Tatabányán a Gál István lakótelepen az egyik négyemeletes lakóház pincéjében berendezett műhelyben

keressük fel Tatai Tiborral Luca János tv szerelőt. Az alagsorban berendezett helyiségekben a mennyezetig érő polcok roskadásig megteltek különböző videókkal, televíziókkal, számítógépekkel és számomra ismeretlen szerkezetekkel. Rengeteg kábel és kibelezett televíziók közé ülünk le beszélgetni. A fiatalos külsejű Luca János nyugalmat sugároz, és mosolyogva gesztikulál kezeivel miközben sajátos derűvel magyarázva, meséli történeteit. Az egész lénye optimizmust sugall. Nem panaszkodik, nem siránkozik a saját és az ország nehéz és sötét helyzetéről. Nem ellenségeskedik. Nincs benne gyűlölet. Engem lenyűgöz a mentalitása.

 

Luca János 1954. február 10-én született Budapesten. A szülei a második kerületben laktak, így a gyermekkorát ott töltötte. Édesapja katonatiszt volt, az édesanyja pedig adminisztrátor. Budán a Szilágyi Erzsébet fasor fölött éltek az egyik kúria emeletének kisebbik részében kialakított lakásban. Egy házban laktak Gál Istvánnal – a Tatabányai Szénbányászati Tröszt igazgatója volt – és Korom Mihállyal, aki később igazságügy miniszter lett. Mindkét szomszédot nagyon rendes embernek ismerték meg. A környéken lakott többek között Ferencsik János karnagy és Komócsin Zoltán politikus is. Voltak olyan utcák, ahova csak úgy lehetett bejutni, ha az ÁVH-sok igazoltatták és beengedték az embert. Luca János a Lórántffy Zsuzsanna általános iskolában tanult.

– Hogyan kerültetek Tatabányára? – kérdezem Luca Jánost.

– Édesapám hivatásos katonatiszt volt 1956-ban, századosi rendfokozatban. Semmi olyat nem csinált, amiért megbüntethették volna. Az egyik állományülésen, ami a HM Vezérkari Főnökség lépcsőházában volt, hozzászólt ahhoz a témához, hogy bombázzák-e a Kilián laktanyát . A jelenlévők közül többen azon az állásponton voltak, hogy ne bombázzák. Édesapám azt mondta: milyen dolog az, hogy saját embereinket bombázzuk. 1957-ben nem kapott beosztást. Valószínű a hozzászólása miatt.

– Eltanácsolták a seregtől?

– Nem rúgták ki, de nem is kapott munkát. A szakmája szerint vegyésztechnikus volt az édesapám. A vegyész szakmában sem tudott elhelyezkedni. Budakeszi környékén az egyik tsz-ben lett traktoros. 1957. tavasza és 1958. nyara között. Később az anyukám Hazafias Népfrontos kapcsolatának segítségével az MHSZ-nél kapott rádió-klubvezetői állást.

A két szomszéd -Gál István és Korom Mihály- tisztában volt azzal, hogy mi történt az édesapámmal, de nem tudtak segíteni. Gál István azt mondta, hogy ő tudná apámat alkalmazni Tatabányán, ha megfelelő végzettséget szerez.

Az egyetemet az MHSZ-nél meglévő továbbtanulási előírás túlteljesítése okán kezdeményezte édesapám. Kötelezővé tették a híradásipari technikusi végzettséget, de apámnak már volt egy érettségije, azt még egyet nem akart, ezért ment az egyetemre. Korom Mihály támogatásáról biztosította apámat, aki 1960-ban elkezdte a műszaki egyetem villamosmérnöki karának esti tagozatát. Amikor 1966-ban megkapta a villamosmérnöki diplomát, Gál István Tatabányán adott neki munkát.

– Milyen munkakört ajánlott fel?

