Deep Purple - Last Concert In Japan - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple - Live In Paris 1975 - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple - Machine Head - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple - Live In Aachen - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple - Deep Purple in Rock -"Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple - Deep Purple - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple - The Book Of Taliesyn - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple - Shades Of Deep Purple - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum
Deep Purple  "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum

Hallgasd a Civil rádiót: FM 98

Éjszakai Blueseum - minden páros héten, szombaton 24 órától

- minden kedden 23,00 - 00,00 óráig

Tájékozódj:   A Civil Rádió honlapja

Hallgasd az adást élőben!

15. DEEP PURPLE

 

GREEN BULLFROG,
IRON BUTTERFLY, MASON

Deep Purple - Blueseum - "Tilos az A" - http://tilos-az-a.hu
Murányi György - "Tilos az A" - Tatabánya - Blueseum

A Deep Purple 1968 márciusában alakult, de a tagok zenei pályája jóval korábban indult. Jon Douglas Lord első említésre érdemes csapata az Artwoods volt, majd a rövid életű Santa Barbara Machine Head következett, melyben Ronnie Wood (ma a Rolling Stones tagja) gitározott, Kim Gardner basszusgitározott és Johnny ’Twink’ Adler dobolt. Felvételeik több antológián is helyet kaptak, közülük egy, a Rubber Monkey ügyes darab.

Lord pénzszűkében volt, így a Flowerpot Men formációhoz csatlakozott, a csapat egy világsikert mondhat magáénak, a Let’s Go To San Francisco-t. Itt találkozott Nick Simper basszusgitárossal.

Ritchie Blackmore gitáros Lord Sutch zenekarában, a Savages-ben lett ismert zenész, majd másfél évig az Outlaws-ban játszott. Ekkor ismerkedett meg Mick Underwood dobossal. Érdemes egy kis kitérőt tennünk. Elváltak útjaik, Mick az Episode Six tagja lett, ahol éppen akkor egy Ian Gillan nevű fiatalember énekelt és Roger Glover játszott basszusgitáron. Ugyancsak e zenekar tagja lett később John Gustafson és Pete Robinson, akikkel 1969-ben Underwood megalakítja a különleges zenét játszó Quatermass-t, mely egy lemezt készített a Harvest kiadónál. Blackmore pályájának következő állomása a Crusaders lett, ahol korábban Jimmy Page is szerepelt. Nem maradt sokáig, a következő említésre méltó állomás a Roman Empire volt, ahol Matthew Fichser (Procol Harum) orgonistával játszott együtt. Talán érdemes megjegyezni, hogy a Crusaders-ben Mick Abrahams, a későbbi Jethro Tull gitáros váltotta. Blackmore 1965-ben egy kislemezt készített, mely az Oriole Records-nál jelent meg, sűrűn cserélte társait, éppen a Mandrake Root-ban zenélt, amikor Lord rátalált.

1968. februárjában – Nick Simper-rel – megalakították a Roundabout-ot, először Bobby Woodman-nel és Dave Curtis-szel próbálkoztak, majd utóbbit Chris Curtis váltotta – de ők nem váltak be. Blackmore-ék kénytelenek voltak új tagok után nézni. A Maze-ből érkezett Ian Anderson Paice dobos és Rod Evans énekes nagyon jó igazolás volt. Márciusban Deep Purple-re változtatták a nevüket, az első koncertjüket április 20-án a dániai Tastrup-ban adták, majd májusban, egy hétvégén rögzítették első albumukat. A Shades Of Deep Purple (Parlophone PCS 7055) lemezt Lord „viszi a hátán”, fantasztikusan játszik a Hush-ban, a Mandrake Root-ban és a Prelude: Happiness-ben is, Evans hangja is nagyon jó, ugyanakkor Blackmore csak egyszer-egyszer villant meg. Nem volt idejük összecsiszolódni és ez hallható is – de érezhető volt, hogy ebből még lesz valami. Ezt a Hey Joe mutatja, ami sokkal tartalmasabb, mint Jimi Hendrix verziója. Amerikában (Tetragrammaton T 102) júliusban jelent meg a lemez, s már rögzítették a másodikat (The Book Of Taliesyn Harvest SHVL 751) is, mikorra az első Angliában a boltokba került. Továbbra is Lord a főszereplő, az Ő elképzelései valósulnak meg – szép példa erre az Anthem, de Blackmore már többet vállalt. A Wring That Neck a legjobb szám a lemezen. Amerikában (Tetragrammaton T 107) októberben jelent meg – Angliában csak a következő év júliusában! Érezhették, hogy változtatni kell, saját számokat kell írni. Több időt fordítottak a stúdiómunkára is. A harmadik album (Deep Purple Harvest  SHVL 759) jól sikerült, s ez szerintem Evans érdeme, hihetetlen nagyot énekelt a gyönyörű Lalena-ban – ez az egyetlen feldolgozás a lemezen – de a többi, más hangvételű számban is remekelt. Blackmore felnőtt Lord-hoz, szépen „dolgoztak” a Painter-ben. A Blind és a Bird Has Flown is erős, de a csúcs az April, a zenekar első felállásának hattyúdala, mely akár a következő lemez beharangozója is lehetne - a rock és a klasszikus zene ötvözete.

