közöttük varázsló, könnyen bajba kerülhet miattuk az ember.

 

Továbbhaladva, utunk során láttunk kis hegyi tavat vízeséssel, régi dwemer, daedra kultikus, sziklákból álló helyeket. Néhány farkas is keresztezte utunkat, miközben az éj holdjai világítottak nekünk. Kisebb vargabetű után, -mert eltévedtünk- magas sziklák tövében, megpillantottuk az Ősi Pille templomot. Mellette két lakóviskó, távolabb a templom mellett pedig egy kripta. Tudtam, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, valahol a föld alatt, titkos kazamatákban őrzik a Savilla követ.

 

Miután átvizsgáltam a terepet, s egy lelket sem találtam kint, beléptem a szállásnak leginkább kinéző kunyhóba. Szerzeteseket találtam bent. Szegényes csuhában ültek egy asztal körül, s éppen a reggelijüket fogyasztották. Az egyetlen szobából álló épületben az ágyuk és néhány nélkülözhetetlen szekrényféle volt az összes berendezésük. Nem volt könnyű megtalálni velük a hangot, de végül egy félórányi beszélgetés árán sikerült elaltatni a gyanakvásukat. Azt mondtam, hogy a testvérekkel szeretnék imádkozni, s az egyiküket rá is tudtam venni, hogy elvezessen a kripta épületében található titkos, földalatti kazamaták bejáratához. Miután kinyitotta az ajtót, még megkért, hogy a vak testvéreknek ne áruljam el, hogy ő volt az, aki kinyitotta számomra a lejárat ajtaját, ezután sietve távozott.

 

Végiggondolva az előttem álló feladatot, úgy döntöttem, hogy a legényem, valószínűleg több bajt okozna, mint hasznot, ha magammal vinném, ezért őt a kripta bejárata előtt hagytam. Mivel -mit szépítsem- lopni indultam, ezért gyorsan átöltöztem, levetettem nehéz vértemet, könnyű sarut és néhány célszerű ruhadarabot öltöttem, ezzel is elősegítve a lopódzás, és a rejtőzés művészetét. Fegyvert is csak a legszükségesebbet készítettem oda: a varázsbotomat, s egy ezüst kardot, számítva arra, hogy egy kriptához kapcsolódó kazamatarendszerben nem fogom tudni elkerülni a túlvilág lényeivel való találkozást. Természetesen a szokásos varázsitalokat is elpakoltam a tarisznyámba, hisz nélkülük egy lépést sem teszek.

 

A súlyos fémajtón átlépve, percekig kellett szoktatni a szemem, hogy lássak is valamit. Végül, a nemrég tanult varázslathoz folyamodta, a kékes fényben -amit csak én észleltem- elindultam lopódzva egy dohos kőfolyosón egy távoli fény felé. A gyertya, ami azt a kevés világosságot nyújtotta, egy nagyobb teremben égett. A középen lévő oltárszerű emelvény előtt csuhások imádkoztak, a szemükön kötéssel. Rendkívül óvatosan, a fal mellett lopództam, hisz -ahogy korábban a megbízóm is elmondta- a szemüket a többi érzékszervük, elsősorban a hallásuk helyettesítette. Akármennyire vigyáztam, valamit meghallhattak a neszezésemből, mert egymást kérdezgették - Te hallottál valamit? A sötét folyosókon surranva, néha meg kellett állnom, behúzódva egy a fal adta kiszögellés mögé, ha a többi szerzetes valamelyikét kellett kikerülnöm.

 

Elérkeztem egy nagyobb teremhez, ami mint kiderült, afféle hálóteremként szolgált. Megnézve a csak általam látható fénynél a térképem, egy ajtóra lettem figyelmes a terem sarkában. Az ajtó feltörése helyett, a kulcs megszerzése mellett döntöttem. Veszélyes lett volna az ajtóval matatni, miközben minden testvér a hátán átvetett kardot hordott. Az egyik alvó csuhástól, az ágya mellé lopódzva sikerült megszereznem a kulcsait.
Képgaléria - kattints a képre!