– A Tatabányai Szénbányák Vállalat Központi Műhely villamos műhelyébe került, először művezetőnek, később pedig – az 1987-es nyugdíjazásáig – a villamos műhely vezetője volt. Az édesapám egy ideig párttitkár is volt a villamos műhelyben.

– A családdal mi lett?

– Tatabányára költöztünk a Kilián körtérre, és ott folytattam az általános iskolát.

– Milyen tanuló voltál?

– Budapesten kettes tanuló, és mindig a bukás szélén bukdácsoltam.

– Miért?

– Soha nem tanultam. Mindig csak annyit tudtam, ami rám ragadt. Ha jó tanárom volt, akkor sok ragadt rám. Budapesten rossz tanulónak számítottam de nem a felfogásom miatt.

– Mi miatt?

– Abba az iskolába csak káder gyerekek jártak. Az ő édesanyjuknak nem kellett munkát vállalni, míg az én édesanyám adminisztrátorként dolgozott, és nem ért rá bejárni az iskolába a szülői munkaközösségbe. Talán ez is rányomta bélyegét az ottani életemre. Pedig az egy jó iskola volt. Akkor úgy éreztem, hogy engem talán alulértékelnek. Tatabányán minden megváltozott.

– Hogyan?

– Újvárosba, a hármas iskolába kerültem – ami később Arany János lett – de ott sem tanultam többet, mint a budai iskolában csak Tatabányán jobban értékeltek. Az iskolába bányászszülők gyerekei jártak.

– Hogyan fogadtak?

– Amikor először vadidegenként beléptem az osztályba köszöntem: Jónapot kívánok! Rögtön megkaptam a beosztásom mondván, hogy itt úgy kell köszönni: Jó szerencsét! Végülis jól fogadtak. Hamar beilleszkedtem. Két évet jártam abba az iskolába, és négyes eredménnyel végeztem el az általános iskolát. Így alkalmas lettem arra, hogy az Árpád Gimnáziumba felvegyenek.

– Miért a gimnáziumba?

– Nekem szimpatikusabb lett volna a szakközépiskola, de akkor a szüleim döntöttek így. Szerintem jól döntöttek, mert később azt tapasztaltam, hogy a szakközépiskolát végzettek sem a szakmát, sem a humán tárgyakat nem tanulták meg jól.

– Mi volt az érdeklődési köröd?

– A műszaki dolgok érdekeltek.

– Akkor miért gimnáziumba mentél?

– A szüleim azt akarták, hogy továbbtanuljak. A gimnáziumot 1972-ben végeztem el, hármassal. Nem voltam jó tanuló, mert sohasem tanultam. Táskát nem hordtam, mert a könyveim a padban voltak vágatlanul. Így semmilyen esélyem nem volt a továbbtanulásra. Megmondom őszintén, nem is szerettem volna továbbtanulni. Nagyon érdekelt a tv szerelés. Sokat bütyköltem – amolyan "bütyis" gyerek voltam – és akkor már egy tv-t meg tudtam javítani. Érettségi után jelentkeztem Tatára a 311-es szakmunkásképzőbe tv szerelőnek. Két éves iskola volt, és csak négy tantárgyat tanultunk.

– Én is Tatán a 311-es Iparitanuló Intézetbe jártam 1960-63-ban, mint vájártanuló.

– A 311-es nagyon jó iskola volt. Bennünket akkor – mivel idősebbek voltunk – felnőttként kezeltek. Sokszor az iskola helyett a Vár éttermet látogattuk. Elvégeztem az iskolát.

– A szüleid nem bánták, hogy nem tanultál tovább?

– Két évvel az érettségi után lehetett az érettségi eredménye nélkül jelentkezni az egyetemre. Apám unszolására felvételiztem a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára, de nem vettek fel.

– Hol kezdtél dolgozni?

