Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy város. Ez a város a legendás Turul madár oltalma alatt állt, és arról volt nevezetes, hogy valaha fekete gyémántot bányásztak a földjéből.

Élt ebben a városban egy lobogó szőke hajú legény és egy tündérszemű leány. A legény - akit Sándornak hívtak-, sok-sok szép leány között forgolódott nap, mint nap, ám azt az egyet, aki nem csak a legszebb a legszebbek között, de a szívének is igazán kedves, hiába kereste. Egy szép napon aztán a tündérszemű leány - akit Nikolettaként ismert a nép-, amint a város egyik végéből a másikba utazott, megpillantotta Sándor lobogó szőke haját. Tekintetük egymásba fonódott, s megtörtént a varázslat: első látásra, szerelemre lobbantak egymás iránt. Igen ám, de félénkségükben nem mertek közeledni, így fél esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét keresztezze egymást az útjuk. Szeptember eleje volt. A városban nagy ünnepséget rendeztek a bányászok tiszteletére. Sándor épp a színpad deszkáin állt, amikor meglátta a tündérszemeket az ünnepi forgatagban. Torkában dobogó szívvel kérdezgetett mindenkit, ismerik-e ezt a különös lányt. Úgy érezte, még egyszer nem veszítheti el. Megemberelte magát és azt mondta: „Egy életem, egy halálom, szerencsét próbálok!” Odament a lányhoz. A lány rámosolygott, és attól kezdve nem engedték el egymás kezét. Képgaléria - kattints a képre!

Teltek múltak az évek, de ez a szerelem nem veszített a fényéből, minden nappal csak erősebb lett. Aki csak látta őket, azt gondolta: „Ezt a két embert a jó Isten is egymásnak teremtette!”. Végül a fiatalok elhatározták, hogy örökre összekötik sorsuk fonalát, és egy hetedhét országra szóló lakodalmat csapnak. De ha már lakodalom, akkor ne legyen akármilyen. Azt akarták, hogy különleges legyen, s hogy a város népe sokáig őrizze emlékezetében a nevezetes eseményt.

Összedugták a fejüket és egy csodálatos tervet eszeltek ki. Először is felkeresték Irént, a város egyik híres lovasasszonyát, hogy a segítségéért folyamodjanak. A lovasasszony azt mondta nekik: „Nálam negyven nap egy esztendő. Ha addig szorgalmasan jártok hozzám, s látom rajtatok az igyekezetet, akkor megtanítalak benneteket megülni a lovat, s a menyegzőre kölcsönadom nektek a két legszebb táltos paripámat.”. Hej, bizony madarat lehetett volna fogatni az ifjú párral, olyan boldogok voltak. Be is tartották az egyezséget, és napról napra nőtt a lovas tudományuk.

Amikor már elég jól lovagoltak, elindultak, hogy megkeressék az Erdő Tündérét. Nem is kellett sokáig keresgélniük, mert a Tündér épp a város fölötti Kő hegyen üldögélt egy szikla tetején. Remegő szívvel a színe elé járultak, s elmondták neki, hogy mi járatban vannak. Arra kérték, engedje meg, hogy a világraszóló frigyet a hegy tetején, az erdő fáinak lombja alatt köthessék meg. Az Erdő Tündére szerencsére jó kedvében volt, s azt mondta: „Jól ismerlek benneteket. Sokszor láttalak titeket barátaitokkal, a Túra őrs tagjaival erdeim ösvényein barangolni. Tudom, hogy az erdő védelmezői vagytok. Legyetek hát a nagy napon szívesen látott vendégeim.”

Úgy tűnt, minden jól alakul. Már csak egy csodaszép öltözék hiányzott, olyan, ami méltó a nem mindennapi alkalomhoz. Sándornak újból eszébe ötlött a legtökéletesebb pár cipő, amit valaha látott. Nem is igazán cipő, inkább egy gyönyörű, Turul madár mintás, puha, rövid bőrcsizmaféle. Már régóta szerette volna vele meglepni szerelmét, de sohasem volt elég aranypénz a tarsolyában. A tökéletes lábbeli híre eljutott még a birodalom fővárosába is, ahol a szép menyasszony barátai éltek. A bőkezű barátok felkerekedtek, felkutatták, és elvitték a fiataloknak ajándékba. Lett is nagy boldogság! A különleges lábbeli mellé egy tündérszép, hófehér, magyaros ruhát választottak a tündérszemű lánynak, a lobogó hajú legény pedig egy lobogó ujjú inget öltött magára.

harom

 

 

Elérkezett végre az esküvő napja. Az ifjú pár népes rokonsága, a szívbéli jó barátok, s a város apraja-nagyja, izgatottan készülődött. Igen ám, de a vőlegény nem volt sehol. Végül aztán, kissé karikás szemekkel - kezében egy gyönyörű, míves bőrövvel-, megérkezett. Kiderült, hogy éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt addig, amíg el nem készült a párjának szánt ajándék, amelyet a saját két kezével díszített. A széles övvel tökéletes lett a sudár menyasszony öltözéke. Minden készen állt hát az indulásra. A menet hosszú sorban felkígyózott a Kő hegy tetejére. A nap két főszereplője lóháton ülve, délcegen, - arcán ragyogó mosollyal- vonult a násznép elé. A tömeg ujjongva üdvözölte őket. A szerelmesek a Szédítő szikla tetején – hátuk mögött a felhőkkel és a várossal- örök fogadalmat tettek egymásnak. Az „igen” kimondása után, a Turul madár védőszárnyai alatt, felhúzták egymás ujjára a gyűrűket és elcsattant az első hitvesi csók.

Az esküvő után világraszóló mulatságot csaptak, a Csülöktől a Csárdáig folyt a sok drága lé. Hajnalig vigadtak, ropták a táncot. Reggel aztán az ifjú pár felkerekedett, és boldogan nászútra indult. Hogyha el nem indultak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Képgaléria - kattints a képre!

Így volt? Nem így volt? Egy igazi mese volt! Itt a vége, fuss el véle!

 

Mesemondó: P. Horváth Zsuzsi