Avar István színművész      Elfogult vagyok Avar Istvánnal szemben. Elfogultságom több tőről fakad. Túl azon, hogy mint színészt szeretem a játékát, színházi és filmszerepeit a szimpátiám egyik oka a bánya, a bányászat. Avar István bányász volt az egercsehi szénbányában. Ebből következik, hogy ismeri és magán is megtapasztalta – nem csak a szerepekből – az alul lévők a nehézsorban lévők életét, helyzetét. Jelképesen szólva is nagyon mélyről indult. Saját tehetsége, akarata révén jutott el a „Nemzet Színésze” megtisztelő címig.

Személyesen akkor ismerhettem meg Avar Istvánt, amikor a bányászszakszervezet 75 éves jubileumát ünnepelte 1983-ban, és mint az ünnepség egyik szervezője – akkor neveztek ki a Bányamunkás főszerkesztőjének – találkozhattam a színművésszel. A Bányamunkás 1913 évi első számából olvasott fel és Kubik Anna – akit úgy hozott magával Avar István, hogy ő is bányász családból származik – pedig verseket mondott.

Az elfogultságom másik oka, hogy Avar István 17 Váci Mihály verset mondott hanglemezre. Annak a költőnek a versét, aki szintén nagyon mélyről indult, és verseiben a szegényekről, az alullévőkről szólt.

A volt Színház- és Filmművészeti Főiskola közelében – ma Színház- és Filmművészeti Egyetem – Erzsike presszóban beszélgetek Avar István Kossuth-díjas színművésszel nem a színházról, a szerepeiről, nem is Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” című művéről, amelyben Agárdy Gádor utoljára játszott Avar Istvánnal, hanem a bányáról, Váci Mihályról, a verseiről és a vele való találkozásairól.

Beszélgetésünket mivel is kezdhetnénk, mint a bányával, ami nem csak neki, de nekem is meghatározó alapélményem volt.

– Apám és nagyapám is bányász volt – mondja Avar István. Apám 14 éves korában kezdte a bányamunkát. 1942. július 31-én nagy robbanás volt Tokod-Erzsébet aknában, apám akkor Dorogon dolgozott. Én is ott laktam 11 éves gyerekként. 53-an haltak meg a sújtólégrobbanásban. A tragédiát egy belobbant benzinlámpa okozta. 53 koporsó volt kirakva a bánya udvaron. Felismerhetetlenségig szénné égett emberekből tettek darabokat a koporsókba. Rettenetes volt. 53 család gyászolt.

– Nyilván akkor még nem dolgozott a bányában.

– Gyerekként láttam a koporsókat és a bányászok gyászát. Később már én is dolgoztam az egercsehi szénbányában, 14 éves koromtól. Először a külszínen, mint segédmunkás. Fát szállítottunk. A bányafát hordtuk be az aknába. Az éjszakai műszakban adták le. Aztán aknacsatlós lettem. Először fent a külszínen, majd lent az akna alatt. Néha egy-egy omlás után, miket kellet kiszállítanom az rémes volt. Edződtem nagyon.

– Meddig dolgozott a bányában?

– 1949-ig. Négy évet nyomtam le a bányánál, amiből másfél év volt a föld alatt. Ez a munka műszakonként 350-360 csille kiszállítását jelentette. Volt mit csinálnom.

– Nem rettent meg a bányától? Nem kísérte az 53 koporsó látványa?

– Ahogy mondtam, bányász családból származom és bányász lakótelepeken éltünk. Az életünk a bánya körül forgott. Az első borzasztó élményem a külső aknacsatlósi munkámmal kapcsolatos. A kettes keresztvágatban volt egy omlás, ahol végtelen kötélpályán karabinerrel húzták a csilléket. Az volt az első olyan élményem, ami mély nyomot hagyott bennem. Délelőtt történt az omlás és én délutános műszakra mentem. Rám várt a halottak kiszállítása. Üres csillébe tették őket, és úgy hozták ki. Volt olyan, amelyiknek a kötél rá ment a nyakára és félig elvágta azt. Rettenetes volt.

Másik esetre is emlékszem. Kuruc Miska csapatvájár, aki a pajtásaival – két öccse és még valaki volt a csapaton – elővájáson dolgozott. Megfúrták az…

Avar István színművész– Ortot.

