Vissza a "BODZA" főoldalára! Vissza a "BODZA" főoldalára
Az oldalszámozásra kattintva, a kívánt lapra lépsz!

Tartalom:

Zsirai László / KARÁCSONYI TELEFONOK

5. oldal

Zsirai László

 

 

KARÁCSONYI TELEFONOK

 

 

 

 

 

Decemberben az emberek mosolyogva üdvözölték egymást az utcán. Gézaváry pedig pontosan tudta, hogy melyikük milyen gondokkal küzd belül, hiszen amikor két részeg pali tíz autó ablaküvegeit törte be egy októberi éjszaka az utca végén lévő parkolóban, másnap délelőtt a rendőri helyszínelés ideje alatt összejött, egyébként csak látásból ismert emberek elmesélték egymásnak bújukat-bánatukat. Tulajdonképpen csak az eset háborította fel, hiszen évek óta nem használt, már roncsnak minősülő autójából, amelyen minél előbb túl akart adni, használati érték szerint nem nagyon hiányzott az az ablak. Ám a dereka megérezte, amikor vagy tízezer szem üveggolyót szedegetett ki egy teljes órán át az utastér legeldugottabb helyeiről. Az épen maradt, másik letekerhető ablakot pedig baráti áron eladta a mellette parkoló Skoda gazdájának, hogy tudjon menni dolgozni. Ez az elszenvedett bűncselekmény olyan lakosokat is összemelegített kissé, akik évtizedek óta némán mentek el egymás mellett, most, karácsony közeledtekor pedig szívélyesen üdvözölték egymást. Gézaváry örült, hogy nevetni látta az asztalost is, aki arról panaszkodott, balesetben összeroppant gerinccsigolyáival mindössze ötvenszázalékos rokkantnak nyilvánították, noha alig bír állni. Vitte a pici fenyőfát az asztalos, ilyenkor elfedi a gondokat a várakozás öröme.

 

*

 

Gézaváry hetek óta alig mozdult ki az utcára. Az orvos csak annyit jegyzett meg a vizsgálat közben: „Piros a torka!”. Majd antibiotikumot és köptetőt rendelt, s mire hazaért a rendelőből, belázasodott. Így feküdt öt napig. A szomszédot kérte meg, hogy vásároljon be neki a közeli élelmiszerboltban, mert nagyon legyengült, nem bírt kimozdulni a lakásból.

Egyébként képes volt napokig otthon ülni és dolgozni, ha elkapta az ihlet. Az ihlet olyasféle, mint a vírus, ám kizárólagosan a tehetséges művészeket érinti. Ha jelentkezik, akkor nincs mentség, olyan hihetetlen erővel kényszerít alkotásra, hogy az író közben másra sem gondol, csak témája minél szebb, minél alaposabb kibontására. Unta már az egyedüllétet, mert betegen írni sem volt kedve, a barátai sem látogathatták meg, nehogy megfertőzze őket. Három-négy napig nem is törődött a külvilággal, zömmel csak feküdt, csak feküdt az ágyban, többnyire aludt, csupán étkezés és egyéb szükségletek elvégzése céljából kelt fel. Aztán egy délután köntöst vett magára, számítógépéhez ült és rövidebb leveleket, üdvözlőlapokat írogatott. A megcímzett borítékok és a képeslapok napokig halomba gyűlve álltak az asztalkán a nyomtatógép mellett, majd egyik nap csengetett a postás. Helyettesítő kézbesítő jött, mert a megszokott postás szintúgy lebetegedett. Nagyon udvarias fiatalember hordta ki a küldeményeket ideiglenesen, amíg a másik postás meg nem gyógyul. Két csomagot hozott Gézavárynak németországi barátnőjétől, akivel vagy harminc éve, gimnazista koruk óta leveleznek, és tiszteletdíjat a folyóiratoktól, könyvkiadóktól, meg vagy harminc levelet szerződésekkel, elutasított kéziratokkal, folyóirat, újság, és könyv tiszteletpéldányokkal. Az író örült, hogy pénteken este lett beteg – minden rosszban van valami jó –, ugyanis napokig le sem tudott volna menni a kapuig, hogy a postást beengedje és átvegye tőle a küldeményeket. Ilyenkor év végén mindig felszaporodik a postája. Rokonok, barátok, ismerősök keresik ünnepi üdvözleteikkel, s a kiadók gazdasági vezetői lezárván az évet igyekeznek küldeni járandóságát. A helyettes postás szintén szívélyes ember lévén szívesen vitte el Gézaváry ötven levelét feladni, hiszen észlelte, hogy a meglehetősen lefogyott, megtört arcú, rekedt hangú, náthásan imbolygó író nem jutna el a postáig.

„Pénteken nem jövök, majd csak a két ünnep között. Kellemes karácsonyt és gyors gyógyulást!” – búcsúzott a postás, gyorsan szedve lábait a csípős, hideg szélben. Gézaváry pedig lépcsőről lépcsőre kaptatva-döcögve cammogott fel az emeleti lakásáig.  Boldogan bontogatta a csomagokat – Gertraude eredeti drezdai Krisztus-kalácsot küldött, kávét, és sok csokoládét –, meg a leveleket, olvasgatta a lapokat, a baráti üzeneteket. Egy darabig hallgatta a rádiót, majd szinte észrevétlenül elaludt. Mélyen és hosszasan.

