TRAFFIC

 

 

 

 

Stevie Winwood 1967-ben kilépett a Spencer Davis Group-ból. Másfajta zenét akart játszani, ehhez keresett és talált is társakat. A Hellions 1964-65-ben pár kislemezt jelentett meg a Piccadilly kiadónál – komoly visszhang nélkül – pedig „jó nevekből” állt a csapat. Később Poli Palmer (billentyűs, vibrafonos) a Family-ben, Luther Grosvenor (gitáros) a Spooky Tooth-ban lett ismert muzsikus, mellettük Jim Capaldi dobolt és Dave Mason gitározott a zenekarban. Egy rövid ideig Deep Feeling néven is játszottak. Két utóbbi zenészhez csatlakozott Winwood, majd érkezett Chris Wood (fuvolás, szaxofons) a Sounds Of Blue-ból. Ez a név talán nem mond sokat, de ha elárulom, hogy itt játszott Christine Perfect, Stan Webb és Andy Silvester, majd ebből lett a Chicken Shack, akkor minden a helyére kerül. A Traffic első két kislemeze – Paper Sun és Hole In My Shoe – bizony furcsán szólt. Ha azt mondom, hogy avantgarde magyar nóta vagy pszichedelikus operett, sokan felkapják a fejüket, pedig valami nagyon hasonló következik: a zenekar progresszív pop-ot játszott.

Antonioni Nagyítás című filmjét nézve lehet valami fogalmunk arról, mit jelent a „Swinging London”, milyen volt akkoriban az élet ott. Őrült változások a filmművészetben, a zenében, a divatban, a képzőművészetben – és minden megfért egymás mellett. Útkeresés, kísérletezés, önkifejezés, infantilizmusba hajló játékosság - csodálatos zenék és zsákutcák. Na, ebbe beleillik a progresszív pop fogalma.

 

Az első két nagylemez – Mr. Fantasy 1967. és Traffic 1968. – végighallgatását csak annak ajánlom, aki tudományos igénnyel akarja analizálni ezt a zenét. A 40.000 Headmen, a Dear Mr.Fantasy és a No Face, No Name, No Number mind-mind kicsit pszichedelikus, kedves kompozíció.

A harmadik lemez, a Last Exit (Island ILPS 9097 1969.) első oldalának öt száma nem érdemel említést, ezzel szemben a második oldalon található kettő, a Feeling Good és a Blind Man  - melyet a San Francisco-i Fillmore West-ben tartott koncerten rögzítettek – igen. Semmi lila köd, semmi hókusz-pókusz  - markáns, karcos orgona, fuvola, szaxofon és dob.

 

Egy időre szétváltak útjaik. Winwood a Blind Faith-ba ment, a többiek Mick Weaver orgonistával folytatták Wooden Frog néven, Wood játszott a Locomotive „We Are Everything You See” lemezén – többek között Dick Heckstall-Smith és Chris Mercer társaságában, majd a két „wood” megfordult az Air Force-ban is.

 

1970 elején Stevie Winwood szólólemez elkészítésébe kezdett Mad Shadows munkacímmel, úgy tervezte, hogy minden hangszeren Ő játszik majd, a producer Guy Stevens volt. Felvett egy számot - Stranger To Himself - jóízűeket gitározott benne, de az épp arra bóklászó Jim Capaldi beszállt énekelni, az Every Mother Son-ban pedig már beült a dobok mögé. Nagyon igényes orgona-zongora-gitárjáték hallható benne. Véletlenül arra járt Chris Wood is és beszállt harmadiknak, az Empty Pages-ben ketten orgonálnak, közben Chris Blackwell kirúgta Stevens-t, a továbbiakban Winwooddal közösen látták el a produceri feladatokat.

A többi felvételen pedig helyre állt a rend, mindenki maradt a saját hangszerénél. Ennek örömére született a Glad (magyarul öröm) – melyben a lendületes kezdés után nagyon jól jön a nyugodt orgona-zongora rész. A lemez csúcsa a John Barleycorn (Must Die), mely végül az album címe lett. (ILPS 9116  1970.) Száznál is több változata ismert a népdalnak, mely a whiskey készítés folyamatát meséli el – mint a megszemélyesített gabonaszem, Árpa Jankó halálra kínzásának történetét.

Gyönyörű ének, akusztikus gitár és a fuvola. Ott a helye a Whiter Shade és a Sympathy mellett. Fiatalkoromban én is feltettem néhány képet a szobafalra, aztán lassan leszoktam róla, de a Barleycorn borítójának belső, színes fotója 34 éve ott árválkodik. Nekem Capaldi és Wood a rock két legszimpatikusabb figurája. A Traffic végre felnőtt, nekem pedig ekkor született meg. Chris Wood több lehetőséget kapott a novemberi, a Fillmore East-beli koncertjükön, a Glad-ben elképesztően nagyot szólózott, az első két lemezen összesen kapott ennyi időt – Winwood hideglelős orgonajátéka pedig nagyon kellett a végére. Sajnos az egész anyag csak kalóz kiadásban jelent meg. Dave Mason nem hiányzott, persze én már azt sem értettem, mit keresett korábban a zenekarban.

