Oszd meg másokkal: 

A blues egyik legjelentősebb zenekara 1964-ben alakult – nem Amerikában és nem Angliában – hanem Hollandiában. Dick Beekman dobos, Willy Middel basszusgitáros, Hans Kinds gitáros, Eelco Gelling gitáros és Harry ’Cuby’ Muskee énekes alkotta a formációt. Több kislemezt is megjelentettek, először egy kis kiadónál, a CNR-nél, majd egy igazi nagy halnál, egy cápánál, a Philips-nél. Első albumukat (Desolation Philips 6440309) már új dobossal (Hans Waterman) és egy vendégzenésszel, Henk Hilbrandie zongoristával vették fel.

 

1966!

 

Érdemes megvizsgálni hol tartott ekkor a világ blues ügyben. Jimi Hendrix, Ten Years After, Savoy Brown, Canned Heat, Fleetwood Mac, Charlie Musselwhite még nem jelentkezett nagylemezzel. Összehasonlítva a többiekkel - Siegel Schwall – Siegel Schwall Band, Cream – Fresh Cream, Animals – Animalism, Spencer Davis Group – The Second Album és Autumn ’66, Blues Project – Live At The Cafe Au Go Go, Butterfield Blues Band – East-West, John Mayall’s Bluesbreakers with Eric Clapton – egyértelmű, hogy magasan veri ezeket az albumokat, ebben a stílusban az év legjobbja, sőt a fehér blues első igazi lemeze.

 

Tisztelem John Lee Hookert és nagyon szeretem monoton dünnyögését, amit ének címén előad, de Muskee semmivel sem marad el Tőle az Öreg szerzeményében, a Hobo Blues-ban – csak más. Az I’m In Love – Muskee énekével, Gelling gitár- és a vendég, Hilbrandie zongorajátékával – mestermunka. A Gin House Blues egy kicsit ráérősen építkezik – de a gitár és az artisztikus ének mindenért kárpótol. A három szám 20 perc hosszú, nem semmi ám a kétperces felvételek korában. Eddie Boyd Five Long Years-ét szinte mindenki feldolgozta, ez a darab Gelling gitárjátéka miatt emlékezetes. Ezzel az albummal nagyon magasra tették a lécet!

 

S mit tesz Isten, 1967. március 9-én, Hilversumban, a Phonogram stúdióban Boyd és a Cuby and the Blizzards közös lemezt rögzített – Praise The Blues (Philips 6440308) címmel.

Ha a fekete blues albumokat nézzük-hallgatjuk, akkor az erősebbek közül való. Érdekes, hogy Boyd két számban orgonán játszott – The Hammond Sings The Blues, Early Grave – jól tette. Gelling itt-ott hozzá is tett valamit, de visszalépés az első lemezükhöz képest. Érdemes meghallgatni Boyd 7936 South Rhodes (Blue Horizon  763202) 1968-as albumát, melyet a Fleetwood Mac-kel készített. Még Peter Green sem tudott csodát tenni, a fekete blues zenében csak ennyi van – pedig Eddie a jobbak közül való. Ellenpélda a szintén feketebőrű Otis Spann – The Biggest Thing Since Colossus (Blue Horizon 763217) 1969-es lemeze, melyen szintén a Fleetwood Mac zenészei játszanak – s csoda zene született. Mert Boyd csak (?) nagyon jó, ugyanakkor Spann zseniális.

 

Még ebben az évben – 1967 – távozott Hans Kinds gitáros és érkezett Herman Brood zongorista-orgonista, aki komoly erősítést jelentett. Három tartópillére lett a Blizzards-nak: Cuby különleges hangja, Gelling gitár- és Brood billentyűs játéka. Következő lemezükön (Groeten Uit Grollo Philips 6440310) is szerepel két Hooker feldolgozás – King Of The World, No Shoes – és Eddie Boyd egy kompozíciója - The Big Bell – és mindhárom feldolgozás veri az eredetieket. Ugyanakkor Big Joe Williams Baby, Please Don’t Go-ja rövidre, színtelenre sikeredett.

 

A saját szerzemények közül kiemelkedik a Somebody Will Know Someday, Cuby drámai éneke illetve Brood és Gelling könnyed, jazzes játéka közötti feszültség uralja a számot, s csak a végén, a hetedik perc elején „találkoznak”, amikor Muskee hangja megváltozik, laza lesz. A So Many Roads és az Another Land bármelyik kortárs angol blueszenekar albumán is helyet kaphatott volna. Kérdés, ki kire volt hatással? A lemez, elsősorban Brood játéka miatt, színesebb lett, mint az első – de nem jobb.

