A kiállítást Wehner Tibor művészettörténész

a következő szavakkal nyitotta meg:

 

 

 Az egyik legújabb kiadású lexikon meghatározása szerint Kemendollár község Zala megyében, a Zala folyó mentén fekszik. Lakosainak száma 2001-ben 563 volt, területe 1607 hektár. A település múltjára a Várdombon késő bronzkori erődítmény és középkori várrom nyomai utalnak. A mai település Kemend és Ollár (első írásos említésük XIII. századi) egyesítésével jött létre a XIX. század második felében. A falu 1741-től a Festeticsek birtokában volt, mely időszakról római katolikus barokk temploma és harangtornya tanúskodik. A falu lakosai mezőgazdasági munkával és fafeldolgozással foglalatoskodnak.

 

Ugyanezen lexikon meghatározása szerint Tatabánya a Vértes és a Gerecse hegység között fekvő megyei jogú város, kistérségi központ Komárom-Esztergom megyében. Lakosainak száma 2001-ben 72 470 volt, területe 9145 hektár. A térség paleolit, neolitikus, rézkori, bronzkori, római és avar kori lelőhely. Az Alsógalla határában 1896-ban felfedezett szénkészlet kiaknázására létesített bányatelepből alakult ki, amely a XX. század elején már az ország széntermelésének 1/3-át adta, és az 1947-ben társközségek egyesülése révén létrejött város az 1980-as évek végéig a magyarországi szénbányászat egyik központja volt. Barokk plébániatemplomok, Turul-emlékmű, Népház, Üzleti Tudományok Főiskolája, bányamúzeum, a hegy oldalában a Balkánról Európa nyugati partvidékéig futó autópálya. Ipari park, gépipar, elektro- és híradástechnika-ipar.

 

A két, egymással oly ellentétes méretű és jellegű településnek meghatározó jelentősége van Papp Albert festőművész pályáján: életútján és festészeti munkásságában is. E festő 1938-ban, Kemendolláron született, és a budapesti majd egri művészeti, művészetpedagógiai tanulmányainak lezárása után 1959-ben érkezett az akkor bányavárosi virágkorát élő, a teljes kibontakozás előtt álló Tatabányára. Első jelentkezésére már ebben az évben sor került: az első Papp Albert-képek a Népházban rendezett Komárom megyei grafikai kiállításon kerültek közönség elé. Aztán kisebb kamara-bemutatók után 1967-ben megrendezte az első jelentősebb, katalógussal kísért önálló kiállítását, amelyet később számos fellépés követett: alkotóként, művészpedagógusként Tatabánya, a térség művészetének vissza-visszatérő, vagy pontosabban fogalmazva állandóan jelenlévő szereplőjévé vált, mígnem sor kerülhetett e hetvenedik születésnapját követő, visszapillantó, az életműből válogató, mintegy négy évtized termését felvillantó kiállításra. Kemendollár azért fontos, mert valójában, vagy áttételesen minden kép Kemendollárt idézi, és Tatabánya azért fontos alkotói élettér, mert motívumai nem, vagy csak kivételes esetben, mintegy mellérendelten jelennek meg alkotásain – ám rejtetten, szimbolikus utalások révén mégiscsak jelen vannak. Papp Albert nem vált bányász-festővé: megtartotta realista szemléletű, természetfestői elveit, a vidéki létből eredeztethető eszményeit, és nem tágított dunántúli „alföldi festő”-pozíciójától. A magyar művészetben önálló fejezet az alföldi sík vidékhez, e kopár, szegénységgel sújtott világhoz kötődő piktúra, amelyet a művészettörténet alföldi festészet-ként determinál. Néhány alkotó művészetében megjelenik e szellemiség a dunántúli tájba ágyazottan is: azonban a dombok és a völgyek, a rapszodikusan változékony táj egy melegebb világkép, egy derűsebb létállapot, a pannon szellem lírai érzelmekkel átitatott tükröztetésére-kibontakoztatására nyit lehetőséget.

 

Negyvenkét évvel ezelőtt, a Népházban rendezett Papp Albert-kiállítás bevezetőjében, az Új Forrás című folyóirat egykori alapító-főszerkesztője, Payer István állapította meg: „Témái a való világhoz: a földhöz, a fához, a falusi elöregedett, szeretetre és szánalomra méltó figurákhoz: az elmenőben lévő hajlott hátú nénikékhez kötődnek. Természetes, hiszen művei … tudatosan vállalt művészi program jegyében születnek. Ezért mondanivalója nem fullad érzelgős, romantikus faluimádatba, hanem az elhagyott otthoni világ iránti józan ragaszkodást fejezi ki. Nem kopíroz, de nem is a manapság oly divatos, és az intellektualizmus mezében tetszelgő agyafúrt ’előregyártott elemekből’ építi képeit.” E jellemzés különösebb korrekció nélkül érvényesíthető Papp Albert hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évtizedben, majd az új évezredben született műveire is, mert e festő munkásságában nincsenek nagy, vagy éles fordulatok, festői és grafikai életműve nem bontható szakaszokra: témaválasztásában, kompozíciós elveiben, színhasználatában, képeinek festésmódjában csak apróbb elmozdulások érhetők tetten. Műveinek újra meg újra felbukkanó témája a közelről vagy távolról szemlélt táj, a tájban megjelenő, dolgozó vagy eltűnődő ember, vagy a táj által őrzött emberi jelenlét áttételes nyoma – egy-egy ösvény, útkanyarulat –, a természeti környezetébe harmonikusan illeszkedő, a földhajlatok között megbúvó falu, a hegyek-dombok oldalába települt présházak, és oly hangsúlyosan a szőlők, az ütemes rendben sorakozó karóerdővel. S a táj- és faluképek eme sorozata mellett Papp Albert néha közel merészkedik az emberhez is: ilyenkor kemény, az emberi sorsot kutató arcképeket fest. Hagyományos, a klasszikus képalkotó elvek igézetében festett táblaképein nincsen hókusz-pókusz, nincs formabontás: a megszokott, rendszerint fekvő téglalap alakzatba rendezetten, farostra porfestékkel és tojástemperával festve rögzülnek a posztimpresszionista, a magyar piktúrát oly erőteljesen meghatározó nagybányai szellemiség által éltetett tájképek, életképek és portrék. Ezeken a képeken béke van, nyugalom és csend, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél évszakai a megszokott ütemben követik egymást. Ám ha felülemelkedünk a festői szépségeken, ha nem ejt rabul a kompozíciók feszessége, és e világ motívumait tüzetesen vallatóra fogjuk, akkor felismerhetjük, hogy Papp Albert képein nem tűnnek fel emeletes házak, de még azok a magyar falura oly jellemző sátortetős családi otthonok sem, művein nincsenek villanyoszlopok, telefonátjátszó-állomások, televízió-tányérantennák, nem jelenik meg egyetlen autó sem, és az utak mentén nincsenek Kresz-táblák és az útfelületen nincs festett felezővonal sem. A festő tehát mintegy észrevétlenül hánt le minden, számára antifestészeti elemet valóságképéről, és ezzel a lehető legvalóságosabb közeget az eszményiségek szférájába emeli.

 

 

A művészet története azt igazolja, hogy a táj, a természet – amely, bár egyre szűkebb területekre szorul vissza, végső soron az évszázadok múlása ellenére alapjaiban változatlan – minden korban más és más művészeti, festői üzenetet hordozott. Papp Albert szomorú szépségekkel áthatott, általában borongós koloritba foglalt, az idő kíméletlen múlását finoman megragadó, az emberi emóciókkal áthatott tájat festői médiummá avató táblaképei aggodalmak és választási lehetőségek következetes művészi összegzései: csendes lírával figyelmeztetnek a természettel való harmonikus, bensőséges együttélés elengedhetetlen voltára. E képeket szemlélve könnyen megérhet bennünk az a felismerés, hogy a kíméletlen valóság kemény realitásai visszavonhatatlanul szürreális látomássá avatják Papp Albert festészetét.

 

                                                                                                            Wehner Tibor