2 órakor gyönyörűen megterített asztal várt bennünket a szállodában. Ebéd után kiránduláshoz öltöztünk és elmentünk megnézni a város nevezetességét, a XIII. században épült bedzini várat. Gyalogosan mentünk, mert a vár a város szívében a szállodától csak pár száz méterre áll, de egy kisebb magaslatra kell felmászni, így az idősebbek némi szuszogással, meg-megpihenve győzték le a magasságot. A várba már a záróra után érkeztünk, de kedvünkért a múzeum nyitva maradt, és a tárlatvezető végigvezetett bennünket a múzeum mind az öt szintjén. Érdekes volt szembesülni a letűnt évszázadok fegyvereivel, használati tárgyaival, dokumentumaival, amik egy részét évente egyszer használat közben is alkalom nyílik megnézni, ezek a június hónapban tartott Bedzini Lovagi Tornák, ahol a tornák különleges próbatételei mellett egy imitált kisebb háborút is látni lehet.

A Vár meglátogatása után következő programpont a Ciehanowski palota-múzeum meglátogatása lett volna, de a fiatalos, a fáradt, és az újdonságra, üzletekre vágyó hölgyekből álló csoport itt több részre szakadt, és ki-ki az érdeklődésének megfelelő irányba indult el. A fáradhatatlanoknak az elnök még megmutatta a Szentháromság székesegyházat, Bedzin legöregebb templomát. Ez utóbbi plébánosával az utcán összefutva néhány szót váltottunk is, és ő egy percre elszaladva néhány Bedzin 2008-as naptárral tért vissza, melyet a templomról készített felvételek díszítettek. A nap vacsora előtti utolsó programpontja az innen egy ugrásra lévő temető meglátogatása volt, melyben a hazaitól sokban eltérő temetkezési kultúrával volt módunk megismerkedni. Érdekes, hogy a lengyeleknél mennyire nagy divat családi kriptákat építtetni, aki teheti, az ezt el nem mulasztja. Fontos, hogy a túlvilági életre való várakozás kényelmes helyen történjen…

 

Másnap reggel kipihenten gyülekeztünk az autóbuszban a krakkói kiránduláshoz. Ola, a külügyi asszisztens volt az idegenvezetőnk, vele mentünk el a Híres Krakkói Műszaki Egyetemet illetve Mezőgazdasági Akadémiát érintve az Óváros alatti autóbusz parkolóig, ahol a buszt hagytuk, és ahonnan először itt, már a Vár (Wawel) alatt kanyargó Visztula folyó gyönyörű látványát is élvezhettük. Hattyúk, kacsák úszkáltak a vízen, és kisebb sétahajókat is megfigyelhettünk a Visztulának ezen a viszonylag kezdeti szakaszán. Gyalog indultunk a Wawel meghódítására, amely a folyó melletti magaslaton található. Némi szuszogás árán feljutottunk a kilátó teraszra, aztán kigyönyörködve magunkat, a Vár belsejébe vettük az irányt. Megcsodáltuk a szépen rendbe hozott belső parkot, a csodálatos Székesegyházat, melynek soktornyú épülete lenyűgöző látványosságnak bizonyult. A jegyárusító apácáktól kisírtuk magunknak a legkedvezőbb árú belépő jegyeket, mellyel a székesegyház belsejébe, a kincstárba és elvileg a toronyba is feljuthattunk volna. Érdekes, megindító volt találkozni a királysírok között magyar születésű, lengyel királyné Jadwiga (Szent Hedvig) sírjával.

A látogatás végén megnéztük a reneszánsz udvart, ahol régen a királyok laktak, és ahol most sikeres hangversenyeket tartanak.

