Most, vagy soha...

ÖT NAP ERDÉLYBEN

1. rész

Lejegyezte és fotózta: Zábráczki József

Régen tartoztam már magamnak és Romániában élő honfitársainknak ezzel a látogatással. Vagy harmincöt évvel ezelőtt Bulgáriába vonatozva átmentünk ugyan a Kárpátokon oda és vissza is, de a sötét éjjel keveset láthattunk a vonatablakon át Erdély színeiből, és a kényszerű megállás és néhány ott eltöltött óra alapján nem igazán sikerült megbarátkoznunk Bukarest nevezetességeivel, még kevésbé a lakóival.

 

Szóval, amikor idén tavasszal a lengyel plébánosunk Erdélyi kirándulásra verbuvált, elhatároztam, most vagy soha. Öt napos, viszonylag hosszú, puritán autóbusz-kirándulásnak néztünk elébe, a lengyel-magyar katolikus hívők részére ez újra egy zarándoklat formáját öltötte, de pogány kívülállókat is elviseltek, minket pedig nem zavart a hosszú úton többször is elimádkozott „rózsafüzér”, vagy a kétnyelvű vallásos énekek.

 

A bányásznapi koszorúzás és a testvérvárosok delegációinak köszöntése után néhány órával már reggel fél háromkor a kocsimban ültem és Kőbánya felé haladtam, hogy ne késsem le a reggel fél ötös indulást. Időben is hosszú út állt előttünk, emiatt kellett ilyen szokatlan időpontot választanunk. Utólag még ez is kevésnek bizonyult, mert váratlan események is bonyolították az utat. Bepakolás, indulás után jó hangulatban töltöttük az első néhány órát, ki-ki szunyókált, vagy az evés –ivás gyönyöreinek hódolt.

 

Nagylaknál léptük át a határt, és az első nagyváros, amit elértünk, Arad volt. Itt vettük fel az egyébként csíkszeredai lakos idegenvezetőnket, Enikőt, aki nyugdíjas geológusként kezdett el idegenvezetéssel foglalkozni, és mint megtapasztaltuk, új hivatást talált, mert széleskörű tájékozottsága, természetes kedvessége, geológiai szakismerete és ízes erdélyi tájszólása az öt napon keresztül sem vált unalmassá, változatlan figyelemmel csüggtünk szavain, akár vallás, akár történelem, akár sóbányászat volt a téma.

Arad lehangoló látványt nyújtott. Nem tudhattuk, hogy a bennünket sem kímélő gazdasági válság Romániában mekkora károkat okozott. Itt Aradon találkoztunk először bezárt gyárak lehangoló látványával, rozsdásodó vasszerkezetek, gazzal benőtt udvarok, kivert üvegszemű gyárépületek sorával néztünk farkasszemet kilométer hosszan az út mindkét oldalán. Aztán a látvány megszokottá vált és kiegészült a félig kész, kiálló rozsdás betonvasakkal ékes befejezetlen beruházások képeivel, amik városokon belül és kívül egyaránt előfordultak.

Éles kontrasztként nőttek ki a romos, de legalábbis ronda panel tömbök és omladozó emlékmű házak közül a vadonatúj, nekünk idegenül ható, de kétségtelenül impozáns ortodox templomok, melyek a jól megtervezett elrománosítás legfőbb szimbólumai és eszközei, és ma már minden, korábban színmagyar város legfontosabb helyein megtalálhatók, magas, négyszögletes alapú, félgömbölyű kupoláikkal. Idegenségük ellenére is szépek ezek a templomok, kivitelezésük rengeteg pénzt emészthetett fel.
De a román vezetők nyilván tudják, hogy a politika legfőbb támasza a propaganda, amire nem szabad sajnálni a pénzt.

