The Beefeaters

 

 Ache, Alrune Rod, Hurdy Gurdy,

Blast Furnace, Rainbow Band,  Midnight Sun

 

 

 

 

1964-ben alakult a Beefeaters - nem is egy, hanem kettő. A napfényes Kaliforniában működő csapat még abban az évben nevet váltott és Byrds néven lett ismert. Itt játszott Jim (Roger) McGuinn és David Crosby. A Koppenhágában alakult együttesben Soren Seirup, Lars Kofoed, Jimmy Sardorff, Niels Kjaer Mortensen  és Kurt Parking játszott, aztán szép sorban kicserélődtek a tagok - egy évvel később került a zenekarba Erling „Mozart” Madsen dobos és Morten Kjaerumgard orgonista, 1966 januárjában pedig Flemming „Keith” Volkersen basszusgitáros. Áprilisban érkezett Peter Thorup énekes, gitáros, fuvolás – így összeállt a rock egyik legjelentősebb nem angolszász csapata. 

 

A nevüket viselő lemezüket 1967 tavaszán rögzítették, összehasonlítva angol kortársaik –  Savoy Brown, Fleetwood Mac, Chicken Shack, Ten Years After  - első albumaival, kiállja a próbát. It Ain’t Necessarily So – Gershwin Porgy és Bess-nek betétdala – már mutatja az erősségeiket: különleges énekhang, tartalmas gitár- és billentyűsjáték. Robert Johnson Crossroads-jából többet nem lehet kihozni. A My Babe jobb, mint a Spencer Davis Group előadásában - pedig ott egy bizonyos Stevie Winwood „dolgozott” - nagyrészt Kjaerumgard jazzes zongorajátékának köszönhetően! Az I Want You tartalmasabb, mint a Graham Bond Organization-tól – a gitár miatt. A Let Me Down Easy-nél megint alulmaradt a Spencer Davis Group – az ének itt karakteresebb! Amennyiben összeszednénk azokat a számokat, amik leginkább visszaadják az év, 1967 hangulatát, akkor két Beefeaters szerzeménynek (!), a Shakin’ Fingerpop-nak és a kicsit Ventures-Shadows-os Night Flight-nak ott a helye.  

A lemezt egy blues zárja, a Summer Scene - Thorup jókat gitározik benne.

 

Az első album sokszínűre sikeredett, beat-es, jazz-es – nem meglepő, hisz élénk volt akkoriban Koppenhága dzsesszélete – kicsit soul-os, a blues ekkor még nem meghatározó.

 

Novemberben került a lemezboltok polcaira a lemez és ekkor rögzítették azokat a felvételeket, melyek 37 évvel később jelentek meg először hivatalos formában. A Falkoner Center-ben már egy bluesos Beefeaters játszott. A Troels Vanvittige Parkering gitár-orgona kettőse, a Summer Scene és a Let Me Down Easy már egy markánsabb zenei vonalat jelölt ki.

 

1968 márciusában új dobos - Max „Nhuthzhi” Nutzhorn – érkezett, s már vele készítették el második lemezüket, a Meet You There-t. Több Dániába látogató „nagyágyú” – Pink Floyd, Kinks, John Mayall, Blue Cheer, Champion Jack Dupree, Jimi Hendrix  és Alexis Korner – előtt léptek föl, utóbbi az albumon is játszik. Volkersen és Nhuthzi remek alapot adott, Kjaerumgard gyönyörű orgona-szőnyeget terített rá és időnként stílusos szólókkal rukkolt elő, Thorup mind hangjával, mind gitárjával tökéleteset alkotott. Alexis Korner két számban gitározott, az egyiket, a jazzes, laza Night Train-t talán jobb lett volna a két tömör darab, az I’ll Meet You There és a You Changed My Way Of Living közé illeszteni. Thorup végre elővette fuvoláját. Nehéz feladatot oldottak meg, amikor együtt játszottak Kjaerumgard-dal a Now I Know-ban – ez a két hangszer együttes megszólaltatása problémás. S ha ez a kompozíció a két hosszú, súlyos szám, a Serenade To A Cuckoo és a Stormy Monday között kapott volna helyet – én mindig így hallgatom – akkor el kellene ismernem, hogy ez egy tökéletes album.

Roland Kirk „kakukk”-ja szerepel a Jethro Tull „This Was” lemezén is. A fantasztikus fuvolajátékok mellett ott Abrahams gitár-, itt Kjaerumgard orgonajátéka emelkedik ki.