 

A Várból leereszkedve az óvárosi Piactér felé vettük utunkat, kisebb-nagyobb templomokat, utcai árusokat kerülgetve, bank-automatát, toalettet vizslatva.  Már jóval a Piactér előtt feltűntek a kis pódiumon álló rikító színű ruhákba, vagy fémet utánzó textíliába öltözött un. élő szobrok, akik vagy mozdulatlanul álltak egy különös pózban, vagy lassú, gépszerű mozgással kommunikáltak a nézőkkel. Ők általában színi iskolások, akik valamely stílusgyakorlatukat hozták ki az utcára némi aprópénzért. Egy félelmetes gonosz „fémszobor” mellettem ijesztett rá egy négyéves kislányra, amire nem tudtam visszafogni hirtelen jött véleményemet:-Hülye! (lengyelül). Rögtön elő is vettem egy Zlotyt, hogy a durva sértést kompenzáljam, ami láthatóan sikerült, a gonosz, „szem nélküli” szobor legszebb mosolyával nyújtotta kezét megbocsátó kézfogásra…

 

A Piactéren a megszokott óriási zsivaj, és turista áradat fogadott, elsőként a Posztócsarnokot pillantottuk meg, aztán észrevettük Adam Miczkiewicz, a lengyel Petőfi szobrát, a Mária templomot, a Városháza tornyát, és a számos kisebb nagyobb kiállítást, ami éppen a téren látható volt. Körös-körül a modern technika villamos kis kocsijai, illetve a hagyományos lovas fogatok kínálták a városnézés lehetőségét azoknak, akiknek a gyaloglás túl fárasztónak bizonyult, és nem szűkölködtek a napidíjban.

 

Vezetőnk tanácsára a Miczkiewicz szobor köré gyűlve megvártuk a Heynau-t, az egész órákat jelző harsonaszót, ami a tatárok támadását jelző, és eközben lelőtt katona emlékét őrzi évszázadok óta. Ezután jegyet váltottunk a messze híres, aszimmetrikus tornyú Mária templomba, és a látogatás után végre másfél óra szabadprogram következett.

 

Miczkiewicz szobra alól indultunk el ebédelni a kiválasztott étterembe, amelyet a bedziniek javasoltak, mint jó és olcsó éttermet Krakkóban. Néhány utcával a főtér után egy oktatási intézmény pincéjébe jutottunk, ahol – meglepetésre – egy kellemes népies „U Babci Maliny” (A Málnás Nagymamánál) nevű kocsma található, farönkből, deszkákból készült bútorzattal, népi berendezési tárgyakkal, köcsögökkel, vadásztrófeákkal, és rengeteg éhes fiatallal. Hosszú sor várt a kiszolgálásra, de szerencsére mi előre szervezett vendégek voltunk, akiket egy csinos, telt pincér asszony szolgált ki. Már az első fogás óriási siker! Vargánya leves leveses tálban felszolgálva, amiből mindenki annyit vett, amennyi jólesett. Mivel nagyon finom volt, a bőséges adag is hamar elfogyott. Második fogásként sült húst kaptunk többféle finom körettel és salátával, ez is nagyon ízletes volt. A legvége pedig házi túrós sütemény édes, omlós, most sincs jobb szó: nagyon finom. Mi is csak ajánlani tudjuk az éttermet minden Krakkóban járónak… Az ár pedig a megszokott szállodainál lényegesen kisebb!

Nyolc éve is elmúlt, hogy a lengyel kisváros Bedzin testvérvárost keresett, és azt Tatabánya képében meg is találta. Az együttműködés él és virágzik, az évenkénti kölcsönös protokoll látogatásokon túl mindig adódik egy-egy kezdeményezés, szakma, sport, kultúra cseréje ürügyén, és már nehéz összeszámolni, hányan jutottak kellemes illetve hasznos emlékekhez testvérvárosunk meglátogatása, s a látogatások viszonzása során.