 

1971 júliusában Croydon-ban és London-ban lépett fel a Winwood-Wood-Capaldi trió. Többen csatlakoztak hozzájuk, a Blind Faith-os Rick Grech (basszusgitár), a Derek and the Dominoes-os Jim Gordon (dob), Reebop ’Kwaku’ Baah (ütőhangszerek) és Dave Mason.

A felvételeket tartalmazó Welcome To The Canteen lemez (ILPS 9166) nem Traffic név alatt jelent meg, előadóként a Winwood-Capaldi-Wood-Grech-Kwaku Baah-Gordon-Mason hetes nevén tüntették fel. A Sad And Deep As You egy szép, szomorkás dal – hogy ennél több lett, az Wood fuvolájának köszönhető. A 11 perces Dear Mr. Fantasy-ben rengeteg gitár van. A 9 perces, egykori Spencer Davis Group siker, a Gimme Some Lovin’ jó hangulatú, de zeneileg nem különösebben érdekes.

 

Még ebben az évben készült el a következő album – The Low Spark Of High-Heeled Boys ILPS 9180– hétből hatan maradtak, Mason nélkül már ismét Traffic név szerepel a borítón, s ez így van rendben. Nagyot változott a muzsika, tömörebb lett a hangzás, megizmosodott a ritmusszekció, Kwaku Baah ütőhangszerei lüktettek. Winwood túlméretezett lelke ráül a zenére, éneke helyenként az érzelgősség határát súrolja. A Hidden Treasure jó kezdésnek bizonyult, megadja az alaphangulatot. A címadó szám refrénje borzalmas, de 5 perc után Wood szaxofonja és Winwood zongorája kárpótol mindenért – csúnya dolog, de én innen beúsztatva hallgatom és a visszatérő ének közben lekeverem. A Many A Mile To Freedom- ot Wood fuvola-, a Light Up Or Leave Me Alone-t, ha már átvergődtünk a szám elején, Winwood gitár-, a Rainmaker-t pedig Wood fuvola-és szaxofonjátéka „adja el”.

 

1972-ben Roger Hawkins érkezett JimGordon és David Hood Rick Grech helyére, ebben az összeállításban koncerteztek Santa Monicában, a felvételek megjelentek videon. Ennyi év után furcsa nézni a filmet, hogy egy világhírű együttes milyen puritán körülmények között lépett fel. A mai play-back-es, tátogó, műanyag sztárok még a téli krumplit nem tartanák ilyen helyiségben. Bátran hívhatnánk már Stevie Winwood és kísérőzenekarának őket, hisz egyetlen szólista maradt – Wood csak időnként kap egy kis lehetőséget. Ők ketten improvizálnak a The Low Spark Of High-Heeled Boys-ban, egyébként nagyon szépen. Wood még a John Barleycornban mutathatja meg, mint tud, aztán már Winwoodé a pálya. Játéka helyenként meditatív, helyenként bravúros – legyen szó gitárról, orgonáról vagy zongoráról.

 

1973 februárjában rögzítik Shoot Out At The Fantasy Factory (ILPS 9224) lemezüket. A címadó felvétel telitalálat, megint jól indítják az albumot. A közel 14 perc hosszú Roll Right Stones és az Evening Blue mintha egy Winwood szólólemezről maradt volna le - rengeteget énekel. A záró felvételről – (Sometimes I Feel So) Uninspired – ugyanezt mondhatjuk el, de a gitár hangja még sokáig ott marad az ember fülében.

 

A John Barleycorn – Recorded Live In London, 1973. kalóz koncertlemezük mintegy összegzése munkásságuknak – majd’ minden lemezükről játszanak valamit – előre vetíti a jövőt, a szakítást. A felvétel minősége rossz, a zene sem különösebben jó.

 

 

Az 1973-mas németországi koncertkörút anyagából válogatták az On The Road (ISLD 2) (dupla) albumot. Barry Beckett orgonista-zongorista is velük tartott – hogy Stevie Winwood többet tudjon gitározni – ezzel létrejött a Traffic és a Muscle Shoals Rhythm Section fúziója, ugyanis Beckett, Hood és Hawkins együtt alkotta korábban ezt a formációt. 

Az első oldalon a Glad/Freedom Rider (20:49) kapott helyet. Pazar improvizációk (szaxofon, billentyűk, fuvola) hallgathatók benne. A második a Tragic Magic-kel kezdődik, mely sokkal jobb, mint stúdió verzió - melyet meg sem említettem a Shoot Out At The Fantasy Factory lemez tárgyalásakor – köszönhetően a két „wood”-nak.

A (Sometimes I Feel So) Uninspired-del (10:20) folytatódik és zárul is az oldal. Winwood éneke penge élen táncol az érzelmes és az érzelgős határán, de belül marad és ezért szép - mindkét gitárszólója mesteri. A harmadik oldal a Shoot Out At The Fantasy Factory-val indul. Bebizonyosodott, hogy jó döntés volt Beckett szerepeltetése, Winwood gitárja nagyon él. Ugyanez igaz a második kompozícióra, a Light Up Or Leave Me Alone-ra is, persze ha kibírjuk a szörnyű kezdést. A negyedik oldal (17:35) egy szám – Low Spark Of High-Heeled Boys – melyben nagyon jól megérti egymást a két billentyűs. Itt pedig a refrént kell elviselni. A lemez nagyon pontosan tükrözi a Traffic erényeit és fogyatékosságait, itt – a csúcson – kellett volna lehúzni a redőnyt, de nem így történt.