– Felvettek Tatabányán a Gelkához műszerésznek. Bánhidán a Rozmaring étteremmel szemben lévő Gelkához kerültem. Ott voltam tanuló és megjavítottam hét és fél perc alatt egy olyan részben tranzisztoros tv-t – első éves tanuló koromban –, amivel egy idősebb kolléga három hónapig nem tudott mit kezdeni. Nagyon egyszerű hibája volt. Amikor kiderült, hogy én javítottam meg a tv-t, az nem tetszett az ott dolgozóknak, mert ők sem tudták megjavítani. Ezért rossz híremet keltették. Pár hónap múlva pedig bevonultam két évre katonának. 1977-ben szereltem le. Visszamentem a Gelkához, de már nem Bánhidára hanem Dózsakertbe kerültem. Egy év után átszervezték a Gelkát, és én a tv-sekhez kerültem. Akkor egy technológiaváltás volt a tv javításban.

– Mi volt az?

– Addig szinte minden tv csöves volt, még a színesek is. Olyan kevés színes tv volt abban az időben, hogy azokat csak az idős műszerészek javították.

– Miért?

– Mert az nagyon jól fizetett. Én a fekete-fehér készülékeket javítottam.

– Térjünk vissza a technológiai váltáshoz.

– Akkor kezdtek elterjedni a színes tv-k és a félvezetősök, és egyre több ilyen tv lett. Így én is bekerültem abba a körbe, akik színes tv-t is javíthattak. Onnantól kezdve nekem más pályám volt, mint a többieknek.

 

– Miért?

– Ez az 1980-as években történt, amikor Tatabányáról nagyon sok bányász ment ki a szénbányák keretei között az akkori NSZK-ba dolgozni. Ezek a bányászok Németországból hozták haza a színes tv-ket és videókat, amikor pedig elromlottak, meg kellett őket javítani. Azok az idősebb kollégák, akik a régi technológián tanultak, nem értettek a színes tv-hez, és a nyugati készülékekhez pedig hozzá sem mertek nyúlni. Ott nem olyan volt a javítás, hogy ha elrontok valamit javítás közben, és akkor bemegyek a raktárba és kiveszem az Orion vagy a Videoton tv-hez a csövet vagy a trafót stb. és kicserélem. Ha elrontottam valamit, akkor két hétig kellett várni, mire a kamionos meghozta a szükséges alkatrészt. A kamionos 5000 forintért hozta azt az alkatrészt, ami csak 800 forintba került, de Magyarországon nem lehetett kapni. Ezeket a tv-ket javítottam.

– Hogyan tanultad meg ezeknek az új készülékeknek a javítását?

– Akkoriban a Ramovill és a Gelka indított tanfolyamokat. Amikor behozták az új, mondjuk pl. Panasonic videókat akkor

az importőr kiképezett rá országos szinten 15-20 embert. Ezekbe a képzésekbe általában én is bekerültem. De nem itt képeztem magam. Az újdonságot már tudni kellett. Ahhoz, hogy valaki egy ismeretlen dologhoz hozzá merjen nyúlni, egy bizonyos habitusra van szükség.

– Szakmai folyóiratokból merítettél?

– Azok inkább a múltat mutatják be. Az újhoz kell egy bátorság, hogy hozzányúljon az ember, kell egy metódus, és persze kell hozzá elképzelés is arról, hogy hogyan csinálom meg.

– Az érthetőség kedvéért erre mondanál egy példát?

– Volt egy videomagnó rendszer a VIDEO 2000, amelyik percben – nem másodpercben – mérte a szalagot. Beteszek egy üres szalagot, és akkor az megnézi, leolvassa, hogy hol áll. Mondjuk egy 180-as kazetta és 27 percnél áll. Üres. Ezt sehol nem írták le, hogy hogyan működik. Elkezdtem gondolkodni és valamilyen fogalmam alakult ki róla. Nyolc évvel később olvastam először azt, hogy hogyan funkcionál az a készülék. Majdnem ugyanúgy működik, ahogy annakidején én azt kispekuláltam. Valamilyen fogalmának kell lennie az embernek – mint egy tervezőnek – a javítandó készülékről.

– A tv szerelés egy jól menő szakma volt?

– A tv szerelés első aranykora 1972-ig tartott. A csöves tv-ket bárki meg tudta javítani. A tv szerelők Istenek voltak. Ha kimentek a faluba -Tarjánba, vagy Héregre, akkor ott kidobolták, hogy itt a tv szerelő. Amikor dél volt, sorbaálltak a gazdák, hogy kinél ebédeljen a szerelő. Ezt nekem így mesélték az 1960-as években dolgozó kollégák.

A második aranykor akkor volt, amikor már nemcsak a főutcában volt tv-je egy pár embernek – odamentek az emberek az esti műsort nézni –, hanem már mindenki meg tudta magának venni. Ebből már minden tv szerelő fényesen megélt. Jól lehetett keresni.

A harmadik aranykor a színes tv-k elterjedésekor volt. Azóta nincs aranykor.

– Konkrétan te hogyan éltél meg a tv szerelői munkádból?

– Nagyon jól. Abban az időben két Trabantot is vettem. Egyet az asszonynak, és egyet pedig magamnak. Nekem mindig volt munkám, de amellett még fusiztam, mint minden tv szerelő. Akkor havonta 5-7 ezer forint között kerestem. Nem voltam

jólkereső tv szerelő. Ettől függetlenül jól éltem. Olyan kollégám is akadt, aki akkor, 1978-ban 20 ezer forintot keresett. Az kimondhatatlanul nagy pénz volt. Hiszen 42 ezer forint volt akkor egy Zsiguli.

– Viszont a kereseted mellett ott volt a fusiból szerzett jövedelmed is.

– Az durván még egyszer annyi volt, mint a hivatalos fizetésem. Azt hangsúlyozom, hogy nem én voltam a legjobban kereső tv szerelő.

– Miért?

– Aki húszezret keresett az egy nap megjavított 20-30 televíziót. A tucathibák javítását legtöbbször a tanulói végezték. Azonban igazából nem javította meg a készülékeket, hanem csak tüzet oltott. A tv szerelő abban az időben családtag volt, mert évente sok esetben hatszor is kellett a lakásra menni, és a készüléket javítani. Ha engem kihívtak azzal, hogy torz a hang, akkor én még láttam, hogy szemcsés a kép, és a többi hibát is, amit mind megjavítottam. Ezért én csak tizennégy tv-t tudtam megjavítani. Arra mindig kényes voltam, hogy jó munkát végezzek.

– Meddig dolgoztál vállalati keretek közt?

– Amikor Kupa Mihály 1988-ban kihirdette az új adótörvényt – addig nem volt személyi jövedelemadó törvény –, azt mondták egy adó tájékoztatón, hogy a fusit és a borravalót is meg fogják adóztatni. Ezért a jövedelmet be kell vallani. Én, mint törvénytisztelő állampolgár utánanéztem a törvényeknek, és azt találtam, hogy ez csak úgy lehetséges, ha én mellékállásban ipart váltok. Így kiváltottam az ipart. A főnököm nem nagyon szeretett a Gelkánál.

– Mi volt ennek az oka?

– A dolgozók beválasztottak az üzemi ötszögbe. Ezáltal valamilyen beleszólásom – szavazati jogom – volt a vezetés döntéseibe. Elmondtam, hogy a jutalmakat (amit a bányánál dolgozó haverjaim pofapénznek hívtak)ne csak úgy osztják november 7-én vagy április 4-én, hanem készítsenek valamilyen normarendszert, ami alapján a jutalmat ki lehet érdemelni. A félfogadónak legyen egy elégedettségi indexe, hogy a vevők elégedettek legyenek. A műszerésznek, pedig a lehető legkevesebb panasz ügye legyen. Vagyis dolgozzunk ki egy eljárást, ami alapján lehet jutalmazni és a legegyszerűbb az, ha a jutalmat beépítjük a bérbe. Akkor, akik eldöntötték, hogy ki kapja a jutalmat azok kapták a

nagy koncot. Volt két-három ember, akiknek szinte fizikai szükséglete volt az, hogy jutalmat kapjanak. Ha nem jutalmazták meg őket, akkor betegek lettek. Ezért nem szerettek. Amikor kiváltottam az ipart azt mondták, hogy az összeférhetetlen a munkámmal. Így elbocsátottak.

– Elbocsátottak?

– Akkor már szakszervezeti bizalmi is voltam. Elkövettek egy tartalmi és egy formai hibát. Az elbocsátásomról nem kérdezték meg a szakszervezetet. Másrészt a törvény szerint nekem a kiváltott iparról csak bejelentési kötelezettségem volt. Vagyis nem volt összeférhetetlen az iparom azzal, hogy én ugyanazt csinálom főállásban. Munkaügyi bíróságra mentem és a döntésük alapján visszavettek. Ezután elkezdtek velem kiszúrni. Benti munkára rendeltek. Ellenőrizték a korábbi munkáimat, hogy betettem-e azokat az anyagokat, amiket kellett. Nem tudtak megbuktatni. Én voltam talán az egyetlen műszerész, aki a Gelka melletti boltban vásároltam a fusimhoz az anyagot.

– Maradtál ilyen körülmények között is a cégnél?

– 1988. őszén vettem egy nagy lélegzetet és azt mondtam, hogy eljövök. Először egy négy négyzetméteres villamos fogadóban dolgoztam, mint kisiparos. Ehhez az is hozzátartozik, hogy akkoriban a tv-k helyszíni javítása volt a standard. Minden televíziót a helyszínen javítottam. Nagy tapasztalatom volt, és ezért a Németországból származó televíziókat én javítottam. Utánam jöttek a kuncsaftok. Tizenöt éve már, hogy ezt – ahol most vagyunk – a mostani nagy helyiséget bérelem.

– A rendszerváltás nem csak a politikai felépítményt, hanem a gazdaságot is átírta. Ebben a szolgáltató iparágban mi történt?

– Nagyon kedvező változások történtek. Megjelentek az új nyugati televíziók, új technológiákat lehetett megtanulni, korszerű tv-ket lehetett javítani. Szakmailag kitűnő dolog volt, és anyagilag is megérte.

– Ezt hogyan érted?

– Nagy exodusnak hívom 1988-89-et. 1988-ban megengedték, hogy kimenjenek vásárolni nyugatra az emberek. Hozták be a rengeteg televíziót és videót, amiknek nem volt keleti normás hangjuk. Át kellett hangolni őket. Az egy nagyon jó

év volt. Anyagilag is sokat hozott az az év. A maszek indulásomhoz ez egy nagy tőke alapot adott.

– A munkádban ez az átállás nem okozott gondot?

– Ahogy mondtam, az 1980-as évektől kezdve én már nyugati típusú készülékeket javítottam. Volt egy olyan módszerem, ami miatt nagyon sokan furcsán néztek rám. Amikor először látok egy új típusú televíziót akkor öt percig, csak azt tanulmányozom, hogy mi van benne. Sok ember azt hitte, hogy nem értek hozzá azért tanulmányozom olyan tüzetesen. Később azért látták, hogy értek hozzá. Most 56 éves vagyok. 1980-ban 26 éves voltam és 16 évesnek néztem ki. Azt hitték fiatal, vagyok, és ezért nem tudom megcsinálni a tv-t. Amikor már két gyermekem volt, akkor is 16 évesnek néztem ki.

– Egyedül dolgoztál?

– Mindig egyedül dolgozom.

– Rendszerváltás után is meg tudtál élni ebből a munkából?

– Mindig biztosított volt a megélhetésem.

– Ahogy itt körbenézek a műhelyedben, itt a legtöbb javításra váró készülék már réginek számit az új plazma tévékhez viszonyítva.