Talán nem véletlen, hogy van egy másik párhuzam is – a Viharos hétfő (blues)-t Andersonék is előadják az 1968. novemberi, BBC-beli koncerten. Az dögös blues, némi jazz-es áthallással, ez, mivel hosszabb, több dzsesszes és blues-os részre tagozódik, a vége – Korner énekének „köszönhetően” – kissé „faragatlan”-ra sikeredett.

A Meet You There egy blues lemez, s szerencsére annak nem a fekete, hanem a brit ágát képviseli, ugyanakkor a jazzhatás is megmaradt. Teljesen eltűnt a beat és a soul.

 

Szerencsére – ha rossz minőségben is – de hivatalos kiadásban is megjelentek a zenekar 1968 őszi koncertjeinek felvételei. Kiemelkedő és csak itt hallható kompozíciók egész sora található rajtuk. A kilenc perc hosszú No Title hasonlóan a lemezen hallható I’ll Meet You There-hez és a You Changed My Way Of Living-hez már nem soul, nem blues, nem beat és nem jazz – nevezzük bátran rock-nak. Hangulatváltásokban, igényes szólókban gazdag felvétel. A Got A Lot To Give egy karakteres blues. A That’s Way – egy szép, érzelmes kompozíció – szívfájdítóan szép énekkel, fuvola-, orgona- és gitárszólóval – közel 10 percben. A Tell About My Baby-ben ugyan ilyen sorrendben követik egymást a szólók, de milyen szólók (!) – 12 perc hosszan.

A The Beefeater gyakorlatilag egy örömzene Kjaerumgard és Thorup előadásában,

6 percben. Minden felsorolt szám saját szerzemény. Milyen szép lemez lett volna, ha ezeket stúdióban rögzítik és kiadják … és még helyet szorítanak Screamin’ Jay Hawkins I Put A Spell On You-jának úgy, ahogy a koncerten tíz perc hosszan adtak elő.

 

Nem ez történt, mire második lemezük a boltokba került, Peter Thorup Alexis Korner „zenész-temetőjébe” igazolt, játszott a New Church, a C.C.S. és a Snape formációkban. Helyére Ole Flick került, Volkersent az egykori alapító tag, Soren Seirup váltotta és csere cserét követett – de már semmi sem segített, a Beefeaters feloszlott.

 

Thorup hazájától egy „session album”-mal, a Peter Thorup with Friends ”Wake Up Your Mind”-dal búcsúzott, melyet 1970. február-márciusban rögzített. Három Beefeaters-es kolléga, Nutzhorn, Kjaerumgard és Erik Stedt, a Young Flowers zenekar (Peer Frost gitáros, Peter Ingemann basszusgitáros és Ken Gudman dobos), Bent Hesselmann saxofonos, fuvolista (Rainbow Band), Ole Flick gitáros (Burnin’ Red Ivanhoe), Niels Henriksen gitáros (Culpeper’s Orchad) és Steen Munte Jepsen dobos (Blackpools) játszott a felvételeken. Hét kompozíció jelent meg 1971-ben, a többi csak Thorup halála után, 2008-ban. Több szám is említést érdemel: az instrumentális Coming Home Baby, Jimi Hendrix  If Six Was Nine-ja (hárman gitároztak benne!) és két míves darab, a Wake Up Your Mind és a So Much Means A Lot – Hesselmann gyönyörű fuvola játékával.

 

Több dán zenekar is a lemezgyűjtők kedvence, egy-egy eredeti példányért súlyos összeget fizetnek. Valóban színezik a rock zenéről alkotott képet, de igazában csak a Beefeaters munkássága megkerülhetetlen illetve néhány formációt kell röviden bemutatni, a többiek nevét csak felsorolom: Culpeper’s Orchad, Burnin’ Red Ivanhoe, Blue Sun,  Young Flowers, The Maxwells, Dr. Dopojam és Blackpools.

 

Az Ache 1968 januárban, Koppenhágában alakult. A zenekarban Glenn Fischer dobolt, Thorsten Olafson basszusgitározott, Finn Olafson gitározott. Peter Mellin orgonán és zongorán játszott, Ő a Dán Királyi Zenei Akadémián klasszikus zenét tanult, s mint nyilatkozta: nagy hatással volt rá a Nice és a Procol Harum muzsikája. Így aztán érthető, hogy az 1970-ben megjelent első lemezükön két hosszabb mű szerepel. A címadó De Homine Urbano (Overture – Soldier – Ballerina – Pas De Deux – Ogre – Awakening – The Dance Of The Demons - Pas De Trois – The Last Attempt – Finale) és a Little Things. Lenyűgöző hangszertudás jellemzi a felvételeket.  1969-1970-ben majd’ mindegyik progresszívnek nevezett zenekar letett az asztalra egy hosszabb, több tételes művet. Pink Floyd – Atom Heart Mother, Colosseum - Valentyne Suite, Rare Bird -  Flight, ELP – Pictures At An Exhibition (Isle Of Wight 1970.), Deep Purple – April …