 

Az esedékes kezdeményezést a Sárberki és Fejlesztő Óvoda pedagógusai tették, akikhez a lengyel kisebbségi önkormányzat egyik képviselőjének 2 gyermeke is jár. Egy éve formálódott a látogatás szervezése, melyben 8-10 óvónő szerette volna meglátogatni a bedzini kollégákat, megismerni munkakörülményeiket, megosztani tapasztalataikat, megtekinteni gyermekeiket és a velük elért eredményeket.

 

Sajnos a város kasszája minden fillérre szigorúan ügyel, így csak a közlekedésre sikerült némi anyagi támogatást szerezni, a 4 naposra tervezett kirándulás pénzügyi finanszírozása a nem túlságosan jól fizetett óvónőkre maradt. A lelkesedést ez nem csökkentette, hiszen az óvónők többsége még sohasem járt Lengyelországban, és a kíváncsiság a tett legfőbb mozgatója. 

A nyelvi nehézségeket leküzdendő a helyi lengyel kisebbségi önkormányzat elnöke, dr. Zábráczki József vállalta a kapcsolattartás feladatát, és az ottani külügyi referenssel, Karolina Bargiellel állandó kapcsolatban maradva pontosították a látogatás részleteit.

 

Ezek szerint a kirándulás 2008 október 23-26 között realizálódott, ami a csütörtöki ünnepnap miatt nagyon szerencsésnek bizonyult a részünkre.

A csapat 10 főből állt, amelybe 7 sárberki óvónő, egy önkormányzati alapítványi kolléganő, a lengyel kisebbség elnöke és a sofőr tartozott. Az óvónők ragaszkodtak a kisebbségi elnök jelenlétéhez, annak bedzini helyi ismeretire hivatkozva, de végül a tolmács lemondása miatt az elnök úrnak kellett ellátnia a fordítás nem túl könnyű feladatát is. Mivel a lengyel nyelv ismerete nem tanult mestersége, mindenkitől előre elnézést kért az esetleges hiányosságai miatt. De szerencsére nem voltak fordítási nehézségek.

 

A látogatás szervezési részében is nagy segítséget kaptunk a Bedzini Önkormányzat munkatársától, a kapcsolatot is tartó Karolinától, aki a szállodafoglalástól kezdve az étkezések megrendeléséig, a résztvevők tájékoztatásán keresztül minden feladatot pontosan, precízen elintézett.

 

Az indulás napján fél hétkor már mindenki készen állt, csak az útba esőket kellett még felvenni a városban majd Tatán. Karolina asszony először le akart minket beszélni az érkezés napi esti előadásokról, mivel az eddigi példák mindig azt mutatták, hogy a kényelmes utazás miatt rendre elkéstek a delegációk, és akkorra már nem lehetett munkára fogni őket. Mi azonban fegyelmezettek voltunk, és délután négyre beértünk a szállodánkba, így nyugodtan készülődhettünk az esti vetített képes beszámolókra, és az ismeretlen pedagógusokkal való találkozásra.

 

A parkolóhoz vezető két kilométer már könnyen elfogyott, elégedetten, jóllakottan igyekeztünk a Visztula parti parkolóba. Maradt kis időnk a búcsúvacsoráig, ezért elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a városunk mellett fekvő Real szupermarketet, hogy a családnak szánt apróságokat beszerezzük. A bevásárlás túl jól sikerült. Nem számítottunk a pénztáraknál álló hosszú sorokra, és a vacsorakezdetre éppen hogy beestünk a szállodába. A kedves arcú óvónők türelmesen nyugtatgattak, hogy ne siessünk annyira, öltözzünk át, ők megvárnak. Pár perc múlva kicsinosítva újra találkozhattunk az óvodákban már megismert kedves kollégákkal, és persze az Oktatási Bizottság és a külügyi referens munkatársaival, akik most ünneplőbe öltözve köszönték meg nekünk a látogatást, illetve azt, hogy valakik külföldről érdeklődtek az ő munkájuk iránt. Mi is megköszöntük a lehetőséget, és nagyon elégedettek voltunk a látott és tapasztalt dolgokkal. A finom vacsora elfogyasztása után előkerültek a tartalékból a boros és pálinkásüvegek és a nótázás után az egész társaság táncra perdült. A két férfi ugyan kissé kevésnek bizonyult, de a kollégák hangulata így is magasan szárnyalt. Késő este kezdtek búcsúzkodni a vendégek, és kis beszélgetés után mi is lepihentünk a másnap reggeli indulásra készülve.

