Papp András:

 

 

KARÁCSONYI KRÓNIKA

 

 

Gombócot érzett a torkában. Állt a sarkon, és nézte, amint a szakadó hóban csúszkálva, bukdácsolva, de sietett mindenki. Hazafelé. Más volt az utca, mint máskor, és más volt ez a délután is. A tér sarkán nem nyüzsgött a megszokott tömeg, hogy a futballról trécseljen. Hiányoztak az örökké ráérő nyugdíjasok, a vad viháncolással az utca zsivaját még jobban növelő gyerekek, a semmivel és senkivel nem törődő egymásba fonódott szerelmes párok, a dülöngélő, artikulátlan hangon ordítozó részegek.

Négy óra volt. A gyári sziréna hangja, mint vad szélroham, szinte kiseperte az utcákat. Üzletredőnyök zörögtek, sietős léptekkel tűntek el az utolsó emberek is, és mire feleszmélt, egyedül állt a nagy-nagy utcán.

Egyes-egyedül.

Nekitámasztotta hátát a házfalnak. Arcát a hóesés felé fordította. Nagy pelyhekben hullt rá a hó. Behunyta a szemét. Az volt az érzése, hogy göröngyök hullanak az arcára. Nagy-nagy, barna göröngyök. Sírban érezte magát. A házak kétoldalt komoran álltak, mint egy hatalmas sír két fala. A sziréna tompán zúgott, és ő úgy érezte, meg kell halnia. Két karját kitárta és hozzátapasztotta a házfalhoz. Hóna alól kis csomag esett a földre, és félig belesüppedt a hóba. Odanézett. Tétován elmosolyodott, de ez a torz mosoly inkább sírásnak hatott. Fájt neki az élet, mert lélekben egyedül volt.

Egyes-egyedül.

Lenyúlt a csomagért. Ujját beleakasztotta a madzagba, himbálni kezdte, és automatikusan megindult. Vitte a lába előre. Még ő sem tudta, hogy hová. Szigorúan, mereven nézett a lába elé. Gondolatban szidta a földet és a havat is. Száját keményen összeszorította, s fejében, mint fortyogó katlanban, körtáncot jártak a gondolatok, az emlékek. Tulajdonképpen nem gondolt semmire. Ha egy festőművésznek le kellett volna festenie a gondolatait, a vásznon csak nagy színes kavargás jelent volna meg. Vörös és kék és sárga vonalak, nagy fekete pacák és sok-sok szürkeség.

Ment. A hópelyhek riadtan szóródtak szét körülötte. Féltek tőle. Már nem csapódott az arcába egy sem, hanem haragosan kavarogtak a háta mögött.

Ment és gondolkodni kezdett. Emlékek futottak keresztül az agyán. Egy kézfogás, egy hosszú-bódító szerelmes csók, egy nő, piros-fehér-zöld szalaggal a vállán, egy papi stóla, amint egy kis női kezet az övével együtt átfog, egy őrült, szerelmes éjszaka… Aztán egy kis vörös, nagyhajú baba, amint az ablakon keresztül megmutatják, aztán még egy baba… Aztán szeszgőzös napok, könyörtelenül fagyos éjszakák, tüzes veszekedések, nagy-nagy hidegség, jégcsapos évek…

Tűz futott végig a testén, s a homlokára kiült a hideg verejték. Nem bánta. Le sem törölte. Csak vitte előre a lába. És belülről nagy-nagy ürességet érzett.

Már csend volt az utcán. És fájt neki ez a csend. Lába automatikusan megállt a megszokott, ismerős kocsma előtt. Zárva volt. Az üveghez nyomta a homlokát. Jólesett neki a hideg. Benézett. A söntés polcain katonás rendben sorakoztak a tisztára mosott poharak. Azt érezte, hogy vigyorognak rá. Rá, az ismerősre. Az egyik mokány kis féldecis mintha kacsintott volna egyet. És mintha hallott volna egy hangot is: – Nem baj komám. Majd holnap…

Elfordult az ablaktól. Most hová?