– Igen, a szénhomlokot kifúrták és berakták a lyukakba a robbanóagyagot, a paxitot. Elrobbantottak. Amíg arra vártak, hogy a fűst eloszoljon – ez 20 perc – megették a magukkal hozott kaját. Majd visszamentek a munkahelyre. Kuruc Miska úgy érezte, hogy a robbanás nem eléggé lazította meg az anyagot, ezért azt mondta: Ebbe még belefúrok két lyukat. Hosszú nyelű kézifúró volt, amit a hasához nyomott, úgy tekerte befelé a fúrót a szénbe. Ahogy fúrt egyszer csak egy oltári nagy detonáció következett, ami belenyomta a fúrót Miska hasába. A kiömlő belét a kezével megtartotta és háromszáz métert még gyalog lejött az aknáig. Nem engedte vitetni magát. A végtelenségig konok bányász volt. Azt mondta: Amíg lépni tud, addig ne adjanak neki hordágyat. Az akna alatt összeesett. Tovább már nem bírta tartani magát. Két nap múlva Egerben, a kórházban meghalt.

– Mi történt? Nem robbant el egy gyutacs és abba fúrt bele?

– Elrobbant mind a hat gyutacs. Megszámolták. Így minden rendben volt. Miska megállapította, hogy kéne még lazítani a szénfalat. A hat robbanóanyag közül az egyik nem tudott kifelé robbanni. Ezért nem lazult meg a szén. A gázok bennmaradtak egy légzsákban. Maga vájár volt, ezért bizonyára tudja, hogy ez mit jelent.

– A gáz nyomása alatt maradt a szénfal egy része.

– Ahogy a fúró éle belement a légzsákba, az levegőt kapott és kirobbant. Szétvágta Miska hasát.

– A tragédiák ellenére mit jelentett az életében a bánya?

– Nagyon sokat. Megtanultam becsülni a munkát és a kétkezi munkás embereket. Tizenöt és fél éves koromban három műszakot dolgoztam egyfolytában. A háború után kevés volt szén. Fűteni kellett a városokban. A bányászok egy része meghalt a háborúban a másik része hadifogságban volt. Kevés volt a bányász. Jött a Stark, a felügyelő – akit úgy hívtunk a Nagy Sas és azt mondta: Na, Pesta, megy-e még egy műszak? – Ha hoznak valami kaját, akkor megy – mondtam. Megtanultam, hogy bírni kell.

– A művészi munkájában is adott kapaszkodókat?

– Kitartást adott. Azt, hogy nem lehet feladni.

– Olvastam, hogy Egercsehiben amatőr színpadban játszott? Ott szerette meg a verseket?

– Nem is tudom, hogy kinek köszönhetem a versek szeretetét, mert már óvodás koromban verseltem. Igaz, hogy csak fekete pénzértvoltam hajlandó verset mondani.

– Mi volt az a fekete pénz?

– Hároméves voltam és még nem ismertem a pénzt. Az utcán megállítottak – apámat hívták Nagy Bimbónak engem, pedig ő utána Kis Bimbónak – azzal: Na, Kis Bimbó, mondj egy verset! – Ha pénzt kapok – mondtam. Mindig egy fillért adtak, amit én fekete pénznek hívtam, mert azok olyan fekete színűek voltak. Így kezdtem el a verselést.Avar István színművész

– Sokan a bányászok világát ingerszegénynek tartották?

– Nagyon mozgalmas volt az egercsehi bányatelep élete, azon belül a kulturális élete. Amikor cseperedtem nem volt olyan hónap, amely ne utalt volna valamilyen színházi megmozdulásra. Ha mást nem, egyfelvonásos színművet mutattunk be. Például A falu rosszát. Amikor végeztem a melóval hazamentem, átöltöztem és már rohantam a kultúrházba, mert ott mindig volt valami tennivaló, valamilyen kulturális munka. Annak köszönhettem, hogy színész lettem.

– Hogyan?

– Bíztattak, hogy színész legyek. Én nem akartam az lenni. Volt egy öreg tanító néni, aki azt mondta: Miért nem mész te el színésznek? – Nem tartottam komoly dolognak, ezért azt mondtam neki: Tessék engem békén hagyni.

– Mégis az lett?