 

Közben Anna asszonnyal kifizettük a szálloda számlát, és elindultunk a konyhára, ahol az eddigi fogyasztásainkat akartuk rendezni. Óriási meglepetésünkre Karolina közölte velünk, hogy nem kell fizetnünk, mivel a város vendégeinek tekintettek minket. Ez kicsit nehéz helyzetbe hozott minket, hiszen nem erről volt szó a korábbi egyeztetéseken, de kis gondolkodás után Anna asszony kijelentette, köszönettel elfogadjuk az „ajándékot”, és gondoskodunk róla, hogy a jövőre hozzánk érkező lengyel csapat ugyanebben az ellátásban részesüljön.

 

Vasárnap reggel összepakolva Karolinát vártuk hiába, akitől illendően szerettünk volna elköszönni. Egy idő után aztán elindultunk, mert hosszú út állt előttünk, hiszen „kis” kerülővel, Zakopánén keresztül szerettünk volna hazajönni, hogy magas hegyeket is lássunk (Karolina később telefonon mentette ki magát, az édesanyját kellett kórházba vinnie). Ráadásul az el nem költött kosztpénz is nyomta a zsebünket, emiatt Krakkót elhagyva szupermarketra „vadásztunk”. Ezt Nowy Targ-ban meg is találtuk, és jó 2 és fél órát töltöttünk el a „Jaj de aranyos, hol vettétek, nekem is kell!” játékkal. Aztán megérkeztünk a magas hegyek közé, ahol már hófoltok is látszódtak a hegygerinceken, és ahol „góral” (hegyi) népviseletbe öltözött utcai árusok kínálták a füstölt sajtot, bőr mokaszint, fa angyalkát és egyéb specialitásokat. Ezekre kiadtuk az utolsó fillérünket is, aztán már jött a határ és Szlovákia hosszú útjai, ráadásul sötétben. Kisebb útvonal elterelések, és a zárva tartó határ menti irodák miatti autópálya-jegy hiánya sem zavarta meg a fiatal sofőr kollégát, s egy jó döntéssel Esztergom felé átvágva, két órát megtakarítva késő este végre hazaértünk.

A fáradtság mindenki részéről jóleső volt, azaz a kirándulás megérte az árát. Elteltünk emlékekkel, és ezek szinte mind pozitívok voltak. Nagy kihívás lesz 2009, amikor mi leszünk a vendéglátók.

 

Lejegyezte: „az elnök úr”  2008. nov. 15

 

 

 

 

A mellékelt képsorok a bedzini és krakkói kirándulások képeit, illetve az óvoda látogatások emlékezetes pillanatait mutatják – szöveg nélkül.

Természetesen a szépítkezésre is „maradt” a megtakarított időből, mert bár a várt partnerek között is túlnyomórészt hölgyekre számítottunk, nem maradhattunk alul a megjelenésünkben sem. Este 6 órakor 8 mosolygó, kedves, fiatalos óvónő, a külügyi referens és 3 munkatársa, valamint az Oktatási Bizottság elnöke Roman Goczoł úr (végre egy férfi) rt bennünket a szálloda előadásokra előkészített kisebb helyiségében. Kölcsönös üdvözlések és bemutatkozás után máris rátértünk a szakmai előadásokra. Ezekben szó esett a gondozott gyermekek és a pedagógusok létszámáról, szakmai összetételéről, területi megoszlásáról, az óvodák történelméről, a finanszírozásról, az alkalmazott módszerekről, az eredményekről, a kapott elismerésekről és persze csodálatos fényképeket is mellékelt mindkét fél a gyermekek színes hétköznapjairól.