 

Örömömre szolgált, hogy bár az útvonalat is úgy választottuk meg, hogy főleg magyarlakta területeken haladjunk el, mindenhol megértettek bennünket. Sőt, amikor dicsértem a szép magyar beszédet, felháborodtak a dicsérő szóra. „- Miért tetszik ezen csodálkozni? Mi ugyanolyan magyarok vagyunk, mint maguk!”- ami után kissé elszégyelltem magam. Ráadásul ők mégsem ugyanolyanok, hanem többek, hiszen kényszerből ugyan, de románul is szükséges érteniük. Egy román étteremben Nagyváradon egyszer fordult elő, hogy egy feltehetően csak románul értő kreol pincérnő nem értette a kérdésemet.

 

Képgaléria - kattints a képre!

Szerencsére egy jól öltözött, nagykalapos, cigány „üzletember” a segítségemre sietett, és megoldódott a probléma. A nagy kalap, amint Enikő elmondta, s ami egyébként a mexikói sombreróra emlékeztet, csak nincs széles pereme, itt a cigány törzsek hagyományos viselete. A színe jelzi, melyik törzs leszármazottairól van szó.

Láttunk feketét, barnát, szürkét, és Enikő szerint ezek egy-egy vagyonba kerülnek, mert tiszta lószőrből készülnek. A már felnőttnek számító gyerekek is hordják, ezért gyakran előfordult, hogy először a kalapot vettük észre, s csak utána láttuk meg a hozzá tartozó csenevész fiatal, esetenként imbolygó, öreg tulajdonost. A cigány nők hosszú, tarka szoknyát hordanak a mai napig, és bár ez nálunk még szokatlan, de vannak kifejezetten tiszta cigány falvak is (mindkét értelemben). Sőt, módos cigány falvak is vannak, ahol a férfiemberek rendszeresen dolgoznak. Különleges falu a bádogosok falva, ahol a bádog, réz, alumínium, rozsdamentes acél tetejű templomok, paloták tetőinek készítői laknak, és mindenhova hívják őket szerte az országba különleges képzettségük miatt.

 

Szót kell ejteni a szemet szúró cigány palotákról is, melyekből nagyon sokat lehetett látni Erdély déli részein. Ezek a 4-5 szintes, körös-körül erkélyes, oszlopsoros, pagoda tetős, hatalmas, 40-50 szobás házak helyenként egyenként, máshol egész utcákat alkotva fordulnak elő. Mintha egy-egy cukrászati remeket nagyítottak volna fel emberi léptékre, valahol talán szép is, legalább a megvalósítása, funkciója viszont szinte kizárólag a gazdagság demonstrálása, és lerí róla a fantáziátlan csicsa, azaz a giccs. Helyenként a márvány oszlopsorok alatt a kertben térdig ér a sár, és egy kerekét vesztett kordé áll ki a gazból. Szóval nehéz megérteni ezeket az embereket, akik milliárdokat áldoznak egy ilyen házra, de valahol persze el kell költeni a koldulásból, zsarolásból, fémkereskedelemből származó milliókat. Egy templomkertben leszólított egy kéregető román cigánylány, aki apró gyereket cipelt a karján. A pénztárcámból adtam neki alamizsnát, de erre agresszíven rám támadt, hogy a többi pénzt is adjam oda, ami a tárcámban van. Hogy ezt nyomatékosítsa, rángatni kezdte a karomat, ruhámat, amit csak akkor hagyott abba átkozódva, amikor felmenekültem előle a buszra. Szerencsére a nyelvét nem értettem, de a gesztusai világosak voltak.

 

Az átlagos falusi házak olyanok, mint nálunk. Persze gyakran mutatkozik különbség, nem volt alkalmam megkérdezni, hogy az a minimális kis toronyszerű kiemelkedés, ami a legegyszerűbb falusi házak többségének bejárati sarkán is látszik, mire szolgál. Padlásnak alacsony, pénzben viszont jelentős összeget jelent, és ma sem tudom, hogy az erdélyi magyarokra, vagy inkább a román betelepülőkre jellemző.

 

A székely-kapuk, Erdély szimbólumai elsősorban Hargita megyében találhatók, ahol utcasorokat is lehet látni belőlük. Van persze elöregedett, fényét vesztett, roskadozó is, mint amilyen dülöngélő, beomlott tetejű csűröket és házakat is láttunk, de néhány újonnan épült, lakkozott, vagy éppen cifrára festett példány jelezte, hogy a szép szokás, a székely-kapu állítás ma is az erdélyi kultúra része. Megtudtam azt is, miért olyan magasak a székely kapuk. Ennek oka, hogy a megrakott szénásszekérnek is át kell férni alatta! Akinek tehene, lova nincs, az persze nem is gondol ilyesmire. 

 

Aradon megkoszorúztuk a Tizenhárom Aradi Vértanú Emlékét, amit korábban 80 évre eldugtak és csak 5 éve állították fel újra a városközpontból némileg kieső Megbékélés Parkjában, és jelentőségét mérséklendő egy a polgáriasodásra utaló másik, román szobrász által készített monumentális un. Győzelmi Kapu „árnyékába” került. Mégis könnyű volt megtalálni a rajta lévő sok száz csokor virág, koszorú és magyar nemzeti színű szalag miatt. A másik emlékművön ilyet nem találtunk.

 

Képgaléria - kattints a képre!

 

A megbékélés, mint célkitűzés természetesen elfogadható az együtt élő népek számára, és szerencsére nem is találkoztunk gyűlölködéssel, vagy torzsalkodással a kirándulás ideje alatt. A románok mesterséges történelem

kreálási kísérletei viszont helyenként visszatetszők, helyenként nevetségesek. Hogy a román törzseket a középkorban először összefogó, kegyetlen Vitéz Mihály óriási lovas szobrait állítják a fontos magyar emlékművek elé, az csak barátságtalan gesztus. De hogy a falvak románságát jelzendő, a római farkas által szoptatott két csecsemő bronz szobrait (Romulus/Remus) is egyre több falu, város főterén is megtaláljuk, az nevetséges. Ők azt vallják, hogy a románok a római légionáriusok és a gyönyörű trák leányok leszármazottai, a történelmi tények azonban ezt nem támasztják alá.

 

„Magas Déva vára” porladó romjainak megtekintésére nem maradt időnk, egyenesen Vajdahunyad vára felé tartottunk, hogy még a zárás előtt odaérjünk. Maga a vár lélegzetelállító szépségű, amint a tövénél futó patak fölé magasodik csodás tornyaival, gyönyörű erkélyeivel. Kár, hogy a torony bástyáiról kinézve lepusztult kohászati meddőhányókra, üres gyárépületekre, a közeli falu poros utcáira és a műanyag szemetet sodró, elhanyagolt Zalasd patakra nyílik csak kilátás.

 

Késő este értünk az első szállásunkra, ami a Vajdahunyad közelében lévő Csernakeresztúron várt bennünket. 6-10 fős csoportokra osztottak minket, és minden csoport egy-egy vendéglátó magyar házigazda szárnyai alá került. A távolabb lakókat a gazda saját kocsijával szállította a helyszínre. Mi egy, már félprofinak számító román nevű, de magyar anyanyelvű gazda házába mentünk, ahol egyszerű, de takaros, tiszta 2-3 ágyas szobák vártak

