Szabó Zsolt vállalkozót közel húsz esztendeje ismerem. Munkatársakból az idők során barátokká váltunk, s ez a barátság bizony életem több mélypontján segített már átlendülni. Zsolt lánya, Bettina a szemem láttára vált kedves, mozgékony kislányból, kortársainál érettebben gondolkodó, csinos húsz éves fiatal nővé, aki a lovak szerelmese, s ezekkel a különleges állatokkal szeretne foglalkozni egész életében. Ebben a beszélgetésben a lótartás szépségeiről és nehézségeiről, s az ide vezető útról kérdezem őket.

 

Tatai Tibor: - Hogyan kezdődött? Hogy történt, hogy Bettina olyan szerelmes lett a lovakba, hogy felnőttként ebből próbál megélni? Milyen reális esélyei vannak ennek? Úgy gondolom, hogy ez egy álomszerű valami…

 

Szabó Zsolt: - Ez szó szerint egy álom, egy mese. Bettina álma most kezd megvalósulni, ugyanis egy gyerekkori álomból indult ez az egész.

 

Tibor: - Ez egy nagyszerű dolog, és az még nagyszerűbb, hogy ti szülők a kezdetektől támogattátok ezt az álmot, hiszen egy átlag szülő bizonyára inkább azt mondta volna, hogy „Gyerekem, normális foglalkozást válassz magadnak!” Úgy látszik, ez nálatok másképp működött.

 

Zsolt: - Nyilván van ennél normálisabb foglalkozás is, de egyrészt Bettina eléggé elkötelezett, másrészt csak-csak meg lehet ebből élni, ha nehezen is, és hát a szakmák nagy része olyan, hogy azt profin, különlegesen kell csinálnod ahhoz, hogy megéljél belőle. A lovagoltatás is ilyen, hisz nagyon nagy a konkurencia manapság ebben, és csak akkor lehetsz sikeres, ha profi vagy, és más, mint a többiek. És hát Bettina mást akar csinálni, mint a többiek.

 

Szabó Bettina Brahim nevű lovával

Szabó Bettina: - Ez az egész úgy indult, hogy először az unokatestvérem kezdett el lovagolni. Az ő hatására én is szerettem volna kipróbálni.

 

Tibor: - Ez hány éves korodban volt?

 

Bettina: - Kilenc.

 

Zsolt: - Tehát Bettina unokatestvére már egy ideje a dunaalmási lovardába járt, amikor mi is odavetődtünk vele. Legelőször én kezdtem el lovagolni. Harmincegynéhány évesen ültem először úgy lovon, hogy nem csak fölültettek, mint a búcsúban, hanem tényleg elkezdtem tanulni lovagolni. Biztos furcsán hangzik, hogy harmincegynéhány éves voltam ekkor, de hát senki sem születik lóháton. Nem mindenki kezd el mindent gyerekkorában, és Dunaalmáson bátorítottak is, hogy semmi probléma, soha sem késő belevágni. A mai napig örülök, hogy elkezdtem, és nyilván, amikor lehetett, kivittem magammal  Bettinát is. Ő is ugyanúgy lovagolgatott, sőt gyerekként sokkal fogékonyabb volt nálam.

 

Tibor: - Mit csináltatok a lovardában ténylegesen?

 

Zsolt: - Órákat vettünk, hiszen szó szerint az alapoktól kellett kezdenünk mindent.

 

Tibor: - Mi az, ami igazán megtetszett?

 

Zsolt: - Az állatok közelsége, hiszen az állatok szeretete eredendően minden gyerekben benne van. Akit nem ijesztgetnek az állatokkal, pl., hogy „Megharap a kutya!”, abból az állatszeretet később sem veszik ki. Bettina is szerette az állatokat, kutyát, macskát stb. Amikor a strandon megcsípte a méhecske, akkor nem azt mondtam neki, hogy „Taposd el!”, hanem megmagyaráztam, hogy azért csípte meg őt, mert a törölközővel véletlenül odanyomta a testéhez. A méhecske azt hitte, hogy bántja őt, és csak védekezett. „Ha nem bántod, ő sem bánt.” mondtam neki. Leguggoltunk a lányommal a pocsolyához, és megnéztük, ahogy a szalmaszálra rászáll a méhecske és iszik. Én az állatszeretetre neveltem, s nem arra, hogy amikor mászik a járdán egy kis rovar, akkor azt össze kell taposni. Mivel minden gyerekben, akit így nevelnek, benne van az állatszeretet, Bettina nagyon hamar közel került a lovakhoz is.