 

*

 

Másnap reggel a mobiltelefon pityegésére ébredt. Azonnal elolvasta kormánytisztviselő barátja üzenetét: „A kisded Jézust várva kívánunk áldott, békés, boldog Karácsonyt!”. Délelőtt tíz körül arra figyelt fel, hogy a zsebrádiójában szóló Beethoven szimfóniába hirtelen éles Bach taktusok keverednek. A mobiltelefon jelzett, idegen számot olvasott le a kijelzőjén. Benyomta az igen gombot. Kíváncsian fogadta a hívást.

– Te vagy, Tamás? – hallott egy ismerősnek tűnő baritont.

– Igen, Gézaváry – válaszolt gyorsan a kérdésre, s közben beugrott, hogy szülővárosából keresi gyermekkori barátja, akivel vagy huszonöt éve nem beszélt, de a nyáron használt számítógépet és némi pénzt küldött támogatásként az írónak. – Zoltán?

– Az vagyok. Szervusz!

– Légy üdvözölve! Örömmel hallom a hangodat és ismételten köszönöm a számító-gépet meg a kölcsönt, ha megnövök, igazán meghálálom. Az vagy nekem, mint Franz Schubertnek volt Josef von Spaun. Áldozatkész, tehetős barát, aki nem felejtett és a lehető legjobbkor gondolt rám.

– Ma szabadnapos vagyok, gondoltam, felhívlak, hiszen régen beszélgettünk.

– Köszönöm! Tudod, én három évtizede abból élek, hogy beszélek. Beszélgetek, majd megírom a hallottakat riportban, publicisztikában, novellában, olykor versben.

– Jelenleg miben zavarlak?

– Dehogy zavarsz. Éppen a mennyezetről próbálom meg leolvasni, hogy mit írjak legközelebb.

– Leveledben beszámoltál készülő, új könyvedről.

– Mindez már múlt idő, elkészült a kézirat. Több mint négyszázezer leütés.

– Valóban? Ilyen hamar?

– Igen, mert megijesztett az orvos. A nyáron szédelegtem az utcán, nem jutottam el a rendelőig, egy telefonfülkéből kihívtam. Jött, megvizsgált, nem talált semmi különösebbet. Javasolta, hogy húzassam ki a rossz fogaimat, de a szájsebész szabadságon tartózkodott, aztán senki és semmi mással nem törődve nekiláttam az írásnak. Egyetlen hét alatt megírtam a könyvet. Téged is említlek benne, meg az összes igazi barátomat. Úgy jártam, mint Schubert, amikor tüdőgyulladásáról értesült és sebesen kottázott, nehogy bevégezetlenül maradjon műve. Tartottam tőle, hogy elfelejtek fontos tényeket. Édesanyám halála óta, két részletben fogytam tíz kilót. Az orvos nyugtatott, nem úgy nézek ki, mintha rákos lennék. Viszont jobb oldali lágyéksérvemet megállapította a sebész.

– Jaj, én úgy szeretnék egy sérvet, amivel otthon maradhatnék néhány hétig, nem kellene bemennem a kórházba dolgozni. Csak pihengetnék, zongorázgatnék.

– Sok a beteg?

– Igen, sok is, meg sokszor már az ebédlőben jönnek beszélgetni és mindig az a vége, hogy valamijükkel nincs rendben valami. Szeretek gyógyítani, csak olykor fárasztó, tudod…

– Szakmai ártalom. Te még zongorázol? – kérdezte megcsendülő szívvel Gézaváry.

– Igen. Te?

– Kis lakást tudtunk venni a fővárosban. A kétméteres bécsi zongorát eladtuk a házzal együtt. Szívesen megvették az új tulajdonosok, hiszen három gyermekük volt. Azt gondolták, majd megtanulnak játszani. Kibővítették a házat két szobával. Aztán hallottam, hogy a fiú megnősült, a leányok férjhez mentek, elkerültek a szülői házból, s ott maradtak a szülők a zongorával az ötszobás villában. Miket játszol?

– Kialakult egy órás repertoárom. Klasszikus és modern vegyesen.

– Most olvastam a megyei lapban, hogy Dóry doktort kitüntették a városban. Tudod, aki a Zöldkeresztben fütyörészve birizgálta a fogainkat. Neki biztosan nem fájt. A vendéglőben dobolt.

– Ismerem Dóry doktort. Nem is tudtam, hogy dobolt.

– Egyik srác, akivel négykezeseztem a vizsgahangversenyen, papája volt a vendéglő népi zenekarának a prímása. Tőle tudtam meg, hogy a Dóry ott dobolt, mert tánczenét is szolgáltattak.

– No, majd beszélek Dóryval…

– Még mindig zenekaron töprengsz.

– Esetleg összehozhatnánk egy együttest a városi orvosokból.

– Hányszor álmodoztunk zenekarról…

– Én játszottam is egy gyár klubjában, aztán megálljt parancsoltak otthon az éjszakai kimaradozások miatt.

