A műteremlátogatás képei.

Kattints a képre!

     Beszélgetünk, mindenféléről, ami eszünkbe jut. A sorsról, ki „ment el”, kiről mit tudunk. Nehezen konganak néha a szavak, sokszor egy-egy megjegyzés emberi sorsokat takar. Szóba kerülnek a művész társak, akikkel egy „művészház” volt az élettér: Brém Ferenc, Bondor István, Krajcsirovits Henrik.
      Igyekszem a munkára terelni a szót, és Albert készségesen segít benne. Felállítom az állványom, felcsavarozom a masinám, ő pedig kezdi válogatni a képeit. A fény is épp megfelelő, csendes meleg színekkel teli napsütés van odakint. Nagyon nem bánom, hogy minden rendben, mert aki műveli ezt a szakmát, tudja mennyi „kisördög” leledzhet a részletekben. Most viszont az „égiek” is akarják ezt a fotózást.
      A tizedik képnél Albert megállna, de erősködöm, így szépen előkerülnek a régebbi munkák.

1938-ban született Kemendolláron (Zala megye). Tanulmányait a budapesti Képző és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte. Az egri Pedagógiai Főiskolán szerezte diplomáját, Jakuba János tanítványaként. 1959-óta Tatabányán él. Kiállításokon 1960 óta szerepel.

Egyéni kiállítások:

• 1967 Tatabánya, Népház.
• 1972 Tatabánya, Tata, Esztergom, Győr.
• 1973 Budapest, Fiatal Művészek Klubja.
  
• 1977 Budapest, Fényes Adolf terem.
  
• 1980 Tatabánya, Kernstock Galéria.
  
• 1984 Tata, Kuny Domokos Múzeum.

1999 Tatabánya, Kortárs Galéria.

• Kollektív kiállítások:
• 1971 Budapest, Ferencvárosi Pincegaléria. ÖTÖK
• 1995 Skócia, Dalkeith-Peulcuik (Andráskó Istvánnal).
  
• 1982 Csehszlovákia, Lipnó, Nemzetközi Művésztelep
  
• 1997 Nagyenyed, Aiud, Nemzetközi Művésztelep.
  
• 1988 Németország, Aalen.

Díjak, elismerések:

• Megyei Művészeti ösztöndíj.
• Megyei Művészeti ösztöndíj.
• Országos Tájkép Biennálé Bronz Diploma (Hatvani Galéria).
• Országos Portré Biennálé Bronz Diploma (Hatvani Galéria).

Kattints a szövegre, ha szeretnéd bezárni!

  Ugrás a képek galériájához!

Kattints a képre!

Életút.

A festmények galériája, kattints a képre!

      „Nagy foltokból építi fel a képeit, jobbára motívumok tömbjeit jelölve meg, a részletekkel csak ritkán foglalkozik. A természeti elemek nála képi összetevőként is megtartják karakterüket.
Élesen elváló részekből szerkeszti kompozícióit. A távoli részeket is az előtérben szerepeltettekkel azonos erősségű színekkel festi, munkája általában mégse lesz darabos, sem túlzottan dekoratív. Képeinek levegője tiszta, élesen mutatja a formákat és nem változtatja meg a színeket, megmarad bennük a tér meghatározott éreztetése.”

       Heitler László - (idézet az 1984-es tatabányai Kertvárosi Kisgaléria prospektusból)

     Úgy alakult két éve, hogy meglátogattam a tatabányai Bányász Képzőművész kör művésztelepét. Albertet, az idejét sem tudom, mióta ismerem. Mint konzulens, vagy inkább tanácsadó, és mint tag vett részt a csapat munkájában. Az, amit tapasztaltam, az őt övező tisztelet.
      Pedig Albert a szokásosan csendes volt, ha megkérték, akkor elemzett műveket, egyébként pedig dolgozott, festett, mint mindenki más. Albert, - talán megbocsátja nekem - csendes, szikár ember, aki keveset beszél, de ha megszólal, figyelnek rá. Pedagógus, a legjobb értelemben, és persze művész, - és ezt nem én mondom, hanem akik elfogadják a véleményét, kevés szóval megfogalmazott tanításait. Megáll a kép előtt, majd mond néhány szót, nem bántóan, hanem mintha a saját munkájáról beszélne, és a helyére kerülnek a dolgok, a színek, a formák.

A fotózás:

      Persze elkésem, én mindenhonnan elkések, - ez van. Kedvesen fogad, régi ismeretségünkhöz méltón. Ritkán beszélünk, találkozunk, pedig néhány sarokra lakunk egymástól. A szokásos „mi történt” egymás tájékoztatása után körülnézek a műtermében. Egy élet munkája van körülöttem. Képek és képek, szépen sorba rakva, egymásra tornyozva.

      A portréknál, amelyeket róla készítek a fotózás végén, nehéz elkerülni a nem ehhez szokott ember megilletődöttségét, néha mondanom kell, merről jobb a fény, mi lenne a jó beállítás. Közben beszélünk a mecenatúra hiányáról, a napi gondokról, hogy mennyire sokba kerül egy kiállítás és, hogy sajnos mennyire nem éri meg belevágni.

      Ma ez van. Valahogy a művészet, mint olyan, mellékes tényező lett. Közvetlen nem lehet vele vasat kovácsolni, vagy munkagépeket gyártani belőle. Pedig, ha az emberek lelke nincs rendben -és ezt már az ókori civilizációk is tudták - ott bajok születnek a hétköznapokban is. A művészet mindig ott volt, és ott kell, hogy legyen iránymutatóként az emberek mindennapjaiban. Ma a harc a megélhetésről szól, és aki alkot, nem biztos, hogy napi szinten küzdeni akar.

      Még utoljára megcsodálom a régi Budapest rádiót egy halom ereklye mögött, egyeztetjük a képek címeit, majd elköszönök.

      Hazafelé, ki tudja miért, jó kedvem van. Valahogy, nagyon jó érzéssel szedem a lábam a lépcsőn lefelé.

      Ez egy jó nap – dúdolgatom…

     Tatai Tibor