A lemez Amerikában (Tetragrammaton T 119) júniusban jelent meg, Angliában csak novemberben - addigra már elkészítette első albumát az újjáalakult Deep Purple.

 

16 hónap, három album – Angliában egyik sem jutott fel a listára, Amerikában 24., 54., végül a 162-dik helyet kapták el – rengeteg koncert,  kizsigerelt zenészek. Ez a Deep Purple első felállásának mérlege. Blackmore és Lord rutinja – csípőből dobták össze a feldolgozásokat –  és Evans gyönyörű hangja vitte a csapatot, de nem volt idő kidolgozni a számokat. Ennek ellenére fontosak ezek a lemezek, születtek szép felvételek. 

 

Kidobták a Simper/Evans párost és jött Roger Glover és Ian Gillan, a már korábban említett Episode Six-ből. A basszusgitáros a Warhorse-ban, az énekes pedig a Captain Beyond-ban folytatta. Utóbbi zenekarban játszott Lee Dorman (ex-Iron Butterfly)

1969. szeptember 24-én, a Royal Albert Hall-ban rögzítették a Concerto For Group And Orchestra (Harvest SHVL  767) lemezt, a Royal Philharmonic Orchestra-t Malcolm Arnold vezényelte. A Deep Purple – leginkább a zeneszerző Jon Lord – megmutatta, hogy képes ötvözni a rock-ot és a klasszikus zenét, pontosabban a klasszikusok ihlette zenét. Ez nem hatotta meg sem a szakmát, sem a rajongókat – persze ezt már korábban más is (Nice) „eljátszotta” – a lemez Angliában lemaradt a listáról, Amerikában pedig csak a 149-dik lett. Később jelent meg CD-n két felvétel – Wring That Neck, Child In Time – melyet akkor és ott rögzítettek, ezek sikerültek igazán jól! 

1969 augusztusa és 1970 februárja között készült az In Rock album (Harvest SHVL 777), mely júniusban jelent. A hard rock legjelentősebb zenekarának első hard rock lemeze, de nem az első felvétel ebben a stílusban!

 

1968. június 14-én rögzítette egy pszichedelikus tingi-tanglit játszó amerikai zenekar – az IRON BUTTERFLY – azt a kompozíciót, mely a hard rock első és egyben legnagyobb felvétele. Az In-A-Gadda-Da-Vida, „az élet (vagy az Éden) kertjében” (ATCO SD 33250) mellbevágó szám, elsőként jeleníti meg a stílusra jellemző jegyeket. Rövid orgonafutam után, megszólal egy kemény dob-basszusalap, mely alapvetően monoton, de helyenként lépkedő. A markáns énekhang (egyértelmű, hogy az énekes személyi száma nem 1 és 2 közé esik) mögött megjelenik a Vox Continental orgona és az elektromos gitár, melyek hol felelgetnek egymásnak, hol pedig ellenpontozzák a másik játékát. Doug Ingle (billentyűs) szólója után kicsit visszafogottabb lesz a kíséret, hogy Erik Brann gitárszólója kiemelkedjen a háttérből.

Ron Bushy két és fél perces dobszólója (nekem máig a legnagyobb!) után egy szép orgona következik, melyben felcsendül az Illés együttes „Színes ceruzák” című szerzeményének egy motívuma vagy az, ahonnan Ők vették át. „Gitárkegyetlenkedés” következik, majd visszatér a téma - mindez 17 percben. A basszusgitáros, mint már fentebb írtam, Lee Dorman.

Az 1970-es koncertjükön (ATLANTIC SD 33318) is eljátszották a számot, egy kis ”klasszikus-ízű” bevezető után belevágtak a közepébe, kicsit gyorsabban adták elő, a gitár- és a dobszóló uralja a kompozíciót – de így is nagyon jó! Még volt egy dobásuk ebben az évben, a Metamorphosis lemezen található a majd’ 14 perces Butterfly Bleu. A szám eleje és vége blues, a közepét a két (új) gitáros, Mike Pinera és Larry Reinhardt „szétbohóckodja”.