– Emlékszem a házatokra. Sokszor jártam nálatok, az emeleten állt a zongora, még játszottunk is együtt. Én a zongorán, te a bátyádtól kapott spanyolgitáron. Emlékszem a nagymamádra is, aki a földszinti ablakban szokott könyökölni. Olvastam az újságban a balesetről, amelynek következtében ugyanabban a veszélyes kanyarban hunyt el a nővéred, ahol én is megcsúsztam életem első téli vidéki útján, és tudom, hogy édesapád sem él már. Részvétem.

– Köszönöm! A papa másfél évtizede halt meg.

– Anyukád?

– Anyu már elmúlt nyolcvan. Korához képest jól van. Ott lakik a régi házban a bátyámmal.

– Isten éltesse sokáig! Tudod, mennyi mindenre emlékszem. Itt is laktatok a nejeddel a környékünkön. Egyszer együtt utaztunk a buszon, fájt a fogad, bementél az ügyeletre kihúzatni. Máskor meg a körtéren vártad egykori osztálytársunkat. Hívtál is, hogy menjek veletek egy budafoki gombapincébe némi pénzkereset céljából, de akkor én már riportok után szaladgáltam. Édesanyám említette valamikor, hogy valaki ráköszönt egy honvédségi autóbuszból.

– Én voltam. Ott teljesítettem szolgálatot a szigeten. Sajnálom, hogy édesanyád olyan kínos körülményeket elszenvedve hunyt el, amint írtad. Neked sem lehetett könnyű, de ilyen az élet.

– Köszönöm! Váratlanul ért, de a pszichés betegsége miatt évekig tartó felügyelet, majd a nap huszonnégy óráját igénylő, négy hónapon keresztüli ápolás idején megismertem az aggódó szeretet boldogságát. A feleséged itteni születésű, hogy itt laktatok?

– Nem, nem. Közös szülővárosunkba való. Ott csak egyetemista éveink alatt éltünk, amíg a rokonok külföldön dolgoztak, s átadták nekünk a lakásukat.

– Akkor is vártalak, hogy egyszer csak becsengetsz, bár én jobbára csak aludni tértem haza, mert jártam az országot riportok után. Érdekes, hogy azok a gyermekkori barátaink, akik a fővárosba költöztek, még csak telefonon sem keresnek. „Emléktelefonom nem cseng. Nincs hívás. Ki van kapcsolva rég az állomás. A készüléken poros szó-nyomok. Benn szökött áram. Árván kódorog. Emléktelefonom nincsen is. Minek? Nem telefonálhatnék senkinek. A múltak száma mind megváltozott. De számla jön. Fizetni más dolog.”

– Szép. Te írtad?

– Nem. Orsovai Emil, akitől sokat lehetett tanulni. Visszatérve az ideköltözöttekre, egy papnövendék barátom látogatott meg kétszer. Egy alkalommal Nórával együtt jöttek, akivel azonos zenedében tanultam zongorázni. Néha együtt mentünk különféle rendezvényekre, becsempészett még az egyetemre is, szerzői jogi fakultásra. A hallgatók körmeiket lakkozták, újságot olvastak, és kockás lapon ikszeztek. A kopasz professzornak feltűnt, hogy ki lehet ez a pali, aki egyedül figyel, majd az előadást követően pedig az tűnhetett fel neki, hogy én vagyok az egyetlen, aki az őt körülvevő embergyűrűtől hátrahúzódva, szerényen vár és nem kérdez semmit. A többieknek pedig az tűnhetett fel, hogy elegáns mozdulattal, aláírás nélkül továbblököm a jelenléti ívet. Nórától megkérdeztem az egyetem épülete előtt, hogy mi akar lenni. Vádló semmiképp sem, ezt válaszolta.

– Ügyész lett, a feleségem barátnője. Te mikor kezdtél zongorázni tanulni?

– 1967-ben, Kékestetőn voltam szanatóriumban, aztán egészen az érettségiig.

– Én éppen akkor fejeztem be, amikor kezdted.

– Időben megmondta a tanárnőm, hogy soha nem válik belőlem előadóművész. A dzsessz irányába terelt. Nála tanult a híres slágerszerző is. Egy vizsgahangversenyen triót játszottunk hegedűssel és csellóssal. Izgalmamban fél hangot mellé ütöttem. Kínos. Gondolom, a csellóson kívül más nem vette észre, hiszen a nézőtéren csupa vájt fülű szülő és egyéb rokon, barát, ismerős ült, akinek a látvány volt az első, hogy a gyermekét, unokáját, barátját a város legrangosabb koncerttermének színpadán láthatta, de a csellós lány tekintetét sosem felejtem. Szigorú is volt, amint észlelte a hibát, és egyszerre segítőkész is, hogy a tempót tartva kivezessen a következő buktatók erdejéből.

– Te szerepeltél a koncertteremben?! S hol, merre még?

– A pedagógusok kultúrtermében, az ifjúsági házban, meg az egyik gyár klub-termében a helyi zenekarral, de ott csak próbán.

– Akkor még nem sejtetted, hogy a zongora helyett az írógép, majd a számítógép billentyűit fogod az ujjaid alá idomítani.

– Persze, tettem rá kísérleteket. Harmadikos gimnazista koromban jelentek meg az első verseim, egy év múlva már cikket is írtam. Képzeld, idén harmincöt egykori iskolatársunknak küldtem levelet érdeklődve hogylétükről, sorsuk alakulásáról. Öt visszaérkezett, elköltözött vagy ismeretlen jelzéssel. Rajtad kívül csak „Kenyér” válaszolt és Violetta. Cs. Kovácsot nem számítom, pedig ő számít a legtöbbet, hiszen folyamatosan levelezünk, többkilónyi levelét őrzöm.

– Violettával találkoztunk ősszel az érettségi találkozónkon. Ő ugyan csak három évig járt velünk, aztán átkerült a másik gimnáziumba. Az ottani osztályának is aznap volt találkozója, elment oda és egy óra múlva visszajött, aztán hajnali négyig beszélgettünk a vendéglőben.

– Röviden írt, de éreztem soraiból, hogy valamilyen törés történt az életében.

– Megmondom, elvált.

– Pedig „Kenyér” azt írta, hogy néhány éve látta és nagyon csinos volt. Tudod, az általános iskolában egy darabig padtársak voltunk.  Az egyetlen volt, aki nem a csúf-nevemen szólított. Kitalált egy szeretetteli csúfnevet. Most is egyetlen mondattal helyre tett a levelében.

– Mi volt az a mondat?

– Kérlek, ne hagyd el magad, előbb rendezd a gondolataidat, döntsd el, mit akarsz, és csak ezzel foglalkozz! Határozott, egyértelműen mérnöki megközelítés. Jó, mi?

– Ez igen! Ott volt még a találkozón többek között a képviselő úr, Márti, és Eszti is.

– A fiatalabbik Lovas fiú a munkatársad?

– Karalábé tanárnő gyerekeire gondolsz? Akinek szavajárása szerint ebben az osztályban csupa karalábéfej ül. Nem az, csak hasonló nevű volt a főnököm. A Lovas fiúk mérnökök lettek. Tudtommal a korra kisebb, termetre nagyobb disszidált. Kati is eljött az érettségi találkozóra, messziről. Ruhagyára van, távol a határszélen.

Gézavárynak itt bevillant, hogy amikor a pszichiátriáról krónikus betegként hazaengedték édesanyját, a főorvos javasolta, hogy abban a határszéli városkában működő intézetben helyezze el, amennyiben nem tudja biztosítani az otthoni felügyeletét. Ott talán két éven belül jut hely a számára, mert közelebb hosszabb a várakozási idő. Aztán Cs. Kovács baráti rábeszélésének és belső lelki parancsának engedve nem helyezte oda. A környékbeli öregasszonyok szobrot kívántak emelni neki ezért, hogy lelkiismeretesen gondozta az édesanyját öreg-beteg éveiben.  A sors nem jutalmazta meg érte. Másfél esztendeje nem lel állást, alkalmi szellemi munkából és baráti-rokoni segítségből él.

– Márti itt lakik valahol a környéken. Egyszer a buszon láttam, de amikorra beazonosítottam, már leszállt. Aztán egy áruházban villant be az arca siettében, meg egy autó volánja mögött tűnt fel futólag. Esztit egy mondatban említettem a könyvemben. Katinak írtam a szülei címére, Violetta hollétét is tudakolva, de nem válaszolt. „Kenyér” szervezi az általános iskolai osztály találkozóját. Sokan a gimnáziumba is együtt jártunk. Emlékszel, amikor a matematika írásbeli érettségi reggelén szögmérőt vettél nekem is a gimnázium közelében lévő sarki papírboltban?

– Erre nem. Csak arra, hogy nagyon be voltam tojva az érettségitől.

– Pedig még ma is őrzöm a szögmérőt, amire az érettségi vizsgán szerencsére nem lett szükség.  Nélküle is megbuktam rendesen. A szóbelin is úgy mentem át, hogy az egyik engem egyébként nem tanító tanár, aki egyszer úgy érte el az autóbuszt, hogy a lábamat a lépcsőjére téve megvárattam s így a sofőr nem tudott addig elindulni, amíg a tanár három nehéz szatyorral oda nem ért, szem- és kézjelekkel irányított a feleletem alatt. Tudod, a költők, akik örök gyerekek, nem tudnak, hanem éreznek…

– Olvastam a verseidet, amiket küldtél. Tetszenek. Esténként, ha a szakirodalmon kívül jut időm, olvasgatok szépirodalmat is. Meg biciklizünk, és ki kellene találni valami újabb kedvtelést, mert a régiek már unalmasak.

– Mondjuk a bankrablás, az nagyon izgalmas lehet.

– Az, meg a való világ… Annyi rosszat hallani. Előttünk is át akarja rendezni az ön-kormányzat a teret, valami eszméletlenül ostoba módon.

– Ne hagyjátok!

– Alakul is valamiféle polgári szerveződés, kezdeményezzük a terv ésszerűsítését.

– A legésszerűbb volna a szobromnak helyet fenntartani az iskola mellett. A talapzatába bele lehetne vésni, ide szeretett járni a költő magyaróra helyett.

– Érzem, hogy a humorod még a régi. Ez jó jel!

– Akkor talán nem is a depresszió miatt fekszem délelőtt tizenegykor az ágyban, igaz kettőkor feküdtem le, addig dolgoztam. Tudod, hogy valamikor én is orvos akartam lenni? Pszichológiával foglalkozom. Megyek az utcán és figyelem az embereket. Igyekszem rájönni a viselkedésükből, tekintetükből, mi bajuk lehet. Ha orvos lennék, figyelmeztetném is őket a betegségeikre.

– Dehogyis vagy depressziós, legfeljebb fáradt vagy lusta, mint a korosztályunkban annyian. Az embernézést mi is gyakoroljuk a nejemmel. Vonaton, utcán, étteremben, ahol éppen vagyunk, figyeljük az embereket és megállapítunk róluk ezt-azt. Sokáig nem bírnád az egészségnevelésnek eme módját, mert megunnád, olyan sok rendellenesség kiütközik arcon, tekinteten, tartáson, mozgáson. Örömmel beszélgetnék még tovább, de most búcsúznom kell, mert…

– Mert drága a telefon.

– No, ez az egy nem számít, viszont lassan készülni kell, díszíteni a fát, s a többi. Jó, hogy mobilon el tudlak érni, az enyém is Pannon. Ezen olcsóbb, mint vezetékesen. Kellemes karácsonyt és mielőbbi gyógyulást, aztán egyszer majd becsöngetek hozzád.  Szervusz!

– Nektek is kellemes ünnepeket és boldog új évet, Zoltán! Várlak! Viszlát, doktor Spaun!

Gézaváry olyan frissen kelt fel az ágyból az egy iskolai órán át tartott beszélgetés után, mintha kicserélték volna. Mosakodott, borotválkozott, felöltözött, reggelizett és hamarosan ebédelt, mosogatott, törölgetett, levette a kis műanyag karácsonyfát a gardróbszekrény legfelső polcáról, elhelyezte a számítógép nyomtatója társaságába az asztalka sarkára, ahol néhány napja még levélkupac tornyosult. Ám a levelek már utaznak, talán meg is érkeztek a címzettekhez.

 

*

 

A rádióban klasszikus zene szólt. Egyik újságíró kolléganője kívánt boldog karácsonyt telefonon. Gézaváry, mint gyermekkorában annyiszor, Violettára gondolt. Soha nem vallotta be talán maga előtt sem, hogy Violetta volt az első szerelme. Csak jólesett, hogy Violetta nem csúfolta, segített a lecke tanulásában, olykor egymás mellett mentek az isibe a hóban, mert télen Gézaváry autóbusszal járt iskolába, s Violettáék háza közelében szállt le a buszról. Emlékezett egy farsangi bálra is, amikor Violettával táncolt ismertetve padtársnőjét egyik osztálytársuk tervéről, hogy le akarja kérni, mire „de nem fog!” mondta nyugalommal Violetta, és táncoltak és pörögtek és forogtak a muzsika biztonságos ölelésében. Mennyire más volt a közérzete akkor, amikor a szülei még éltek, amikor még csak a tanulás volt a dolga, s nem kellett harcolni az írásai megjelentetéséért, a megélhetésért. Csak az asztma kínozta, a fulladás, ami most is előjött, amikor a német csokoládéval keveredett hurut majd’ megfojtotta.  A régi osztálytársaik új címének kutatásában segédkező, leghűségesebb barátja, Cs. Kovács írt egy lányról (szintén arról a farsangi bálról idéződött fel Gézaváry emlékezetében az arca), akinek édesapja jelentős egyéniség volt ’56-ban, s valami okból vidéken tanult a lánya. Csinos, magas termetű lány mosolygós arca villant be a levél olvastán. Az az egyetlen pillanat, amikor Gézaváry málnaszörpöt ivott a táncteremmé kinevezett osztály büféje előtt bal kezét előkelő filmjelenetekre emlékeztetően zsebre dugva, jobb keze kisujját eltartva a pohár aljától, s abban a pillanatban megszűnt minden és mindenki, csak Marietta mosolya sütött, mint a Nap – amikor hirtelen találkozott a tekintetük – s egyetlen pillanatnyi boldogsággal terítette be. A lány másnap nem ment iskolába. Harmadnap sem, negyednap sem. Soha többé nem látta. A párhuzamos osztályba járt, talán visszaköltözhettek Budapestre, vagy máshová, el a gyöngyszem kisvároskából, el a történelem oktalan bosszúja elől, noha az igazság szíve szerint semmilyen okuk nem lehetett bocsánatért esedezniük.

Gézaváry a nyáron levélben ígérte Violettának, aki egy vidéki nagyvárosban élt és dolgozott, hogy amint lehetősége lesz, felhívja telefonon. Az író vezetékes telefonját díjtartozás miatt leszerelték, csak a részletek befizetését követően kaphatja vissza. A rokonától kapott mobiltelefon kártyája pedig éppen kimerülőben volt, de úgy érezte, hogy jelentkeznie kell, mint elfuserált pszichológus talán mondhat néhány örömteli szót a harminchárom esztendeje nem látott-hallott osztálytársnőjének, akivel még a gimnázium kórusában is együtt énekeltek. Ez az utolsó közeli kép róla, ahogy állnak a megyei kultúrház színpadán és énekelnek vagy harmincan, aztán ezüstserleget kapnak a produkciójukért. Felvillant még egy távoli kép is, amikor a főútvonalon haladó autó-buszból látta meg a lányt és egy fiút a tér sarkán. A lány a lakóházuk felé pillantott a sarki ház takarásából, majd a fiú átölelte a vállát, és eltakarta őket a jótékony növényzet a busz haladtával zárva a látószöget.

 

*

 

Egy SMS talán még belefér a kártyakeretbe, hiszen Violettának is Pannon telefonja van, úgy tűnik, mindhárman pannon lelkek vagyunk, gondolta Gézaváry. Élete első SMS-ét pötyögtette a telefonba Violettának szánva: Boldog karácsonyt! Gézu. Megnyomta a praktikusan kiválasztott gombot és a készülék nem fogadott üzenetet jelzett, s azt, hogy ismételje meg később. Tíz perc múlva újra megkísérelte elküldeni az üzentét, mire a gép hívást jelzett és bekapcsolt egy higgadt, kiegyensúlyozott női hangot.

– Violetta? – kérdezte Violettát Gézaváry, mert még nem volt gyakorlata a mobilozásban, s nem rögzült benne, hogy a mobilt többnyire csak a tulajdonosa veszi fel.

– Igen, Violetta vagyok – hallotta Gézaváry a telefonban és némi megnyugvással telítődött idegesség vett rajta erőt, hiszen harminchárom év után újra hallhatott valakit édeni gyermekkorából. Valakit, aki megértő lélek, akivel sokáig egy levegőt szívtak, akit ugyanaz a karmester vezényelt, akit ugyanazok a tanárok neveltek, aki büszke volt arra, hogy együtt koptatta a padot a későbbi neves íróval.

– Itt Gézu. Zolival beszéltem reggel, így jutottál hirtelen eszembe.

– Ühüm… Jaj! Hogy vagy? – kérdezte boldogan Violetta. Boldogan vagy talán meglepődve? Mindegy. Örömet érzett a hangszínében és ez mindenesetre nagyszerű.

– Éppen beteg vagyok. Ne haragudj, hogy most csak röviden tudok beszélni! Lemerülőben a telefonkártyám, s még hátha orvost kell hívnom. Ha fel lesz töltve, hívlak. Boldog karácsonyt! – kívánta szívéből Gézaváry.

– Boldog karácsonyt! – ismételte meg Violetta is, de hirtelen mintha örömét fátyolozó csalódottság szövődött volna a hangjába.

Így történt, hogy harminchárom esztendei szünet után két egymástól kétszáz kilométerre tartózkodó ember harminchárom másodpercig beszélt egymással karácsonykor, ami valóban boldoggá lett ezáltal. Gézaváry legalábbis így érezte.

 

*

 

Az ünnepeket követő napokban, betegségéből alighogy felépülve elment a három kilométerre lévő irodáig, ahol feltöltette a telefont. Szilveszter előtti este lett módja folytatni a karácsonykor megkezdett beszélgetést.

– Violetta? – kérdezte ismét Violettát.

– Igen, Violetta vagyok. Hogy vagy, Gézu? – kérdezte vissza Violetta Gézavárytól, akit megnyugvással töltött el, hogy gyermekkori osztálytársa második alkalommal már egyből felismerte a hangját.

– Köszönöm! Már valamivel jobban. Megfázhattam, mert piros volt a torkom. Antibiotikumot szedtem. De mindenekelőtt magyarázattal tartozom a karácsonyi rövidségem miatt. – Gézaváry hallotta, ahogy Violetta halkan kuncog a telefonban. – Ugyanis az történt, hogy írásos üzenetet akartam küldeni, ám műszaki érzékemre jellemzően nem sikerült. Amikor lekérdezem a postán a folyószámlámat, azt szoktam mondani a postáskisasszonynak, ha nem elég erőteljesen nyomom be a PIN-kódot a műszerbe, hogy másodszorra mindig sikerül. – A postáskisasszony is ugyanúgy szokott kuncogni, mint most Violetta. –  A második próbálkozásra, az SMS helyett beszédhívást kapcsolt a telefon, de mivel lemerülőben volt a kártyám, s tartottam tőle, hogy esetleg orvosi ügyeletet kell hívnom az ünnepek alatt, csak egy-két mondatra futotta.

– Persze, érthető. Mi van veled?

– Lógok a szeren. Édesanyám halála óta nem lelek állást.

– A mi korunkban már nagyon nehéz állást találni, bármilyen szakmában.

– Azért a publikációimból, meg alkalmi könyvszerkesztésből még vegetálok valahogy. „Kenyértől” tudom, hogy mérnök lettél. Én pedig azt hittem, vizslával az oldaladon járod az erdőt. Tudod, sok vadászkönyvet szerkesztek, talán ezért is.

– Nem, nem. Tervezek, dolgozom.

– Szüleid élnek még?

– Igen. Édesapám, sajnos, nagyon beteg.

– Mi a baj? Tudod, én egészségügyi szakújságíróként is dolgoztam, hátha segíthetek legalább tanáccsal.

– A belek körül a probléma. Tumor is.

– Operálni kellene.

– Igen, de nem engedi. Több mint nyolcvanéves, ebben a korban.

Itt Gézavárynak eszébe jutott a keresztapja, aki szintén több mint nyolcvan és háromszor operálták hólyagrákkal. Ennek ellenére autót vezet, és vidáman nevetgél a telefonban.

– Otthon van?

– Hol otthon, hol kórházban. Nem akar enni. Éppen ezért mostanában sokszor utazom haza.

Gézaváry tudta vagy inkább sejtette, mi következik. Violetta ezután fogja átélni mindazt a fájdalmat, amit ő már átélt a szülei elvesztésével kapcsolatban. Hirtelen másra terelte a szót:

– A lányaid mekkorák? Tanulnak még vagy dolgoznak?

– A nagyobbik huszonnégy éves, a kisebbik huszonegy. Külföldre járnak, nagyon jó főiskolán tanulnak, de dolgoznak is, eltartják magukat. Néha segítem őket egy kis kajával.

Gézaváry egy igazi, gondos anyával beszélt. Évtizedek múltával ez természetes. Furdalta ugyan a kíváncsiság, de nem kívánt sebeket feltépni, ezért Violetta elvált férjéről nem érdeklődött. Egyébként sem rokonszenvezett azzal, aki hajlandó volt elveszíteni egy ilyen kincset, mint Violetta.

– Dolgozom az ottani újságnak, ahová a lányaid járnak. Sokfelé dolgozom.

– Főleg a megyei lapban olvastam az írásaidat. Nagyon büszke vagyok rád, hogy együtt koptattuk az iskolapadot.

– Köszönöm, Violetta! Ez lett a szakmám. Az írás meg az olvasás.

– Nem is emlékszem, hogy akkoriban ilyesmivel foglalkoztál volna.

– Titokban igen. Egyszer fel is olvastam az osztálynak a verseimből, de talán éppen hiányoztál. Valójában zongoráztam akkoriban, a zene máig is többet jelent nekem a szónál. Ám bízom a szavak gyógyító erejében…

– Akár egy pszichológus.

– Pontosan, úgy ahogy mondod. Az újságíró iskolában jól vizsgáztam pszichológiából, s édesanyám betegségével kapcsolatban rengeteget tapasztaltam. A szakmámhoz tartozik az empátia.

– Érdekes, mozgalmas szakmád van.

– Amíg anyaggyűjtő újságíróként dolgoztam, színes és strapás volt. Az fiataloknak való. Hajnalban beültem az autóba, hajtottam három megyén keresztül, felvettem hat riporthoz elegendő anyagot, és éjszaka hazatértem. Egyik nap főpróba a Thália Színházban, másik nap sajtótájékoztató a Gellért Szállóban, harmadik nap irány Békéscsaba, negyedik nap Nyíregyháza, ötödik nap Zalaegerszeg, néhány írással töltendő alkotónap és lapzárta, nyomdai korrektúra, majd újra indul az egész mókuskerék, csak más helyszíneken és más témákkal. Az utóbbi években inkább szerkesztek, főleg könyveket, keresztrejtvényeket. Megszoktam, mert a szüleim betegsége miatt nem volt módom vidékre utazgatni. A szó képletes és szoros értelmében megszoktam a házimunkát és a házi munkát. Cikket egyébként is ritkán írtam szerkesztőségben, inkább itthon dolgoztam. Mióta anyám beteg lett, főzök, mosogatok, mosok, takarítok…

– Nincs feleséged?

– Soha nem is volt.

– Nahát, nem tudtam.

– Tudod, ez a szakma egész embert követel. Meg a jelöltem egyszer egy idegen fickóval szállt fel a buszra, azután hogy másfélórát vártam egy találkán, de valami utólagos kibúvót találva nem jött. Éppen egy gyilkosság hírének hatása alatt álltam életemben először, hiszen amíg vártam a buszt a végállomáson hatalmas tömeg állt az egyik ház kapuja előtt. Rendőrök is voltak, majd egy koporsót hoztak le a halottszállítók. Egy asszony megölte a férjét. És akkor felszállt a lány gyűrött farmerben egy idegen pasival. Észrevett. Igen szúrós tekintettel nézhettem rá vissza, mert a pasi máig sem érti, hogy miért kellett hirtelen leszállniuk az első megállóban az áruháznál. Szép, de rafinált leány volt. Mintha a kirakatban akart volna nézni valamit. Ügyes lepel. Nem? Pedig nem kis büszkeséggel és szívesen voltam a társaságában. A kolléganőim elnevezték Lédának, akkoriban Adyéhoz mérte költészetemet az egyik folyóirat kritikusa. Aztán szakmai vizsgák, sikerkovácsolás, édesapám lábának amputációja, majd az én vegetatív idegrendszeri betegségem évekig, aztán édesanyám időskori leépülése, s mindezt mindig is szerény anyagi lehetőségek kíséretében.  József Attila után szabadon szólva: A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a fizetésem. Nem előlegeztem meg, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint Nóra-Léda tönkremenjen mellettem. Nem győztem volna divatos ruhákkal, ékszerekkel, luxuskocsikkal és -nyaralásokkal.

– Nem is tudtam ezekről… – gondolkodott el Violetta. – Hiszen mindezt elmondani is sok

– Tudod, én későn kerültem a szakiskolába. Már hat éve a pályán dolgoztam, országos lapok is közölték az írásaimat. Tulajdonképpen a tananyag zöme felesleges volt, hiszen elsöpörte a történelem. Éreztem már akkor, nem is voltam jó tanuló. Híres személyiségek oktattak, de csak a szigorúan szakmai tárgyakat kedveltem. Egyszer egy előadónak kérdéseket lehetett feltenni és megkérdeztünk tőle egy kényesebb kérdést, amivel megfogtuk. „További kérdések?” érdeklődött a tag, majd azokra válaszolt, a kényesre nem. Azzal bújt ki alóla, hogy sietnie kell, mivel a Kádár elvtárs háromra várja. Ügyes. Nem? Bonyodalom, zűr akadt elég.  Azért valahogy megszereztem a diplomát, s tizenöt évig üzemi lapoknál dolgoztam. Kati is utamba akadt néha, amikor ugyanazzal a busszal utazott a főiskolára, mint amivel én a szerkesztőségbe.

– Katinak ruhagyára van valahol az Alföldön.

– Tudom, érdeklődtem tőle levélben felőled, de nem felelt. Zoli is említette meg Cs. Kovács. Így aztán, folytatva az előbbieket, több ezer cikkem jelent meg, és könyveim. Sok díjat szereztem.  Ám nem lehetek büszke, nem lehetek büszke, például a lányaimra, mert nincsenek.

– Én imádom a lányaimat. Rendesek, talpraesettek, szorgalmasak, szépek és jók.

– Azért, mert volt kitől örökölniük ezeket a jellemvonásokat.

– Köszönöm! – fogadta a bókot Violetta.  – Jólesett beszélgetni veled! Majd a találkozón, amit „Kenyér” szervez, kissé bővebben.

– Kértem „Kenyeret”, hogy májusra szervezze a találkozót, addigra túl leszek a műtéten, és rendeződnek az adósságaim is. Tudod, mostanában aktuális az örökösödési illeték. A kiadók meg alig fizetnek valamit. Sokszor azt gondolom, úgy fogok járni, mint Schubert, akinek műveiből halála után a kiadók gazdagodtak meg, elsősorban a Cappi és Diabelli cég. A szobám tele kézirat-halmazokkal, a számítógépben is rengeteg művemet tárolom. A biztonság kedvéért Cs. Kovácsnál is megvannak mindezek. A rádióban mostanában gyakran elhangzó József Attila idézetet én magamra a következőképpen alkalmazom: Csak az olvassa versemet ki könyvkiadó és fizet. Elvégre egyesek újabban piacgazdasági irodalomról beszélnek, ám a művészi lélek lefizethetetlen.

– Akkor most igen sokba került neked ez a telefon. Mit segítsek?

– Á, nem. Tudod, a napokban jelent meg váratlanul egy novellám, abból bőven futja. Talán, ha  majd egyszer elutazom a városotokba író-olvasó találkozóra, tereld oda a fél házat, hogy sikeresnek tűnjön a rendezvény. Jó? Violetta.

– Garantáltan vállalom.

– Boldog új esztendőt és minden egyéb jót! Szüleidet is köszöntöm. Bár inkább anyukádra emlékszem. Ő járt be az iskolába.

– Igen. Ő járt be, mint ahogy a te anyukád is.

Gézaváry itt észrevétlenül elmosolyodott. Nem gondolta volna, hogy egymás jó édesanyukáját fogják közösen emlegetni valaha is Violettával.

– Anyasors. Én meg munka közben zavarlak. Hallom, hogy működik a számítógéped.

– Nem, dehogy zavarsz. Örülök, hogy beszélgettünk. Nem nézed a tévéhíradót? Most kezdődik.

– Mindkét televízióm végleg elromlott, kidobtam ősszel a limlomba. Végre meg-szabadultam az autómtól is. Két kopasz fiatalember vette meg, alkatrésznek. Még egyszer boldog új évet!

– Jó volt felidézni a régi hangulatokat, az iskolás éveket, hiszen az ember az emlékeiből táplálkozik. Persze, nem szabad hosszan elidőzni mellettük, mert a legfontosabb, hogy mi van ma. Ahogy ma él az ember, abból lehet építeni a közeli jövőt. Neked is boldog új évet! – mondta Violetta.

Igen, gondolta Gézaváry, akinek magnóagya van, mint a többi írónak, felvesz és lead, ez az elmélkedés felér egy ünnepi beszéddel, majd elköszönt Violettától:

– Azzal búcsúzom, hogy amennyiben „Kenyér” pontos időpontot és helyet tud a találkozót illetően, majd jelezni fogjuk. Csókollak!  Szia, szia!

– Puszi! Szia! – hallotta Violettától a búcsúzó szavakat, és megállapította, hogy egykori osztálytársnője hangja ugyanolyan nyugodt és megnyugtató, mint régen volt. Kicsit erősebb, mélyebb, zengőbb, de egyáltalán nem gondolt rá, hogy dohányozna, talán a téli hideg miatt, talán a hangszálak keményebb feszülése következtében. Amikor úgy helyénvaló, akkor nevet, s amikor a téma felhői sötétednek, akkor hangjával kifejezően komolyodik.

 

*

 

Mire emlékeztették Gézaváryt ezek a karácsony körüli telefonok?

Arra a kiveszőfélben lévő érzésre, amit úgy hívnak, önzetlen barátság, szeretet. Arra a hangulatra, amit úgy neveznek, harmónia.

És még valamire, amire akkor döbbent rá, amikor a magnetofonhoz lépett és bekapcsolta Dobos Attila slágerét a férfiszívek megfejthetetlen titkáról és az el nem csókolt csók mindenek feletti szépségéről, s arról, milyen nagyszerű lehetőség volna, ha Isten egyszer visszaadná mind az elpazarolt éveket.