A sivár utcán úgy hömpölygött végig a tekintete, akár az árvíz.

Tétovázott. Induljon? Hová? Minek? Kihez?

Az ablakokban itt is, ott is színes fények gyulladtak ki. Gyermeknevetést hallott.

Elindult. Agyában már csak egy gondolat zakatolt: Haza, haza…

 

Aztán megállt egy földszintes ház ablaka alatt. Benézett. Az asztalon pici karácsonyfa, rajta színes gyertyák, szaloncukor, csillogó díszek, két pöttöm gyerek csodálkozástól tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul nézi a csillagszóró sziporkázását. Az anya minduntalan az ajtóra pillant, el-elmosolyodik, megsimogatja a gyermekek fejét, akik már megbarátkoztak a karácsonyfával, és most indiántáncot járnak örömükben. Sorra fedezik fel a fa alatt a képeskönyvet, a babát, a kisautót.

Ő csak áll odakint, azt sem érzi, hogy fázik, belülről nagy-nagy melegség járja át.

Örül az életeknek, a gyermekeknek, akiket ő adott az emberiségnek.

Már nem tétovázik. Csapódik a kiskapu, nyikkan a konyhaajtó, reccsen a szobaajtó, egyetlen nagy örömsikoltás a szoba, és egy pillanat sem telik el, hárman csüngnek a nyakában, mint karácsonyfán a díszek. Az élet három legértékesebb dísze: a feleség és a két kisgyermek.

Hazaérkezett.

Váci Mihály

 

 

KARÁCSONYI UTAZÁS

 

                  1

 

Az út, mint nyálas csiga, csúszik,

kettős templomtorony a szarva.

A gyöngyházfényű ködgomolyt

a szél csigaházzá csavarja.

 

A fák sirató asszonyok,

repedtes fekete kezük;

ujjaikon csordul a sírás:

– Irgalmas tavasz légy velünk!

 

Robogásunkra felfűződnek

a széthullajtott lenge tájak,

mint a parkőr szegesbotjára

szedegeti a papirkákat.

 

Hiszen ezen a kis országon

gyorsan, mint egy győzelem híre,

átnyilallunk, vagy amíg egy

gyászhír elér az anyaszívbe.

 

Aki keleti határáról

indul hajnalban útra,

átvág földjén, mire a Nap

derült egét félig befutja.

 

Torony, eresz, dűlő, barázda

olyan egyforma minden és

mily egyszerű – mint parolára

feléd nyújtott baráti kéz.

 

 

                  2

 

Esteledik, s kétségbeesve

rohan velünk, jönne a táj,

ablakok könnye megeredve

felfénylik a vonat után.

 

Faluk kis őrző angyalkái,

a lámpák, követnek, – hiszen

ahol nekik kell szálldogálni

hűvös még a menny.

 

A karácsony most sárbocskorban

jön, nem hóesésben – gyalog.

Kezében égő végű bot van,

játékos villanyoszlopok.

 

A lombos éj szép karácsonyfa,

alatta jászolok,

körül, sóhajtanak csillagokra

parasztok, pásztorok.

 

 

 

Vissza a "BODZA" főoldalára! Vissza a "BODZA" főoldalára
Az oldalszámozásra kattintva, a kívánt lapra lépsz!
Tartalom:

Váci Mihály / KARÁCSONYI UTAZÁS | Zsirai László / IGAZUL IGAZÁN
T. Ágoston László / KARÁCSONYI ALAMIZSNA | Zsirai László / KÉT MONDAT
Papp András / KARÁCSONYI KRÓNIKA | Váci Mihály / AVE MÁRIA

3. oldal

 

Zsirai László

 

IGAZUL IGAZÁN

 

Kívánok karácsonyi asztalodra

Arany-szavakkal:

vadat, halat, s mi jó falat;

imákkal feldíszített lelkedbe

egyértelmű békét, s szépség

szelíd szívedből jóságot

virágzó emberségét!