– A háború után ki volt fosztva az ország és minden munkáskézre szükség volt. Ezért hagytam abba a tanulást és mentem el dolgozni. Amikor apám hazajött a hadifogságból akkor megbeszéltem vele és kezdtem újra a tanulást. Jelentkeztem a főiskolára. Ott megkérdezték, hogy nem akarok-e előtte szakérettségit tenni. Nagyon szívesen mentem – sokadmagammal –, mert nekem négy év kiesett a tanulásból. (Eredetileg pap akartam lenni, ezért a háború előtt Esztergom-Táborba jártam iskolába. Föladtam a papságot. Thália papja lettem.) Ahogy mondtam, a kérelmemet 1949-ben beadtam a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahova felvettek. Ott folytattam a tanulást, de úgy, hogy előtte egy évig szakérttségire jártam. Az az időszak volt a „Fényes szellek” utolsó fúvása.

– Nehéz volt a munkásévek után a szakérettségi?

– Nekem könnyű volt.

– Miért?

– Velem akkor négy és hat elemis srácok jártak. Én meg már túl voltam az öt elemin és a két polgárin, mert onnan mentem volna át a papi gimnáziumba. Így én könnyebben vettem a kanyarokat, mert csupán fel kellett frissíteni az ismeretanyagokat. Igaz, hogy 1949-ben vettek fel a főiskolára, de a szakérettségi miatt csak 1954-ben végeztem. Ezt követően a Pécsi Nemzeti Színház művésze lettem.

– Abban az időben jelentkezett a magyar irodalomban egy fiatal költő, Váci Mihály, akinek 1955-ben jelent meg az Új Hangban először 12 verse, majd még abban az évben az első verseskötete, az Ereszalja.

– Váci Mihályról én akkor hallottam először, amikor 1960-ban felkerültem Budapestre a Madách Színházhoz, majd később, 1966-ban a Nemzeti Színházhoz. A rádióban dolgozott Dorogi Zsigmond barátom, aki irodalmi szerkesztő volt. Ő akkor járt egyetemre, amikor én főiskolára. Különböző marxista előadásokon – amire kötelező volt elmenni – ismerkedtem meg Dorogi Zsigmonddal, mint ahogy Ratkó Jóskával is. Egy rádióműsor alkalmával hozott össze Dorogi Zsigmond Váci Mihállyal. Én tudtam, hogy Váci Mihály költő és létezik. Sőt akkor már menő költőnek számított Váci.

– A megismerkedésük előtt olvasta már Váci Mihály verseit?

– Azokat igen, amelyek megjelentek különböző újságokban. Személyesen csak akkor találkoztunk. Ugyanakkor ismertem meg Simon Pistát is. Aki úgy hívott engem, Kis testvérem.

– Miért?

– Ő is, mint én is vidéki gyerek volt. Mindig mondta: Gyere, kis testvérem! Valami értelmes dologról beszélgessünk.

– Térjünk vissza Váci Mihályhoz.

– Felnéztem rá. Nagyon nagy dolog volt akkor, hogy én Vácival személyesen megismerkedhettem. Ezután olvastam el a Bodza, a Avar István színművészMindenütt otthon című köteteit. Sokszor találkoztunk a rádióban, de néha egy pohár bor mellett is elbeszélgettünk. Hét évvel volt idősebb és erre többször koccintottunk is. Dorogi néha összeszervezett egy-egy csapatot, hogy beszélgessünk. Vácin kívül még Simon Pistára, Juhász Ferire, Csoóri Sanyira emlékszem, akik ezen a megbeszélésen részt vettek. Büszke voltam arra, hogy én is közöttük lehettem. Váci Miska elég gyakran volt benn a rádióban. Abban az időben még nem volt szégyen Vácit szerepeltetni a rádióban. Így elég sűrűn találkoztunk hivatalos munkán is.

– Milyen volt Váci, mint ember?

– Évtizedek távlatából már nehezen emlékszem vissza.

– 1970-ben halt meg. Harminchat éve.

– Ez bizony már régen volt. Arra emlékszem, hogy mindenkit próbált megérteni. Nyugalom áradt belőle. Dorogi Zsiga azt állította, hogy belül forrong az egész ember és, hogy ez a nyugalom ne tévesszen meg. Azt mondtam neki: Akárhányszor beszélek Vácival én ezt a nyugalmat tapasztalom. Hogy tényleg olyan volt-e, azt nem tudom.