 

Térjünk vissza az In Rock-hoz! Mi történt? Az énekes és a basszusgitáros volt a kerékkötő? Kidobták őket – személy szerint nekem nagyon fájt Evans kirúgása! – és megvilágosodtak, azonnal tudták, hogy kell hard rock-ot játszani. Nehéz elhinni. Gyanítom, hogy hallották Iron Butterfly-ék In-A-Gadda-Da-Vida-ját.

 

Az In Rock kiváló album. A nyitószám, a Speed King  „rendesen berúgja az ajtót” ! Kemény kezdés, majd gyors hangulatváltás, egy pillanatra beköszön J.S.Bach, de aztán nincs kegyelem, dübörög a rock – Lord és Blackmore fantasztikusan érzi egymást. Ők ketten mentik meg a második számot, a  Bloodsucker-t. Lehet, hogy kellett egy kis lazítás, mert jött a Child In Time – lelkem egy darabja. A „bajuszos” varázsolt a Hammond-on, aztán Gillan énekelt egy fantasztikusat, Blackmore tekert egy nagyot, visszajött Lord és a végére tették a hangsúlyt. Parasztosan – ez a hard rock! Minden más duma. Flight Of The Rat, Into The Fire és Living Wreck, egy tőről fakadnak, de más a ritmusuk, így aztán élvezhetők. A záró szám, a Hard Lovin’ Man kicsit visszatérés az első felállás hangzásához … de jó ez így.

A Black Night lemaradt a lemezről. Nem baj, mert mutatja a csapdát, a hard rock kevés eszközzel dolgozik, könnyű a sémák rabjává válni.

 

1970. február-márciusban Blackmore és Paice Green Bullfrog néven egy session lemezt (MCA MKPS 2021) készített Albert Lee-vel (Crusaders, Chris Farlowe’s Thunderbirds), Matthew Fisher-rel (Procol Harum), Tony Ashton-nal és Chas Hodges-szel (Outlaws), a Bullfrog című szám akár az In Rock-ra is rákerülhetett volna – olyan jó. A Deep Purple Jam Stew címmel szintén rögzítette

 

1970 a koncertekről szólt, több anyag is megjelent, a Deep Purple In Concert – The Unreleased BBC-Tapes (Harvest SHDW 412) dupla album első része nagyon erős. Két hosszú darab, együtt 35 perc, a zenekar első korszakából – Wring That Neck és a Mandrake Root – telis-tele szólókkal, illetve a Child In Time és a Speed King kapott helyet rajta.

 

A Scandinavian Nights – Live In Stockholm 1970. (Connoisseur DP VSOP LP 125) kettős album mutatja, mennyire elemében volt a zenekar. A Wring That Neck és a Mandrake Root most együtt 61, a Child In Time 17 és fél perc hosszú.

 

A Live In Aachen 1970. albumot szintén a két régi darab uralja – a kettő összesen 54 perc. Kihangsúlyoznám, hogy önmagában egy szám hossza nem mérvadó. Azért emelem ki, mert e kompozíciók minden perce értékes. Véleményem szerint ez a korszak a Deep Purple életművének legértékesebb része.

 

A Fireball (Harvest SHVL 793, 1971 őszén jelent meg) elkészítésekor lazítottak, a lemezen hallható, hogy kicsit megpuhult a Deep Purple. Csak a címadó szám, a Demon’s Eye és a Mule követi az In Rock vonalát, a többiek – bár jó zenék – tartalmaznak „hard rock idegen zenei elemeket”. Legjobb példa erre az Anyone’s Daughter. Az In Rock-ra jellemző feszesség, keménység eltűnt. A lemez csúcsa a Fools, hangulatváltásaival, Blackmore érdekes, vonósokra emlékeztető gitárhangjaival, ami egyébként más számokban is kicsit háttérbe szorította a karakteres, fémes hangzást. A „nagybajuszú” is visszafogottabb, inkább díszít, mint szólózik.

 

1971 decemberében - két hét alatt – vették fel a Machine Head (Purple TPSA7504) albumot. A rengeteg koncert segített, hogy összecsiszolódjanak, a felvételek kidolgozottak – de a csapda bezárult, minden elem (durvábban séma) a helyén van, de valami mégis hiányzik – a műfaj határára értek. Egyedül a Lazy kivétel, mert abban jazz-es elemek vannak. A számok slágerek lettek, ez persze nem jelenti azt, hogy a Highway Star, a Smoke On The Water vagy a Space Truckin’ nem jó szerzemény. Sajnos a zenekar legszebb száma – a When A Blind Man Cries – lemaradt  az albumról. A Deep Purple sikerei csúcsára ért, a három lemez Angliában nagyobb elismerést kapott (egy negyedik és két első hely), mint Amerikában (143., 32. és 7.) 