Kétség ne legyen úrrá utadon,

biztosan vezessen hit és bizalom!

Mert hiába öveznek adatfalak,

száraz tények, s egyre drágább vények,

az eltökélt lény örök angyal marad,

tekintete mosolyából folytonozódó fények

formálnak fegyelmezett kapaszkodót a létnek.

Terelgetnek tanult tételes törvények,

ám igazságod boldogsága magvas magad.

Hallod? Harangszó zenél.
Zárd be hát házad ajtaját,

bárhogy is dúdolgat a szél,

bárhogy is dédelget a tél,

 a jászolhoz térj meg

éjfélkor,

értem is mondj el egy imát!

Mindenkor

a született kisded szemén át

igazul igazán a világ.

 

 

 

 

Zsirai László

 

KÉT MONDAT

 

 

Bántó késeket élesít

a kígyó gyűlölet.

Fenyőágakat ékesít

a boldogító szeretet.

 

T. Ágoston László:

 

KARÁCSONYI ALAMIZSNA

 

 

         A fene se érti a főnököt – gondolta magában, miközben fölfelé ballagott a kis mellékutcán a nővére házához. – Egyik nap olyan, mint egy harapós kutya, szólni se lehet hozzá, mert leüvölti az embert. Másnap meg akár kenyérre lehetne kenni... Ha nő lenne, azt mondaná az ember, hogy a klimax. No, de hát férfi az istenadta! Nagydarab, szőrösképű, pocakosodó férfi. Afféle új vállalkozó a második menetben. Igen, a másodikban. Egyet már elvesztett. A rendszerváltás idején, valamikor kilencven körül beleugrott egy káeftébe. Azóta se árulta el, kik adták az üzlethez a pénzt. Ő volt az igazgató. Nyugati kocsit bérelt, fogadásokat adott, csinos, fiatal titkárnő szolgálta föl nála a kávét. Aztán egyik napról a másikra tönkrement a cég. Elúszott minden, még a házat is elárverezték a feje fölül. Otthagyta a felesége, messziről elkerülték a régi barátai. Egy ideig még fel-feltűnik egyik másik vendéglőben, aztán mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűnt a városból. Azt rebesgették, Ausztriába ment teherautó sofőrnek.

         Tavaly télen újra megjelent. Politikusokkal, üzletemberekkel tárgyalt, aztán kivett egy lakást a belvárosban, és felszögeltette a cégtáblát. Ő éppen munkanélküli volt. Bekopogott hozzá. Elbeszélgettek, és másnap már ő volt a cég reklámmenedzsere. No meg a mindenes, mert hogy aki manapság válogat a munkában, könnyen az utcán találhatja magát. Fizetés megegyezés szerint. Ez magyarul annyit jelent, hogy tízezer fix, a többit meg majd meglátjuk. Aztán vagy látták, vagy nem. Most, karácsony előtt, mintha megszállta volna a Szent Lélek. Egyik nap meghívta a beosztottait ebédre. Nem tudták, mire véljék a dolgot, hiszen egy héttel előbb még azzal fenyegetőzött, hogy valamennyiüket kirúgja, mert kevés a bevétel. El is hitték neki, hiszen két könyvelőnek úgy mondott föl Mikuláskor, hogy másnap már be se kellett menniük.

         Szorongva ültek le a terített asztalhoz. Alig félórai késéssel a főnök is megérkezett. Széles jókedvében hozatott néhány üveg pezsgőt, és bejelentette, hogy neki vannak a világon a legjobb emberei. Ilyen jól még soha nem ment az üzlet, és ha jövőre is ilyen jól dolgoznak, ami természetesen az ő zseniális ötleteinek köszönhető, lehet, hogy a tulajdonostársak elszánják magukat a rég várt tőkeemelésre. Ha ez így lesz, jövőre is biztos lesz az állásuk. Fizetésemelést ugyan nem ad, de manapság már az is főnyeremény, ha valakinek van állása.