– Közelebbről is ismerte Vácit?

– Annyira közelről nem, hogy azt merjem kijelenteni, hogy barátok lettünk volna. Inkább azt tudom mondani, hogy valamiért szeretett és tisztelt engem a Váci Miska, mint ahogy én is őt.

– Bizonyára igaza volt Dorogi Zsigmondnak abban, hogy belül forrongott Váci Mihály. Hiszen a versei ezt tükrözik.

– Az „Ezt! Itt! Most!” című verse volt a kedvencem, ezt sokszor el is mondtam. A „Még nem elég”-et meg Sinkovits Imre szerette és szokta mondani. A versei után ítélve, biztos, Zsigának volt igaza, de én Váci Miskát a benyomásaim alapján ítéltem meg. Nagyon emlékezetes volt az, amikor elment Vietnamba.

– Miért?

– Tudtuk, hogy Miska beteg és úgy ment ki Vietnamba. Le akartuk beszélni az útról, de nem lehetett. Jött a hír, hogy nagyon rosszul van. A rádió szerkesztőségében Dorogi Zsigánál összefutottam Váci feleségével, Juhász Máriával.

– Ő is egy tatabányai bányászcsaládból származott.

– Erről én is tudtam. Juhász Mária akkor utazott ki Vietnamba a beteg Miskához. Mondtam neki, hogy próbáltuk lebeszélni az útról, mert tudtuk, hogy nem egészséges. Felesége azt válaszolta: Beteg ember a Miska. Nem lett volna szabad elmennie Vietnamba. Avar István és Ladányi AndrásKönyörögtem, hogy ne menjen, de ő hajthatatlan volt. Miska nagyon készült Vietnamba. Ő ezt az utazást valamiért nagyon fontosnak tartotta.

– Előtte Kubában járt.

– Azt el tudom képzelni, hogy Miska belül ösztönösen érezte, hogy neki Vietnamban kell meghalnia.

– Abban az időben, talán 1968-tól – a prágai bevonulás után –, komorult el Váci hangja. Bizonyos mértékben mellőzték is.

– Nem csak őt, hanem például a Nagy Lacit is. Érdekes viszont, hogy a Csoóri Sanyi meg felfelé jött, akkor a Simon Pista meg lefelé ugyanúgy, ahogy Miska.

– A hatvanas évek közepén Váci Mihály a sikereinek a csúcsán volt. Mi lehetett a sikereinek a titka? Könnyen mondhatóak voltak a versei?

– Igényes versei voltak és ez már önmagában véve bizonyos nehézséget vont maga után. Számomra nem voltak könnyen mondhatóak. Váci versei értelmesek voltak. Mindig, mindenki, minden hallgató megértette – ha az előadóművész vette a fáradságot, és értelmesen mondta el –, hogy miről szól a vers. Miskának a nyíltsága, a helyes úthoz való ragaszkodása…

– Ezalatt mit ért?

– A származásához, a szülőföldjéhez való ragaszkodását. Miskának az őszintesége – néha túl őszinte volt –, nyíltsága meggyőzte, magával ragadta az embereket és engemet is. Bármely verséről, ami eszembe jut, be tudnám bizonyítani ezt az őszinteséget és nyíltságot. Elhitték neki, hogy ő szereti az akácfákat, a jegenyéket vagy a bodzát, a nyírségi homokot és azt a hazát, amiről ő írt és beszélt. Az őszinte, tiszta hangját mindenki becsülte.

– Ne felejtkezzünk el arról sem, hogy milyen korban születtek és hatottak ezek a versek.

– Ebben az időszakban – 1965 –, amikor verseinek nagy sikere volt, a konszolidáció évei voltak. 1956 is már egy kicsit leülepedett mindenkiben. Tudomásul vettük, hogy itt konszolidálódni kell. Mert élni kell. Aki itt akar élni ebben az országban, annak végezni kell a dolgát. Ezt én helyesnek tartottam, mint ahogy Miska is annak tartotta. Ez lehetett az, hogy őt általában szerették még azok a költőtársai is, akik esetleg néha irigységből szurkálódtak ellene, de ők is ezt a jellemvonást becsülték és szerették Miskában.

