A műteremlátogatás képei.
Kattints a képre!
Beszélgetünk, mindenféléről, ami eszünkbe jut. A sorsról, ki „ment el”, kiről mit tudunk. Nehezen konganak néha a szavak, sokszor egy-egy megjegyzés emberi sorsokat takar. Szóba kerülnek a művész társak, akikkel egy „művészház” volt az élettér: Brém Ferenc, Bondor István, Krajcsirovits Henrik.
Igyekszem a munkára terelni a szót, és Albert készségesen segít benne. Felállítom az állványom, felcsavarozom a masinám, ő pedig kezdi válogatni a képeit. A fény is épp megfelelő, csendes meleg színekkel teli napsütés van odakint. Nagyon nem bánom, hogy minden rendben, mert aki műveli ezt a szakmát, tudja mennyi „kisördög” leledzhet a részletekben. Most viszont az „égiek” is akarják ezt a fotózást.
A tizedik képnél Albert megállna, de erősködöm, így szépen előkerülnek a régebbi munkák.
1938-ban született Kemendolláron (Zala megye). Tanulmányait a budapesti Képző és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte. Az egri Pedagógiai Főiskolán szerezte diplomáját, Jakuba János tanítványaként. 1959-óta Tatabányán él. Kiállításokon 1960 óta szerepel.
Egyéni kiállítások:
- 1967 Tatabánya, Népház.
- 1972 Tatabánya, Tata, Esztergom, Győr.
- 1973 Budapest, Fiatal Művészek Klubja.
- 1977 Budapest, Fényes Adolf terem.
- 1980 Tatabánya, Kernstock Galéria.
- 1984 Tata, Kuny Domokos Múzeum.
1999 Tatabánya, Kortárs Galéria.
- Kollektív kiállítások:
- 1971 Budapest, Ferencvárosi Pincegaléria. ÖTÖK
- 1995 Skócia, Dalkeith-Peulcuik (Andráskó Istvánnal).
- 1982 Csehszlovákia, Lipnó, Nemzetközi Művésztelep
- 1997 Nagyenyed, Aiud, Nemzetközi Művésztelep.
- 1988 Németország, Aalen.
Díjak, elismerések:
- Megyei Művészeti ösztöndíj.
- Megyei Művészeti ösztöndíj.
- Országos Tájkép Biennálé Bronz Diploma (Hatvani Galéria).
- Országos Portré Biennálé Bronz Diploma (Hatvani Galéria).
Kattints a szövegre, ha szeretnéd bezárni!

Ugrás a képek galériájához!
Kattints a képre!

Életút.
A festmények galériája, kattints a képre!
„Nagy foltokból építi fel a képeit, jobbára motívumok tömbjeit jelölve meg, a részletekkel csak ritkán foglalkozik. A természeti elemek nála képi összetevőként is megtartják karakterüket.
Élesen elváló részekből szerkeszti kompozícióit. A távoli részeket is az előtérben szerepeltettekkel azonos erősségű színekkel festi, munkája általában mégse lesz darabos, sem túlzottan dekoratív. Képeinek levegője tiszta, élesen mutatja a formákat és nem változtatja meg a színeket, megmarad bennük a tér meghatározott éreztetése.”
Heitler László - (idézet az 1984-es tatabányai Kertvárosi Kisgaléria prospektusból)
Úgy alakult két éve, hogy meglátogattam a tatabányai Bányász Képzőművész kör művésztelepét. Albertet, az idejét sem tudom, mióta ismerem. Mint konzulens, vagy inkább tanácsadó, és mint tag vett részt a csapat munkájában. Az, amit tapasztaltam, az őt övező tisztelet.
Pedig Albert a szokásosan csendes volt, ha megkérték, akkor elemzett műveket, egyébként pedig dolgozott, festett, mint mindenki más. Albert, - talán megbocsátja nekem - csendes, szikár ember, aki keveset beszél, de ha megszólal, figyelnek rá. Pedagógus, a legjobb értelemben, és persze művész, - és ezt nem én mondom, hanem akik elfogadják a véleményét, kevés szóval megfogalmazott tanításait. Megáll a kép előtt, majd mond néhány szót, nem bántóan, hanem mintha a saját munkájáról beszélne, és a helyére kerülnek a dolgok, a színek, a formák.
A fotózás:
Persze elkésem, én mindenhonnan elkések, - ez van. Kedvesen fogad, régi ismeretségünkhöz méltón. Ritkán beszélünk, találkozunk, pedig néhány sarokra lakunk egymástól. A szokásos „mi történt” egymás tájékoztatása után körülnézek a műtermében. Egy élet munkája van körülöttem. Képek és képek, szépen sorba rakva, egymásra tornyozva.
A portréknál, amelyeket róla készítek a fotózás végén, nehéz elkerülni a nem ehhez szokott ember megilletődöttségét, néha mondanom kell, merről jobb a fény, mi lenne a jó beállítás. Közben beszélünk a mecenatúra hiányáról, a napi gondokról, hogy mennyire sokba kerül egy kiállítás és, hogy sajnos mennyire nem éri meg belevágni.
Ma ez van. Valahogy a művészet, mint olyan, mellékes tényező lett. Közvetlen nem lehet vele vasat kovácsolni, vagy munkagépeket gyártani belőle. Pedig, ha az emberek lelke nincs rendben -és ezt már az ókori civilizációk is tudták - ott bajok születnek a hétköznapokban is. A művészet mindig ott volt, és ott kell, hogy legyen iránymutatóként az emberek mindennapjaiban. Ma a harc a megélhetésről szól, és aki alkot, nem biztos, hogy napi szinten küzdeni akar.
Még utoljára megcsodálom a régi Budapest rádiót egy halom ereklye mögött, egyeztetjük a képek címeit, majd elköszönök.
Hazafelé, ki tudja miért, jó kedvem van. Valahogy, nagyon jó érzéssel szedem a lábam a lépcsőn lefelé.
Ez egy jó nap – dúdolgatom…
Tatai Tibor