bennünket. A hat szobához három közös fürdőszoba tartozott, viszonylag jól felszerelve, kicsit talán szűkre szabva, de kifogástalan tisztasággal. Kipakolás után a házigazda a földszinti ebédlőbe invitálta a csapatot, ahol ismerkedés, barátkozás, anekdotázás és éneklés kezdődött, és eközben Péter gazda számolatlanul töltötte nekünk a szilva- és az édeskés, ágyas áfonya pálinkát. Ez utóbbinak a titkára, mármint hogy hogyan készül, csak később kaptunk magyarázatot. Finom, forró húslevest szolgáltak fel a háziak és a hosszú nap után a repetának is sikere volt. Húsgombócos, kolbászos burgonya volt a második fogás, savanyúsággal, és ami fontos, kellő bőségben, úgy, hogy mindenki jóllakhatott. Egy zserbóra hasonlító sütemény koronázta meg a vacsorát. Én aznap nagyon korán keltem, ráadásul az asztalszomszédom elviselhetetlenül hamisan énekelt, emiatt hamar lepihentem. Reggel kakaskukorékolásra, a legelőre induló csorda bőgésére ébredtem, és csak ekkor vettem észre, hogy a módos gazda háza olyan utcában van, amihez csak földút vezet. Később ez már nem volt feltűnő, mert a főutak viszonylag jók, de ezzel aztán vége is az infrastruktúrának. A gázellátás érdekes módon része a szolgáltatásnak, a vastag sárga gázcsövek a kerítések mentén térdmagasságban haladnak, és csak a kapuk alatt mennek a föld alatt, hogy a lovas-, illetve gépkocsiforgalmat ne akadályozzák.

A helyi templomban megtartott mise után Gyulafehérvár volt a következő állomásunk, ahol a korábbi erődítmény maradványaiból már csak alig-alig találtunk meg valamit. A Vár középpontjában álló hatalmas teret teljes mértékben lefoglalta egy újonnan épült ortodox templom épületsora és kertje, amit ismételten nagyon gazdagon és gyönyörű módon kiviteleztek. Messze hallatszott a templom férfikórusának szintén nagyon szép, többszólamú éneke. A mellette álló, hatalmas, de az ortodox templom mellett eltörpülő katolikus székesegyház kriptájában nagy magyarok sírjaira tettünk koszorút, és énekeltük el a magyar és székely himnuszt. A vár még meglévő utolsó kapujánál jelmezes őrségváltás tanúi lehettünk. A várat hosszú ideig irányító osztrák lovasság színes egyenruhás, parókás, muskétás katonái képezik itt a folklórt.

 Segesvárnak annyi köze van a segesvári csatához, mint Tatának Tatabányához. A csata Segesvártól keletre, jó tíz km-nyire terül el, és a csata, majd a fegyverletétel a legközelebb eső városhoz kötődik. Ellátogattunk erre a mezőre, és fejet hajtottunk nagy költőnk, Petőfi Sándor emlékének, akit a mai napig is itt látható, nemzeti színű zászlókkal, koszorúkkal és virágokkal borított út menti kútnál láttak életben utoljára. Segesvárnak, nevéhez hűen, van azért vára is, amit a beépített várdombon, zegzugos, omladozó falú házakkal teli utcákon keresztül lehet elérni. A vendéglátóhelyek nagy száma jelzi az idegenforgalom jelenlétét. A várudvaron egyenruhás, amatőr fúvószenekarok adtak éppen koncertet. Fiatalokról lévén szó, a hangzásnak még akadt fejlődni valója, de amikor váratlanul, kellemes meglepetésre magyar dallamok is felcsendültek, minden hamis hangot megbocsátottunk. Az éppen pihenő zenekari tagokkal szóba elegyedve kiderült, hogy ők a Segesvár környéki amatőr fúvós zenekarok találkozóján vesznek részt, és többnyire magyarok. A zenekart vezető idősebb úr szabadkozva magyarázta, hogy a szervező bizottság kérésére az előadott zeneszámok fele román szerző műve, de ezt illett elfogadni a támogatás elnyeréséért. A város középpontjában, a Maros mentén újonnan kiépített szép autóút mellett, a nálunk is teret nyert ismerős bankok és szupermarketek szomszédságában természetesen itt is magasra ágaskodott a kifogástalan szépségű ortodox templom.

 

Folytatás néhány nap múlva...

 

Képgaléria - kattints a képre!