Érdeklődj:

Vissza: Egy építész diplomata - 1. rész

Földi Pál: Turul népe - László Tibor korábban megjelent írása

Gengeliczky László a faműves - Ladányi András írása

 

...folytatás  (- a cikk első része: Egy építész diplomata - 1. rész)

 

G. Kovács István: Hogyan született az Orfeusz Társulat?

 

László Tibor: A bánya haldoklását megelőző időszakban a Bányász Színpad is megszűnt. Érdekes, hogy hivatalosan sosem számoltuk fel, mert nem volt mit, egyszerűen nem működött. 2004-ben volt a színpad megalakulásának a 40. évfordulója. Gengeliczky Laciék kitalálták, hogy ez alkalomra összeszedik, hogy ki van még a valamikori színpadból. Ezután találkoztunk a Népházban, örültünk egymásnak, és megbeszéltük, hogy csinálunk egy jubileumi műsort a régi dolgainkból. Elkészült egy összeállítás a nosztalgia jegyében, és meghívtuk Éless Bélát, hogy ő rendezze, majd volt néhány előadás. Szinte magától értetődő dolog volt a kollektív elhatározás, ha már sikerült újra összejönni maradjunk is együtt.

 

G. Kovács István: Töretlenül folytatni lehetett a korábbi munkát?

 

László Tibor: Nem. Hasonló fejlődési utat jártunk be, mint annak idején a Bányász Színpad. Először ott is oratórikus, versekre épülő előadásokat csináltak, később aztán dramatizált műveket, majd színdarabokat, tehát volt egy jelentős fejlődés, ami egyénileg is kitűnő iskola volt a társulat tagjainak már akkor is. Gyakorlatilag ez megismétlődött 2004-től, mert egy oratórikus, verses összeállítással kezdtünk – visszaemlékezve a múltra -, majd egy év stúdiózás, útkeresés után elkezdtük a dramatizált műveket, és ma már újra a színházi előadásoknál tartunk.  Az is természetes, hogy csatlakoztak hozzánk olyan előadók, akiknek a Bányász Színpad, de főleg a bánya már semmit sem mond. Többek között ezért is, de elsősorban azért, mert nem a bánya a fenntartónk (Nincs is fenntartónk!), úgy döntöttünk, hogy a társulat felveszi az Orfeusz nevet. Két okból: akkor még állt az Orfeusz szobor, valamint a Népház első színházát is Orpheusz Színháznak hívták. Amint az intézmény átkerült a városhoz, lett előbb Játékszín, majd Jászai Mari Színház. Mi felvállaltuk, hogy továbbvisszük az Orfeusz nevet, ami az ismerőseinknek eleinte furcsa volt, de ma már legalább olyan közismert ezen a néven is a Társulat, mint amilyen közismert volt a Bányász Színpad.

 

G. Kovács István: A társulatnak van valamilyen hivatalos egyesülési formája?

 

László Tibor: Nincs, ezért "társulat". Fenntartó, és „jogi személyiség” nélküli szabad csapat vagyunk, és nem reguláris alakulat. Senki, sem a város, sem a színház nem mondja azt, hogy mi hozzájuk tartozunk, de azért elvegetálunk és működünk!

 

G. Kovács István: Nemrég adták át a teljesen felújított Népház épületét. Én úgy gondolom, hogy ha a városunkban él egy építész, aki ráadásul a színházmesterség tudója is, sok-sok év tapasztalattal a háta mögött, akkor természetes, hogy az illetékesek kikérik a véleményét, megpróbálják aktivizálni a tudását.

 

László Tibor: Az egész város tudta - a polgármestertől kezdve a színházigazgatóig -, hogy két diplomám van (építészi és színházi), és ráadásul több mint tíz éves gyakorlatom abban, hogy hogyan működik egy színház. Senki az ég-világon nem keresett, senki az ég-világon nem engedett sem a tervezés, sem a megvalósítás folyamatába belelátni sem, nem hogy beleszólni. Azt sem tudtam elérni, hogy legalább belenézzek a tervekbe. Harsányi Sulyom László színházigazgató irodájában lehetőséget kaptam, hogy megnézhessem az ottani terveket. Kiderült, hogy azok is csak korábbi, nem végleges tervek voltak. Őt is "sötétben" tartották.

 

G. Kovács István: A kivitelezés folyamatát nyomon tudtad követni?

 

László Tibor: Nem, dehogy. Amikor funkcionális, építészeti, vagy gazdasági kérdésekről tárgyaltak, hogy mit hogyan lehet megoldani vagy elhagyni, még a színház igazgatója sem lehetett ott, csak a politika vehetett ebben részt, ők döntöttek el mindent. Természetesen most, amikor szembesülünk azzal, hogy ez se jó, az se jó, akkor megpróbálnak agyonhallgatni és elfojtani minden véleményt, mert a felelősök most sem fogják felvállalni, amit tettek, sőt a kritikát megfogalmazókra rásütik az „ünneprontó” bélyeget.

 

G. Kovács István: Végül úgy-ahogy, elkészült a színház épülete. Kérlek, próbáld meg diplomatikusan értékelni a végeredményt, amit azóta látunk és használunk.

 

László Tibor: Ezt nem lehet diplomatikusan megfogalmazni. Olyan őrület van, hogy a világon minden színháznak egy bejárata van, ahol bevonul a nagyra becsült közönség. Itt kettő épült, és ráadásul külön szinten, amivel az a baj, hogy nem funkcionál, a közönség sem igényli, mindenki az eredeti bejáratot keresi. Viszont a két bejárat építése jelentősen növelte a költségeket, a funkcionálisan fontosabb dolgok terhére. A mozgáskorlátozott bejárat megoldása rossz, ráadásul még jobban elrontja az épület megjelenését. Érthetetlen, hogy egy gépkocsival érkező mozgáskorlátozottnak miért kell a hátsó parkolóból legurulnia újra az utca szintjére, hogy be tudjon menni az épületbe. Mondok mást: a régi Népházban volt a színház-terem, volt két kamaraterem és a táncosok terme. Ez három kisterem és a színház. Most egy kamarateremmel kevesebb van. Ebben az őrült nagy épületben nincs próbaterem! Ezzel szemben vendéglátásra 700 négyzetméteres terület van az épületen belül, aminek a jó része kihasználatlan. Egy próbaterem kb. 150 négyzetméteres lenne, ha lehetne. A táncterem óriási, de mivel az emeleten van, a táncosok természetes dübörgése – az állítólagos hangszigetelés ellenére – mindenhol hallható. A meglévő kamaraterem alkalmatlanabb, mint a régi Népházban. Még lehetne sorolni kisebb dolgokat, de ami a lényeg: az úgynevezett szakemberek és illetékesek ennyire nem tudták, hogy hogyan működik egy színház.

 

G. Kovács István: Az épület olyan lett, amilyen. Ez van. De ha már van, érdemes lenne-e benne egy önálló társulatot létrehozni?

 

László Tibor: Jó lenne, de nincs esély rá. Ez a városvezetés túl azon, hogy ezt a „pénznyelő automatát” megcsinálta, nem igen törődik azzal, hogy hány előadás van, az a lényeg: ne kerüljön sokba. A színház sem tud olyan műsorpolitikát csinálni, amitől nagyobb lenne a nézőszám. Ha ez a színház egy héten csak egyszer-kétszer tud játszani, ha egy darabot csak ötször-tízszer tud előadni, mert nincs több közönsége, erre nem lehet társulatot építeni.

G. Kovács István: Milyen a kapcsolatod a Népház vezetésével?

 

László Tibor: Ambivalens. Ők színházat akarnak csinálni, természetesen a saját embereikkel. Mindenki hozza magával – elsősorban Pestről – a színészeket, rendezőket, egyéb szakembereket, és megpróbálja kiépíteni azt a kört, akikkel együtt tud működni. A helyiekkel meg bizalmatlanok. Nem ez a probléma. Egyik igazgató sem tudott igazán diplomatikusan jó kapcsolatot kiépíteni sem a politikával, sem a civil szférával. Velünk is egy kissé „kínos” diplomáciai viszony van. Sokszor jópofáskodunk egymás előtt, de nem mondjuk ki az őszinte véleményünket. Például azt, hogy kényelmetlenek vagyunk a színház vezetésének, mert nekik „púp a hátukon” minden egyéb művészeti tevékenység a színház mellett. Erre ő pénzt nem kap, és nem is akar áldozni. A másik, ha nekünk amatőröknek sikerünk van, akkor féltékenyek. Lenézik azt, amit csinálunk, ahogy "görcsölünk". Ők a hivatásos szakma, mi meg ne akarjunk színházat csinálni, ha ők se tudnak. Csak azért nem vagyunk kirúgva, mert nem merik megkockáztatni a város felé.

 

 

G. Kovács István: Több, mint ötven éve lakom Tatabányán és meggyőződéssel vallom, hogy a Bányász Színpad nélkül, nélkületek, nem lenne még ilyen színházi élet sem Tatabányán.

 

László Tibor: Én is így gondolom, sőt szerintem még színház sem lenne. Abból nőtte ki magát, hogy az amatőr művészeti élet itt mindig is intenzív volt. Ez a MÁK Rt-nek köszönhető, mert ők indították el. Utána a Szénbányák Vállalat jó szemlélettel és büszkénfolytatta. Amióta önkormányzat van, némelyek kivételezettek lettek, pl. a szimfonikus zenekar és a néptánc együttes, ők milliós nagyságrendű támogatást kapnak, mi egy fillért sem. Ha van bevételünk, esetleg találunk támogatókat, akkor van pénzünk.

 

G. Kovács István: Reméljük, hogy találtok sokat, és ezzel az Orfeusz Társulatnak hosszú jövője lesz. Lesz?

 

László Tibor: Megtanultunk az elmúlt öt-hat évben úgy együtt élni ezzel a helyzettel, hogy tudjuk, megtűrtek vagyunk, akikre ugyan szükség nincsen, de „ha már vannak, és nagyon akarják, akkor hagyjuk”. Ilyen státuszban is mindig megtaláltuk a működésünk alapfeltételeit. Ha szerények vagyunk, jut a legfontosabbakra, tudunk dolgozni, és már megvan a saját közönségünk. Van egy réteg Tatabányán, aki ismer és keres bennünket. Természetesen jó lenne, ha többen lennének, de ehhez például nagyobb reklám kellene, amire viszont nincs pénzünk. Úgy gondolom, vagy inkább remélem, hogy a gazdasági válság elmúlásával újra élénkebb kulturális életet engedhetnek meg maguknak a vidéki kis művelődési házak, ahová természeténél fogva nagy színház nem tud lemenni, ezért az ilyen helyeken többek között a mi közreműködésünkkel lehetne színházi életet teremteni. Egyébként megvan a próba- és játszási lehetőségünk a Népházban. Dolgozunk, ha hagynak, mert nekünk ez a munka az öröm, ez az értelmes lét, az értelmes tevékenység, hogy van miért összejönni, ez a fontos. Amíg mi „öregek” bírjuk, játszunk. Utánpótlás gondjaink viszont vannak, mert sajnos nincs Tatabányán középiskolai színjátszás.

 

G. Kovács István: El tudod képzelni, hogy Tatabányán egyszer olyan színházi élet lesz, mint például Kaposváron, vagy Szolnokon?

 

László Tibor: Sajnos nem. Ők a régi hagyományaikat tovább tudták vinni. Itt ilyen hagyomány nem volt, hagyományt teremteni pedig egészen más szemléletű városvezetéssel lehet csak.

 

G. Kovács István: Minden baj ellenére úgy látom, hogy kiegyensúlyozott, teljes életet élsz. Az építészet és a színház mellett mi foglalkoztat még?

 

László Tibor: Évek óta nyugdíjas vagyok, de tervezőként ugyanannyit dolgozom, mint korábban. Specialitásom a településrendezés, településfejlesztés. A munkám mellett tudok a hobbijaimnak is élni, amiből hála Istennek sok van. Meggyőződésem, hogy ettől színesebb és gazdagabb az élet. Az Orfeusz Társulatban rendezek, írok, díszletet tervezek, mindent csinálok, amit kell. Az állatok – főleg a kutyák és a lovak – közel állnak a szívemhez. Van saját lovam is, öreg koromra átültem a nyeregből a bakra, így most fogatot hajtok. Megvan a huszár egyenruhám is, időnként mint „öreg huszár” díszelgek a március15-i rendezvényeken. Gyűjtöm a régiségeket. Könyvek terén a magyarság kutatással, a magyarság eredetével foglalkozók érdekelnek. A feleségem részt vesz a hobbijaimban, és támogatja a bohémságaimat.

 

G. Kovács István: Köszönöm a beszélgetést.

 

Vége

Érdeklődj:

Vissza: Egy építész diplomata - 1. rész

Földi Pál: Turul népe - László Tibor korábban megjelent írása  |  Gengeliczky László a faműves - Ladányi András írása

Ugrás a lap tetejére!