 

Bettina: - Én előtte nem is voltam igazán lovas. Aztán amikor kimentünk, onnantól kezdve –szerintem már az első nap- tudtam, hogy nekem ló kell, meg lovarda.

 

Tibor: - Bettina, te eleinte sem féltél a lovaktól?

 

Bettina: - Nem, soha, pedig azelőtt csak búcsúban láttam lovat, ahol fel lehetett rá ülni. De szerintem én soha semmilyen állattól sem féltem.

 

Tibor: - Emlékszel a legelső alkalomra? Mi történt? Milyen lovat kaptál? Pónira ültettek fel?

 

Bettina: - Nem, nem. Nagy lóra. Két, futószáras lovon kezdtem, a nevük Báró és Rico.

 

Tibor: - A futószár, az mit is jelent pontosan?

Szabó Bettina és Szabó Zsolt Brahimmal

 

Bettina: - Azt, hogy egy kör közepén áll az oktató, és egy hosszú, kb. 10 méteres száron megy körbe a ló. Tornázni kellett a lovon. El kellett engednem, volt karkörzés, és a végén már olyan is volt – amikor már gyakorlottabb voltam-, hogy fel kellett állni a ló hátán. Egy darabig, - az első egy-két hónapban- csak így lovagoltam futószáron, aztán utána már engedtek szabadon is úgy, hogy lépésben sétálgattam a lóval a karámban.

 

Tibor: - Lehetett barátkozni ott a lovakkal? Lehetett simogatni, etetni őket?

 

Bettina: - Persze. Mondták, hogy mit lehet vinni nekik: almát, répát, dinnyehéjat. Nem tudom, hogy mindenkinek megengedték-e, vagy csak én voltam kiváltságos helyzetben, de én bemászkálhattam hozzájuk a boxba.

 

Tibor: - Volt kedvenc lovad?

 

Bettina: - Volt. Első perctől. Parázs, azóta is ő a kedvencem.

 

Tibor: - És hogy van ez? A ló és az ember között kialakul valamiféle kapcsolat?

 

Bettina: - Hát így lovardában azért nem annyira, mert azok a lovak minden embert megszoktak, és nem is figyelnek erre szerintem, de a saját lovaimmal biztos, hogy van, mert tudom, hogy hogyan viselkednek velem, meg hogy hogyan viselkednek mással. Pl. amikor lovagoltatok, akkor látom, hogy másnak nem fogadnak annyira szót, de azért nincs különösebb baj velük. Volt olyan, hogy apu kiment a lovammal terepre, és utána mesélte, hogy teljesen leizzadt alatta a ló, és hogy nem is igazán akart menni. Szerintem ideges volt, mert nem voltam ott velük, mert más ült rajta, és nem értette a helyzetet.

 

Zsolt: - A lónak egyénisége van ugyanúgy, ahogy az a kutya estében már köztudott. Ki kell tapasztalni, hogy melyik lóra lehet felültetni gyerekeket, melyik ingerlékeny, melyik szeret futni, melyik lomha annyira, hogy szinte félig alszik menet közben. A lovak különbséget tesznek az emberek között is. Engem is annyira szeret a Bettina lova, hogy miközben dolgozom a sarokköszörűvel, a kezem fejét szaglássza, csipkedi, és nekem kell vigyázni, hogy le ne vágjam az orrát. Mégis, egy ilyen kapcsolat mellett is érezhető, hogy vagyok én, és van a Bettina. Mindkettőnkkel más a kapcsolata.

 

Tibor: - Bettina, és aztán később, az évek hosszú sora alatt még mi történt?

 

Bettina: - Minden hétvégén mentem lovagolni, egy idő után már egyedül is. Aztán, bár nagyon jól éreztem magam a Dunaalmási Lovardában, mégis eljöttem onnan, mert a vége felé már nem igazán jöttünk ki az oktatómmal. Akkor Tatabányán kezdtem lovagolni. Itt sokkal gyorsabban haladtam.

 

Zsolt: - Lovardát, iskolát váltani nem túl kellemes dolog. Új emberek, új csapat stb. Mégis meg van az előnye, hogy mindenütt, mindenki mást, és máshogyan tanít. Nyilván Bettina Dunaalmáson is tanult értékes dolgokat, és itt Tatabányán is, mert az új oktató másként magyarázta el esetleg újra ugyanazt.

 

Tibor: - Mennyi idő alatt tanulhat meg az ember lovagolni?

