Érdeklődj:

Folytatás: Egy építész diplomata - 2. rész

G. Kovács István korábbi cikkei:

Az én Május 1. parkom  |  Tessék mondani, hol lehet itt ugrálni?

Egy építész diplomata

Egy kellemes délutáni beszélgetés László Tiborral

1. rész

 

Első hallásra hihetetlen volt a hír: Éless Béla rendezésében, ismét láthatjuk a valaha volt legsikeresebb magyar amatőr társulat, a Bányász Színpad legendás bemutatóját a „Kukabúvárokat”. Ha jobban belegondolunk, a téma aktuálisabb, mint valaha. Soha nem voltam ilyen izgatott színházi előadás előtt. 1971-ben láttam először, 1973-ban kb. ötödször. P. Horváth Zsuzsi barátommal – aki nagyszerű beszámolót írt a bemutatóról – ekkor beszélgettem a 60-as, 70-es évek nagyszerű amatőr művészeti csoportjairól, akik akkor egy nagy országos mozgalomban forrtak eggyé. Amit a mi korosztályunk átélt, arról a fiatalabbak – köztük Zsuzsi – jó esetben csak hallott. Elhatároztam, hogy az akkori „nagy idők” hiteles közreműködőit igyekszem szóra bírni. Elsőként László Tibort, a Bányász Színpad volt vezetőjét, az Orfeusz Társulat jelenlegi irányítóját kerestem fel Tatai Tibor fotós barátommal, egy kis emlékezésre. László Tibor a saját maga által tervezett házában fogadott bennünket, amely rendkívül kellemes, autentikus és inspiráló környezet volt egy baráti beszélgetésre. Mint utóbb kiderült, nem csak a színházról beszélgettünk.

 

 

G. Kovács István: Színházi berkekben köztudott, hogy az építész végzettségű Latinovits Zoltán miként „keveredett” bele a színház világába. Te is építész vagy, te is belekeveredtél a színház világába, nálad, ez hogy volt?

 

László Tibor: Nem csak az építészet, hanem sok más foglalkozás területéről is jött a színház világába és lett szakmabeli jó néhány kiváló színész és rendező, pl. Bujtor István, aki közgazdász volt. Ha valaki fogékony a művészetek iránt, az könnyen átjár egyikből a másikba, hiszen ahogy nyílik ki a szemünk a világra, észrevesszük, hogy ez is érdekes, meg jó volna, ha ahhoz is lenne egy kis közöm. Egyébként is tény: az építészet egy olyan szakma, ahol mindenkinek az agyába vésődik, hogy kivételesen nyitottnak kell lenni a társművészetekkel, a környezetünkkel és az emberekkel szemben. Itt van téralkotás, itt van funkció, itt bele kell tudni élnem magam a másik ember életébe, hogy tudjam azt, hogy neki milyen házat kell építeni, hiszen azt ő fogja lakni. Az építészek általában a képzőművészet felé szoktak elvándorolni, a színház felé kevésbé. Nekem a kettő már gyerekkorom óta párhuzamosan ment. Középiskolás szegedi diákként az ottani diákszínpadon verseket mondtam és játszottam darabokban, miközben építőipari technikumba jártam. Aztán jött az egyetem Pesten. Itt is több társulatban játszottam, és ekkor nyílt ki igazán a színház felé az érdeklődésem, mert lelkes színházlátogató is voltam, így gyakorlatilag az összes pesti színházban az összes darabot megnéztem. Végül is építész lettem, de a színház kitörölhetetlenül beleégett a lelkembe.

 

G. Kovács István: Miként kerültél Tatabányára?

 

László Tibor: Egyetem után visszamentem Szegedre, majd megnősültem, és kellett volna egy lakás. Szegeden nem volt. Ekkor egy volt évfolyamtársnőm – aki Tatabányára jött férjhez – rábeszélt, hogy jöjjek ide, itt kell a szakember, és a Bánya lakást is ad. Bevallom azt is, hogy Petőfivel ellentétben, én az Alfölddel vagyok úgy, hogy „csodállak, ámde nem szeretlek”. Én mindig ezt a dunántúli dombvidéket szerettem, és itt akartam élni. A bánya Építészeti Üzeménél kezdtem dolgozni.

Nem telt el sok idő, amikor felfedeztem - egy plakáton- a Bányász Színpadot. A lehető legegyszerűbb módszert választottam. Elmentem a Népházba, bekopogtattam és megkérdeztem: befogadtok-e? Így lettem a Bányász Színpad tagja. Ez volt 1968 végén, vagy 69 elején. Játszottam is, írtam is, és sokat vitatkoztam, talán ennek  köszönhetem, hogy 1973-ban - Éless Béla távozásával – engem választott a társulat új vezetőnek. Gyorsan meg kellett tanulnom a rendezést és a színpadvezetést is. Egy ideig hályogkovács módjára, aztán meg elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolát is.

 

 

 

G. Kovács István: Közben az építész pályádon is változás állt be.

 

László Tibor: Az Építészeti Üzemben építésvezetőként dolgoztam, és megkaptam munkának a Népház átépítését. 1979-ben végeztünk az akkori felújítással. Az épületet műszakilag nekem kellett átadnom saját magamnak, mert a munkák végeztével én lettem a Népház műszaki és művészeti vezetője. Viszonylag egyszerű volt a dolog, minden a „bányán” belül intéződött. A Szénbányák Vállalat vezetői felismerték, hogy rendkívül praktikus, és magától értetődő dolog egy olyan embert kinevezni vezetőnek, aki az épület legeldugottabb zugát is ismeri, van színházi diplomája, és műszaki szakembernek is megfelel. Az igazgató mellett műszaki- és művészeti vezető lettem.

 

G. Kovács István: A nyolcvanas évek második felében a bánya kezdett leépülni. Ez téged, a helyzetedet hogyan érintette?

 

 

László Tibor: Sajnos bennünket is kezdtek leépíteni. A Népház apparátusát, a kultúrát irányító szakszervezetet. Érezni lehetett, hogy ebből menekülni kell, mert süllyed a hajó. Visszamentem a szakmámba, egy tatai kft. építésvezetője lettem. A nyolcvanas évek legvégén, még a Tatabányai Városi Tanács pályázatot írt ki a városi főépítészi állásra. Korábban ilyen állás a településen nem volt. Több kollégámmal együtt én is pályáztam, szerencsére nyertem, és így elmondhatom, hogy én voltam Tatabánya Megyei Jogú Város első főépítésze. A legfőbb probléma is ez volt.

Tapasztalat és más példa híján nekem kellett kitalálnom, mit kellene csinálni, hogy kellene csinálni, mibe szóljak bele, mibe nem. Nagyon izgalmas korszak volt és ráadásul jött a rendszerváltás, tehát azt is ki kellett találni, hogy hogyan lehet nem „tanácsi módra”, hanem demokratikusan, önkormányzati módon intézni az ügyeket. Rendkívül nagy kihívás volt, amit élvezettel végeztem. Tatabánya a kilencvenes évek elején nem csak a rendszerváltozás miatt volt izgalmas hely, de a „Bánya”, a „KOMÉP” és a többi nagyvállalati üzem csődje után valóban a város vezetése, tehát az önkormányzat vette át az „uralmat” a település irányítása felett. Építészetileg sok-sok csúnya része volt - és sajnos még van is – a városnak, ezért ki sem látszottunk a szép feladatokból. Ugyanakkor – a forradalmi hevület elmúltával – a politika és a pártok kezdtek mindenre rátelepedni, és egyre inkább befogták a szánkat, lefogták a kezünket, csak azt lehetett tenni, amit a politikai érdek diktált. Pár év után már ott tartottunk, hogy a város polgármesterének kényelmetlen lett az állandó tenni akarásom, a kompromisszum nélküli szakmai meggyőződésem, és a hitem abban, hogy küzdeni érdemes.

 

G. Kovács István: Milyen eszközeid voltak ehhez a harchoz?

 

László Tibor: Főépítészként tapasztaltam, hogy az építész szakma diplomatája kellett, hogy legyek. Szót kellett értenem a lakossággal, a pártokkal, a vezetőkkel, a hatóságokkal és a szakmával, az építész kollégákkal. Ütközni kellett, kompromisszumokat kötni, tárgyalni, megegyezni, és főleg a konfliktusokat elviselni. Már úgy indultak a dolgok, hogy az akkori megyei főépítész – egy „régi vágású”, idősebb kolléga – szóba sem állt velem. "Minek Tatabányának főépítész?" Nem lettem bólogató hivatalnok, ezért az „építész diplomata” korszakom előbb ért véget, mint ahogy szerettem volna. Azóta vállalkozóként tervezek, kevésbé az épületek, mint inkább a település-rendezés területén. Mindig vannak szép feladatok magánszemélyeknek és településeknek egyaránt. Most is sokat kell tárgyalni, egyeztetni, ütközni, győzködni és néha kínlódni, de szabadabb és nyugodtabb vagyok, és egyre kevésbé bánom, hogy nem vagyok az Önkormányzatnál.

 

(folytatjuk…)