 

1968 elején rögzítették, a visszatért dobossal, Dick Beekman-nal és már Jaap van Eik basszusgitárossal a Trippin’ Thru’ A Midnight Blues (Philips 6343228) című lemezüket.

A nyitószám, Sonny Boy Williamson Checkin’ Up On My Baby-je – talán a fúvóskíséret miatt – kicsit mayall-osra sikeredett. Hasonlóan visszalépés a második darab, a Down The Road is. Érthetetlen a gyökerek felé fordulás, a léc lejjebb helyezése. Kicsit kilóg ebből a középszerű blues-folyamból a Window Of  My Eyes, jobban illene Eric Burdon és a New Animals valamelyik lemezére – igazi gyöngyszem. Folytatódott az „arctalan zenélgetés”, ha valaki úgy hallgatja, hogy közben ki-kimegy a konyhába, másra is figyel, egy idő után azt hiheti, hogy valamelyik angol blueszenekar lemezének töltelékszámait hallja. Némi gyógyírt jelent a Sky Is Crying, elsősorban Gelling játékának köszönhetően. Úgy járt a Blizzards, mint a kerékpáros, aki otthagyta a mezőnyt és megijedt, hogy túl nagy iramot diktált s bírja-e végig - ezért aztán lassított és bevárta a többieket.

 

Ősszel rögzítették első élő lemezüket, Live ’68. Recorded In Concert At The Rheinhalle, Dusseldorf (Philips 6440091). Gelling és Brood nagyon élt, Cuby is hozta a formáját és még szájharmonikázott is. A feldolgozások – a Sugar Mama (John Lee Hooker), a Sweet Little Angel (King/Taub) és a Five Long Years (Boyd) – nagyot szóltak, hosszúak és kidolgozottak voltak. A felvételek minősége nem az igazi, gond volt a mikrofonnal is, de szerencsére csak azokban a számokban, amik nem sikerültek igazán jól, melyekben Alexis Korner is besegített.

 

 

 

Ez az album, a hullámvölgy után, ismét megközelítette első lemezük színvonalát.

 

1969 elején lezárult a Blizzards első korszaka, a Gelling-Cuby páros új emberekkel folytatta a munkát, Herman Deinum lett a basszusgitáros, Hans Lafaille a dobos és Helmig van der Vegt a billentyűs, aki kiválóan pótolta Brood-ot, újszínt hozott a zenéjükbe. A változások eredményre vezettek, az Appleknockers Flophouse 1969.  (Philips 6440307) album „erős” lett. Kicsit meglepett a kezdő, címadó szám keménysége, de kiemelte a következő nagy bluest (Unknown Boy) – s jött az igazi meglepetés, a Help Me jazz átirata, három nagyszerű (gitár-basszusgitár-zongora) szólóval.

Alexis Korner Go Down Sunshine-jának átirata mutatja, hogy dob fel egy közepes darabot, ha jó zenészek „nyúlnak hozzá”. De elfogyott az erő, a további három szám gyengére sikeredett.1970-ben, azonos összeállításban vették fel a Too Blind Too See  (Philips 6440312) lemezt.

Az első szám meglepő módon fuvolával indult (Bas Munninksma volt a vendég) – vagy talán mégsem, hiszen a progresszív zene legjobb évében jártak, s ott ez a hangszert gyakran használták – s végig kellett hallgatni az egész anyagot, hogy megértsük, hogy miért. A következő öt darab szépen szerkesztett formában követi egymást: két boogie és egy jazz

(Gillespie - Birks’ Works), utóbbiban szédületes szólók hallhatók. Közéjük ékeltek két bluest. Az Evil Woman gitár-, szaxofon- (Rudi van Dijk) és orgonaszólója pazar! Az Too Blind To See kicsit darabos, talán túl hangsúlyos benne a fúvóskórus, de élvezhető. A nyitó és a záró szám (Time Passed Me By – csodálatos gitár- és zongoraszólóval!) keretbe foglalja az albumot – mindkettő magán viseli a kor progresszív zenéjének kicsit elvarázsolt hangulatát.

