Az 1960-as évek elején ismertem meg Gengeliczky Lászlót. Közelebb az 1970-es években kerültünk egymáshoz, amikor együtt dolgoztunk. Sokat vetélkedtünk egymással. Futóversenyt rendeztünk a TBSC pályáján, ahol hárman indultunk Gengeliczky Laci, Török Feri és én. A Népházban dolgozók szurkoltak nekünk. A futóverseny vége sörözésbe torkollott. Vagy a „Zsdánov”-ban nagyon sokat szkanderoztunk. Természetesen Gengeliczky László és Ladányi András a riport készítése alattsenki nem tudta Laci kezét lenyomni. Annyi sikerélményem volt, hogy talán én voltam az, aki a legtovább tudta megtartani. Egyszer kezdeményezésemre a XIV-es aknába is leszálltunk hárman – Gengeliczky Laci, Török Feri és én –, hogy egy műszakot a szénfalon ledolgozzunk. A fővágaton elszakadt a szállítószalag és üzemzavar lett, ezért csak félműszakot dolgoztunk. Sokszor gyalog tettük meg éjfél után az utat Újvárosba – mivel az utolsó busz is elment – és amikor a lakás elé értünk még vagy két órát vitatkoztunk tovább.

Aztán mindkettőnk pályája másfelé kanyarodott. Ritkábban találkoztunk, de figyelemmel kísértük egymás munkáját, életét. Amikor kezet fogunk vagy meglapogatjuk egymás hátát találkozáskor, ott folytatjuk a beszélgetést, ahol egykor abbahagytuk.

Tatabányán a lakásukban találkozunk Gengeliczky Lacival. A házban minden tárgy a keze nyomát viseli. Faragott lépcsőfeljáró, korlát, hatalmas faragott bútorok, falidíszek. A kertben a műhelye tele fúró- faragó szerszámokkal. Nagy farönkök gyökerestül hevernek, és félbehagyott munkák nyűgöznek le. Laci felesége, Tufu rögtön készít egy tál finom túrós csuszát, amit rögtön eltüntetünk. Laci lakásában a saját maga faragta asztalnál, és széken ülünk le beszélgetni a finom házipálinka és a vörösbor után. Közben Tatai Tibor fotóművész kattogtat a gépével.

 

 

Az életem reggeltől estig a Népházban folyt

 

– Budapesten születtem 1945. február 25-én – mondja kérdésemre Gengeliczky László – az utolsó szőnyegbombázás után néhány nappal. Kicsit koraszülött voltam, kicsit könnyűsúlyú, de idővel behoztam. A szüleim a Ganz-gyárban dolgoztak. Apám egy gyorstalpaló tanfolyamot végzett és ez után Bácsalmásra helyezték tanácselnöknek. Így hétéves koromban Bácsalmásra költöztünk. Ott végeztem az általános iskolát és ott is érettségiztem.

– Hogyan kerültél Tatabányára?

– Jól ment a sport és még az érettségi évében diszkoszban középiskolás magyar csúcsot értem el. Tatabányán különböző sportágakban akkor keresték a jól sportoló fiatalokat. Ekkor hívtak meg Tatabányára a TBSC-be. Így kerültem Tatabányára 1963. október 1-jén, mint sportoló.

– Tatabányán hol dolgoztál és hol laktál?

– Egy ideig a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Anyagellátó Üzemében dolgoztam – anyag nyilvántartással foglalkoztam –, és a munkásszálláson helyezkedtem el.

– Abban az időben találkoztam veled először, mert én is, mint fiatal vájár akkor munkásszálláson laktam. De te nem csak sportoltál.
A Gengeliczky Lászlóval készült riport képei

– Apai ösztönzésre korán közel került hozzám a rajz és a festészet. Gyermekkoromban rajzoltam, festettem. Tizennégy évesen már volt önálló kiállításom. A munkásszálláson volt egy ismerős, aki tudta, hogy rajzolok és festek és ő elvitt a Népházba Krajcsirovics Henrikhez a Bányász Képzőművész Körbe 1964-ben. A Bányász Képzőművész Kör Évkönyvében a mai napig szerepelek. Ma is élő velük a kapcsolatom.

– Mégsem a képzőművészet mellett állapodtál meg.