         Másnap délben magához kérette. A szeme csillogásán látszott, hogy már elkezdte az ünneplést.

         – Te, Kovácskám! – kezdte szinte baráti hangon. – Tudom, hogy nagyon sokszor kiszúrtam veled, de én már csak egy ilyen hisztis, szarházi főnök vagyok.

         – Ugyan, főnök!... – szabadkozott zavartan. – Én igaszán...

         – Semmi igazán! Ez így van. Most viszont jó a kedvem. Mit veszel karácsonyra a feleségednek?

         – Hát, tudod, az a helyzet...

         – Szóval kevés a pénzed. Nem bűn az, mondd ki nyíltan! Én is voltam már leégve...Tudod mit? Adok neked húszezer forint jutalmat karácsonyra. Ne köszönd, ez jár neked, megdolgoztál érte. Délután meg elmész, szétnézel a városban. Bevásárolsz. De vigyázz, mert tele van a villamos, meg az aluljáró csibészekkel. Olvasom az újságban, hogy tegnap is leütöttek egy öregasszonyt százötven forintért.

         El is ment nézelődni. A pénzt a zakója belső zsebébe tette. Gondosan begombolta, rá a sálat, meg a nagykabátot, aztán egész délután szorongott a csillogó-villogó kirakatok előtt. Ahányszor elment mellette valaki, mindig megtapogatta, megvan-e még. Először arra gondolt, hogy valami gyűrűt, vagy más ékszert vesz a feleségének. Valami különlegességet... De ahogy nézte a kirakatokat, egyre jobban elsavanyodott a képe. Ami igazán tetszett volna, azt negyven-ötven-százezer forintért kínálták. Bóvlit meg minek vegyen? Rögtön észrevenné az asszony, és oda a karácsonyi hangulat. Elment a bizományiba is, de ott se látott olyat, ami megfelelt volna a pénztárcájának. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a nővérének tartoznak tízezer forinttal. Ettől végképp megkeseredett a szájíze. Sarkon fordult, és elindult a legközelebbi villamosmegállóhoz.

         Az utcasarkon két fiatal zenész karácsonyi dalokat játszott. A kezük lilára fagyott a hangszeren. Néhány két-, meg tízforintos hevert a lábuk előtt, a nyitott hegedűtokban. Ő is belepottyantott egy kettest, és sietve továbbállt.

         Néhány méterrel arrébb, egy hivalkodóan kivilágított szőrmeüzlet előtt egy harmincöt év körüli nő állt a nyakában táblával: „Munkanélküli vagyok. A férjem baleset áldozata lett. Egyedül nevelem a három gyermekemet. Két hónapja lakbért se tudok fizetni. Ha nem segítenek, éhen pusztulunk!” A markába nyomott egy tízest, és megszaporázta a lépteit. A féllábú koldus előtt már szinte futott. Meg se nézte, mennyit ér az a pénzdarab, amit a kalapjába ejtett.

         Fáradtan, rosszkedvűen csukta be maga mögött az ajtót. A felesége éppen valami szakadt ruhát varrogatott. Homlokon csókolta, leült a fotelba, aztán kitette az asztalra a borítékot.

         – Kaptam a főnöktől húszezer jutalmat. Gondoltam, Ilusnak visszaadhatjuk a tízet, a többin meg vegyél magadnak valamit karácsonyra. Tudod, nézegettem én a kirakatokat, de... Szóval, te mégis jobban tudod, mire van szükséged.

         – Aranyos vagy – cuppantott egyet a képére az asszony. – Ferikének már a nyáron megígértük azt a pityegős játékot, meg a Zsuzsikának is...

         – Tudom, hogy megígértük, de most nem az unokáinkról van szó, hanem rólad, Sacikám!