 

1971-ben ugyancsak ránk ijesztettek, a Simple Man lemez (Philips 6440306) nagyon gyengére sikeredett. Talán túl sok angol pályatársat hallgattak ebben az időben és megpróbáltak átvenni ezt-azt – kár volt. Az első két szám (Simple Man, The Faker) átgondolatlan, zavaros – de van bennük egy-egy szenzációs orgonaszóló. Van der Vegt illetve Gelling keze később is meg-megvillant, de ez kevés.

 

1972. – megjelent a Sometimes (Philips 6440311) album. Az első szám ijesztő volt, de aztán magukhoz tértek és úgy adták elő Monk Straight, No Chaser című kompozícióját, hogy a legkritikusabb jazzrajongók sem találhattak rajta fogást. A dögös blues, The Way I Feel, nagyon jól jött a gyors darab után. Nem lazsáltak, volt rendesen szóló – gitár, orgona és szájharmonika. Meglepetésre újabb blues (I’m Drinking My Wkisky) jött – de milyen! Feszes, kemény. Gelling és van der Vegt – ezúttal zongorán – megint elvarázsolt! Jobb lett volna a záró számot, Simply Jamming – ügyes kis darab – a kettő közé tenni. Illett volna a gyors szám a két lassú közé és utána felemelhettük volna a tűt a lemezről, mert három gyenge darab volt még a lemezen. A szakemberek lesajnálták az albumot, pedig amin két 3 perces jazz és egy-egy 8 illetve 7 perces első osztályú blues található – az nem semmi!

 

1973-ban feloszlott a zenekar.

 

1974. január 15-én búcsúztak el a közönségtől, a Phonogram hilversumi stúdiójában játszottak – Afscheidconcert (Varagram0028) címmel jelent meg. Lemezgyűjteményem egyik legértékesebb darabja – még mono. Kicsit meglepett, Cuby és Gelling a Desolation lemezen szereplőket (Waterman, Kinds, Middel) és Brood-ot hívta meg. A gyors számokat (Rock Me, Baby, Checkin’ Up On My Baby, Night Train, Distant Smile, Johnny B.Goode) korrekt, profi módon adták elő – tömörek, „van svungjuk”. A három hosszú blues – I’m In Love, Hobo Blues és Somebody Will Know Someday – szépen kidolgozott, „lelkük van”. Szépen búcsúztak el.

 

A Cuby and the Blizzards az első európai blues hullám egyik legkarakteresebb zenekara, de a változások, az igényes zene háttérbe szorulása miatt ők is a perifériára kerültek

 

Eelco Gelling a Golden Earring-hez csatlakozott – ki ne ismerné Radar Love című szerzeményüket? – majd Blues Connection néven hozott létre egy formációt.

 

Később is megjelentek Cuby And The Blizzards lemezek – de ez már a sikertelen próbálkozások és a maradékok összekapargatásának (lásd: válogatások) időszaka, célszerű elválasztania zenekar korábbi tevékenységétől.

 

Az 1976-os a Kid Blue-on található John Lee Hooker híres szerzeménye a Never Get Out Of These Blues Alive. Hát, nem lett valami falrengető. 

 

1977-ben jelent meg az Old Times - Good Times, néhány klasszikussal. A Something Inside Of Me nagyon jól sikerült, az It’s My Own Fault elfogadható.

 

Az 1978-as Forgotten Tapes-en található az L.S.D., mely a Manfred Mann előadásában lett ismert és Paul Simon Richard Cory-ja.

 

 

 

Cuby 1977-től saját zenekarával, a Harry Muskee Band-del készített felvételeket, ezek közül az élőben előadott egykori Blizzards számok – Too Blind To See, I’m In Love, Hobo Blues – sikerültek legjobban. Modern, rockos, kemény darabok, sok szájharmonikával.

 

Az európai blues második (vagy talán harmadik) hulláma sok Öreg Harcost szólított színpadra, 1997. január 31-én és február 1-én Hellendoorn-ban játszott ismét a Cuby and Blizzards – a felvételek Travelling With The Blues címmel jelentek meg. A régiek közül Cuby, Deinum, Lafaille, van der Vegt mellett Ervin Java gitáros, John Lagrand szájharmonikás és három fúvós játszott.

Ez már inkább blues-os rock zene, de azért hallgatható – megint csak a Too Blind To See, a Someday Will Know Someday, a Five Long Years és a Hobo Blues sikerült a legjobban.

 

Jó érzés, hogy a Nagy Öregek még aktívak és nem borít el mindent a silány pop.

 

 

Murányi György

Oszd meg másokkal: