1966 nyarán Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker – már jelentős zenei múlttal a hátuk mögött – megalakította a Cream-et. Érezték a változás szükségességét, ugyanakkor nagyot nem mertek vagy nem tudtak lépni, így aztán egyfajta átmenetet képeznek a beat és a rock korszak között.

Az év végén megjelent első lemezük (Fresh Cream) több dala (ez az elnevezés illik rájuk) az 1967-1969-es időszak kedves, bohókás pop-világának előfutára. (Wrapping Paper, I Feel Free, Dreaming, For Until Late, The Coffee Song, N.S.U., Sweet Wine) Közülük az utóbbi kettőt Clapton gitárjátéka teszi valamennyire komolyan vehetővé. A standard-ek (Spoonful, Rollin’ And Tumblin’, Cat’s Squirrel, I’m So Glad) akár korábbi zenekaraik lemezeire is rákerülhettek volna. Nagyban befolyásolja a hallgatót a Cream zenéjének elfogadásában, hogy viszonyul Jack Bruce dalolgatásához.

1967 őszén jelent meg második lemezük, a Disraeli Gears. A borító alapján elvarázsolt zenét vártunk, de nem – minden maradt a régiben, csak az arányok változtak. Kevesebb a blues, egész pontosan egy, s az is inkább blues-os rock. (Sunshine Of Your Love)  Folytatódott a pop-vonal (Strange Brew, World Of Pain, Dance The Night Away) és Bruce-t nem lehet levakarni a mikrofonról. 1967 – hihetetlen változások a zenei életben, mindenki kísérletezett, rengeteg irányzat indult. Clapton-ék is próbálkoztak, ezt mutatja két kompozíció, a  Tales Of Brave Ulysses és a We’re Going Wrong – de nem ment nekik, mert Ők a jazz és blues felől jöttek.

1968 nyarán jelent meg a harmadik LP, a dupla Wheels Of Fire. Rengeteg komoly, értékes album volt már a piacon – fel kell kötni a gatyát! Az első korongon stúdió felvételek találhatók. A meghatározhatatlan stílusú White Room, Két standard blues (Sitting On Top Of The World, Born Under The Bad Sign) - nagyon korrekt előadásban … és folytatódott a kísérletezgetés. (Passing The Time, As You Said, Pressed Rat And Warthog, Those Were The Days) „Van minden, mint karácsonykor a fa alatt” - kürt, trombita, cselló, különleges ütőhangszerek, furulya … az eredmény lesújtó. A sors fintora, hogy egy sok-sok évvel később megjelent, ki nem adott felvételeket tartalmazó CD-n található több jól sikerült kísérlet, köztük egy másik We’re Going Wrong is.

Szerencsére a második, koncert számokat tartalmazó, korongon egy másik Cream hallható. A Spoonful-ban valami olyan történik, ami a (ezt a) Cream-et a fontos, megkerülhetetlen zenekarok sorába emeli - a három muzsikus improvizációja. Az ember agya ledobja az ékszíjat - nincs ritmusszekció és szólista, hanem három egyenértékű szólista csodálatos játéka. Hallható még a Graham Bond-os időszakból ismert Traintime, egy hosszúkás dobszóló (Toad) és a Crossroads.

A zenekar meghirdette búcsúturnéját és 1968 november 26-án a londoni Royal Albert Hall-ban lépett utoljára közönség elé.

1969 tavaszán jelent meg a Goodbye Cream lemez. Három stúdió felvételen az egyik Cream hallható. A Badge című számban ritmusgitáron játszik és társzerző L’Angelo Mysterioso, polgári nevén George Harrison. Na, olyan is. A Doing That Scrapyard Thing egy szörnyű kuplé! A harmadik pedig, a What A Bringdown olyan semmilyen. Három koncertdarabban a másik Cream (I’m So Glad, Sitting On Top Of The World és Politician) hallható. Improvizációk sora – ahogy kell!

 

 

 

1970-ben jelent meg a Live Cream album - szerepel rajta egy stúdiószám, a Lawdy Mama!

A tizenöt perces Sweet Wine-ban, a tízperces N.S.U.-ban és két, hat él fél perces darabban (Sleppy Time Time illetve Rollin’ And Tumblin’) a másik, az élőben játszó Cream hallható.

1972-ben látott napvilágot a Live Cream Volume II. album. A lemez első oldalán rövid darabok találhatók, de a másikon két komolyabb szám, a hét és fél perces Sunshine Of Your Love és a tizenhárom és fél perces Steppin’ Out. Mindkét „Live” fekete korong megtalálható a gyűjteményemben, amerikai RSO illetve angol Polydor nyomásban. Ezt csak azért jegyzem meg, mert nehéz ám oda bekerülni.

 

Még létezett a Cream, amikor 1968 augusztusában  
J A C K   B R U C E   egykori Graham Bond Organization-ös barátaival (Jon Hiseman, Dick Heckstall-Smith, John McLaughlin) rögzíti az instrumentális, free-jazz albumot, a Things We Like-ot, majd később a kicsit emészthetőbb Songs For A Taylor-t  – melyen McLaughlin helyén Chris Spedding gitározott. A hetvenes évek elején a Mountain két zenészével – Leslie West gitárossal és Corky Laing dobossal – zenekart alakít. A West, Bruce and Laing három lemezt ad ki: Why Dontcha 1972., Whatever Turns You On 1973. és Live ’n’ Kickin’ 1974. Nem túl színes, kemény rock-ot játszottak, számaik közül a klasszikus Third Degree és a Play With Fire érdemel említést.

Jack Bruce a mai napig meg tudott kapaszkodni a zenei élmezőnyben, kisebb engedményeket tett is a sikeresség érdekében. Mindig meghallgattam azokat a lemezeket, amelyeken szerepelt, de nem hagytak bennem mély nyomot.

 

G I N G E R  B A K E R  és Eric Clapton útjai nem váltak el, 1969 elején új zenekart szerveznek, Stevie Winwood elhagyta a Traffic-et – mert bizony, az első három lemezük erősen közepesre sikeredett – és csatlakozott hozzájuk. Márciusban kezdődtek el a munkák, több jam-et rögzítettek, mind hosszabb tíz percnél, Guy Warner negyedikként ütőhangszereken játszott - kalóz kiadásban The Morgan Rehearsals címen jelent meg. Ezeket hallgatva úgy érzem, hogy jelentős csapat születhetett volna. Elcsábították Rick Grech-t a Family-ből és megalakult, már Warner nélkül a Blind Faith. Június 7-én, a Hyde Parkban láthatta őket először a 120 ezer fős közönség. Tisztességgel eljátszották a később megjelent lemez számait, semmi sem maradt a jam-ekben hallott improvizációkból. Clapton unott arccal állt a színpadon, alig lehetett hallani a gitárját, Winwood takarékon tartotta az orgonát. A Do What You Like-ot - ami a lemezen 15 perc hosszú – öt perc alatt intézik el. Olyan, mintha muszájból játszottak volna egy orosz laktanya „szakértő közönsége” előtt.

12-én átruccantak Svédországba, a göteborgi koncertjük kalóz kiadásban jelent meg, Gothenburg 1969 címmel, a borító képei a Hyde Park-i koncerten készültek. Valamivel többet dolgoztak, mint az első fellépésükön – talán hideg volt és nem akarták, hogy az ujjuk elgémberedjen. A felvételek Sokol rádió minőségűek, de a Sea Of Joy-ban Grech hegedül, a Do What You Like-ban végre improvizálnak, s a kettő közel 30 perc.

Megkezdik észak-amerikai koncertkörútjukat, 20 fellépés New Yorktól (Madison Square Garden, július 12. – Honolulu-ig (Hic Arena, augusztus 24.)  … és vége,

a zenekar 79 nappal a Hyde Park-i bemutatkozás után megszűnt.

Napokkal előtte jelent meg a nagylemezük – egy ezüst (fallikus) repülő modellt a kezében tartó félmeztelen, tizenegy éves kislány fényképével a borítón. Izgalmasabb, mint a korongon hallható zene.

Az első oldalon található a Can’t Find My Way Home és a Presence Of  The Lord, amiket Clapton később gyakran játszott, a másodikon pedig a Sea Of Joy, Grech hegedűjátékával és egy jam, a Do What You Like, ami négy szólóból áll.

 

 

Ginger Baker 1970-ben megalakítja az Air Force-ot (többek között Grech-el és Winwood-dal), majd a Baker Gurvitz Army-t a Gun-os Gurvitz testvérekkel. Három lemezt adtak ki, Baker-Gurvitz Army 1974., Elysian Encounters 1975. és Hearts On Fire 1976. Hasonlóan  Bruce-hoz aktív, de kompromisszumok nélkül – a rock második vonalában tevékenykedik.

 

 

A Blind Faith turnéja során, néhányszor a Delaney And Bonnie And Friends volt az előzenekar, 
E R I C   C L A P T O N   összebarátkozott velük, olyannyira, hogy 1969 végén angliai és1970 elején, amerikai koncertkörútjukon elkísérte Őket. Croydoni koncertjük lemezen is megjelent,  Delaney And Bonnie And Friends On Tour with Eric Clapton címmel. Az együttműködés folytatódott, gyakorlatilag ugyanez a csapat játszott a februárban felvett Eric Clapton szólólemezen is. Delaney Bramlett  látta el a produceri munkákat és nyolc számnak társzerzője volt. Amerikai zene, semmi köze Clapton korábbi munkáihoz.

Májusban – többek között Stevie Winwood, Bill Wyman, Charlie Watts társaságában - játszik Howlin’ Wolf  London Session lemezén. Ezen az úton, a blues útján és Angliában kellett volna maradnia, de Ő új zenekart hoz létre, a Derek And The Dominos 1970 június 14-én lép először a közönség elé a londoni Lyceum Ballroom színpadán. Derek a beceneve, a dominók pedig Bramlett-ék elcsábított zenészei: Bobby Whitlock (billentyűsök), Carl Radle (basszusgitár) és Jim Gordon (dob). Ekkor a zene már csak épp felfér a dobogóra nála, az első két helyen a drog és Layla osztozik. Layla, azaz Pattie Boyd, George Harrison felesége, akibe időközben beleszeretett. Miamiban, az Atlantic South Criteria rögzítik a Layla And Other Assorted Love Songs lemezt - vendégként Duane Allman gitározik. Ötből négyen amerikaiak, s ez átjön a lemezen. A tizenöt számból két blues (Nobody Loves You When You’re Down And Out és a Have You Ever Loved A Woman?), Hendrix Little Wing-je és címadó Layla érdemel említést. The Miami Sessions címmel jelent meg az a kalóz album, melyen a lemez felvételei utáni rögtönzések, jam-ek vannak, négy szám, tiszta zene - közel egy órában. Egyértelmű, hogy Clapton a színpadon  (Cream) és a kötetlen session-okban él (Blind Faith, Derek And The Dominos) – sajnos (?)  sok-sok stúdiófelvételt is készített.

1970 október 23-24-én – már Duane Allman - nélkül a new york-i Fillmore East-ban adott, In Concert néven megjelent koncertjük mutatja, hogy élőben semmit sem tudtak hozzá tenni a stúdióban készült számokhoz. Egyedül a Have You Ever Loved A Woman hallgatható.

Ez a formáció a futottak még kategóriát gazdagítja. 1971 augusztus 1-én a Madison Square Garden-ben tartott Bangla Desh koncerten játszott (?) Clapton – inkább csak ott volt.

Éppen a kábítószer ellen vívta csatáját, dicséretére legyen mondva, sikeresen. 1973  január 13-án a londoni  Rainbow Theater-ben adott két koncertet. Neves barátai segítettek a visszatérésben: Jim Capaldi, Rick Grech, Pete Townshend, Stevie Winwood, Rebop Kwaku Baah, Ronnie Wood. A zene erősen közepesre sikeredett, de a lényeg, hogy Clapton  tű helyett ismét gitárt vett a kezébe.

Tudathasadásos évek következnek, gyenge stúdió lemezek -

461 Ocean Boulevard (1974.), There’s One In Every Crowd (1975.), No Reason To Cry

(1976.), Slowhand (1976.), Backless (1978.), Another Ticket (1980.), Money And Cigarettes (1982.), Behind The Sun (1984.), August (1986.), Journeyman (1989.) - zömében tingli-tangli dalocskákkal

és gyönyörű koncertdarabok: Have You Ever Loved A Woman, Drifting Blues, Rambling On My Mind (Long Beach, Arena illetve London, Hammersmith Odeon 1974.) az E.C.Was Here lemezről. 

I Shot The Sheriff (Nassau, Coliseum 1975.) nagyon erős improvizációkkal!, Eyesight To To The Blind / Why Does Love Got To Be So Sad? (Providence, Civic Center 1975.)        24 perc hosszan, Stormy Monday (London, Hammersmith Odeon 1977.), Goin’ Down Slow / Rambling On My Mind (Santa Monica, Civic Auditorium  1978.), Double Trouble és Worried Life Blues (Hanley, Victoria Hall 1978.) az 1996-ban megjelent Crossroads 2. kiadványból.

Worried Life Blues, Double Trouble, Cocaine, Rambling On My Mind (Tokyo, Budokan Theatre 1979.) a Just One Night albumról.

Meg kell említenem két csodaszép felvételt, az egyik Freddy King 1934-1976 lemezén található, a Gambling Woman Blues-t, amelyben Clapton eszméletlen nagyot gitározik, a másik Buddy Guy - Damn Right I’ve Got The Blues (1991.) albumán szerepel, a Rememberin’ Stevie, mely Clapton hatását mutatja.

Az elmúlt húsz évben már nem figyeltem rá, csupán két CD-je maradt meg.

1991-ben a Rush című filmhez írt zenét, de milyen zenét! New Recruit, Tracks And Lines, Realization, Kristen And Jim és Preludin Fugue, az öt szám egymás után hallgatva nagy élmény. A Buddy Guy-yal felvett kegyetlen blues, a Don’t Know Which Way To Go és szomorú Tears In Heaven, amit fia halálára írt.

1994-ben készítette el From The Cradle albumát, melyen csupa standard fekete blues-t játszik – de hogy! Megjegyzem, a számok eredetijét nem szeretem. A Third Degree, a Five Long Years, az It Hurts Me Too, a Someday After A While és a Standin’ ’Round  Cryin’ kiemelkedő muzsika!

 

1993 január 12-én a Los Angeles-i Plaza Hotelben, a Rock’n’Roll Hall of Fame rendezvényen három szám – Sunshine Of Your Love, Born Under The Bad Sign és Crossroads - erejéig összeállt a Cream.

 

Majd a búcsúkoncert után 36 év 5 hónap 6 nap-pal  – 2005 május 2-án, 3-án, 5-én és 6-án – stílszerűen, megint a londoni Royal Albert Hall-ban, a színpadon állt Eric Clapton, Ginger Baker és Jack Bruce.

 

 

Az  I’m So Glad-ben Clapton szólója egészen különleges, a Spoonful jó, de sajnos rövid. Az Outside Woman Blues-t, a Badge-et, a Politician-t és a Pressed Rat And Warthog-ot kár volt előadni.

A Sleepy Time Time ebben a formájában a legjobb Tőlük, az N.S.U.-ban Clapton megint parádésan játszott, a Sweet Wine-ban is remekelt, itt megint hallható a csoda, hárman szólóznak! A Rollin’ And Tumblin’ fergeteges … és utána (csak a DVD-n, valójában más napon vették fel, gratulálok a szerkesztőnek!) a Stormy Monday. Nagyon érett, nagyon mély! Persze majd’ 200 évnyi ember, három darabban a színpadon. Az első blues Tőlük, ami befér nálam a Nagy Blues Múzeumba. A szájharmonikás Sitting On Top Of The World, bár magát a számot nem szeretem, tanítanivaló.

A Born Under The Bad Sign-t, a Crossroads-ot és a Sunshine Of Your Love-ot nem szeretem, de nagyon igényesen adták elő, ismét hárman improvizáltak és mégis „együtt voltak”. Ez az, amit nem lehet megtanulni! Claptonnak hajlandó vagyok elfelejteni azt a sok silányságot, amihez a nevét adta, még a végén megszeretem Bruce-t, Baker pedig egyszerűen fantasztikus, csodálatos.