 

Miután mindkét fél bemutatkozott (a lengyeleknél ez a fél tulajdonképpen két kisebb óvodát jelentett, hogy a három óvoda összevonásával kapott Sárberki és Fejlesztő Óvodával azonos súlycsoportot képviselhessenek), a felmerült kérdésekre válaszoltak az illetékesek, nem kis gondot okozva a tolmácsoló elnök úrnak, aki szemmel láthatóan kissé idegenül mozgott a pedagógia, gyógypedagógia és egyéb más speciális képzések területén. De az óvónők nagyon hamar egymásra hangolódtak, és tolmács nélkül is megértették a másik fél mondanivalóját. Ahogy Hetzmanné Begala Anna vezető óvónő megfogalmazta: mi óvónők fél szavakból, sőt tekintetekből is megértjük egymást… hiszen a szakma szeretete már régen kialakította bennünk ezt a képességet.

 

A jókedvű, zajos, nevetéstől hangos társaság ezután a részünkre megterített különterembe vonult, ahol felséges vacsorával zárta a napot. Feltűnő volt, hogy a vendéglátók mindannyiszor, mikor egyforma, két-, háromfogásos vacsorát szolgáltak fel, gondoltak azokra is, akiknek az előre ismeretlen menü nem tetszett, mert állandó kísérőként bőséges hidegtálat is az asztalra tettek… A vacsora közben a helyi pincérek némi neheztelése közben előkerültek a magyar pálinkásüvegek, és a jókedvet sokáig nem lehetett megtörni. A beszélgetés kimerültével a magyarok, mint általában, énekelni kezdték a saját népdalaikat, amire aztán a lengyelek is válaszoltak, és örömmel fedeztünk fel egymás dalaiban a különböző nyelven íródott, de azonos dallamokat használó melódiákat, amiket aztán egyszerre énekelt a két csapat. Lassan, ahogy múlt az idő, a hidegtálak is megcsappantak, végül a lengyel kollegák a másnapi munkájukra hivatkozva elköszöntek. Mi is megnyugodva tértünk vissza a szobáinkba, a bemutatkozás kölcsönösen jól sikerült.

 

Másnap reggel 9-kor a Bedzini Polgármesteri Hivatalban Radoslaw Baran polgármester úr fogadta a küldöttséget, meleg szavakkal és öleléssel külön üdvözölve az elnök urat, akivel korábban már többször találkozott. Hetzmanné Begala Anna rövid tájékoztatást adott látogatásunk céljáról, amihez a polgármester úr sok sikert kívánt.

 

És máris indult kisbuszunk az első célpontba, a Bedzini 5. sz. Óvodába. Csendes, nagy kertben fekvő épület ez az óvoda, amit az első pillanatba elirigyeltek a sárberki kollégák, mivel ők nem bővelkednek zöld területben és a „termőföld” sem segíti a zöldítési kísérleteket.

Az előcsarnokba belépve az ott tartózkodó pedagógusok üdvözlése után egy az „Erdő tündérének” öltözött bájos asszisztens vette át a szót, mert a látogatáshoz bűbájos koreográfiát találtak ki. Egy másik óvó néni volt az „Ősz tündére”, aki nem tudott mosolyogni, mivel egyre csak fakult a ruhája. A különböző csoportokat meglátogatva a gyerekek feladata az volt, hogy felvidítsák a tündért, és ezt nagy lelkesedéssel, színes levelek, díszek rajzolásával, kivágásával és a tündér ruhájára való felragasztásával meg is tették a tündér nagy boldogságára.

Egy másik csapat – hogy az óvoda a tündér vigasztalása közben éhes ne maradjon - a káposzta savanyítás „nehéz” technikáját gyakorolta, a reszelt káposztát hordókba rétegezte, jól megsózta és ahogy kell, ledöngölte.