Az ajtó mögött sziklába vájt barlangfolyosó fogadott. Most jó hasznát vettem az életet érzékelő varázslatomnak. Egy járatba tévedve, a segítségével a kanyar mögötti üregben jóval előbb vettem észre egy életforrást, akkor, amikor ő még a köztünk lévő távolság miatt engem nem észlelhetett. Ez túl sok jót nem jelenthetett, ezért varázsbotomat előkészítve, óvatosan araszoltam előre. Jól sejtettem, egy ősi szellem keresztezte az utamat. Szerencsére egymagában volt, így felvehettem vele a harcot. Az első, a varázsbotomból származó tűzlabdát úgy kapta, hogy nem tudta, honnan is érte a lövés. Felbőszülve megfordult, és megindult felém. Nem adtam esélyt számára, hogy elérjen. Még három találat, és a földre hullt az ektoplazma, ami a megsemmisülésük után marad utánuk. Miután összeszedtem, - jó lesz még valamelyik alkimista italomhoz- megszemléltem az üreget, amit védett. A koporsóját és a kincseit tartalmazó ládájából elvettem, ami számomra hasznosnak bizonyulhatott. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy zsákutcába tévedtem, tehát visszatértem az utolsó elágazáshoz.

 

Egyre lejjebb ereszkedtem, s gondatlanul, egyenesen belesétáltam egy csapdába. Az első sebződésem után, körülnézve, földbe vert, óriási, éles tüskék között találtam magam. Nem volt mit tenni, át kellett ugrálnom rajtuk, újabb és újabb sérüléseket szerezve. A csapda végén azonnal az öngyógyításhoz kellett fognom, ha túl akartam élni a szerzett sebeket.

 

Továbbhaladva, úgy tűnt, végre rátaláltam a célomra. A folyosó vége egy hatalmas, félhomályos terembe torkollott. Ez nem lehet más, csak ahol a Savilla követ őrzik. Nem észlelve életforrást, lapulva, de nyugodtan körül tudtam nézni, szemrevételezve az óriási, a természet által kialakított termet. Középen egy emelvény állt, a centrumában egy oszloppal és egy óriási forgó kristállyal. Mellette külön emelvényen ott volt maga a Savilla kő. Egy szerzetes állt előtte a forgó kristályra meredve, s nem mozdult. Az emelvény körül árok húzódott. A kőhöz egy lépcsősor vezetett, s láthatóan nem volt más lehetőség a megközelítésére. Körbejártam kellő távolságban, a homályba burkolózva a termet, s úgy tűnt, nincs más megoldás, a lépcsőn kellett megpróbálnom megközelíteni a követ. Ám amint a közelébe értem, a kristály veszedelmesen felzúgott. Még egy lépést tettem, s ekkor váratlanul a kristályból kiinduló, vakító energiacsóva sebzett meg. Azonnal lement az életerőm jó része. Hátraugrottam, de rá kellett jönnöm, hogy a kristály előtt álló szerzetest, maga az akció riasztotta. Kivont karddal, szélsebesen rohant felém. Nem volt választásom, le kellett szednem, mielőtt elér. A sérülésem nem engedte meg a harc kockázatát. Volt rajta valami védővarázslat, mert a számolatlanul adott lövések ellenére is már majdnem elért, mire leterítettem. Kiderült, hogy ő volt a főapát. Szerencsére, annyira bíztak a kristály védelmében, hogy egyedül állt őrt. Hanem a kardja, az egy nem mindennapi darab volt, ezért már önmagában megérte a küzdelem.

 

Már csak azt kellett megszereznem, amiért idejöttem. Ki is találtam a módját, hogy hogyan érhetném el a követ. Az árokba ugorva a kristály lövedékei nem találhattak el, én viszont elértem a követ, így meg is szereztem azt. A zsákmányommal a tarsolyomban kifelé indulva a teremből, találtam egy közvetlen kijáratot a szabadba, amely a kripta mellett, egy kút kávája mögött bújt meg.

Megkerestem a legényem, és mielőtt felfedezték volna a kő hiányát, indultunk délre, Azura szentélye felé.

 

Folytatása következik…

 

 

 

 

Tatai Tibor
1. rész