 

Bettina: - Ez függ az oktatótól, hogy hogyan tanít, a lovastól, a lótól, és akin tanul. Én Dunaalmásra két évig jártam, és lépni meg ügetni tanultam meg. Amikor lovardát váltottam, akkor tanultam meg vágtázni. De pl. apát úgy egy-két hét után, már kivitték terepre, ki az erdőbe, ahol azért elég veszélyes lovagolni, mert bármikor megijedhet a ló, és eleve gyorsabban is megy.

 

Zsolt: - Faágak elől kell az embernek elhajolni. Ha nem vagy elég ügyes, könnyen leverhet a lóról egy-egy nagyobb ág. Dunaalmáson talán túl óvatosan kezelték a gyerekeket. De van is ennek jogos alapja. Gondolj bele abba, hogy a ló nyaka olyan vastag, mint a derekad, és mindez színtiszta izom. Lehet a ló szájában akármilyen zabla, ha egyszer megindul, ellenszegül és nem akar megállni, akkor egy kis 25-30 kg-os gyerek, aki a ló hátán ül, nem tudja visszafogni fizikailag. Felnőttként is, ha a ló hátán ülsz, és odavágja a fejét, akkor az leránthat a nyeregből, ha nem figyelsz. Ezért a gyerekeket ilyen értelemben joggal kezelték óvatosabban. Engem, mint felnőttet más mércével mértek, és nyilván, amikor a lovas tudásom még nem is volt olyan, akkor is már bizonyos óvatossággal kimentük az erdőbe, maximum nem vágtáztunk, csak sétáltunk a lóval.

Bettina, Pihe a póni, és Brahim

 

Bettina: -. Szóval a nagyon kicsi gyerekek egy darabig biztos nem fognak eljutni arra a szintre, hogy kimehessenek a lóval az erdőbe.

 

Tibor: - Egy gyerek számára mi a legjobb dolog, amit a lovaglástól kaphat?

 

Bettina: - A gyerekek számára a lovaglás mindenképpen nagy élmény, hiszen ők általában szeretik az állatokat.

 

Zsolt: - A gyerekeknek a vérükben van az állatszeretet, amely itt ki tud teljesedni. Hihetetlen csoda egy gyerek számára, hogy kapcsolatba kerül egy nála sokkal nagyobb állattal, amelyik hagyja magát neki irányítani.

 

Tibor: - Barátságos egy gyerekkel egy ló?

 

Zsolt: - Igen.

 

Bettina: - Azért azt tudni kell, hogy olyan lovakon szabad lovagoltatni, akik szeretik a gyerekeket.

 

Zsolt: - Úgy kell tanítani az állatot és a gyereket is, hogy pozitívan viszonyuljanak egymáshoz.

 

Bettina: Az én lovaim Brahim és Pihe, mindketten nagyon szelídek. Nemrég vettem két új lovat. Ők először nagyon vadak voltak, de most már eljutottunk arra a szintre, hogy beengednek a karámba és sétálgatnak utánam. Úgyhogy én elhiszem, hogy bármilyen lovat meg lehet szelídíteni annyira, hogy normálisan tudjon gyerekekkel viselkedni.

 

Tibor: - Ha egy gyerekkel felkeresnek titeket, mi történik olyankor? Akár meg is simogathatja a lovakat?

 

Bettina: - Persze, megsimogathatja. Különböző programokat is szervezünk. Nyáron, pl. lovas tábort rendeztünk. Kimentünk lovat úsztatni. A gyerekek ott voltak egész nap, ők pucolták le a lovakat lovaglás előtt, megtanulták felnyergelni őket, és mindent, ami fontos.

 

Tibor: - Egy lóval tehát a lovagláson túl is foglalkozni kell…

 

Zsolt: - Hát igen. Azt szoktam „osztrák turistalovaglásnak” nevezni, amikor a lepucolt, felnyergelt lóra csak felemelik a lovast, majd amikor körbelovagolt, leveszik a lóról. Ez a turistalovaglás nagyon nem jó. Ha te szereted az állatot, akkor az az első, hogy megpróbálod pl. megetetni. Ez is hozzátartozik. Mi magunk is nagyon szerettük, hogy nem csak lovagolni jártunk ki a lovardába. Ez egy egész napos program, amelybe a ló itatása, etetése, pucolása is beletartozik. Rájössz, hogy micsoda élmény, amikor egy 600 kg-os lónak odanyúlsz a lábához, és ő maga nyújtja oda. Ezt egy kisgyerek is meg tudja tenni, ha a ló meg van tanítva arra, hogy a gyerek nem bántja, és a gyerek is arra, hogy a ló nem bántja. Odamehet egy 7-8 éves gyerek, és fölveheti a ló lábát, és kipucolhatja a patájából a koszt.