– Az első számítógépemet 1982-ben vettem meg. Később egy VC-20 nevűt, majd egy Commodore 64-et stb. Tehát én 1982-től számítógéppel is foglalkozom. Eleinte még programot is írtam. Ezek párhuzamos javítások a televíziók mellett. Javítottam számítógép monitorokat is. 1998. táján engem a monitorok tartottak el. Akkor kezdett a számítástechnika elterjedni. Mindenki elkezdett számítógépet vásárolni. Nagyon sokan nyugatról hozták be a használt monitorokat, azok idő előtt romlottak el, és azokat nekem kellett javítani. Mindig volt olyan más fajta munka, amire át tudtam nyergelni. A televízió javítás önmagában egy embert sem tart el.

– Az új technikai eszközök neked kihívást jelentenek?

– Így van, és lehetőséget adnak a továbbfejlődésre. Most jelenleg a „Júpíszí” – UPC – internetes szolgáltatónak is dolgozom, vonalerősítőket javítok. Most hozták ide a múlt héten, és akkor láttam először. Kettőt már meg is csináltam.

Ebben a munkámban 1996-tól nagy segítség az Internet. Általa hozzá tudok férni a szakmai információkhoz. Nem tudok angolul, de a szakszavakat megértem.

– Ha húsz év múlva találkozunk, akkor mivel fogsz foglalkozni ebben a rohanó fejlődésben?

– Vége van az én eredeti szakmámnak a tv szerelésnek. A mai LCD, plazma tv-k eldobhatók. Ezekben nincs alkatrész szintű javítás. A gyártástechnológia olyan, hogy nem lehet kicserélni a rossz alkatrészt. Ha például elromlik benne egy jelfeldolgozó egység, az 80 ezer forintba kerül. Az illető megvette 180 ezrért a televíziót, ami három év után elromlik, de akkor már tud venni 90 ezerért egy új tv-t, így nincs értelme a 80 ezer forintos javításnak.

– Ha jól értem akkor mára kezd megszűnni a tv javítás, és csak azok hozzák ide a készüléket, akiknek még régi televíziójuk van.

– Így van. Van egy olyan képességem, hogy tudok alkalmazkodni az újhoz. Átálltam az olyan készülékek javítására amelyeket minőségileg meg tudok csinálni, legyen az számítógép vagy monitor, stb. Sok egyedi dolgot is megjavítok, - például szoktak hozni hozzám szerszámgép monitorokat is.

– Tatabányán sok ilyen idézőjelbe tett „tv szerelő” van?

– Talán csak én vagyok az, aki főállásban ezzel foglalkozik.

– Szakmai elismeréseid vannak?

– A legnagyobb elismerés ami a szakmában ért, az az, hogy a szakma ifjú mestere versenyén második helyezett lettem. Ez az összes elismerésem, amit kaptam. Nem olyan rég jártam egy Pulai Zoltán nevű idős embernél – 86 éves – aki egy 28 éves tv-t javítatott meg velem. Nagyon örült neki, mert a feleségével – aki már régen meghalt – még együtt vették azt a

tv-t. Azt mondta, hogy amíg életben lehet tartani ezt a tv-t, megtartja, mert ezt a feleségével együtt vette, és rá emlékezteti. Ez nagyon jó érzéssel tölt el engem is.

– Mi a hobbid?

– A számítástechnika, vagyis a munkám a hobbim is egyben.

– A családról még nem

beszéltünk...

– Még a katonaság előtt, 1975-ben nősültem. 1978-ban született az első gyerekünk, a másik 1981-ben.

– Ahogy látom te egy elégedett ember vagy. Pozitív kisugárzásod és életszemléleted van, és mindig mosolyogsz.

– Jól mondod, elégedett ember vagyok, mert elértem azt, amire a képességeim predesztinálnak. Én elégedett vagyok a sorsommal. A jelennek élek, és nem nagyon foglalkozom a jövővel. Nagyon meg vagyok elégedve mindennel.