1974 – megint hárman maradtak, Wood, Winwood és Capaldi és csak Rosko Gee basszusgitáros érkezett. Érdekes, hogy Ő is játszott az ugyancsak dezertált Kwaku Baah 1972-es lemezén, ott ismerkedett meg a szintén közreműködő Winwood-dal. Lenyomtak egy nagy angol körutat, majd rögzítették a When The Eagle Flies lemezt. Sajnos Winwood beszerzett néhány elektronikus hangszert. Ez még nem lett volna baj, de használta is. Ha a 11 perces Dream Gerrard-ban engedi játszani Wood-ot, ha már neki nem volt kedve és olykor-olykor megtörik a monotonságot talán nem fulladt volna unalomba a szám. A Graveyard People-re is igaz ez, azonban előnye a másikhoz képest, hogy fele olyan hosszú. Kezdtem reménykedni a Love megszólalásakor – Wood fuvolájának hallatán – aztán kurtán-furcsán „elharapták” a számot. Még összedobtak egy amerikai utat aztán ment mindenki a dolgára – külön-külön.

 

1983 január 12-én elhunyt Rebop Kwaku Baah, július 12-én követte Őt a békés, halk szavú Chris Wood – 39 évesek voltak. 1990 március 17-én Rick Grech is távozott – 43 évet élt.

 

A tagok szólólemezei nagyon gyengére sikeredtek, nem is foglalkozom velük. Egy esetében kivételt teszek, 1994-ben Stevie Winwood egy albumát – Far From Home – Traffic név alatt jelentette meg. Kedves barátját, Capaldi-t rávette, hogy szerepeljen a lemezen. Ő nagyon jó lélek, nem tudott nemet mondani és a korongot Chris Wood emlékének ajánlotta. Bár ne tette volna! Csak a Holy Ground első 1 perc 45 másodperce értékelhető – amikor Davy Spillane ír dudán játszik – és a Mozambique, mert ebben a számban Winwood nem énekel.

 

Még ebben az évben lebonyolítottak egy öt hónapos, 75 fellépésből álló amerikai turnét.

Visszatért Rosko Gee és új tehetségek érkeztek: Walfrado Reyes Jr. (dob, ütő-hangszerek), Mike McEvoy (gitár, billentyűs hangszerek) és Randall Bramlett (fuvola, szaxofon, billentyűs hangszerek). 1994-ben CD-n és 2005-ben DVD-n is megjelent egy válogatott anyag a koncertekről. Én az utóbbiról írok.

A Pearly Queen és a Medicated Goo eddig nem szerepelt a kedvenceim között, de amit ezekben Winwood gitározott az „nem semmi”. A Mozambique-ban – a főnök mellett – McEvoy is „bemutatkozott” … aztán jön Bramlett a fuvolájával. Míg hallgattam, lelki szemeim előtt megjelent Chris Wood, ott állt a színpad szélén és elismerően mosolygott  – úgy, ahogy csak Ő tudott mosolyogni.

S ha már ott volt, megvárta a 40.000 Headmen-t és a Glad-ot is. Utóbbiban Bramlett szaxofonja után következett egy olyan Winwood zongoraszóló, amitől az ember libabőrős lesz. S jött a Low Spark Of  High-Heeled Boys. A kezdés most elviselhető volt, majd Winwood ott folytatta, ahol a Glad-ban abbahagyta – egy rövid refrén után Bramlett kicsit bizarr szaxofonszólója zárta a szám érdemi részét. A Dear Mr.Fantasy-ben megjelent a színpadon Jerry Garcia (Grateful Dead) – szegény alig egy évvel utána hunyt el – 53 éves korában. A Capaldi-Bramlett-Winwood hármas előadta a John Barleycorn-t. Van még – illetve 1994 nyarán még volt – lélek ezekben a muzsikusokban. A DVD-t a Gimme Some Lovin’ zárja, ott a helyszínen látni és hallani biztos egy életre szóló élmény lehetett. A tokban található egy CD, melyen három (40.000 Headmen, John Barleycorn, The Low Spark Of  High-Heeled Boys), 1994 február 11-én rögzített Capaldi-Winwood darab szerepel.

 

Furcsa, de ez az egyik legjobb Traffic album (DVD) és szomorú, mert ez már a 2005 január 28-án elhunyt Nicola James „Jim” Capaldi emlékének szólt.

 

A Gov’t Mule zenekar 1998 szilveszteri koncertjén rögzítette a Sad And Deep As You-t. Gyönyörű felvétel, mely méltó emléket állít Chris Wood-nak, Reebop Kwaku Baah-nak és Rick Grech-nek – köszönhetően Randall Bramlett játékának, aki épp ott vendégeskedett!

 

 

 

Murányi György