– A munkásszálláson ismerkedtem meg Éles Bélával, – ő is ott lakott – akivel a Népházban megalakítottuk a Bányász Színpadot. Onnantól kezdve ez befolyásolta az életemet, de mellette még évekig sportoltam. A Bányász Képzőművész Kör és a Bányász Színpad is a Népházban volt ezért hosszú éveken át mindkét csoportba jártam.

– A sportban milyen eredményeket értél el?

– Jó eredményeim voltak, de az ingadozó vérnyomásom miatt nem tanácsolták a túlterhelést. Ezért nem törekedhettem nagy csúcsokra, mert akkor a terhelést kellett volna növelni.

– Viszont a Bányász Színpadban sikereket értetek el.

– A színpad nagyon hamar felfelé ívelt …

– Mielőtt erre rátérnénk, arról beszélj, hogy hogyan jött az ötlet, hogy színpadot hozzatok létre?

– Éles Béla az Egyetemi Színpadon volt színész és rendező is egyben. Akkor Bujtor Istvánékkal együtt csinálták az Egyetemi Színpadot. Egyébként Béla, mint közgazdász került Tatabányára. Én abban az időben már verseket mondtam. Vagyis volt ehhez affinitásom. Ahogy mondtam Bélával együtt laktunk a munkásszállón. Összetoboroztunk egypár embert, és 1964. áprilisában megalakítottuk a Bányász Színpadot. Már abban az évben értünk el sikereket szerkesztett műsorokkal, viszont az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején voltunk a csúcson. Nemzetközi színházi fesztiválokra is eljutottunk.

– Emlékszem, hogy milyen nagy sikert arattatok a Kukabúvárral.

– Éles Béla 2008-ban Budaörsön ezt újra megrendezte. Ezzel az előadással köszönt el Budaörstől.

– Milyen jellegűek voltak a műsoraitok?

– Dokumentumjátékokat, szerkesztett műsorokat és egész estét betöltő drámákat is készítettünk. Az 1970-es évek második felében kezdett visszaesni a színpad. Az utolsó színjátszó találkozót 1983-ban tartottuk.

– Megszűnt a színpad?

– Onnantól kezdve többnyire egyéni pályán mozogtak a színpad tagjai. Kullai Zoli meghalt és a halála majdnem egybeesett a színpad megalakulásának 40. évfordulójával.

– 2003-ban Bányásznapon volt Tatabányán a "Tatabányai eocén bányászok" című könyvem bemutatója, amire közreműködőnek meghívtalak téged Török Ferit és Kullai Zolit – hogy többek között énekeljétek el a Török Feri által Gengeliczky László, Hódossy Ildikó és Török Ferenc - Bányásznap 2003.megzenésített Pablo Neruda verset –, de ő már nem tudott eljönni, mert akkor halt meg. Helyette Hódossy Ildikó lépett fel.

– Igen, akkor távozott el Kullai Zoli, akinek a temetésére összejött az egész társulat. Ott elhatároztuk, hogy a Kullai emlékére készítünk egy színpadi emlékműsort. A régi műsorainkból Éles Béla szerkesztette az összeállítást. Ez olyan jól sikerült, hogy meg kellett ismételni. Azóta megint működik a színpad Orfeusz Társulatként, igaz csapódtak hozzánk fiatalok is. A társulatnak a zömét a régi tagok alkotják.

– Az alapító tagok közül a Török Feri és a Kullai Zoli már nem élnek. Kik voltak még az alapítók?

– László Tibor fogja össze a társulatot, és ő szerkeszti, rendezi Az Orfeusz Társulat műsorait. Englert Miklós, Hódossy Ildikó alapítók és a később hozzánk kerültek Török Zsuzsa, Pápai Feri, Veszelka Anna, akik eszembe jutnak, és most már vannak tinédzser korúak is közöttünk.

– Pár éve láttalak Török Ferivel együtt szerepelni a Jászai Mari színházzal a Nemzeti Színházban.

– A társulat tagjai közül időnként egyesek vállalnak szerepeket a színház előadásaiban.

– A Bányász Színpad tagjai közül lettek hivatásos színészek?

– Az alapító tagjaink között volt Reviczki Gábor, aki most ismert színész. Rajnai Laci hivatásos bohóc lett és a mai napig is ezt csinálja. Morvai Kiss Ildikó a Kaposvári Színháznál dolgozik.