 

Második albumuk – a Green Man – 1971-ben jelent meg és azon már rövidebb kompozíciók találhatók Ez nem is baj, mert „összefogottabb” felvételek születtek – a két legjobb darab, az Acheron és a négy tételes The Invasion. Következő két lemezük – Pictures Of Cyclus 7 és a  Bla Som Altid – évekkel később jelent meg. Már nem a Philips-nél, ez is mutatja, hogy levonult a progresszív hullám – nem is sikerültek jól.

 

Az Alrune Rod 1968-ban alakult, a csoportban Leif Roden énekelt, tablán, basszus- és akusztikus gitáron játszott, Giese gitározott, énekelt, Kurt ’Pastor’ Ziegler játszott orgonán és zongorán, Claus From dobolt.

1969-ben jelent meg Alrune Rod című lemezük egy rövidebb és négy tíz perces kompozíciót tartalmaz. Bonyolult, összetett darabok, nem javaslom tábortűz melletti „önmegvalósításhoz”.

Első lépcsőben a Bjergsangen-nel  és a Rejsen Hjem-mel érdemes próbálkozni.

1971-ben készítették el második lemezüket – Hej Du – melynek első oldalán két szám van, ezeket sem fütyülték a suszterinasok … érthető okok miatt. A második oldal egy combosabb darab – a Perlesoen (Prelude – Nu – Prov- ? – Invitation – Neden/Under - Ny Dag - Finale).

Vannak benne jó részek is, de a kevesebb több lett volna. A lemezen Bent Hesselmann (fuvola) és Karsten Host (ütőhangszerek) vendégeskedett.

1972-ben jött ki a harmadik lemez, az Alrune Rock, ami már nagyon gyengére sikeredett, s a továbbiakat már említeni sem érdemes.

 

A Hurdy Gurdy 1971-ben – ugyan ilyen címmel - jelentette meg egyetlen lemezét, a zenekarban Claus Bohling énekelt, gitározott, harmonikázott és szitározott, Jens Marqvard Otzen dobolt és Torben Forne dobolt. Az album nem klasszikus triófelvételek gyűjteménye.

A Peaceful Open Space – melyben Bohling szitáron játszott – keleties hangzást kapott, a You Can’t Go Backwards egy dögös blues és a Lost In The Jungle egy majd’ kilenc perces

„keménykedés” – ez a három a lemez kiemelkedő száma.

 

A Blast Furnace 1971 októberében rögzítette nevét viselő egyetlen albumát. Képzett muzsikusok voltak mindannyian, csupán a témák megírásával voltak gondjaik, amikor szólózni illetve improvizálni kellett már ment minden, mint a karikacsapás. Jó példa erre a Ginger Cake, amely nehezen indul, de a fuvola-, orgona- és gitárszóló már rendben van. A Toytown-ra ugyanez vonatkozik, de sajnos fuvola nélkül. A Lister Du Omkring Hjorner-t hallgatva nehéz eldönteni, melyik a szebb nyelv a magyar fülnek a szlovák vagy a dán. A lemezen Thor Backhausen billentyűzött és fuvolázott, Niels Vangkilde gitározott,  Tom McEwan dobolt és Arne Würgler játszott basszusgitáron és csellón.

 

A Rainbow Band 1970 nyarán rögzítette egyetlen, nevét viselő albumát, melyen Peer Frost gitározott, Bo Stief basszusozott, Carsten Smedegaard dobolt, Niels Bronsted zongorázott,

Bent Hesselmann fuvolázott és szaxofonozott és Lars Bisgaard énekelt. Gyakorlatilag szupergroup-ról beszélhetünk, hiszen mindannyian neves zenekarokból érkeztek. Stílusát tekintve jazz-rock album, kimunkált szólókkal, kiemelkedő a Living On The Hill gitárjátéka, de a többi számban a zongora, a fuvola és a szaxofon is „nagyon rendben van”.

 

1971 januárjában Allan Mortensen váltotta Bisgaard-ot és már Midnight Sun néven hétből hat számot újra felvettek és megtoldották további kettővel. Zeneileg jelentős különbség nincs a két album között.

 

 

Murányi György