 

Bettina: - Sokan azt hiszik, hogy a ló elöl harap, hátul rúg. Amikor egy kisgyerek ott áll, és tényleg a ló hátsó lábát fogdossa, akkor van, hogy csak néznek, hogy „Hát nem bántja?”.

Vágta

 

Zsolt: - Ez hihetetlen élmény egy gyereknek. Nem az, hogy uralja a lovat, hogy megparancsolhatja neki, hogy merre menjen, hanem az, hogy a ló megteszi neki. Ezt élvezi a gyerek. Eleinte féltünk attól, hogy nehogy azt mondják a szülők, hogy dolgoztatjuk a gyerekeket, de a ló körüli munkák élményt jelentenek azoknak, akik szeretik az állatot.

 

Tibor: - Nyilván azért olyanokat is tudtok fogadni, akik mindezzel nem akarnak foglalkozni.

 

Zsolt: - Természetesen. Bejöhet az „osztrák turista” is, csak mi nem ezt tartjuk a lovaglás szépségének.

 

Bettina: - Egyébként a lovaglás az egészségnek is jót tesz. Sokan azért hordják a gyereket lovagolni, mert gerincferdülése van. Lovaglás közben ugyanis nagyon oda kell figyelni a helyes testtartásra. Fontos, hogy egyenes háttal üljünk, és a lábnak is megvan, hogy hogyan kell állnia.

 

Zsolt: -A lovaglás a testtartáson és az izomzaton túl lelkileg is fejlesztő hatású.

 

Tibor: - Gondolom egy gyereknek kezdetben nem könnyű egy ilyen dinamikus, nagy testű állat hátán megmaradni…

 

Bettina: - Ki kell, hogy alakuljon egy bizonyos egyensúlyérzék.

 

Zsolt: - A lovaglás megtanítja a gyereket az összpontosításra, megtanítja a sokrétű figyelemre, fegyelemre, a következetességre. A következetesség nagyon fontos, hiszen egy állatnak nem mondhatod ugyanarra a dologra egyszer azt, hogy szabad, másszor, hogy nem, mert nem fogja tudni, hogy mihez tartsa magát. A kisgyereknek is meg kell tanulnia, hogy mindig mindent ugyanúgy végezzen, hiszen így tudhatja, hogy a ló mire hogyan reagál. Fontos, hogy a gyerek mindig, minden körülmények között egyensúlyban maradjon a lovon. Ezért volt, amiről a Bettina mesélt, hogy tornázni kellett a ló hátán: kézfeltartás, malomkörzés, feldobni és elkapni valamit, később feltérdelni a lovon, felállni, menetközben megfordulni, majd menetiránynak háttal ülve lovagolni. Meg kell tanulni a lóval összhangban mozogni, érezni a ló ritmusát.

 

Tibor: - Térjünk vissza Bettinához. Hány éves voltál, amikor a tatabányai lovas iskolába kerültél?

 

Bettina: - Tizenegy, és itt is lovagoltam kb. két évet, majd átmentem Vértesszőlősre, ahol volt egy ismerősünk. Ott kezdtem el komolyabban ugratni, és ott már jobban figyeltek a hibáimra is.

 

Tibor: - Ott már terepen is lovagoltál?

 

Bettina: - Előtte már Tatabányán a Lapatáriban is mentünk terepre kb. tizenkét éves koromtól fogva. A Lapatáriban kezdtem el ugratni is, az én lovam anyjával. Szőlősön már az első nap kimentünk terepre. Ott nem sokáig voltam, mert visszajöttem Tatabányára Irénhez, akivel még a Lapatáriban ismerkedtem meg, és akinél most tartom a lovaimat. Innentől már teljesen ingyen lovagolhattam. A szomszédjánál gyakran új lovak voltak, és engem kért meg, hogy lovagoljam be őket.

 

Tibor: - Ez mit jelent?

 

Bettina: - Hát, betörést végül is.

Bettina, Pihe és Brahim

 

Tibor: - Mesélj erről egy kicsit! Hogy megy ez? Ezek olyan lovak, amelyeknek még soha nem ült senki a hátán?

 

Bettina: - Igen, de ez az egész nem úgy megy, mint a filmekben, hogy gyorsan nyeregbe pattanok, és addig rodeózok, amíg meg nem szelídül a ló, hanem szép lassan kell hozzászoktatni a nyereghez és az irányításhoz.

 

Zsolt: - Azért azt hangsúlyozzuk ki, hogy manapság is –ahogy tartanak kutyát is láncon, rossz körülmények között- van, hogy kvázi úgy tanítanak meg egy lovat a ló-lovas kapcsolatra, hogy szó szerint betörik. Letörik az akaratát, felkötik az egyik lábát, hogy három lábon ne tudjon annyira ellenszegülni, és egyéb ilyen középkori kínzó módszereket alkalmaznak. Szerencsére azonban, ahogy a kutyás világban a kutyának egyre inkább társ, és nem szolga szerepe van, a lótartásban is szemléletváltás történik. Egyre inkább teret nyer az a fajta gondolkodás, amiről pl. a Suttogó című film is szól. A dolog lényege az, hogy az állatot valamilyen módon megkérjük, hogy azt tegye, amit mi szeretnénk. Figyeljük a ló reakcióit, és jutalmazással, odafigyelve az ösztöneire, a múltjára, szép lassan, taktikusan rábírjuk az együttműködésre.

 

Tibor: - Bettina, te is így szelídítetted a lovakat?

 

Bettina: - Eleinte még nem, mert még nem ismertem ezt a módszert, bár én korábban sem ütöttem-vertem a lovakat. Viszont láttam, hogy több helyen ezt tették. Elkezdtem más módszereket keresni. Végül teljesen véletlenül találtam rá arra, amit most próbálok megtanulni. Ekkor gondoltam először igazán komolyan, hogy nekem kell egy saját ló. Eljutottam oda, hogy olyan lovakkal már nem akarok lovagolni, amelyeket erőszakosan törtek be.

 

Zsolt: - Azok a lovak megszoktak egy jelrendszert, gondolj csak a sarkantyúra.

 

Tibor: - Ez olyan, mint ahogy a kutyát lehet így is meg úgy is nevelni…

 

Zsolt: - Nem mindegy, hogyha egy kutyának azt mondják, hogy gyere ide, akkor az kúszva közelít a gazdájához – láttunk már ilyet sokszor-, vagy pedig csaholva, örömmel fut oda. Ebben az estben a ló sem azért fog elindulni előre, mert a sarkantyút belevágom az oldalába, hanem azért, mert megkérem rá, és megteszi a kedvemért, mert tudja, hogy ezért jutalmat kap, vagy hogy ebből semmi rossz nem származik neki.

 

Tibor: - Van a lónál is olyasmi, mint a kutyánál, hogy valamit az istennek sem tudsz megtanítani neki, aztán egyszer mégiscsak megcsinálja, és úgy néz rád, mintha azt mondaná: „Figyelj, én ezt most megcsináltam neked!”?

 

Bettina: - Brahimmal –aki nagyon félt a vihartól, és amikor dörgött az ég, szakadt az eső, akkor ő fel-alá vágtázott a karámban és nagyon ideges volt-, egyszer átmentünk Tatára lovagolni, ahol a tóparton elkapott minket a vihar. Attól féltem, hogy nem fogok tudni megmaradni rajta. A barátnőmmel voltam. Az ő lova teljesen megbolondult, az enyém meg csodák csodája, ugyanolyan nyugodt maradt, mint előtte. Beálltunk egy féltető alá. Ott állt mellettünk hat ember a ló faránál, és ő végig egy helyben maradt úgy, hogy egyetlen rossz mozdulatot sem tett. Lehajtott fejjel hozzám bújt, és ő is vigyázott rám.

 

Szabó Bettina, Szabó Zsolt az édesapja, valamint kedvenceik

Tibor: - Egyszóval visszakaptál valamit a sok odafigyelésből és gondoskodásból, és úgy érezhetted, hogy az eddigi munkád igazolva van.

 

Bettina: - Igen.

 

Tibor: - Beszéljünk most arról, amikor eldöntötted, hogy mindenképpen szeretnél egy saját lovat! Hogyan teljesült ez a kívánságod?

 

Bettina: - 17 évesen elmentem az egyik lovardába dolgozni…

 

Tibor: - Nálad ez egy bevett dolog volt, hogy munkát vállaltál a lovardákban, ahol lovagoltál?

 

Bettina: - Igen, ahol lehetett, ott dolgoztam, mert a munka fejében ingyen lovagolhattam.

 

Tibor:- Ezt te ajánlottad fel, vagy „bekuncsorogtad” magad?