– Hogyan éled meg azt, hogy ma a társadalom több felé van osztva, és sokszor aszerint ítélik meg az embert, hogy hova tartozik, nem pedig a munkája, vagy a személyisége alapján?

– Édesapámmal sokat beszélgetünk politikáról. Nem teljesen értünk egyet mindenben, de soha nem bántjuk meg egymást. Apukám mindig úgy nevelt, hogy tiszteletben tartsam a másik ember véleményét. És ő nem szóval nevelt engem, hanem példával. A saját jó példájával. Egyébként mindenki így tesz, csak nem biztos, hogy jó a példája. A szó az meg csak arra jó -ilyen nevelési értelemben-, hogy kontrasztja legyen a rossz példának, mert a rossz példával együtt jár a hízelgő hazug szó. A kuncsaftokkal nem szoktam ilyesmiről beszélni. Nem tartom jónak, mert a kuncsaftnak mindig igaza van. A butaságokra meg nem szívesen helyeselek. A szerkentyűiket nálam javíttató emberek -szerintem- az elvégzett munkám alapján ítélnek meg. A megítélés mikéntjét onnan tudom meg, hogy legközelebb is velem javíttat-e, vagy sem. Szerintem az én

szintemen nem része a megítélésnek a politikai nézet, de az is lehet, hogy nem veszem észre.

– Ma a gyűlölködés, az egymásra acsarkodás még a családokat is megosztja, ezt te hogyan látod? Hogyan védekezel ellene?

– A feleségemmel és a lányaimmal egyetértünk, és nem nagyon politizálunk. Az ismerőseim, barátaim között nem nagyon találok olyan velem nem hasonlóan gondolkozót, akivel lehet értelmesen vitatkozni.

– Ma mindenki mindenben csak a negatívat látja és siránkozik. Minden rossz, ami most van. Ezek a társadalmi hangulatok téged mennyiben befolyásolnak?

– A társadalom kettéosztottságáról az a véleményem, hogy valószínűleg így kell ennek lennie. Azért, tudni illik politikusok a vezetőink. Az egyik közülük kitalálta -a történelemben nem először-, hogy akkor lehet sikeres, ha ellenséget talál magának és a követőinek. Most az ország egyik fele barát, a másik ellenség. Most hatalomváltás készülődik, és nem minden félelem nélkül várom a jövőt. Az aggaszt, hogy a most hatalomra készülő oldal belelavírozta magát egy szerintem megvalósíthatatlan forgatókönyvbe. Lehet, hogy sikeres lesz, mert a nép, az ”istenadta nép” megbocsátja majd neki az ígéretei megszegését, de lehet az is, hogy nem. Függ ez attól, hogy a majdani ellenzék hagyja e megvalósítania a terveit, vagy úgy, ahogy ő korábban tette, kíméletlenül, nem törődve a társadalom hosszú távú érdekeivel szétforgácsolja, felőrli azt a populizmus fegyverével. Az ország érdeke az lenne, hogy kiegyezzenek, de ez felettébb valószínűtlen.

Hogy mindenki a rosszat, a negatívat látja? Szerintem anyázni ebben a légkörben sokkal egyszerűbb. Azt nem kell magyarázni, ha valamit rossznak tartasz. Azt meg szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy mért jó az, amit a tájékozatlan többség rossznak tart. Egyszerű példa a vizitdíj.

– A családod, a környezeted is átveszi ezt a pozitív életszemléletet, ami belőled sugárzik?

– Az én családom pozitívan gondolkodik. Igyekszik a sorsát a saját kezében tartani. Nem mondhatjuk azt a balsikereink esetén, hogy más a hibás. Ha pedig sikerül valamit elérnünk, azt nem másnak, hanem magunknak köszönhetjük.

 

  Ugrás a lap tetejére!