– Neked mit jelentett és jelent a Bányász Színpad és most az Orfeusz Társulat?

– A közösséget jelentette és jelenti nekem a színpad. Egyébként nekem is voltak színészi ambícióim, még felvételiztem is a Színművészeti Főiskolára. Ez abban az időben volt, amikor főállású népművelő lettem a Népházban. Közben főiskolai diplomát szereztem majd az ELTE Bölcsészkaron, elvégeztem a magyar-népművelés szakot.

– Hogyan lettél népművelő?

– Délelőtt az Anyagellátóban dolgoztam délután, pedig késő estig a Népházban voltam, hol a képzőművész szakkörben, hol pedig a színpadon próbáltunk vagy felléptünk. Az Anyagellátóból kerültem 1968. április 1-jén a Népházba népművelőnek. Innentől kezdve az életem reggeltől estig a Népházban folyt. A család alig látott.

– Annak idején sokat vitatkoztunk arról, hogy mitől volt bányász a Bányász Színpad. Attól, hogy a bánya tartja fenn, vagy hogy bányászok vannak benne vagy, hogy bányász témákat dolgoztok fel?

– Ez annak idején komoly gondot jelentett és erről veled is vitatkoztunk, amikor már Budapesten a Bányász Szakszervezet Kulturális Osztályán dolgoztál. Mi büszkén viseltük a Bányász nevet. Akkor még felfelé ívelő volt a bányászat. Nagyon jó patrónust találtunk a bányában és a Bányász Szakszervezetben.

– Beleszóltak abba, hogy milyen műsorral léptek fel?

– Érdekes módon az őskultúrájú városokban, mint Szegeden sokkal korlátozóbbak voltak a társadalmi, politikai vezetők a művészi szabadság területén mint itt Tatabányán a bányászoknál. Itt nem voltak korlátozók.

– Ezt magyarázd meg!

– Voltak házi feladatok, hiszen a nemzeti politikai ünnepeken nekünk kellett produkálni – verset mondani stb. – de ott is Gengeliczky László a Váci Mihály emléktábla avatásonmegpróbáltuk művészi igénnyel megvalósítani a dolgot. Utána szabad kezet kaptunk. Mi voltunk az első olyan szocialista városi színjátszó együttes, amely avantgarde-ot játszott. Ezért senki nem szólt nekünk.

– Ez bizonyára abból is fakadt, hogy Tatabányának nem voltak igazán mély hagyományokból fakadó kulturális gyökerei. Talán ez a város ez által jobban befogadó volt az újra.

– László Tibor példáját tudom felhozni. Ő építészként jött Szegedről Tatabányára. Azt mondta, hogy ott sokkal inkább emlékeztetett a feudális uralkodóra bármilyen szintű vezetői társaság, mint Tatabányán. Itt sokkal lazábban, szabadabban, emberibben kezelték az embereket. Amikor 1973-ban Éles Béla, a Népház igazgatója elköszönt és elment Tatabányáról – a bányaüzemeknél jól ismertek már engem – a bányászoknak az volt a véleménye, hogy engem fogadnak el igazgatónak. Talán ennek hatására is neveztek ki a Népház igazgatójának.

– Emlékszem, hogy abban az időben Munkahelyi Művelődés címszó alatt erőltettük az üzemekbe kihelyezett rendezvényeket, műsorokat.

– Nem voltak azok mindig egyértelműen erőltetettek és sikertelenek. Néha tényleg formálisak voltak. Azonban voltak egészen jó sikeres akciók is, amikor kölcsönösen jó érezte magát az is, aki részt vett benne és a közönség, a bányász is.

– Sikeres művelődési ház igazgatója voltál, mégis talán a sikereid csúcsán abbahagytad ezt a munkát. Miért?

– Én 1988-ban mondtam fel – akkor volt a 20. évfordulóm a Népháznál – a rendszerváltás előtt egy évvel, és akkor már egy kicsit zűrös volt a helyzet.

– Ezt nem értem.

– Mi évtizedeken keresztül kiemelt lehetőségek között éltünk – tárgyi, technikai ellátottságban és a megfizetettségben – mint szakszervezeti népművelők a tanácsi intézményekhez képest. Az 1980-as évek második felében a bányászat visszaszorulása következtében ez a tendencia kezdett megfordulni. Kisebbek lettek a lehetőségek anyagilag is. Ezáltal feszültségek keletkeztek. A közvetlen főnökömmel is afférjaim keletkeztek ebből kifolyólag. 1979-től Országos Bányász Fafaragó Táborokat szerveztünk, és én ott beoltódtam a fafaragók által és elkezdtem faragni. Előjött a képzőművész vérem és nagyon hamar sikerült önálló stílust kialakítanom. Országos és nemzetközi sikerem lett, mert az első önálló kiállításom – 1988. április 1-jén – anyagát külföldön vették meg. 1988. júniusában pedig felmondtam. A felmondásomban a fő motívum az volt, hogy én faragni akartam. A családom tiltakozott a felmondás ellen.

– Mégis tanítani mentél el a Bányaipari Technikumba.

– Akkor ment el egy magyar tanár a technikumból és Perger Pista bácsi az igazgató megkeresett azzal, hogy legyek magyar tanár a Bányaipari Technikumban. A családom unszolására vállaltam el a tanárságot. Tulajdonképpen mindent újra kellett tanulnom. Az a három év, amíg tanítottam – magyar nyelvet és irodalmat – nagy szellemi torna volt nekem. Három tagozaton is tanítottam, de elsősorban az aknászoknál, akik felnőttek voltak. Teljes fizetésüket megkapták amíg tanultak, ami több volt, mint a tanárok bére. A másik két tagozat a villamosok és a geológusok a rendes korosztályhoz tartoztak. Mindenkivel jó viszonyt alakítottam ki. Az a tevékenység, amit a népművelésben végeztünk, az egyenrangú volt a felnőtt neveléssel. Ezért nem volt nehéz a tanítás. A mai napig megismernek a volt tanítványaim.

– Ha olyan jól érezted magad, mint tanár, akkor miért hagytad ott?

– Nagyon sokat faragtam, ami sok időt vett igénybe és ez nem fért össze a tanítással. Az iskolában is sok gyereket beoltottam a faragással.
Gengeliczky László alkotásai

Életem a fa

 

– Emlékszem az első Bányász Fafaragó Táborra, még interjút is készítettem akkor az ott lévő faragókkal. Hogyan ragadott meg téged akkor a fafaragás?

– Ahogy mondtam, gyerekkoromtól kezdve volt a képzőművészettel kapcsolatom . A Népház felújítása után 1979-ben rendeztük meg az első tábort. Nagyon tetszett az, amit ott csináltak. Én is elkezdtem faragni. Nagy segítséget kaptam a faragóktól. Az első táborban is faragtam már egy-két dolgot, ami még nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. A következő évtől kezdve mindig tudtam újítani.

– Miért a fa ragadott meg, miért nem például a kő?

– Valószínűleg azért is, mert helyben volt a fafaragó tábor. Annak idején viccesen szoktam is emlegetni: Ha elegem lesz a népművelésből, akkor elmegyek őrült szobrásznak. Mindig vonzott a forma alakítás. Lehet, hogy egyszer kővel is meg fogok próbálkozni, de erre már egyre kisebb az esély. A fában is megalomániás vagyok.

– Miért?

– Mert minél nagyobb, minél rondább egy fa nekem annál szebb és annál jobban tetszik. A nagyméretű tér és bútorplasztikákat szeretem csinálni, de az apró tárgyakban is lehet egyedit alkotni.

– A fának a könnyen faraghatósága is fontos volt számodra?

– A könnyen faraghatóság semmit sem jelent. A forma az organikus szerkezet, ami elsősorban megragadott. A naturális szoborral is próbálkoztam már, meg is tudom oldani, ha nagyon akarom. Készítettem már ilyesmit és népművészeti jellegű kopjafákat is. Szorult helyzetben az ember bármit elvállal. Számomra a szabad forma, az organikus szerkezet az igazi, amiből nincs még egy.

– Ha jól értelek akkor nem a figurális szobrászat felé fordultál?

– Nem, de az is benne van. Mert ezekben az organikus szerkezetekben sokszor óhatalanul benne van a figura csak nem hagyományos értelemben.

– Nyílván a faragás technikáját is a táborban sajátítottad el.

– A technika olyan, hogy nagyon kicsi érzékkel bárki elsajátíthatja, hogy a vésőt, a bunkót hogyan kell kezelni és aztán később meg a gépeket. Hogy valaki a formát meglássa a fában, az nem ezzel függ össze. Ahhoz, hogy én ezt az utat választottam – hogy a nagyméretű fákkal organikus szerkezetet készítek – Csákvári Nagy Lajos adta meg a löketet, aki az első két táborunkon meghívottként vett részt.

– Be kell, hogy valljam, nem ismerem Csákvári Nagy Lajost.

– Ő egy univerzális képzőművész, festő, szobrász. Akkor már a tábornyitásra hozták a résztvevő faragók a kész alkotásokat kiállításra. Nála láttam ott először gyökérből készült fotelt. Akkor volt a házunk átépítése. Megfogadtam, hogy én ilyeneket fogok készíteni a lakásomba. Így kezdődött a fafaragói pályafutásom.

– Mi volt az első műved?

– Az első művem Milánóban van. A hegyi juhar, jávor a hegedűkészítésnek is az alapanyaga. A habos jávorból, amikor metszetet készítenek, gyönyörű szép rajzolatot ad ki. Egy ilyen hegyi juhar tuskót kaptam, amit feldolgoztam, bevontam kötéllel és így lett kiállítva, amit egy olasz vett meg. Ez volt az életem első komolyabb műve.

– A kezdet kezdetén bútor faragással próbálkoztál?

– Először nonfiguratív alakzatokat próbáltam csinálni. Egyszerű formákat.

– Neked sajátos, másra nem jellemző, egyéni stílusod van?

– Én el tudtam magamról dönteni, hogy mire vagyok képes. Az egészben ez volt a legdöntőbb. Annyira azért voltam hiú, hogy amit én csinálok az ne hasonlítson másra az legyen egyedi, egyéni. Két-három kiállítás után, akik értettek hozzá azt mondták, hogy sikerült a sajátos stílusjegyeket kialakítanom.

– Ha egy fára vagy farönkre ránézel, rögtön tudod, hogy abból mit fogsz faragni?

– Azt szoktam szerényen mondani, de nagyon szerénytelenül: Aki huszonnyolc másodperc alatt nem tudja, hogy az adott fából mit csináljon, az ne is fogjon hozzá. A huszonnyolc másodperc akkor nem igaz, ha abban a fában legalább három dolgot látok egyszerre, és el kell döntenem, hogy melyik legyen, az, amit megfaragok.

– Fantasztikusak ezek az egy darabból készült bútorok!

– A rönkből és tönkből (tuskóból) készült bútorplasztikáknál van a legtöbb lehetőség a fa organikus formáinak megőrzésére, alkotó módon való felhasználásra. Azt szoktam mondani elkészült munkáimra, ezt ketten alkottuk a természet és én.

– Miért lettél önálló vagy más szóval szabadúszó?

– A szabadságot választottam, amit nem cserélnék el semmire. 1991-től végleg az önálló alkotói munkát választottam.

– Hogyan telt el az első időszak, amikor csak a faragásaidból kellett megélnetek?

– Az a fajta organikus faszobrászat, amit művelek, magában foglalja a legapróbb használati tárgyakat, bútorplasztikákat, játszótereket és monumentális szabadtéri műveket egyaránt. A bútor és térplasztika – a fő műfajom – az organikus szerkezet az első években sokkal jobban el tudtam adni, mint most.

– Miért?

– Mert a kereslet sokkal nagyobb volt. Akkor tudtam járni külföldi vásárokra, amit most nem tudok megtenni, mert olyan iszonyatos árak vannak. Nem tudok olyan készlettel elmenni, hogy az megérje. Egymillióba kerül az, hogy kimegyek és tudok vinni két-hárommilliós értékű árut. Ez ráfizetés. Egy kamionnyi tétellel érdemes csak elindulni, mert ezeket a bútorokat a német nyelvterületen el lehet adni.

– Honnan szerzed be a faragni való fákat?

– Sokan ismernek és mióta kiderült, hogy faragok, azóta annyi ajánlatot kapok, hogy válogatok benne. A magányos fák a legszebb fák. Ha a kertben a diófa annyira megnő, hogy nem tudnak kertészkedni tőle, akkor azt kivágják vagy szólnak, hogy kivágom-e? Ha olyan, ami tetszik nekem, akkor megéri kivágni, mert ott vágom el a fát, ahol én akarom és még a tuskót is kiszedem. Egyre kevesebb favágást vállalok ma már.

– Nem csak bútorokat faragsz?

– Véletlenszerűen kezdtem el játszótereket készíteni. Egyik ismerősöm kért meg rá. Kitaláltam egy-két szerkezetet, amit megcsináltam. Ezután jött a következő kérés. Kerti berendezéseket, bútorokat, kis házakat, hintákat, hintaágyakat tetővel is készítek még. Ezek közül nincs két egyforma, legfeljebb hasonló. Ezekbe a tárgyakba is be tudom vinni az egyedit.
Játszótéri mászókák

– Hol találhatók azok a játszóterek, amelyeket te készítettél?

– A teljesség igénye nélkül néhány közterület, ahol játszótereim megtalálhatóak: Tatabányán Sárberekben, Dózsakertben, Gál-lakótelepen, Gyenesdiáson, Aggteleken…

– Azért nem csak egyedit faragtál!

– Egyszer vállaltam, hogy kétszáz egyforma fatálat készítek de a huszadiknál már untam. Erre kitaláltam olyan technikát, amivel percek alatt készítettem el a tálat. Ha az ember rá van szorulva a pénzre, akkor sok mindent megcsinál. Például a hagyományos kopjafából – amelyek nagyon szépek – bármikor csinálhatok a hagyományos minták alapján bármennyit. Ez nem más, mint másolás.

– Gondolom az önállóságnak nemcsak örömei voltak.

– Az nem a munkával függött össze. Hanem azzal, hogy mennyire tellett az anyagiakból, mert drágák a gépek, és a fákat sem kaptam mindig ingyen.

– Felsorolnád, hogy milyen jellegű munkáid vannak?

– Ha vicces akarok lenni, akkor azt mondom: Bármit bármilyen fából bármi áron. Komolyra fordítva a szót elsősorban bútorplasztikát és játszótereket, intim sarkokat valamint nagyobb bel- és kültéri berendezéseket is és számos lakberendezési kiegészítő és használati tárgyat készítek. Csak néhányat felsorolásszerűen: tér- és fali plasztikák, térelválasztók, fali polcok, virágtartók, gyertyatartók, tálak, tükrök, órák fűszertartók …stb. Széria munkát nem vállalok.

– Azt olvasom a neved mellet az utcai névtábládon: Faműves. Ez mit takar?

– A kiállítási katalógusokba – főleg külföldön – faművésznek tituláltak, itthon több kiállításon, pedig faszobrásznak. A húszéves népművelői tapasztalatom azt bizonyította, hogy ha én rögtön elkezdem a művész jelzőt használni, akkor az itt élő féltékenység felébredhetett volna. A faművességbe viszont minden belefér. Direkt nem akartam hivalkodni a szobrász vagy művész címmel.
Bútorkiállítás

– Hogyan tudsz ebből megélni?

– Voltak milliós nagyságú megrendeléseim, de sajnos most nem rendelnek.

– Milyen kiállításaid voltak?

– Jelentősebb kiállításaim: 1993. Tatai Vár, 1994. Budapest Stefánia Galéria, 1995. Budapest Kongresszusi Központ, 2003. Budapest Magyar Kultúra Alapítvány Háza, 2003. Budapest Iparművészeti Múzeum. Tatabányán több helyszínen és számos alkalommal voltak kiállítva műveim. Határon kívül Ausztriában, Németországban több alkalommal, és Olaszországban volt már kiállításom. Műveim megtalálhatóak: Németországban, Olaszországban, Hollandiában, Ausztriában, Szlovákiában és Texasban.

– A fafaragásért milyen elismerésekben részesültél túl azon, hogy megveszik a munkáidat?

– Népművelő koromban kétszer is kitüntettek a Tatabánya Kultúrájáért címmel. Az igazinak azt éreztem, amit 2008. elején kaptam meg harmadszorra a Tatabánya Kultúrájáért címet az év végén, pedig a megyei Príma díjat – Közönség díjat 2008-ban megosztva kaptam meg Mátrai Magdi csipkeverővel.

– A Bányász Fafaragó Táborban kezdtél el faragni. Erről már beszéltünk, de magáról a táborokról még nem.

– Bányász Fafaragó Táborból tízet tartottunk a Népháznál az ország legjobb fafaragóival, faszobrászaival. 1988-ban volt az utolsó, amikor eljöttem. Öt év kimaradt. A Sport Kft. gondozásában a strandon tartottunk kettőt, amit már én szerveztem. 1996-tól a Szabadtéri Múzeum területén rendeztük meg a faragó táborokat. Ezekben a táborokban, egy személyben mindent én tervezek és szervezek meg. A feleségem főz, ő a tábor háziasszonya. Lassan családi vállalkozás lesz, mert már az unokáim is faragnak a táborban. A résztvevők többnyire azonosak, de mindig jönnek új faragók is. Amikor Tatabányán kívül szervezzük a tábort akkor teljesen önellátók vagyunk, például tizenhat éve járunk Gyenesdiásra. Egy évtizede nyaranta az ország különböző részein alkotó táborokat szervezek, kifejezetten produkcionális munkára. Ezeken kollégák és tanítványok vesznek részt, ez utóbbiak zöme már kiállítóképes.

– A családról még nem ejtettünk szót.

– A feleségemmel, Tós Hedviggel alapító tagjai voltunk a Bányász Színpadnak. Együttesi házasság volt. 1969-ben kerültünk össze. Ebben az évben ünnepeltük a házasságunk 40. évfordulóját. Négy gyermekünk van, három fiam és egy lányom. A legnagyobb fiam az első házasságomból született. Jelen pillanatban hét unokám van. A szűk családi kör tizenöt fő.

 

Nagy a család

 

Ladányi András

GENGELICZKY LÁSZLÓ

       faműves, előadóművész

    (Budapest, 1945 február 25.)

 

 

 

1945-ben születtem Budapesten. Apai ösztönzésre korán közel került hozzám a rajz és a festészet. Már 14 éves koromban sikerrel állítottam ki, melyen felbuzdulva megcéloztam a képzőművészeti pályát, ám a korai sportsikerek eltérítettek. A sport révén kerültem Tatabányára 1963-ban.

Itt hamarosan a helyi rangos képzőművész körben találtam magam, majd 1964-ben részese voltam egy amatőr színházi társulat alapításának. Mindkét területen elért eredményeim alapján 1968-tól hivatásos közművelődési munkás lettem a tatabányai Népházban, ahol 20 évet töltöttem el, 1973-tól igazgatóként. Közben az ELTE Bölcsészkaron elvégeztem a magyar-népművelés szakot. Főként művészetszervezői tevékenységem volt az intézményben, így kerültem közel a fafaragáshoz.

1979-től tíz éven keresztül szerveztünk alkotótáborokat az ország legjobb fafaragóival, faszobrászaival. Köztük sikerült hamarosan „megfertőződnöm” olyannyira, hogy 1988-ban már önálló kiállításom volt, méltatóim szerint érett stílusjegekkel.

Ebben az évben szakítottam az intézményi munkával. Három tanévet tanítottam a helyi Bányaipari Technikumban, de 1991-től végleg az önálló alkotói munkát választottam. Az a fajta organikus faszobrászat, amit művelek, magában foglalja a legapróbb használati tárgyakat, bútorplasztikákat, játszótereket és monumentális szabadtéri műveket egyaránt. Egy évtizede nyaranta az ország különböző részein alkotótáborokat szervezek, kifejezetten produkcionális munkára. Ezeken kollégák és tanítványok vesznek részt, ez utóbbiak zöme már kiállítóképes.

Műveim megtalálhatóak: Németországban, Olaszországban, Hollandiában, Ausztriában, Szlovákiában és Texasban.

Jelentősebb kiállításaim voltak:

1993. Tatai Vár, 1994. Budapest Stefánia Galéria, 1995. Budapest Kongresszusi Központ, 2003. Budapest Magyar Kultúra Alapítvány Háza, 2003. Budapest Iparművészeti Múzeum.

Tatabányán több helyszínen és számos alkalommal voltak kiállítva műveim. Határon kívül Ausztriában, Németországban több alkalommal, és Olaszországban volt már kiállításom.

Tájékozódj -Gengeliczky László honlapja - kattints itt!Gengeliczky László honlapja - kattints itt!
Tájékozódj - Gengeliczky lászló életrajza - kattints itt!Gengeliczky László életrajza - kattints itt!