         – Jól van, bízd csak rám, az ajándékozás az én dolgom...Azzal a tízessel meg holnap délután fölballaghatnál az Ilusékhoz, nehogy elköltsem a többivel.

         Hát így esett, hogy másnap, munka után átugrott Budára, a nővéréhez. Csendes kis mellékutcában állt a házuk, nem messze a Vérmező fölött. A kertekben már itt-ott ünnepi lámpadíszbe öltöztették a fenyőket. Sárgán, pirosan, kéken hunyorogtak az apró égők a kora esti szürkületben.

         A csengetésre a sógora nyitott kaput. Nagydarab, joviális ember. Az üdvözlésnél jól megropogtatta a csontjait.

         – Már vagy két hónapja nem láttunk benneteket, Bélám! Hogy vagytok? És Sári? Miért nem hoztad magaddal?

         – Á... tudod, hogy van ez így karácsony előtt. Süt, főz, ajándékok után futkos a városban. És Ilus?

         – Ugyanaz tökben. No, de ülj már le, és mesélj!

         – Mit meséljek? Élünk, vagyunk, ahogy lehet. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megadjam a kölcsönt. Tudod, kaptam egy kis karácsonyi jutalmat, aztán...

         – Ugyan, nem olyan sürgős...

         – Lehet, hogy neked nem, de én nem szeretek tartozni. Még neked sem.

         Aztán előkerült a szekrényből egy borosüveg. Ittak egymás egészségére, a családra, az ünnepre, arra, hogy az új esztendő szerencsésebb legyen.

         – Hanem, hallod-e, amilyen csendes, biztonságos környék volt ez valaha... – mondta a sógor –, most meg sötétedés után nem tanácsos kimenni az utcára. Még napközben is kétszer meg kell gondolnia az embernek, kinek nyit kaput. Ezért is nem szeretem, ha az Ilus ilyenkor császkál a városban. A minap is becsöngetett két suhanc az egyik szomszédba, mondván, hogy régi bútorokat vennének jó pénzért. Nincs – mondta a szomszéd, de azok csak nem tágítottak. Majd ők megnézik. Addig-addig vitatkoztak, míg a végén szembefújták valami sprével. Szerencsére nem nyitotta ki a kaput, hanem elkezdett segítségért kiabálni. Erre aztán kereket oldottak. A szomszédnak meg a kórházban mosták ki a szemét.

         – Azt hiszed, másutt jobb? – bólintott rá Kovács. – Tele van a város kéregetőkkel, zsebtolvajokkal, csibészekkel. Épp a minap olvastam az újságban, hogy már lövöldöznek is egymásra. Aztán ha mást találnak el, annak annyi. Csak, tudod, abban bízik az ember, hogy nem őt rabolják ki, vagy is, hogy ennyiért nem érdemes...

         – Hát ez az, de ki lát a zsebedbe?

         Miután így megbeszélték a világ dolgait, no meg az üveg is kiürült, a joviális sógor újra megropogtatta Kovács Béla csontjait, ő meg elindult lefelé a kis utcán. A friss levegő és a karácsonyi hangulatot árasztó lámpák jókedvre derítették. Rágyújtott volna, de elfogyott a cigarettája. A sarki trafikban vett egy doboz Helikont.

         Amint tovább ballagott lefelé, egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki a bokrokkal benőtt kerítés sötétjéből.

         – Uram! Van egy szál gyufája? – szólította meg valaki.

         – Van – válaszolta megtorpanva.

         – Mit szív? Merthogy cigim sincs...

         – Helikont, ha megfelel, de...

         – Flancos, úri cigaretta, de ha már ez van, adjon azt!

         Rosszat sejtve, remegő kézzel bontotta fel a Helikont, s az ismeretlen felé nyújtotta. Az meg kikapta a kezéből az egész csomagot, majd kivett belőle egyet, és Kovács felé nyújtotta.

 – Rágyújt, fater?