 

Zsolt: - Ha az ember valóban szereti a lovakat, akkor a körülöttük végzett munkát nem is igazán munkaként fogja fel. Bettina szeretett minél többet a lovak mellett lenni, tenni-venni körülöttük, és ezt a lovardákban, hogy úgy mondjam, meghálálják.

 

Tibor: - Látták, hogy szereted a lovakat, hogy lehet rád számítani.

 

Zsolt: - Igen, és ez egy oda-vissza segítség volt.

 

Tibor: - Na jó, akkor térjünk vissza a történetedhez! 17 évesen…

 

Bettina: - …szóval tél elején lementem a lovardába dolgozni azért, mert tudtam, hogy kb. mennyit szánok ló vásárlásra, és kiszámoltam, hogyha folyamatosan dolgozok, akkor nyárra meg is tudom venni.

 

Tibor: - Apuékkal megbeszélted ezt?

 

Bettina: - Nem. Úgy gondoltam, hogy tőlük nem fogok lovat kapni.

 

Zsolt: - Mindig is csak egy gyerekkori álomnak tekintettük ezt. Nem tartottuk reális elképzelésnek, hogy miközben mi tömbházban lakunk, veszünk egy lovat.

 

Pihe, a póni

Bettina: - Amikor elkezdtem dolgozni a lovardában, első látásra beleszerettem az egyik lóba, Brahimba. Mindig is élt bennem egy kép, arról, hogy milyen lovat szeretnék. Elképzeltem, hogy milyen legyen a színe, mennyi idős legyen stb. Brahim teljesen ez az álompaci volt.

 

Tibor: - Mesélj róla!

 

Bettina: - Hát a színe sárga, ami igaziból azt jelenti, hogy világosbarna a teste, meg a sörénye is. A részleteket is elképzeltem: legalább egy lábszár legyen kesely, tehát hogy fehér legyen az egyik lába vége, hogy az orrán hóka legyen, azaz, hogy ott is legyen egy fehér csík legalább. Tisztán megvolt bennem a kép, hogy nekem egy ilyen ló kell. Három év körülit szerettem volna, olyat, akin még soha nem ült senki, nem rontották el, és én taníthatom. Ez a ló teljesen ilyen volt.

 

Tibor: - A lovardában egyszer csak megláttad ezt a lovat?

 

Bettina: - Tulajdonképpen már korábban is ismertem, mert régebben már jártam oda lovagolni, éppen abban az időben, amikor megszületett. Szóval láttam egy-két hetes csikóként, de aztán elkezdtem máshová járni lovagolni, úgyhogy két és fél év múlva találkoztam vele ismét. Először azt hittem, hogy egy bérben tartott ló, hogy ő már valakié, de aztán kiderült, hogy ő volt az a bizonyos régi csikó. Ekkor azt mondtam, hogyha meg lehetne venni, akkor összegyűjteném rá a pénzt. A lovarda vezetőjétől megtudtam, hogy mi az ára, és otthon is meséltem a tervemről. Végül anyu megvette nekem a lovat azzal a feltétellel, hogy ő soha többé nem költ rá, szóval járjak tovább dolgozni, és én tartsam el.

 

Tibor: - Tehát megkaptad egy összegben a pénzt, és így meg tudtad venni a lovat?

 

Zsolt: - Meg, ráadásul hitelből. Bettina anyja kölcsönt vett fel, hogy megvegye neki a lovat. Ez nagy szó, hiszen mindez a válásunk közelében volt, amikor sem ő, sem én nem voltunk túl jó anyagi helyzetben. A volt feleségem akkor még azt a hitelt is nyögte, amiből kifizetett engem. Ez a helyzet komoly felelősséget rótt a gyerekre. Azelőtt Bettina nem volt egy igazán kötelességtudó gyerek, de úgy gondolom, hogy itt volt egy mérföldkő az életében. Innentől sokkal szorgalmasabb és kötelességtudóbb lett.

 

Tibor: - És aztán mi történt? Ott tartottad a lovardában a lovat?

 

Bettina: - Azért adták el, mert a csőd szélén állt a lovarda. Mondták, hogy májusban bezár, úgyhogy csak májusig tarthattam volna ott. Brahimot december 20-án vettem meg…

 

Tibor: - Tulajdonképpen Karácsonyra. Karácsonyra nem sokan vesznek lovat maguknak…

 

Bettina: - Hát igen! Ez volt életem legszebb Karácsonya!

 

 

Folytatjuk.

 

 

Szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi