PROCOL HARUM

A történet 1959-ben kezdődött, amikor is megalakult a Paramounts zenekar. 1963-ban jelent meg első kislemezük a Parlophone-nál, ebben az időben Gary Brooker énekes, zongorista, B.J.Wilson dobos, Chris Copping basszusgitáros és Robin Trower gitáros alkotta a csapatot.- nem kavarták fel a zenei életet. 1967 áprilisában Brooker új csapatot szervezett - a Procol Harum-ban Matthew Fisher orgonált, Dave Knight basszusgitározott, Bobby Harrison dobolt, Ray Royer gitározott és Ő zongorázott, énekelt. Ők vették lemezre azt a kompozíciót, mely a rock, a zenetörténet egyik legfontosabb és legszebb szerzeménye, amely májusban az angol lista első, az amerikai lista ötödik helyére került. (DERAM 126) Bizony, akkor még nagyon mások voltak azok a listák – gyakran igazi zeneszám is felkerült rájuk.    

A Whiter Shade Of Pale-ről nagyon sok elemzés látott napvilágot, hogy Bach melyik művének feldolgozása, 34 évvel később, egy interjúban a visszafogott, halk szavú Matt Fisher elmondta, hogy bizony Ő írta és pusztán Bach iránti tisztelete lehet az oka, ha hasonlít valamelyik művére. Szerintem Bach is elfogadná sajátjának – olyan szép. Tagcserék következtek, visszatért Robin Trower és B.J.Wilson a „paramountos időkből”, már így vették fel Homburg kislemezüket - ezt a kedves slágert. A nevüket viselő albumuk a Regal Zonophone-nál (LRZ 1001) jelent meg. A korábban sehol sem hallott orgona-gitár-zongora játék, enyhe klasszikus áthallással a zenekar védjegye. Legszebb példa: A Whiter Shade Of Pale és méltó párja, a méltánytalanul elfeledett, csodás Repent Walpurgis. Még két kiemelkedő szerzemény található a lemezen,  A Christmas Camel és a Cerdes (Outside The Gates Of). Elfogyott a lendület, következő lemezeik gyengék voltak. Fisher több szólólemezt is készített, játszott az 1972-es Green Bullfrog albumon – Ritchie Blackmore, Ian Paice, Tony Ashton, Albert Lee társaságában és Screaming Lord Sutch  „Hasfelmetsző Jack keze” című lemezén – Keith Moon-nal, Ritchie Blackmore-ral  és Nick Simper-el.            34 évvel a „Whiter Shade” után és ismét színre lépett a Procol Harum – Brooker, Fisher, Mark Brzezicki dobos, Matt Pegg, Dave Pegg (Fairport Convention, Jethro Tull) fia, basszusgitáros és Geoff Whitehorn gitáros (ex-If !!!). 2001. december 15-i, koppenhágai koncertjükön ismét felhangzott a Homburg,  A Christmas Camel, a Repent Walpurgis és a Whiter Shade Of Pale és a 2003. december 12-i Union Chapel, London-i fellépésükön a Homburg, a The Signature, a The World Is Rich és A Whiter Shade Of Pale – csupa nagyszerű, igényesen előadott darab. Pici elégtételt jelent nekünk, hogy van érdeklődés - elmennek az emberek és megint igazi zenét hallgatnak.

RARE BIRD

Több párhuzam is fennáll a Rare Bird és a Procol Harum között. Mindkettőjük muzsikája orgona-zongora kettősre épül, klasszikus zenei elemeket és fordulatokat használnak és egy csodaszép világslágerük által lettek ismertek Graham Field (orgona és más billentyűs hangszerek), Dave Kaffinetti (zongora és más billentyűs hangszerek), MarkAshton (dob) és Steve Gould (basszusgitár, ének) 1969-ben, a Charisma kiadónál (CAS 1005) jelentette meg első, nevüket viselő albumát. Az Iceberg, a You Went Away és a Beautiful Scralet erőssége a lemeznek - magabiztos hangszertudás, magamutogatás nélküli, sosem öncélú játék jellemzi a kompozíciókat … és egy nagyon különleges ének. Steve Gould hangja oly nagyságokéhoz hasonlítható, mint Greg Lake, John Wetton, Victor Brox és Bernd Pulst - mindannyian megkapták a szaksajtótól a melodramatikus, a Rare Bird pedig a szentimentális jelzőt.

A lemezről másolták ki a Sympathy-t, mely a rock egyik alapszáma. A második albumuk – As Your Mind Flies By (CAS 1011) – 1970-ben jelent meg, melyen továbbmentek az elsőn megismert úton, de a zene összetettebb és keményebb lett, a What You Want To Know és az I’mThinking, de különösen a Hammerhead bizonyíték erre. A második oldal egy mű, a 19 perc 38 másodperc hosszú, négy részes Flight. Az első, a lemez címadó tétele – As Your Mind Flies By – komoly, jól sikerült kompozíció. Mindenki megnyalhatja a tíz ujját, ha meghallgatja. A jobb híján progresszív rock-nak nevezett irányzatra – mely Angliában 1969-1970-ben élte virágkorát – jellemző legtöbb zenei elem már megjelenik ebben a számban. Gould és Kaffinetti elhagyta a zenekart - a zenekar pályája kettétört, így aztán eléggé el nem ítélhető módon, elfeledték Őket. Előbbi Dave Greenslade „Cactus Choir” és Alvin Lee több albumán is játszott. Utóbbi pedig a King Crimson énekes, Gordon Haskell 1974-es lemezén billentyűzött.   

NICE

1967-ben alakult a zenekar, Keith Emerson billentyűs és Lee Jackson basszusgitáros a Gary Farr and the T-Bones-ból, David O’List gitáros az Attack-ből és Brian Davison dobos a Mark Leeman Five-ból érkezett.

Az Immediate Records-nál jelent meg első lemezük, a The Thoughts Of Emerlist Davjack. (IMSP 016) Három fontos szerzemény található rajta, a Rondo, melyben megmutatkozik a Nice lényege - precíz kíséret, virtuóz szólók és néhány másodperce „feltűnik” Bach is - a továbbiakban a feldolgozások uralják életművüket. A War And Peace-ben nagyobb szerepet kap a gitár és több klasszikus motívum is hallható. A Dawn pedig egy kis „pszicho” darab. Az első feldolgozásuk Bernstein America-ja volt, a West Side Story-ból, mely kislemezen jelent meg.

Második lemezük, az Ars Longa Vita Brevis (IMSP 020) felvételeinek kezdetén O’List kilépett és a Misunderstood-ban folytatta. Hosszabb kompozíciók születtek, Sibelius, finn zeneszerző Karelia Suite-jének közel 9 perc hosszú feldolgozása és saját szerzeményüket, a címadó, majd 20 perces darab. Gordon Longstaff gitáros segédkezett, de nem lett tagja a csapatnak. Kislemezen jelent meg Bach „Brandenburger Concerto”-jának feldolgozása, szimfónikus zenekari kísérettel.

Következő albumukon – The Nice (IMPSP 026) – nem klasszikus szerzőhöz nyúltak,  Bob Dylan „She Belongs To Me”-jét majd 12 percben és Tim Hardin  „Hang On To A Dream”-jét dolgozták fel, illetve korábbi darabjukat „fogalmazták át” - Rondo 69.

1969-ben, részben nagyzenekari kísérettel, a Croydon-i Fairfield Hall-ban és a New York-i Fillmore East-ben is koncerteztek, az itt rögzített felvételek a Five Bridges Suite (CAS 1014) és az Elegy (CAS 1030) lemezeken jelentek meg - már a Charisma-nál. Csodálatos felvételek sora született, a Croydon-in a 18 perces „Öt híd szvit”, Sibelius „Karelia Suite”-je és Csajkovszkij „Pathetique Symphony”-jának harmadik tétele. A New York-in a 13 perc hosszú „Hang On To A Dream”, érdekes kísérlet volt Bob Dylan és Bach ötvözete – „Country Pie/Brandenburger Concerto”, Dylan „My Back Pages”-e, a „Pathetique Symphony” harmadik tétele és az America – 10 percben. A lemezek megjelenésekor már szétváltak útjaik.

A billentyűs a legendás EMERSON, LAKE and PALMER-ben folytatta – Ők külön fejezetet érdemelnek.

A basszusgitáros megalapította a JACKSON HEIGHTS-t, öt lemezt készítettek (egyet a Charisma-nál, egyet Verve-nél és hármat a Vertigo-nál) – melyeken közreműködött Keith Emerson, Patrick Moraz, Ian Paice és King Crimson dobos, Mike Giles és Ian Wallace  is – de én nem találtam rajtuk semmi említésre méltót.

A dobos létrehozta a Brian Davison’s EVERY WHICH WAY-t, 1970-ben készítettek egy hangulatos albumot a Charisma-nál. (CAS1021) Az LP első felén melankolikus felvételek találhatók, Geoffrey Peach hosszú szaxofon- és fuvolaszólóival és Graham Bell visszafogott énekével, Ő akusztikus gitáron és elektromos zongorán játszik. Egy későbbi kiadáson, a CD-borítón „vadkender erdő” szerepel. Jellemző, hogy 2006-ban ezt a hangulatot már csak a cannabis segítségével tudják elképzelni. A további felvételeken John Hedley gitárja több lehetőséget kap. A basszusgitáros, a későbbi Procol Harum-os Alan Cartwright. Egy kompozíció, a kilenc és fél perces, Bed Ain’t What It Used To Be pedig ott van a rock nagy opuszai között.

Davison és Jackson 1974-ben (!!!) Patrick Moraz-zal ( ex-Yes, majd Moody Blues) REFUGEE néven egy zenekart alapítottak és a Charisma-nál (CAS 1087) egy lemezt jelentettek meg. Két hosszabb – Grand Canyon (16:46) és Credo (18:04) – és három rövidebb – Papillon, Someday és Ritt Mickley  - kompozíció található az albumon. Hogy is mondta drága, jó Petőfi Sándor a Kárpátokról? „Csodállak, ámde nem szeretlek”. Így vagyok én a Refugee-vel, a különbség csak annyi, hogy nem csodálom Őket. Céltalan, értelmetlen hangszerkínzás – zene semmi.

S hogy ne legyen negatív kicsengésű az írás vége … következzék egy pozitív példa.  1970-ben a Vertigo (6360 004) jelentette meg az AFFINITY lemezét, melyen Grant Serpall dobolt,  Mike Jopp gitározott,  Mo Foster basszusgitározott, Linda Hoyle énekelt és a zseniális Lynton Naiff játszott orgonán. Az album záró felvétele, Dylan szerzeményének, az All Along The Watchtower-nek a feldolgozása, a rock egyik legjobb felvétele. Amit Naiff művel az orgonával, azzal valószínűleg az emberi teljesítőképesség határán van. Linda Hoyle 1971-ben lemezt készített (Pieces Of Me Vertigo 6360060) két-két Nucleus és Soft Machine muzsikussal,  Chris Spedding gitárossal és Jeff Clyne basszusgitárossal illetve Karl Jenkins billentyűssel és John Marshall dobossal. Egy igazán jól sikerült felvétel található az albumon, Nina Simone szerzeménye, a Backlash Blues.

Murányi György