– Az irodalmi élet kritikája az volt Váci Mihállyal szemben, hogy egyszerű érzelmekre ható verseket írt, ami egyszeri hallásra befogadható. Az egyszerű ember is könnyen megérthette.

– Váci valóban a szó legnemesebb értelmében a nép költője volt. A versei bizonyos értelemben kultúrforradalmár versek voltak, de ha egy másik korban születtek volna ezek a versek, mondjuk, húz évvel előtte, akkor ezek forradalmi verseknek számítottak volna. Akkor az 50-es, 60-as években úgy éreztük, ez a Váci Mihály tényleg rólunk beszél minden egyes versében. Joggal gondolhatta a nép, hogy ez az ő költője. (Bár nem szeretem a nép kifejezést, mert ezzel sokan visszaéltek.)

– Azt mondták, hogy a hatalom kegyeltje. Főleg azután, hogy 1963-ban képviselővé választották.

– Simon Pista is volt képviselő. Én 1973-1990 között voltam képviselő. Mit gondol, hogy énrám miket mondtak. Elképzelni sem tudja. Irigység van az emberekben. Én nem haragszom érte. Próbálom megérteni, és természetesnek venni, hogy ez így van. Nem biztos, hogy ebben igazam van. Én így fogom fel. Miska is hasonlóan gondolkodott. Belül biztos rágta őt az amikor elkezdték mellőzni, vagy amikor a pályatársak érdemtelenül és indokolatlanul szurkálták.

– Most akkor a hatalom kegyeltje volt?

– Ugyan már! Még, hogy Váci Miska a hatalom kegyeltje? Én a mai napig nyíltan vallom, hogy baloldali gondolkodású vagyok, amit tőlem senki el nem tud venni. Én egyik pártnak sem voltam soha a tagja. Az, hogy ma hogyan gondolkodnak a bal- és a jobb- oldalról az engem nem érdekel. Egy nyílt beszélgetésben, a televízióban megkérdezte tőlem Friderikusz Sándor: miért baloldali gondolkodású? Azt válaszoltam neki: Mert szeretem a szegényeket. Többet nem is kérdezett erről.

Nemrég volt egy beszélgetés, ahol kikértem magamnak.

– Mit?

Avar István színművész– Úgy tekerték a szót, hogy az volt a lényege, kiszolgáltam a régi rendszert. Én mindig vállaltam a múltam. Szar embernek tartom azt, aki a múltját nem meri vállalni. –, Én kiszolgáltam azt a rendszert – mondtam – de jobb, ha tőlem tudjátok, hogy akik ebben az országban éltek és nem mentek el innen, nem disszidáltak, azok mind kiszolgálták azt a rendszert a maguk módján. Mindenki itt akart boldogulni, jobban élni, ezért természetes, hogy kiszolgálta azt a rendszert. Voltak olyanok, mint én, aki a rendszer bizonyos dolgaival egyet is értettem.

– Azt gondolom, Váci Mihály is baloldali gondolkodású volt.

– Meg vagyok róla győződve, hogy Miska is így gondolkodott.

– Hitt a szocializmus jobbításában. „Miránk hasonlíts kommunizmus” című versében azt írja a kommunizmusnak ránk, emberekre kell hasonlítania, nem pedig az ideológiákra. Ebből adódtak a konfliktusai is.

– Én is a nép színésze lettem, mint ahogy Miska a nép költője. A képviselőség az övé és az enyém is, arról szólt, hogy a népet képviseltük. A nagypolitikában nem vettem részt, amikor ott ültem a parlamentben. A képviselőségem abból állt, hogy minden hónapban megtartottam a fogadóórát. Jöttek hozzám nénik, bácsik, fiatalok, akik nyugodtan elmondták nekem a kínjaikat, a keserveiket. Odarendeltem a megfelelő tanácsi illetékest és ott rögtön, előttük tisztáztam a panaszokat. Ez volt a képviselői munkám lényege. Miska is úgy gondolkodott, mint ahogyan én. Ő is a nép képviselője volt és nem is akart más lenni. A népből jött, de a népben, a nép között maradt.

– „A sokaság fia” volt.

– Ezt a címet adtam a lemezemnek.

A sokaság fia című hanglemez

 – Hogyan született meg „A sokaság fia” című nagy lemez, amin ön 17 Váci verset mond el?

– Ez nem az én ötletem volt.

– Akkor kié?

– Váci meghalt Vietnamban, hazahozták és eltemettük. A hazahozatala körüli bonyodalmakról is tudtunk. Ez még hosszú ideig téma volt. Sokat beszélgettünk Miskáról, mert ő még éveken keresztül élt bennünk. Alig volt olyan találkozás, amikor Miska ne került volna szóba. Solymosi Ottó irodalmi szerkesztő és rádiórendező azt mondta nekem: Te szereted Váci Miskát. Miért nem csinálunk a verseiből egy lemezt? – Boldogan – mondtam –, csak szerkesszétek meg a lemezt. Akkor én nagyon be voltam fogva és rengeteget dolgoztam. Aminek az eredménye az lett, hogy lassan eltávolodtam. Nemcsak Miskától, hanem az irodalmi köröktől is. Borzasztó darálóba kerültem.

– Tehát a lemezkészítés ötlete Solymosi Ottóé volt?

– Összeültünk Solymosi Ottóval és az ő vezetésével megszerkesztettük a lemezt, amit a Hanglemezgyártó Vállalatnál, a Rottenbiller utcában vettünk fel 1977-ben. A lemezen az „Ezt! Itt! Most!” is ott van, mert ehhez a vershez én ragaszkodtam.

– Miért?

– Miska is szerette, ahogy én mondtam el ezt a verset. Ezért ragaszkodtam én is a vershez.

– Sikere volt a lemeznek?

– Azt hiszem, igen. Nyíregyházára mentünk lemezbemutatóra. Az egyik lemez borítólapjára rá is írtam valamit. Váci Mihály szülei még éltek, amikor Solymosi Ottóval meglátogattuk őket. Miska anyukája nagyon kedves volt, megvendégelt bennünket.

– Miért mentek el Váci szüleihez?

– Miska előtt próbáltunk tisztelegni azzal, hogy meglátogattuk a szüleit.

– Visszatérve Vácihoz, melyik a kedvenc verse?

Avar István színművész– Amelyek a lemezen vannak azt mind, szeretem, hiszen azért mondtam el. Nagyon szerettem a Jegenye fényben című versét. A kedvenc Váci versem azonban, ahogy már mondtam az „Ezt! Itt! Most!”.

– Miért?

– Ezt a verset ahányszor mondtam annyiféleképpen adtam elő, mert úgy tudtam alkalmazni. Olyan természetes volt és csak úgy jött belőlem. Nagyon ritkán vállaltam ünnepélyeken versmondást, de ha megtettem, akkor Váci Miskának ezt a versét mondtam el. Ebben a versben az is benne van, hogy én ezt komolyan is gondolom, hogy Ezt! Itt! Most!

– Utat, irányt, célt itt mutassatok! – így hangzik az utolsó versszak első sora.

– Aki előttem akar járni, / itt járjon az! – És itt vezessen, / ki azt akarja, hogy kövessem! – folytatja Avar István.

– Nyílván az egész vers bevésődött az agyába?

– Most nem tudnám kívülről elmondani. Csak egy-egy sor ugrik be, de ha többször elolvasnám, bizonyára sok minden előjönne. De már nagyon romlik a memóriám.

– Néha előveszi Váci verseit?

– Meg kell mondanom, hogy elkövettem egy hibát vagy vétket Váci ellen azzal, hogy hosszú időre nekem teljesen kiesett az emlékezetemből.

– Mire gondol?

– Mentségemül szolgáljon, hogy nagyon be voltam fogva a színházban és sok minden mással voltam még elfoglalva. Aztán kétszer volt szívrohamom és hétszer mélyaltatásos műtétem, a gyomromat kidobták, és ettől kaptam egy műtéti hashártyagyulladást. Persze ezek csak mentségek, de tényleg egy kicsit elfelejtkeztem Váci Mihályról. Sajnos ilyen értelemben, ebben a felejtésben, ami a Váci verseit is körülveszi, én is bűnös vagyok. Most viszont olyan jó beszélni róla. Tanítok a Színművészeti Egyetemen. A tanítványaim kezébe Váci verseket fogok adni, hogy olvassák.