 

A Made In Japan album (Warner Brothers  P5506-07 W) anyagát 1972 augusztusában vették fel Osaka-ban és Tokyo-ban. Hasonlóan a Ten Years After – Recorded Live és a Traffic – On The Road (szintén) dupla albumokhoz, összefoglaló, életművet reprezentáló anyag. Hihetetlen összhang, zseniális játék jellemzi a számokat – Highway Star, Child In Time, Smoke On The Water, The Mule, Strange Kind Of Woman, Lazy és Space Truckin’ – méltó befejezése a Deep Purple második korszakának. A később megjelentetett anyagokról – például az In Concert – The Unreleased BBC-Tapes második korongja vagy a Live In Denmark – ugyanez mondható el. A koppenhágai koncerten elhangzott egy 17 és fél perces Child In Time, melyben Lord valami elképesztő nagyot orgonál.  Még levezetésként egy lemezt készítettek 1973-ban, a Who Do We Think We Are-t, hasonlóan a Ten Years After-hez és a Traffic-hez … de velük ellentétben nem oszlottak fel. 

 

A személyi ellentétek miatt, 1973 júniusában Glover és Gillan elhagyta a zenekart. A helyükre érkezők nem tudták pótolni Őket. Glenn Hughes, mint basszusgitáros semmi különöset nem mutatott, soul-os énekstílusa pedig kifejezetten ártott a Purple-nek. David Coverdale hangja megfelelt volna, de túl fiatal és tapasztalatlan volt, nem vette észre, hogy egy süllyedő hajóra szállt fel. A karrierista Hughes szerette volna „elfoglalni” a Purple-t, képességeit látva-hallva megmosolyogtató e törekvés. A zenekar 1974-es, Burn című lemezén egy jó szám található, a Mistreated (Blackmore-Coverdale szerzemény) – de az viszont tényleg sikerült darab. A még ebben az évben kiadott Stormbringer albumon egy szép kompozíció van, a Soldier Of Fortune, de az nem hard rocka többi gyenge.

A közönség jól fogadta az albumokat, Angliában a 3. és a 6., Amerikában pedig a 200-as lista 9. és 20. helyére futottak be.

A később kiadott, részben bootleg, lemezeken – California Jam 1974., Live In Paris 1975.,

Made In Europe (1975. április) és a Live In London – egyetlen élvezhető darab van, a Mistreated.  Ez a kompozíció lemaradt a Live In California Long Beach Arena 1976. dupla CD-ről – így aztán azon semmi említésre érdemes nincs. Próbálkoztak, a Smoke On The Water-be beleszőtték a Georgia On My Mind-ot, a Highway Star-ba pedig a Not Fade Away-t, de ez csak erőlködés volt. Talán nem véletlen, hogy egyiken sem adják elő a Child In Time-ot – megkíméltek minek a csalódástól. A California Jam 1974.-en hallható Space Truckin’-t 21 és fél percesre nyújtják, szörnyű unalmas – ennél csak a Live In Paris 1975. dupla CD-n rosszabb.

 

Az agónia 1975 nyaráig tartott, amikor Blackmore kilépett. A helyére érkező Tommy Bolin kiváló gitáros - az amerikai Zephyr együttes első lemezén nagyokat játszott - de nem tudta, hogy a halotton már nem segít a mesterséges lélegeztetés. Az 1975-ös Come Taste The Band gyalázatosra sikeredett. Későn tudták meg, hogy egy kábítószerfüggőt igazoltak. Az 1975. december 15-i, Tokyo-i koncertjükön – Last Concert In Japan címmel jelent meg – minden szólót Lord vállalt, mert Bolin balkeze lebénult, mert valami vacak minőségű heroin adott be magának. A Deep Purple utolsó koncertjét 1976. március 15-én a Liverpool-i Empire Theatre-ben adta és mindenki ment a maga útján. Szegény Bolin 1976. december 4-én egy Miami-i szállodaszobában túllőtte magát. 25 évet élt

 

Ritchie Blackmore Rainbow-járól és a Deep Purple vissza-visszatéréseiről egy másik részben lesz szó, együtt majd a TenYears After és az Emerson, Lake and Palmer öregkori munkáival.

 

Hogy kerülhette volna el a Deep Purple a csapdát? Hogy tudta volna tágítani a hard rock határait? Példa lehet erre az amerikai Mason együttes – Steve Arcese (orgona, basszusgitár), Jim Galyon (gitár, fuvola, szaxofon, basszusgitár) és Morgan Hampton (dob) – Let It Burn vagy Harbour felvétele, ahol a fúvóshangszerek megszólaltatása oldotta meg ezt a problémát. Munkásságukkal a későbbiekben foglalkozom, együtt a Fraction, a Short Cross, a Vanilla Fudge, a Mountain és a Frijid Pink dolgaival.

 

Murányi György

Deep Purple