Máshol erdei kirándulást imitáltak, egy-egy madarat, virágot, vagy lepkét felfedezve, melyeknek különös neveit többször ismételgették. (A kívülálló elnök úrnak megsúgták, hogy ez egy játékos feladatba rejtett logopédiai gyakorlat).

A kedves ötletek, a csillogó gyermekszemek nagy hatást gyakoroltak mindenkire, különösen az ehhez kevésbé szokott elnök úrra, akinek a tolmácsolás közben a megilletődöttségtől egyszer csak elakadt a szava, és kénytelen volt néhány könnycseppet is letörölni a szeme sarkából…

Hasonló nehéz pillanatokat élt át akkor is, amikor a különleges képzést igénylő gyerekek csoportjához értek, ahol megtapasztalhatta, milyen kitartó, türelmes munka szükséges ahhoz, hogy ezekből a gyerekekből is társadalmilag elfogadott, élni tudó és akaró felnőttek fejlődjenek. A kedves, már sokat tanult kicsik egy-egy szál virággal kedveskedtek a látogatóknak.

A látogatás végén a feldíszített előcsarnokban felfedeztük az addig rejtve maradt terülj-terülj asztalkámat, ahol válogatott finomságokat majszolhattunk a még tisztázandó kérdések megválaszolása közepette. Csodás ajándékokat is készítettek részünkre az óvoda dolgozói. Kalácsból készült kosárkákba válogatott, finom krémekkel töltött süteményeket tettek, amelyek a látogatás koreográfiájához illően erdei gyümölcsöket, gombákat, leveleket formáztak. A kosáron kívül mindenki kapott még egy falevelekből készített, festett, rózsacsokor imitációt, ami megkoronázta a látogatás befejezését.

 

A nem messze eső 4. sz. óvodába menet kíváncsian vártuk, vajon milyen újabb meglepetés vár majd ránk.

Éppen ebédidőben érkeztünk az óvodába, de nem nagyon zavartunk vele senkit, a pedagógusok felkészülten várták a látogatókat, és a gyerekek csak a köszönés pillanataira hagyták abba az ebédelést. Kedves ötlet volt, hogy a különféle korosztályok, illetve csoportok eltérő színű trikókat viseltek, ami nagyon megkönnyítette a helyzet áttekintését, és az elkóborolt gyerekek megtalálását még ebben a nagy, kétszintes épületben is. A nagyobb gyerekektől kapott kedves meglepetés a magyar nyelvű köszönés volt, szépen, érthetően köszöntek nekünk „Jó napot kívánok”-kal.

Az egyik nagyobb csoport tagjait szétosztva az ő szobájukban rendeztek be nekünk az óvó nénik egy kis színpadot nézőtérrel, és persze a megszokott terülj-terülj asztalkámmal. A gyerekek táncokkal szórakoztattak bennünket, amiből nagy meglepetésre a rock and roll sem hiányzott, és amit a kedvünkért visszahívott tavalyi végzősök nagy lelkesedéssel és szinte profi kivitelben adtak elő. A háború előtt a lakosság nagy részét kitevő zsidóság tradícióinak megőrzése érdekében a gyerekek „korhű” ruhákba öltözve, és ennek megfelelően viselkedve hagyományos zsidó táncot is előadtak, nagy sikert aratva a produkciójukkal.

Mások a közismert gyermekmesékre írt dalokat, jeleneteket adtak elő gyönyörű koreográfiára egyszerű, de szép díszletek között. Gyorsan szállt az idő, a gyerekek bájosak, és nagyon ügyesek voltak. A búcsúzáskor elhangzott a „Viszontlátásra” köszöntés is magyarul, és az óvodásoktól kaptunk egy-egy összesodort, szárított fűből készült szellemes állatfigurát (mindegyik más), ízléses kivitelben. Az ilyen kedves ajándék nálunk kevéssé ismert.