         – No de... – hebegte, és segítséget keresve nézett szét a néptelen utcán.

         – Csak semmi műbalhé, fater! Ha okosan viselkedik, nem bántom. Az a helyzet, hogy erdélyi menekült vagyok, és már harmadik napja nem ettem. Ad egy vacsorára valót, és mehet az útjára. Még a bagóját is visszakapja.  Csak egy kis karácsonyi alamizsnát kérek...

         Kovács Bélát egyszerre kerítette hatalmába a félelem, és a merész berzenkedés vágya. Mi lenne, ha...? Végtére is sokkal cingárabb ez a pasas, mint ő. Esetleg még jöhet is erre valaki... Aztán meg mi jogon követeli ez az ő pénzét?  Dühbe gurult, szinte kiabált.

         – Hát ide figyelj, te csibész útonálló! Úgy vagy te erdélyi menekült, mint én apácafőnök!...Tudod egyáltalán, merre van Erdély?

         – Kuss! – sziszegte a másik, és visszakézből szájon vágta.

         Az ütéstől nekitántorodott a kerítésnek. Kétségbeesetten nézett körbe. Egy lélek se volt az utcán. Elfutni szégyellt volna, kiabálni meg fölösleges. Ökölbe szorított kézzel, harcra készen lódult az ismeretlen felé. Az meg félreugrott, s már villant is a kezében a kés.

         A földön fekvő, véresen nyöszörgő ember zsebéből kivette a lapos pénztárcát, és ajkbiggyesztve mormolta maga elé:

         – Ezért harcoltál, te hülye?!

Váci Mihály

 

 

 

AVE MÁRIA

 

Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei

mint neoncsövek, felderengnek

reszketeg piros fényével szelíden izzó

betlehemi nevednek.

Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak

álmodhatnak az égről,

s derengsz Te bennem, mint az égmerengés

a jégalatti mélyből.

Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt

a behegedt barázdák,

 

susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben

a hízelgő rozstáblák;

ahogy a leásott oszlopokban zokognak

a legallyazott lombok;

– zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem

suhogva kibontod!

 

Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos

hideg közönyben,

mint halk imák a sárba csuklanak

a tipró körmenetben.

Ki érezné meg itt

azt a bölcső-meleg mennyet,

amelynek enyhe üde neved imádkozva

engemet elmelenget.

Ki értené meg itt e hótól fuldokló,

elkékült arcú télben

neved tavaszi szeleit, melyek májust

tartanak bennem ébren.

Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban

ez a pacsirta-sírás?

recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna

neved – e virágnyílás?

Ki értené nevednek dallamát,

s dallamtalan zenéjét,

örök-zsongását, kagyló-búgását,

harangkehely-remegését,

gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását

ezüst-röptű nevednek,

orgona-futamait, amellyel – nagy dallam!

Szerelem, kereslek!

Mária! – jászlak meleg aljára vetett

kisded-kori ágyak!

Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,

mint messiásra – várnak.

Mária! – esték gyapjas nyája tolong

a térdeimnél;

aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata

arcomon könnyű tömjén.

Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:

– nem e tájon születtem!

Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,

ó, vigyél innen engem!

Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék

az én örök sírásom!

Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog

félszárnyú örök karácsony!

Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak

e szóra s otthagyják a nyájat;

torkomon örökös a meghatódottság, mellyel

kalaplevéve csodát várnak.

Mária! – zokogó ária, templomi dallam,

Ave Mária, zsoltár,

Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban

már bennem dudoltál!

Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll

s honnan kél, milyen húrról!

Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen

szemet homályosító búról.

 

Mária! – verdesnek arcom körül

e hangok, mint a lepkék,

s ha hallgatok, akkor is szárnyuk

hímpora lep még.

 

Ha hallgatok is, – én örökké neved

susogó rozstáblájában alszom,

ha alszom is – neved búzavirágzása

szenteli arannyal arcom.